logo

III Junius AD

Az üldözések következményei

A szenvedések, kínzások és a változatos halálnemek alkalmazása következtében igen sokan adták életüket hitükért. A vértanúk számát illetően biztos adataink nincsenek. Origenész szerint a 3. század közepéig nem volt túl nagy a vértanúk száma. Decius óta azonban erősen emelkedett, a Diocletianus-féle üldözések során pedig már gyakran tömegkivégzésekre is sor került. Pl. Egyiptomban naponta 30-60, néha száz keresztényt is kivégeztek. Újabb kutatások szerint: az 1. században több ezer, a 2. és 3. században csak több száz a vértanúk száma.
A vértanúk tisztelete szükségszerű következménye volt a vértanúk erkölcsi nagyságának. Mártírnak kezdetben Krisztus életének és feltámadásának közvetlen tanúit, az apostolokat nevezték, majd azokra is alkalmazták, akik az üldözésekben kitartottak az Úr mellett. Végül azokat hívták csak vértanúknak, mártíroknak, akik életüket áldozták hitükért. Aki a bíróság előtt megvallotta hitét, és ezért börtönben vagy kínzásban volt része, azt hitvallónak (confessor, homologétesz) hívták.

A vértanúk iránti tisztelet és a róluk való megemlékezés (mely Rómában a 3. század első felében indult meg, míg Keleten már a 2. században) sokféle módon nyilvánult meg. Könyörgésüket hathatósnak hitték, haláluk, mennyei születésük napját (dies natalitiae) istentisztelettel, sírjuknál eukharisztikus áldozat bemutatásával, szenvedésük történetének (passio) felolvasásával ünnepelték meg, nevüket bevezették az ünnepi naptárba.
A vértanúk pneumatikusoknak számítottak, akiknek közbenjárása hatásos, mivel haláluk után azonnal az örökkévalóságba léptek. A hitükért életüket áldozó vértanúk utolsó küzdelmét és az ezzel kapcsolatos eseményeket feljegyezték (vértanúakták), levél formájában (néha kibővítve) a közösségeknek továbbították, mint a vértanúság legfőbb bizonyítékait.

Az üldözések idejéből valók a katakombák, az őskereszténység idejében keletkezett föld alatti temetők. A katakombák nem az üldözések miatt épített búvóhelyek, hanem szükségmegoldásból létrejött temetkezési helyek voltak. De „lerombolhatatlan szimbólumai” annak az állandóan veszélyeztetett életnek, amit az egyház abban az időben élt. “

A keresztények, akik a zsidókhoz hasonlóan nem égették el halottaikat, hanem földbe temették el, először a föld felszínén lévő temetőkbe, majd, ahol erre alkalmas volt a talaj, a föld alatt kialakított sírhelyekbe temetkeztek. így Rómában is, ahol a város tufára, vulkanikus hamuból összeállt, könnyen véshető kőzetre épült, föld alatti folyosókat vájtak, s ezeknek oldalfalába ásott mélyedésekbe helyezték el halottaikat, így a vértanúk holttesteit is. Emeletszerű alsó járatokat is ástak hozzá, úgyhogy néhol négy, sőt öt emeleten is húzódnak egymás alatt a folyosók. A nagyobb méretű katakombák 250 után keletkeztek. Kialakultak az egyházközségi temetők. Ugyan továbbra is épültek családi sírboltok, de az eddigiek legnagyobb része közös tulajdonba ment át, ezeket kiépítették.

Tekintve, hogy a római jog szigorúan védelmezte a temetkezési helyeket, és engedélyezte a temetkezési egyletek működését, ez főleg abból a szempontból jelentett előnyt az egyház számára, hogy az egyes helyi egyházközségek, amelyek létét az állam nem ismerte el, a temetkezési egyletek keretein belül aránylag szabadabban működhettek. A temetkezési egylet nem az álcázás céljait szolgáló intézmény volt, hanem a római életnek egyik jelensége és társadalmi intézménye, és mint ilyen, bizonyos jogi keretet biztosított a helyi egyházközségek működése számára.
Bár a katakombák az üldözések idején alkalmasak voltak rendkívüli istentiszteletek tartására, a rendes istentiszteletek helye azonban még az üldözések idején is bent a városban, az egyház (püspökök, papok) házaiban volt, és csak a vértanúk ünnepein tartották azok sírjánál a halotti szentmisét. Miután az egyház vallásszabadságot nyert, a vértanúk tisztelete rendkívül fellendült. Rómában sírjaik fölött mindenütt emlékkápolnák épültek, amelyek közelében a temetkezés igen kívánatos volt. Maguknak a temetőknek a gondozása azonban egy-egy városi templomra (titulus) volt bízva.
Az 5. századtól (népvándorlás miatt) a katakombákban nem temetkeztek többé, a vértanúk ereklyéit a városon belül biztonságban lévő templomokba szállították. Az elhagyott katakombák az idő folyamán feledésbe merültek, csak a Via Appia úton található verem melletti temetőt coemeterium ad catacumbasnak (a Szent Sebestyén-coemeterium) s a vidéket pedig kata kumbasznak („a verem melletti”) hívták. Ezt az elnevezést a római temetők 16. századi felfedezése után kiterjesztették a többi hasonló temetőre.

Annak ellenére, hogy a keresztények üldözése idején keletkeztek a katakombák, a béke és a remény légkörét lehelik. A folyosóikra írt szavak, festmények jövőbe vetett szilárd hitet árasztanak magukból. Ugyanakkor arról beszélnek, hogy az első keresztények hite lényegében azonos volt a mai egyház hitével.
A vértanúk hősiessége erőforrásul szolgált elsősorban az ingadozók, de a bátrak számára is, és növelte az egyház erejét és ellenálló képességét. Ugyanakkor öregbítette az egyház tekintélyét a pogányság szemében. A vértanúk ereje és hősiessége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyház megtörje a pogány világ ellenállását, és rávegye az államhatalmat létének elismerésére és a szabad mozgási és működési lehetőség biztosítására.
A vértanúknak az emberi erőket felülmúló emberfeletti kitartása és tűrni tudása egyúttal nagyszerű bizonyítéka az egyház természetfeletti mivoltának is, mert az az intézmény, amelynek tagjai ezerszámra a legválogatottabb kínzásokat és halálnemeket is vállalni tudták, olyan erőforrásokkal rendelkezik, melyek nem az emberi természet talajából fakadnak.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából