logo

XX Aprilis AD

A zsidóság Jézus Krisztus korában

A zsidóság politikai helyzete

A zsidóság önálló nemzeti létét már Kr. e. 63-ban elvesztette. Bár a Syria provinciához csatolt ország a Római Birodalom része lett, a rómaiak egyelőre meghagyták a zsidó fejedelemséget, és a római vazallus állam fejévé az idumeai Nagy Heródest tették, aki Kr. e. 37-től 4-ig uralkodott. Heródes végrendeletében országát három fia közt osztotta föl. Izrael 44-ben minden függetlenségét elveszítve, véglegesen római provincia lett. A római helytartók azon igyekeztek, hogy a zsidóságot közelebb vezessék a hellenista kultúrához, hogy ily módon elősegítsék a Birodalomba való integrálódását."


Vallási helyzet Jézus korában

A zsidó nép világtörténeti jelentőségét vallása adja. Vallásilag a zsidóságot a monoteizmus az egyetlen, teremtő, szent, igazságos és irgalmas Istenbe vetett hit jellemzi. A vallásos hitet táplálta és életben tartotta a Messiás-várás és az írástudók tanítása, akik a Törvény magyarázói voltak. A Messiás-várás jelentősége vallási téren is, de különösen a politikai és etnikai gondolkodás terén igen nagy volt, és a Messiás-várás a Makkabeusok kora óta fokozatosan erősödött. 

Az egyistenhiten és a Messiás-váráson kívül a zsidóság vallási életében a legfőbb szerepet a Törvény játszotta. Bár a Törvény mindenki előtt a legnagyobb becsben állt, mégis a Törvény lett a különféle irányzatokra való szakadás legfőbb oka.


Főbb vallási irányzatok és pártok

A farizeusok (elkülönülök) a mózesi törvény betű szerinti magyarázata és aprólékosan pontos betartása mellett ragaszkodtak az ún. hagyományokhoz és az általuk szokásba hozott szertartásokhoz, nem sokat törődve a Törvény szellemével. Ennek következményeként a farizeusok jelentős részénél a vallás és erkölcs gyakran üres képmutatássá fajult. A farizeusok voltak az igazi zsidók, a nemzeti függetlenséghez leginkább ragaszkodó, az idegen uralmat engesztelhetetlenül gyűlölő hazafiak. Minden pogány dologtól a legmerevebben elhatárolták magukat.
Velük szemben álltak a szadduceusok (Szádok főpappártiak). Tagjaik főleg az elvilágiasodott felsőpapság és az arisztokrácia soraiból kerültek ki. Csak Mózes Törvényét tartották feltétlenül kötelezőnek, a Tórán kívüli szent könyveket kevesebbre becsülték, és a későbbi hagyományokat elvetették.

A vallás korábbi gyakorlatához nem vallási meggyőződésből ragaszkodtak, hanem közönyösségből. Tagadták a lélek halhatatlanságát, az angyalok létét és a feltámadást. Politikai szempontból opportunisták, a fennálló helyzettel megalkuvók voltak. Az esszénusok szektája elvetette a zsidó templomot, annak áldozatait, és elszakadva a zsidó kultusztól, valamint lemondva a házasságról és magán vagyonról, szigorúan elkülönülve élt. A törvényhez való hűség, annak maradéktalanul tiszta megtartása a nyilvános élettől való elkülönülésre késztette őket.  


A zsidó diaszpóra

A zsidóság földrajzi szétszórtságban, szórványban (diaszpórában) élt. Az idegen elnyomás és a rossz gazdasági helyzet miatt tömegesen vándoroltak ki Palesztinából. Krisztus korában nagy számban éltek Kis-Ázsiában és a Földközi-tenger országaiban. Egyiptomban összesen egymillió volt a zsidók száma. Természetesen, a diaszpóra-zsidóság az idegen kultikus befolyás alatt elveszítette az arám nyelvet, ami szükségessé tette az Ószövetség görög nyelvre fordítását. Alexandriában, ahol a lakosság egyharmada zsidó volt, készült el az Ószövetség legrégibb görög fordítása, az ún. Septuaginta.

A diaszpórában élő hellenista zsidók az idegen környezetben zárt közösségeket alkottak, és más népekkel alig keveredtek. Saját zsinagógáik voltak, de a jeruzsálemi templommal is tartották a kapcsolatot, mégpedig úgy, hogy fizették a templomi adót, és nagy ünnepek alkalmával igyekeztek odazarándokolni. Viszont nem vonhatták ki magukat teljesen az idegen világ befolyása alól. Nemcsak a hellenizmus nyelvét és életmódját vették föl, hanem a görög vallásfilozófiával is kapcsolatba kerültek. Az előkelő papi nemzetségből származó tudós alexandriai zsidó, Philón (mh. 41 k.), a hellenisztikus gondolatvilágot és a zsidóság vallási eszméit sajátos egységbe ötvözte össze. Az Ószövetség allegorikus egzegézise és a logoszról vallott felfogása már az első keresztény teológusokra is mély hatást gyakorolt.

A zsidók tudatos elkülönülésük ellenére jelentős befolyást gyakoroltak pogány környezetükre. Tisztább istenfogalmuk, magasabb erkölcsiségük nem maradt hatás nélkül a komolyabb felfogású pogányokra. A diaszpóra-zsidók vallási fölényük tudatában vallásuk érdekében élénk irodalmi propagandát folytattak. Mivel azonban a görögök és a rómaiak lenézték a zsidókat, barbárként tekintettek rájuk, csak kevés pogány vállalkozott arra, hogy körülmetélés és alámerítés által, prozelitaként szorosan kapcsolódjék a zsidó közösséghez, és vállalja a Törvény teljes megtartását. De annál nagyobb számban voltak az ún. istenfélők főleg asszonyok -, akik a monoteizmus elfogadásával és bizonyos vallási szokások átvételével (szombat megtartása, rituális mosakodások stb.), lazább formában kapcsolódtak a zsidósághoz. Az istenfélőknél a kereszténység különösen fogékony talajra talált, mert benne megtalálták azt, ami után szívük vágyódott, viszont nem kellett átvenniük azt, amit a zsidó vallásban visszataszítónak véltek.


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából