logo

V December AD

A kalózkodás Szicilia körűl C. Verres Pro praetorsága idején

A kalózkodás a római polgárháborúk - azaz a köztársaságnak a katonai diktatúra felé való átmenete - korában fontos szerepet játszott. A kalózok elhatalmasodása a szenátusi rend uralmának válságára, a római rabszolgatartó rendszer belső ellentmondásaira jellemző tünet volt, és egyben elő is segítette a római társadalom átalakulását.
A kalózkodás nagyobb arányú kibontakozása a II. sz. derekán indult meg Kilikiában. Az ettől kezdve egyre fokozódó kalóztevékenység legnagyobb kiterjedését az I. sz. hetvenes évei táján érte el. Így látták ezt már a kortársak és a későbbi antik történetírók is. A kalózoknak ilyen szervezett, kiterjedt és eredményes tevékenysége az ókorban soha máskor nem tapasztalható. Szervezeteik voltaképp az egész Földközi-tengert hatalmukban tartották.

A kalózok tevékenységének jellegében, tendenciájában erre az időszakra már jelentős változás következett be. A kalózok fő jelentősége Róma szempontjából eleinte elsősorban a rabszolgamunka-erő szállításában állott. Ezzel a szerepükkel magyarázható főként, hogy Róma elhanyagolta a tengeri ellenőrzést, s kétségtelen, hogy a római nagybirtokos uralkodó-osztály elsősorban az olcsó rabszolga-behozatal érdekében tűrte a kalózok garázdálkodásait.

A kalózok rabszolgaszállító szerepe még a századforduló táján is fennállt, azonban a hajózás és a tengeri kereskedelem zaklatása, a római terjeszkedés nyomán megélénkülő kisázsiai üzleti tevékenység károsítása miatt ez a viszony ez idő tájt megromlott, megszakadt, és Róma 102-ben hadjáratot indított ellenük, majd ezt követően további rendszabályokat léptetett életbe letörésük, és a tengerhajózás biztonságának helyreállítása érdekében.
Ezek az első rendszabályok mindenekelőtt a tengeri kereskedelemben egyre inkább érdekelt lovagrend befolyását mutatják s azért nem tekinthető véletlennek, hogy C. Marius vezető szerepe idején kezdődtek meg, hiszen Marius egyik főtámasza éppen a lovagrend volt. Az emberrablásban a tömeges értékesítést biztosító rabszolgapiacok felszámolása után a váltságdíjszerzés célzata lép előtérbe. Különös kedvvel vadásznak a kalózok a római polgárokra és a keleti tartományok gazdagabb lakóira.

A kalózveszedelem az első Mithridatés-elleni háború idejétől kezdve rendkívüli méreteket öltött és a harmadik háború alatt elérte tetőfokát. Ebben döntő szerepe volt a háború okozta zűrzavaros állapotoknak s emellett a kalózok Mithriadésszel létesített kapcsolatainak. Ennek megfelelően a kalózkodás egyik sajátos új vonása az előző korszakhoz képest, hogy a kalózok belefolynak a hadműveletekbe, együttműködnek a Róma ellen harcoló felekkel (Mithridatés, Sertorius), részük van az ezek közti kapcsolat megteremtésében, különös hevességgel fordulnak Róma ellen.
A kalózhajók ebben az időben már rendszeresen megjelennek a Földközi-tenger nyugati medencéjében is. Így Hispania és Észak-Afrika partvidékén. A szenátusi arisztokrácia, a Sulla-féle reakció ellen harcoló Sertorius ügyesen felhasználta a kalózokat hadműveletei támogatására a partvidék ellenőrzésére, utánpótlás biztosítására, diplomáciai futárszolgálatra.

A harmadik Mithridatési háború alatt (i. e. 74-64.) a kalózoknak és a pontosi uralkodónak a korábbiaknál fokozottabb együttműködését figyelhetjük meg. Róma, érthetően, egyre nagyobb gondot fordít a kalózok letörésére. Azonban P. Servilius Vatia isauriai hadjárata (i. e. 78-74) csak részleges és átmeneti sikert ért el.
M. Antoniusnak ezt követően (i. e. 74-71.) az egész Földközi-tengerre kiterjedő hatáskörű megbízatás (imperium) alapján indított hadjárata pedig csúfos kudarcot vallott s a római flotta Kréta szigeténél megsemmisítő vereséget szenvedett.

Nem meglepő ezek után, hogy a kalózok uralma a tengeren a hajózás hallatlan veszélyeztetettségét, a tengeri forgalomnak szinte teljes megbénulását vonta maga után. Aki tengerre szállt ezekben az években, arra a halál vagy a kalózfogság veszélye leselkedett; aki el akarta kerülni a kalózok fenyegető rajtaütéseit, annak nem volt más választása, mint az, hogy télen az elemek dühének tegye ki magát. A kalózok elzárták az érintkezés lehetőségét a távolabbi tartományokkal, szinte minden magán- és állami szállítás elakadt (Cicero, de lege Manil. 32. 33.).
Nemcsak Itália partjai nem voltak biztonságban, s hanem maga a Via Aippián sem volt háborítatlan a közlekedés: magánszemélyek, sőt római magisztrátusok kerültek a kalózok fogságába. Különösen érzékenyen érintette Rómát, hogy a kalózok az élelmezést, elsősorban a gabonaszállítmányokat is veszélyeztették; az élelmiszerellátásban nem egyszer zavarok álltak be.

A bajt még csak tetézte, hogy a kereskedelmi forgalom megakadása miatt helyenként műveletlenül hagyták a földeket, a lakosság egyes gabonatermelő vidékekről, különösen szigetekről, tengerparti városoktól elköltözött a kalózoktól való rettegés, a kalózok állandó zaklatása miatt, illetőleg egyes ilyen helyeket a kalózok erőszakkal elfoglalták. (Cicero, de lege Manil. 32.).

Ebben az összefüggésben Szicília jelentőségét ezekben az években több körülmény is növelte. Ilyen egyrészt az, hogy Itáliához közel feküdt, másrészt az, hogy a Földközi-tenger kelet-nyugati irányú hajóforgalmának a csomópontjában foglalt helyet, s hogy Róma gabonaellátásában játszott szerepe a hetvenes évek végén fokozódott. Itáliában ugyanis a Spartacus vezette rabszolgafelkelés miatt a földek jó része műveletlenül hevert, állandó veszély fenyegette a termést, a keleti szállítmányok meg éppen a kalózok miatt zsugorodtak össze.
Ebben a vonatkozásban nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a sok rabszolgát foglalkoztató sziget a rabszolga-megmozdulások számára kedvező talaj volt. Vegyük tehát szemügyre a továbbiakban a kalózok Szicília körüli garázdálkodását, vizsgáljuk meg tevékenységük jelentőségét és összefüggését a Spartacus-féle rabszolgafelkeléssel, továbbá a rómaiak ellenrendszabályait a kalózveszéllyel szemben.

A hetvenes évek vége felé, Verres helytartósága idején (i. e. 73-71) Szicília körül aggasztó méreteket öltött a kalózok garázdálkodása. Fő forrásunkban, Cicerónak Verres elleni beszédeiben, több helyen találkozunk a kalózok okozta rettegésre, veszedelemre, károkra. A kalózhajók közeledésére sajátos gyakorlat alakult ki. Ez is a veszély állandóságára a lakosság szakadatlan készenlétére mutat.
A kalózok Szicília körüli tevékenységét, mozgékonyságát jelentősen elősegítette, viszont a sziget védelmét - tehát a helytartó feladatát is - igen komolyan megnehezítette az, hogy a kalózok Szicília közelében, Málta szigetén flottatámaszpontot rendeztek be maguknak és ide húzódtak vissza télvíz idején."

A kalózoknak szárazföldi bázisaik, erősségeik, hegyi erődjeik, rejtett menedékeik, búvóhelyeik mellett ā tenger számos pontján voltak kikötőik, jelzőállomásaik (Plutarchos, Pomp. 24.), jól rejtett öbleik messze kémlő hegyfokaik, egész szigeteket és városokat foglaltak el. Ezeket a helyeket részint piacnak, részint flottatámaszpontnak, élelemfelvevő-és pihenőhelynek, hírszerző állomásnak, téli menedéknek használták»
Ezeknek a kalózállomásoknak a fontosságát növelték az antik hajók technikai fogyatékosságai, könnyű rongálódásuk, továbbá a gazdaságos helykihasználás szempontja: hosszabb útra kisméretű hajóikon nem vihettek magukkal elegendő élelmet, ki sem pihenhették magukat megfelelően az embereik, nagyobb zsákmány messzebb szállítása is nehézséget jelentett.
Ennek a támaszponthálózatnak a kiterjedésére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Plutarchos (Pomp. 24.) kereken mintegy 400-ra teszi az ilyen elfoglalt városok szigete s ami - a tengeri forgalom szempontjából fontos helyeket a kalózok vagy erőszakkal kerítették kezükbe, vagy pedig - ha lakóik hajlandók voltak megalkudni a helyzettel és befogadták őket, akkor kíméletesen bántak velük, sőt anyagi előnyökben is részesítették. Maga Cicero is említi, hogy például a máltai Juno-templomot a kalózok is megkímélték, bár tudjuk, hogy szentélyek, templomok kifosztása jövedelmező vállalkozásaik közé tartozott.

A különösen veszélyeztetett s a római kormányzat részéről magukra hagyott szigetek, mint például a Szicíliához közeli Lipari-szigetek is, rendszeres évi adóval vásárolták meg a kalózoktól a kíméletet. A kalózok rablásaira jellemző példa az a zsákmánnyal telt kalózhajó, amit Verres partvédő flottája fogott el. Ez a kalózok által ejtett zsákmány változatosságát mutatja.
Szembetűnő az is, hogy a kalózok értékek, nemesfémtárgyak mellett jó áron értékesíthető embereket rabolnak, már nem tömegárút, mint akkor, amikor még rabszolgaszállító szerepük volt előtérben. Az egyébként áruba bocsátás mellett találkozunk olyan esetekkel is, ahol a váltságdíjszerzés szempontja jut előtérbe. Például, mikor jómódú kereskedőket fognak el; a partvédő flotta egyik hajójának foglyul ejtett parancsnokát is váltságdíj fejében engedik szabadon.

Az említett kalózhajó elfogása, ha feltehetően nem is az egyetlen eset volt, mégis a partvédő hajóraj ritka sikerei közé tartozott. Szicília partjainak kielégítő védelmét éppen úgy nem sikerült megvalósítani, mint a többi tartományét sem ebben az időben, vagy ahogyan az említett korábbi és egyidejű hadjáratok sem hozták meg a várt sikert. Igen jellemző eset a partvédő flotta egyik részlegének veresége és pusztulása, amit Cicero részletesen ismertet. A syracusai Cleomenes vezetése alatt Pachyumnál állomásozó hét hajóból álló flottaegységet egy ízben meglepte Heracleo kalózvezér hajóraja. A váratlan rajtaütésre a szicíliai hajók fejvesztett menekülésbe fogtak.
A kalózok a Helorus felé igyekvő hajók közül kettőt még útközben elfogtak. A többinek, élükön a vezérhajóval, sikerült elérni a helorusi partot, a legénység a szárazföldre menekült, a kalózok pedig felgyújtották a gazdátlanul maradt hajókat. Másnap Heracleo megindult Syracusa felé és négy naszádjával akadálytalanul behatolt a kikötőbe és sértetlenül távozott.

Különös mértékben növelte a kalózok Szicília körüli jelenlétének, tevékenységének jelentőségét, veszélyességét az abban az időben zajló Spartacus-féle rabszolgafelkelés. A kalózok révén ugyanis adva volt a lehetőség arra, hogy a felkelő rabszolgák megkíséreljék az átkelést a szigetre.
Nyilván Rómában is ismeretes volt, hogy Spartacusnak szándékában állt egy seregrészt átdobni Szicíliára, hogy emberei ott megvessék lábukat és felszítsák a felkelés tüzét. Plutarchos szerint csak egy szikrára volt szükség ahhoz, hogy a szigeten újra fellángoljon a harc. Jellemző, hogy Spartacus elégnek tartott erre a feladatra 2000 embert. A felkelő rabszolgáknak kémeik is megfordultak Szicíliában; Cicero részletesen tárgyalja Spartacus egyik kémének, egy állítólagos római polgárnak a kivégzését.

Cicero, bár más célzattal, de elmondja, hogy a szicíliai rabszolgatömegeket feszült várakozással töltötte el az itáliai felkelés. A felkelés átterjedésének lehetőségét bizonyítja, hogy az előző két szicíliai rabszolgaháborúnak is volt visszhangja Itáliában, sőt Görögországban is. Figyelemre méltó, hogy Cicero ezt is tagadja. Ha az elnyomó hatalom erőinek megoszlása, átmeneti meggyengülése révén a rabszolgatömegek lázongása megtalálta egy helyen a kitöréshez szükséges rést, akkor a puszta példa is veszedelmes volt, még fokozottabb mértékben akkor, ha a felkelés közvetlen átterjedésével is számolni kellett. Cicero, a vádló, természetesen igyekszik elvitatni Verres érdemeit a közbiztonság fenntartását illetően. Szerinte sem rabszolgafelkelés nem volt, sem annak veszélye, - de Verres nem is tett semmit annak érdekében, hogy ne legyen.
Sőt, a szigeten nem is törhetett ki felkelés, mint ahogyan nem is volt mozgolódás a megelőző harminc év óta. Nyilvánvaló, hogy ettől még lehetett volna, mint ahogy jóval később, a második triumvirátus idejében is voltak mozgolódások. Lehet, hogy a szenátusba nem érkezett rabszolgafelkelés, rabszolga-megmozdulás híre. Ez viszont azzal is magyarázható, hogy Verres mindig idejében lépett közbe, aminthogy Cicero példái is arra mutatnak, hogy a legkisebb nyugtalanságról is idejében értesült.
Egyébként ismeretes, hogy Spartacus felkeléséről is csak akkor értesültek Rómában, mikor a helyi erők már tehetetlenek voltak vele szemben, eleinte nem sok ügyet vetettek rá. Cicero később egy kisebb jelentőségű eseménnyel kapcsolatban maga is utal arra, hogy Spartacusnak is kevés társa volt kezdetben.

Látnivaló tehát a fentebbiekből, hogy Spartacus számítása nem volt alaptalan a szicíliai lehetőségeket illetően. Az átkelésre két ízben tett kísérletet. Első ízben megegyezett a kalózokkal abban, hogy átszállítják emberei egy részét. Ez a terv azonban meghiúsult, mert a kalózok megszegték megállapodásukat és cserben hagyták.
A felkelő rabszolgák ezután elhatározták, hogy a maguk erejéből kísérlik meg az átkelést. Ez a második vállalkozás azon bukott meg, hogy tutajaikat a vihar a tengerszorosban tönkretette. Az első átkelési tervet Cicero feltűnő módon elhallgatja, a második partraszállási kísérlet meghiúsulását pedig Crassusnak tulajdonítja (V. 5.), aki Spartacus seregét a bruttiumi félszigeten elzárta a szárazföld belsejétől. Elég egy pillantást vetni a térképre és látjuk, hogy Cicerónak ez a beállítása képtelenség.

