logo

III Junius AD

A kereszténység és a szociáldemokrácia

Az a híres bevezetés, amelyet Engels Marxnak „Die Klassenkámpfe in Frankreich 1848 bis 1850” című munkájának új kiadásához 1895 márciusában írt, a következő fejtegetéssel végződik:

„Majdnem egészen pontosan 1600 esztendeje, hogy a római birodalomban is egy igen veszedelmes fölforgató párt gazdálkodott. Aláásta a vallást és az állam összes alapjait; egyenesen tagadta, hogy a császár akarata a legfőbb törvény, hazátlan, nemzetközi volt s Galliától Ázsiáig a birodalom minden országában, sőt ennek a határain túl is elterjedt. Nagyon sokáig dolgozott s túrt a föld alatt; de már hosszabb ideje elég erőt érzett arra, hogy a napvilágra jöjjön. Ennek a fölforgató pártnak, amelyet kereszténységnek neveztek, a hadseregben is igen sok híve volt; egész légiók keresztények voltak. S amikor a pogány államegyház áldozati szertartásaihoz kivezényelték őket, a fölforgató katonák olyan szemtelenek voltak, hogy tiltakozásuk kifejezésére sisakjuk mellé külön jelvényeket kereszteket tűztek.
Az elöljárók katonai föllépése nem vezetett célhoz, Dioclecianus császár nem tudta tovább nyugodtan elnézni, hogy miképpen ássák alá a hadseregben a rendet, engedelmességet s fegyelmet. Erélyesebben lépett föl tehát, mert még lehetett. Szocialista, illetve keresztény törvényt bocsátott ki. A fölforgatók gyűléseit betiltották, termeiket bezárták, sőt lerombolták, a keresztény jelvényeket, kereszteket stb. eltiltották, mint például Szászországban a piros zsebkendőt. A keresztények hivatalviselési képességét megszüntették, még őrvezetők sem lehettek. Miután akkor még nem voltak olyan bírák, akik a vádlottak kinézése alapján tudtak volna ítéletet mondani, mint amilyeneket Köllers úrnak a fölforgatók elleni javaslata föltételez, egyszerűen megtiltották a keresztényeknek, hogy a bírósághoz fordulhassanak. Ez a kivételes törvény is hatástalan maradt.
A keresztények gúnyosan letépték a falakról, s Nikomediában, állítólag a császár feje fölött, a palotát is meggyújtották. Erre ez a nagy 303. évi keresztényüldözéssel bosszulta meg magát. Ez az üldözés olyan eredményes volt, hogy 17 évvel később a hadsereg már főleg keresztényekből állott, s utóda, Konstantin, akit a papok nagynak neveznek s aki az egész birodalom fölött uralkodott, államvallássá tette a kereszténységet.”

Aki ismeri Engelst és összehasonlítja e politikai végrendelet utolsó sorait azokkal a nézetekkel, amelyeket egész életén át vallott, az nem kételkedhetik arra nézve, hogy mit akart e humoros hasonlattal. Rá akart mutatni mozgalmunk haladásának gyorsaságára s arra, hogy ez föltartóztathatatlan, mert különösen a hadseregben annyira terjednek a hívei, hogy nemsokára a leghatalmasabb uralkodó is kénytelen lesz magát megadni neki.
Elsősorban is az az erőteljes optimizmus látszik belőle, amely Engelst élte végéig lelkesítette. De akként is magyarázták, hogy azt jelenti, miszerint pártunk a legjobban a törvényes úton prosperál. Voltak, akik azt olvasták ki belőle, hogy Engels politikai végrendeletében megtagadja azt a forradalmi álláspontot, amelyet két emberöltőn át képviselt.
Voltak, akik azt következtették, hogy az a marxi gondolat, hogy az új társadalmak bábája az erőszak, nem tartható fönn. A kereszténység és szociáldemokrácia összehasonlításának súlypontját nem abban látták, hogy a mozgalom föltartóztathatatlanul s gyorsan terjed, hanem hogy Konstantin magától tette államvallássá, s hogy az állam erőszakos megrázkódtatása nélkül, a kormány elhatározásából, békésen jutott uralomra.

Így kell, mondják ők, a szociáldemokráciának is győznie. S közvetlenül Engels halála után, mintha ez a várakozás teljesedett is volna, Franciaországban ugyanis Waldeck-Rousseau új Konstantin módjára megtette az új keresztények egyik püspökét, Millerand-t miniszternek. Aki ismeri Engelst, azt tudja, hogy sohasem jutott eszébe megtagadni forradalmi múltját, s hogy bevezetésének a zárószavait nem szabad úgy magyarázni, mint ahogyan ezt itt láttuk. Az persze igaz, hogy ez a rész nem teljesen világos.
Azok, akik nem ismerték Engelst, de akik azt hiszik, hogy közvetlenül halála előtt hirtelen kételkedni kezdett életfölfogásának célszerűségében, magyarázhatják ezt a részt úgy is, hogy a szociáldemokrácia győzelemhez vezető útja ugyanolyan lesz, mint amilyen a kereszténység útja volt. Ha valóban ez volt Engels véleménye a szociáldemokráciáról, úgy rosszabbat igazán nem mondhatott volna róla, de akkor nem közeli győzelmét, hanem az igazi célnak s vele magának a szociáldemokráciának bukását jósolta volna meg.

Érdekes, hogy ugyanazok az emberek, akik ezt a kérdéses részt a maguk céljaira kizsákmányolják, akik Engels mély bölcsességeit meg nem értik, sőt gyanakodva néznek rájuk, azok az ilyen mondatokért lelkesednek, pedig, ha valóban az volna bennük, amit belemagyaráznak, akkor teljesen hibásak volnának.
Láttuk, hogy a kereszténység csak akkor győzedelmeskedett, amikor lényegének éppen ellenkezőjévé változott; hogy a kereszténységgel nem a proletárság, hanem kizsákmányolója jutott diadalhoz; hogy a kereszténység nem mint forradalmi, hanem mint konzervatív hatalom győzött, vagyis mint új elnyomó és kizsákmányoló hatalom; hogy nemcsak hogy nem változtatta meg a császári hatalmat, a rabszolgaságot, a tömegek vagyontalanságát és a vagyon fölhalmozódását, hanem megerősítette. A keresztény szervezet, az egyház azzal győzött, hogy föladta eredeti céljait s az ellenkezőjükért küzdött.

Ha a szociáldemokrácia győzelmének is csak ugyanaz az útja, mint amely a kereszténységé volt, úgy ez elég ok arra, hogy nem ugyan a forradalomról, de a szociáldemokráciáról lemondjunk, mert akkor proletár szempontból ez volna az ellene fölhozható legsúlyosabb vád, s akkor az anarchisták vádjai is helytállnának. S Franciaországban a miniszteriális szocializmus kísérletének eredménye is, amely polgári támogatással azt próbálta meg, hogy a kereszténység régi államosítását újra megismételje furcsa véletlen, hogy ma éppen az állami kereszténység megszüntetésével -, csak annyi, hogy a félig anarchista szociáldemokrataellenes szindikalizmus megerősödött.
A kereszténység és szocializmus összehasonlítása ebben az összefüggésben azonban helytelen. De az igaz, hogy a kereszténység épp úgy, mint a szociáldemokrácia, eredete szempontjából a vagyontalanok mozgalma, s hogy a két mozgalomnak sok közös vonása van, amit ismételten ki is emeltünk.

Engels közvetlen halála előtt a Neue Zeitben megjelent „Zur Geschichte des Urchristentums” című cikkben mutatott rá erre, ami arról tesz tanúságot, hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatta s így érthető, hogy a „Klassenkampfe in Frankreich” bevezetésében összehasonlítja a két mozgalmat. Ott ezt írja:

„Az őskereszténység története és a modern munkásmozgalom között igen sajátságos hasonlóság forog fönn. Épp úgy, mint ez, eleinte a kereszténység is az elnyomottak mozgalma volt; első fölléptekor a rabszolgák és szabadon bocsátottak, a szegények s jogtalanok, a rómaiak által leigázott vagy szétszórt népek vallása volt. A kereszténység és a szocializmus egyaránt azt hirdeti, hogy a nyomortól és szolgaságtól való megváltás meg fog jönni; a kereszténység szerint a megváltás a halál után, a mennyországban, a szocializmus szerint ebben az életben, itt a földön, a társadalom átalakulásával következik be. Mind a kettőt üldözik s hajszolják, híveit megvetik, kivételes törvényeket hoznak ellenük, s az egyiket az emberi nem, a másikat a birodalom, a vallás, a család, a társadalmi rend ellenségének jelentik ki. S minden üldözés dacára, sőt éppen ennek hatása alatt mind a kettő győzelmesen s föltartóztathatatlanul halad előre. Keletkezése után 300 évvel a kereszténység a római világbirodalom elismert állami vallása, a szocializmus pedig alig 60 év alatt olyan pozíciót teremtett magának, amely győzelmét föltétlenül biztosítja.”

Ez a párhuzam főrészeiben bizonyos korlátozásokkal helyes: a kereszténységet nem lehet a rabszolgák vallásának nevezni, hiszen nem tett értük semmit. Másrészt a nyomorúságtól való megváltást úgy, ahogyan a kereszténység hirdette, először egészen anyagiasan, ezen a földön s nem az égben képzelték. Ez a körülmény fokozza a modern munkásmozgalommal való hasonlóságát.

Engels így folytatja:
„E két történeti jelenség párhuzamba állításának szüksége már a középkorban, az elnyomott parasztok és városi plebejusok lázadásainál előtérbe lép. (...) A francia forradalmi kommunisták épp úgy, mint Weitling s követői régen Renan kijelentése előtt az őskereszténységre hivatkoznak, amely szerint: ha fogalmat akartok nyerni arról, hogy milyen volt az első keresztény község, akkor nézzétek meg a nemzetközi munkásszövetség egyik helyi szervezetét.”

„Az a francia irodalmár, aki a modern zsurnalisztikában is páratlanul merészen használta ki a német bibliakritikát, hogy „Origines du Christianisme” című regényét megírja, maga sem tudta, hogy mennyire igaz, amit mond. Szeretném például azt az öreg „internacionalistát” látni, aki a korinthusiaknak szóló második levelet anélkül tudná elolvasni, hogy legalább bizonyos régi sebek ne szakadjanak föl benne.”

Engels az őskereszténység és az Internacionále közti hasonlóságot behatóbban is megvizsgálja, de a kereszténység és a munkásmozgalom fejlődésével nem foglalkozik. Az előbbi dialektikai megfordulásával egyáltalában nem foglalkozott, pedig, ha ezt megtette volna, a modern munkásmozgalomban is megtalálta volna e megfordulás nagy csíráit. Éppen úgy, mint a kereszténységnek, ennek is úgy a pártban, mint a szakszervezetekben meg kell teremtenie a maga hivatásos bürokráciáját, amely mindjobban megnő s mind nagyobb jelentőségre emelkedik.
Vajon nem lesz-e új arisztokráciává a párt bürokráciája, amelyhez tágabb értelemben nemcsak az igazgatási alkalmazottakat kell számítani, hanem szerkesztőket s képviselőket is, s nem alakul-e a klérushoz hasonló réteg a püspökkel az élén, azt majd a fejlődés fogja megmutatni. Nem alakul-e olyan arisztokrácia itt is, amely kizsákmányolja a munkástömeget s uralkodik fölötte, s amelynek annyira megnő a hatalma, hogy mint egyenrangú tárgyal az állami hatalommal s amely nem akarja majd az állami hatalmat megdönteni, hanem vele egyesülni?

Hogyha a két mozgalom közötti párhuzam teljes, akkor ebben az eredményben nem lehet kételkedni. Ez azonban szerencsére nem áll. Akármilyen nagy is a kereszténység és a munkásmozgalom közti hasonlóság, mégis alapvető különbségek is vannak köztük.
Először is ma egészen más a proletárság, mint a kereszténység keletkezése idején. Az az általános fölfogás ugyan túlzott, hogy a szabad proletárság akkor főleg koldusokból állott és hogy a rabszolgák voltak az egyedüli munkások. De az viszont bizonyos, hogy a rabszolgamunka a szabad s dolgozó proletárokat, akik nagyrészt otthonmunkások voltak, korrumpálta. A dolgozó proletárnak is ugyanaz volt az ideálja, mint a koldusnak, hogy a gazdag költségén munka nélkül éljen, a gazdag pedig a rabszolgából sajtolta ki a munkát.

A kereszténység ezenfelül az első három században kizárólag városi mozgalom volt, csakhogy abban a korban az összes városi proletárok jelentősége a társadalom fönnállása szempontjából nagyon kicsi volt, mert a termelés alapja a mezőgazdaság s a vele összefüggő iparágak voltak. Ennek következtében a keresztény mozgalom hordozóinak, a városi proletároknak nem lehetett az az érzésük, hogy a társadalom tőlük él; sőt ők maguk mind ellenszolgáltatás nélkül akartak a társadalomból élni. Jövő államukban a munkának nem jutott szerep.
Ez tette lehetővé, hogy az osztálygyűlölet dacára érvényesülhetett az a törekvés, amely a gazdagok kegyét iparkodott megnyerni és bőkezűségüket megindítani, hogy a tömegek sem annak nem álltak útjába, hogy az egyházi bürokrácia a gazdagokhoz húzzon, sem annak, hogy hatalmát túlterjessze.

A római birodalom proletárságának gazdasági és erkölcsi züllését a társadalom általános züllése is fokozta, mert a szegénység folyton nőtt, a termelőerők fogytak. Ezért reménytelenség és kétségbeesés lett úrrá az összes osztályokon, elvesztették önállóságukat, megmentésüket rendkívüli, természetfölötti hatalmaktól várták, s így minden ravasz csaló, minden öntudatos, erélyes kalandor kész zsákmányává lettek s az uralkodó hatalmak elleni küzdelmet, mint kilátástalant föladták.
Milyen más a modern proletárság! Ez munkásproletariátus, s tudja, hogy az egész társadalom az ő vállain nyugszik. Emellett a tőkés termelés a termelés súlypontját a faluról mindinkább az ipari központokba tolja át, ahol a politikai s szellemi élet a legélénkebb. Ennek a munkásai, akik valamennyi közt a legerélyesebbek és legértelmesebbek, tartják most a kezükben a társadalom sorsát.

Az uralkodó termelési mód emellett nagyon kifejleszti a termelőerőket s ezzel megszaporítja azokat az igényeket, amelyekkel a munkások a társadalommal szemben föllépnek, egyúttal az azok megvalósításához szükséges erőt is megnövelve. Tele vannak reménnyel, önbizalommal, öntudattal, mint ahogy a föltörekvő burzsoázia is tele volt, amikor feltámadt benne az a vágy, hogy a feudális, egyházi, bürokratikus uralom és kizsákmányolás láncait széttépje, amihez akkor a tőkés föllendülés szolgáltatta az erőt. A kereszténység keletkezése összeesik a demokrácia pusztulásával. Az a három század, amely elismeréséig elmúlik, az önigazgatás minden nyomát eltünteti, s emellett a termelőerők is folyton pusztulnak.

A modern munkásmozgalom a demokrácia új győzelméből indul ki, a francia forradalomból. Az az évszázad, amely azóta eltelt, az ingadozások és változások dacára is a demokrácia folytonos haladását mutatja, ezalatt a termelőerők hihetetlen mértékben megnőttek s a proletárság nemcsak számban nőtt meg, hanem önállóság és tisztánlátás szempontjából is.
Elegendő, hogyha egyedül ezt az ellentétet tartjuk szem előtt, hogy föl-ismerhessük azt, hogy a szociáldemokrácia fejlődésének útja nem lehet ugyanaz, mint a kereszténységé, bizonyos, hogy a szociáldemokrácia soraiból sem új kizsákmányolok, sem új elnyomók nem fognak kikelni, hogy a régiekkel megosztozzanak a zsákmányon.
Amíg a római birodalomban folyton csökkent a proletárság harci kedve, addig a modern társadalomban emelkedik, az osztályellentétek élesebbek lesznek, ami már magában is elegendő arra, hogy előharcosainak lekenyerezésével ne lehessen a proletárságot a harc abbahagyására bírni. Ott, ahol meg is tették az erre irányuló kísérleteket, ott az ilyen vezetőket a tömeg csakhamar elhagyta, akármilyen sok érdemet szereztek is a múltban.

Ma azonban nem csupán a proletárság s a társadalmi környezet, a miliő más, mint az őskereszténység korában volt, hanem más a kommunizmus jellege és mások a megvalósításának föltételei is. A kommunizmus szükséglete és az utána való törekvés persze ma is ugyanabból a forrásból fakad, a vagyontalanságból, s mindazoknál, akiknél a szocializmus csak érzésen alapul, a modern munkásmozgalomban is úgy jelentkezik, mint az ókeresztényeknél. A kommunizmus gazdasági föltételeinek legkisebb fokú megértése is elegendő azonban arra, hogy az őskereszténységétől teljesen eltérő jelleget nyerjen.

Amíg a római birodalomban a vagyon koncentrálása a termelőerők folytonos csökkenésével karöltve járt, aminek részben maga is volt az oka, addig ma a koncentrálás a termelőerők óriási szaporodását eredményezte. S míg akkor a gazdagság, a vagyon fölosztása a társadalom produktivitását egyáltalában nem érintette volna, addig ma ugyanez lehetetlenné tenné. A modern kommunizmus ma már nem is gondolhat arra, hogy a gazdagságot egyformán ossza föl, hanem inkább azzal akarja a munka termelékenységét a legmagasabb fokra emelni, hogy a gazdagság koncentrálását a legmesszebb határig kiterjeszti s a tőkések monopóliumából társadalmi monopóliumot csinál.
De a modern kommunizmusnak, hogyha a modern termelési mód teremtette emberek szükségleteit ki akarja elégíteni, teljes mértékben fönn kell tartania a fogyasztás individualizmusát. Ez az individualizmus nem jelenti azt, hogy az élvezés közben az embereknek el kellene különülniük, mert hiszen a társas élvezet nem zárja ki az élvezés egyéni jellegét; épp így azt sem jelenti, hogy mellőzni kell az élvezeti cikkek gyártásánál a nagyüzemet s hogy a gépet a kézi munkának kell helyettesítenie, mint ahogy ezt némely esztéta szocialisták álmodják. Az élvezés individualizmusa csak az élvezetek megválasztásának szabadságát jelenti, s annak a társaságnak megválasztására vonatkozó szabadságot is, amelyben élvezünk.

Az őskereszténység korában a városi tömeg semmiféle társas termelést nem ismert; a városokban nagyon ritkán akadt szabad munkásokkal folytatott nagyüzem. Ehelyett azonban nagyon jól ismerte a városok vagy az állam rendezte társas élvezeteket, főleg a közös étkezéseket. Amíg ennek folytán az őskeresztény kommunizmus a gazdagság elosztására s az élvezés egyenlővé tételére irányult, addig a modem a gazdagság és a termelés koncentrációjára irányul.
Az őskeresztény kommunizmusnak megvalósításához nem volt szüksége arra, hogy az egész társadalomra kiterjeszkedjék. Megvalósítását az adott társadalomban meg lehetett kezdeni, sőt még államosulhatott is, mert hiszen az egész társadalomra ez a forma úgysem terjeszkedhetett ki.

Ezért kellett az őskeresztény kommunizmusnak megint egy új arisztokrácia kialakulásához vezetnie, ennek a belső dialektikának pedig abban a társadalomban kellett kialakulnia, amelyet föltalált. Az osztályokat nem tudta megszüntetni, hanem csupán új uralmi viszonyt tudott a társadalom régi uralmi alakulatai közé iktatni. Tekintettel a termelési eszközök óriási kiterjedésére, a termelési mód társadalmi jellegére, a gazdagság legfontosabb tárgyainak messzemenő koncentrációjára, a modern kommunizmus kisebb terjedelemben, mint az egész társadalom, meg sem valósítható.
Egyetlen olyan kísérlet sem sikerült, amely kis keretben, apró szocialista kolóniákban vagy termelőszövetkezetekben, a mai társadalom keretében akarta megoldani a kérdést. Eszerint a kommunizmust nem lehet úgy megvalósítani, hogy a tőkés társadalmon belül apró egyesüléseket létesítenek, amelyek lassan fölszívják a társadalmat, hanem csak olyan erő megszerzésével, amely az egész társadalmi élet fölött akkora hatalmat gyakorol, hogy ezt át tudja alakítani. Ez az állami hatalom. A modern kommunizmus megvalósításának legelső föltétele az állami hatalom megszerzése.

Mindaddig, amíg a modern proletariátus ennyire nem jut, nem is beszélhetünk szocialista termelésről, tehát arról sem, hogy megvalósítása ellentmondásokat szül, hogy benne az okosság is ostobasággá és a jótétemény is kínná változik. De amikor majd a proletárság megszerzi is a politikai hatalmat, azzal a szocialista termelés nem valósul meg egy csapásra, hanem ettől kezdve a gazdasági fejlődés is csak új irányt vesz, amely nem a kapitalizmus tökéletesítésére, hanem a társadalmi termelés kifejlesztésére irányul. Hogy ez a fejlődés mikor ér oda, hogy ellentmondásokat s bajokat szül, amelyek aztán rajta túl valamilyen ismeretlen fejlődéshez vezetnek, azt ma nem tudhatjuk, s nem is szükséges vele foglalkozni.
Amennyire a modern szocialista mozgalom lényege fölismerhető, kizártnak kell tartanunk azt, hogy olyan jelenségeket mutasson, amelyek révén az államvallássá lett kereszténységgel megegyeznék. Ezért ki van zárva az is, hogy a modern proletariátus fölszabadító mozgalma mintának fogadja el azt a módot, ahogyan a kereszténység diadalra jutott.
A proletárság előharcosai semmi esetre sem fognak olyan kényelmesen győzni, mint a negyedik század püspökei. Azt, hogy a szocializmus nem fog semmiféle olyan ellentmondásokat teremteni, amelyek a kereszténységével közösek, a győzelemig terjedő időre épp úgy meg lehet állapítani, mint a győzelem utáni időre.

Mert a kapitalizmus olyan föltételeket teremtett, hogy a társadalom egészen új alapokra helyezhető, ezek az alapok pedig egészen mások, mint amelyek az osztálykülönbségek keletkezése idején állottak fönn. Eddig egy forradalmi pártnak vagy osztálynak sem sikerült az osztályokat megszüntetni, még ha tovább ment is, mint a Konstantin által elismert kereszténység, s ha sikerült is bizonyos fönnálló osztálykülönbségeket eltüntetni, mindig csak legföljebb új osztálykülönbségeket állított a megszűntek helyére, míg ma az összes osztálykülönbségek megszüntetésének megvannak az anyagi föltételei, osztályérdekei pedig arra kényszerítik a modern proletariátust, hogy ezeket a körülményeket kihasználja, mert ő a legalsó osztály, míg az őskeresztény korban még egy osztály, a rabszolgák voltak alatta.
Az osztálykülönbségeket és osztályellentéteket semmi esetre sem szabad azokkal a különbségekkel azonosítani, amelyeket a különböző hivatások közt a munkamegosztás eredményez. Az osztályellentéteknek három forrása van: a termelőeszközük magántulajdona, a fegyvertechnika s a tudomány. Bizonyos technikai s szociális viszonyok teremtik a termelőeszközök tulajdonosai s a vagyontalanok közti ellentétet, épp úgy, mint a fegyverforgatásban jártas jól fölfegyverzettek s a fegyvertelenek, valamint a tudományban jártasak és a tudatlanok közt.

A kapitalista termelési rendszer ezeknek az ellentéteknek a megszüntetéséhez szükséges előfeltételeket megteremti. Nemcsak a termelőeszközök magántulajdonát teszi fölöslegessé, hanem a termelőeszközök bősége folytán szükségtelenné teszi, hogy a hadi kötelesség és a tudás csak bizonyos rétegekre korlátoztassék. Ez azonban már előbb is fölöslegessé vált, akkor ugyanis, amikor a fegyvertechnika s a tudomány magasabb fokot ért el, úgy hogy már szabad időre és anyagi eszközökre volt szükség, hogy valaki a fegyvereket és az azokkal való bánás ismeretét megszerezhesse.
Amíg a munka termelékenysége kicsi volt s csak kevés fölösleget szolgáltatott, addig nem mindenkinek állott módjában, hogy elég eszközt szerezzen arra, hogy a fegyverforgatásban vagy a tudományban a kor színvonalára emelkedhessék. Sőt sokak munkájának fölöslegéből lehetett csak egy-egy embert abba a helyzetbe juttatni, hogy akár a fegyverforgatásban, akár a tudományban valami tökéleteset teremtsen.

