logo

XX Aprilis AD

A keresztény ókor egyháztörténetének jellemzése (bevezető)

A korszakra, amelyben a kereszténység az egész Római Birodalmon belül, sőt határain túl is elterjedt, az egyház szervezete pedig kiépült és megerősödött, az egyház általános fejlődése a jellemző. A térbeli elterjedésen és számbeli növekedésen kívül főképpen a hit tartalmának egyre pontosabb és bővebb kifejtésében, alkotmányának és egyházszervezetének a krisztusi alapelemek talaján történő további kiépülésében és istentiszteleti életének gazdagodásában mutatkozott meg.
Ami a mai kereszténység közkincse, annak minden lényeges elemét a Krisztustól kapott kinyilatkoztatás-örökségből ez a korszak termelte és fejlesztette ki. Ebben az időszakban a legfontosabb az első két évszázad volt, amikor mind az apostolok, mind az utánuk eltelt kb. másfél század alakította ki Krisztus szándéka és szelleme szerint az egyház lényeges alakzatát.

Az apostolok halála a tekintély és a hatalom kérdését vetette föl a keresztény közösségekben. melyek hozzáfogtak, hogy az apostoli örökséget minden tekintetben pontosan rögzítsék. Ekkor kezdett kikristályosodni a keresztény hit rövid hitfoglalatokban (symbolum), hitvallásokban, és vált általánossá az egyházi hierarchia hármas tagolódása: püspök, pap. diakónus. Ekkor szilárdult meg az apostoliság kritériuma alapján az újszövetségi szent iratok kánonja.
A fejlődés fő mozgatója a természetfeletti életerőkön kívül az ellenséges emberi erőkkel való állandó konfrontáció. A változó hevességgel időnként ki-kitörő üldözések és a pogány tömegek ellenszenve ellenére, a nehézségek dacára az egyház állandóan erősödött, és végül a szellem és a kegyelem fegyvereivel győzni tudott a nyers erőszak fölött. A zsidóság, a pogány filozófusok és az eretnekségek, főleg a gnoszticizmus szellemi támadása ellenakciókra késztette az egyház szellemi elitjét. Ez a vezető réteg nemcsak megvédte a Krisztustól kapott tanítást, de feltárta annak mélyebb tartalmát és értelmét is.

A fejlődés biztosítéka és győzelmének alapja az egyházban állandóan jelen lévő Krisztus és a szüntelenül működő Szentlélek, továbbá a keresztény vallás vonzereje és a kegyelemből táplálkozó hívek erkölcsi fensöbbrendűsége volt. Bár a római püspökök még nem gyakorolták a joghatósági teljhatalmukból származó összes jogaikat, mégis az egység és a Krisztustól örökölt kinyilatkoztatás legfőbb őrei és biztosítékai voltak. Nagyrészt nekik és a velük közösségben álló püspököknek, vagyis az egyház monarchikus szervezetének és vezetőinek köszönhető, hogy a szent iratok birtokában mindig ki tudták vetni az egyházból azt, ami nem krisztusi, és mindig biztosítani tudták a hit, az erkölcsi és istentiszteleti élet tisztaságát. 
Természetesen a belső tényezőkön kívül más tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy a kereszténység belső erőforrásai hatékonyan működhessenek. Ilyen volt pl. a Római Birodalomban uralkodó technikai, kulturális és gazdasági helyzet.
Bármennyire ellenséges légkör is uralkodott a Római Birodalomban az egyházzal szemben, és az államhatalom magatartása gyakran fenyegető volt, ez ritkán jelentett megsemmisítő veszélyt a kereszténység számára. A szilárd állami rend, a közbiztonság, a társadalmi és gazdasági rendszer viszonylagos állandósága mind-mind olyan alap volt, amelyre ráépülhetett az egyház szervezetének épülete. És amikor a rabszolgatartó rendszer egyre súlyosabb válságba jutott, az államhatalom vezetője Nagy Konstantin személyében a birodalom legszilárdabb és leghaladóbb eszmeáramlatával és vallásával, a kereszténységgel összefogott, és a keresztény vallást tette a birodalom eszmei alapjává."


Forrás: részletek Dr. Marton József: A keresztény ókor (Egyháztörténeti tanulmány) c. munkájából