Ezt meg csak az tette lehetővé, hogy kevesen zsákmányoltak ki sokakat. Az egyesek fokozott fegyverkezése és magasabb értelme tette őket képessé arra, hogy a védteleneket s tudatlanokat elnyomják. Másrészt megint éppen ez az elnyomás és kizsákmányolás lett az arra szolgáló eszköz, amellyel az uralkodó osztály fegyvereit s tudományát tökéletesebbé tehette.
Azok a nemzetek, amelyek távol tudták maguktól tartani a kizsákmányolást és az elnyomást, tudatlanok maradtak s védtelenek a jobban fölfegyverzett s több ismerettel rendelkező szomszédokkal szemben. Ezért győztek a kizsákmányolók s elnyomók nemzetei a létért folyó harcban azokkal szemben, akik az ősi kommunizmushoz s demokráciához hűek maradtak.
A tőkés termelés a munka termelékenységét olyan hihetetlenül magas fokra emelte, hogy az osztályellentéteknek ez az oka már nem állhat fönn. S ma már nem, mint társadalmi szükségesség, hanem csak, mint egy hagyományos hatalmi viszony következménye áll fönn, amely azonnal megszűnik, mihelyt a hatása megszűnik.
A tőkés termelési mód azokban a nagy fölöslegekben, amelyeket termel, szolgáltatta a nemzeteknek azt az eszközt, amelynek révén áttérhettek az általános védkötelezettségre s így megszüntethették a harcosok arisztokráciáját. Ő maga pedig a világpiac minden nemzete közt olyan szoros s állandó összeköttetést teremtett, hogy a világbéke szükségességgé, a világháború pedig őrültséggé lesz.

Hogyha a kapitalista termelési mód a nemzetek közti gazdasági ellentéteket is megszünteti, akkor az óhajtott örök béke állapota valósággá lesz. A 20. század demokráciája is meg fogja teremteni a világnak ugyanazt a békeállapotát, amelyet a császárság a kereszténység második századában a Földközi-tenger mellett lakott nemzeteknek biztosított ami a római császárságnak egyetlen előnye volt. Ezzel a fölfegyverzettek s fegyvertelenek osztályai közötti ellentétek alapja is végleg megszűnik.
De éppen így eltűnnek a műveltek és a műveletlenek közötti ellentétek alapjai is. A tőkés termelés a tudás termelési eszközeit a könyvnyomtatás útján rendkívül megolcsóbbította, s így a tömeg részére is hozzáférhetővé tette. Egyúttal neki magának is nagy szüksége van tanult elemekre s ezeket az iskolákban tömegesen termeli is, de minél tömegesebbé lesznek, annál inkább leszorítja ezeket is a proletariátusba.
Másrészt a munkaidőmegrövidítés technikai lehetőségeit is megteremtette, s a munkásság egyes rétegeinek sikerült is olyan kedvezményeket elérni, amit műveltségük emelésére használhatnak föl. Mihelyt a proletariátus győz, úgy ezt a sok csírát azonnal teljesen kifejleszti s azt, ami a munkásság műveltsége szempontjából eddig csak lehetőség volt, gyönyörű valósággá varázsolja.

Míg a kereszténység terjedésének kora a szellemi süllyedés, a legnevetségesebb tudatlanság s legostobább babonaság kora, addig a szocializmus föllendülésének kora a természettudományok legfényesebb haladásáé, a műveltség gyors terjedéséé lesz. A harcos s nem harcos osztály közti ellentét már elvesztette az alapját, ugyanígy elveszti a termelőeszközök magántulajdonán alapuló ellentét is az övét, mihelyt pedig majd a proletárság politikai hatalma éreztetni kezdi a hatását, egyetlen generáció alatt elvesznek a műveltek s műveletlenek közti ellentétek is.
Ezzel az osztálykülönbség s osztályellentét utolsó okai is megszűnnek. Ezért a szociáldemokráciának nemcsak más úton kell hatalomhoz jutnia, mint a kereszténységnek, hanem egészen más hatásokat is kell eredményeznie. Neki az osztályuralmat örökre meg kell szüntetnie.


Forrás: részletek Karl Kautsky A kereszténység eredete (történelmi tanulmány) c. munkájából. Fordította Ágoston Péter