A két kísérlet kudarcában, az itáliai rabszolgafelkelés átterjedésének megakadályozásában Cicero előadása szerint tehát Verres partvédelmének semmi része nem volt. (V. 5.). Miért kénytelen akkor mégis foglalkozni ezzel a kérdéssel? Ezt maga mondja meg a fiktív második actio V. beszédének az elején. E szerint Verres védője arra kívánt hivatkozni, hogy azokban a bizonytalan időkben Verres őrizte meg vitézségével és éberségével Szicília biztonságát a szökevény rabszolgáktól és a rabszolgafelkelés veszélyétől.
A közvéleményt úgy látszik foglalkoztatta ez a kérdés és Cicero fontosnak látta, hogy a per lezárta után lehetetlenné tegye ezt az érvet. Igen szembetűnő, hogy a valóban elmondott perbeszédben, az „actio prima" alkalmával óvakodott Hortensiusnak módot adni arra, hogy ennek a megvitatására alkalmat találhasson. Mikor ott összegezte a második actióban kiteregetett vádanyagot, gondosan elkerülte ezt a kérdéscsoportot, bár egyebekben az ottani megfogalmazás tartalmazza a később részletesen feldolgozott tárgycsoportok megjelölését. –

Kétségtelen, hogy a védelem egyik főérvnek, kibúvóul Verresnek a sziget védelmével kapcsolatos érdemeire való hivatkozást szánta. Ezért hárította el Cicero ügyesen az afeletti vita lehetőségét, ezért írja később a színlelt aggodalom ironikus hangján: félő, hogy Verres ezen kiváló hadi vitézsége miatt minden tette büntetlen marad s megismétlődik Manius Aqulius esete, akit ha még annyi tanúbizonyság szólt is ellene, mégis felmentettek a többszörös zsarolás vádja alól, mert - a 2. szicíliai felkelés alkalmával - sikeresen harcolt a rabszolgák ellen.

Cicero a rabszolgafelkelés átterjedésének meghiúsulásával kapcsolatban felhozza ellenérvül a védelemmel szemben, hogy a rabszolgáknak nem voltak hajóik (V. 3. §), a kalózokkal történt megállapodást azonban elhallgatja. Hajóik nem lévén a sziget Itáliából épp oly távol volt a rabszolgák számára - a szónok szerint -, mint az óceán bármely távoli pontja. Ez az érvelés a nyilvánvaló szónoki túlzástól eltekintve sem helytálló.
Rá kell mutatni ugyanis arra, hogy az első pun háború kezdetén Appius Claudius Caudex szintén fatörzsekből összeeszkábált tutajokon kelt át Szicíliába. Ez kedvező körülmények között a kalózok által cserbenhagyott rabszolgák számára sem lett volna lehetetlen. Azonban itt nemcsak a természeti viszonyok jelentettek Spartacus csapatai számára nehézséget. Erre nézve szembesíthetjük Cicerót Sallustius-szal.
Sallustius szerint Verres megerősítette az Itáliához közeli partokat: C. Verres litora Italia propinqua firmavit. Kétségtelennek látszik tehát, hogy a második átkelési kísérlet esetében Verresnek is része volt a rabszolgafelkelés Szicíliára való átterjedésének meggátlásában.
Térjünk most vissza Spatacus első tervének meghiúsulására. Miért szedték rá, miért hagyták cserben a kalózok a rabszolgákat? Ezt a kérdést legutóbb M. 0livier és M. Brion vetette fel. Olivier két okot tesz fel: szerinte vagy Verresnek a kikötőben elhelyezett őrségei vették el a kalózok kedvét, vagy pedig a rómaiak esetleg megvásárolták őket. M. Brion még tovább megy a feltevésekben. Szerinte itt egy kölcsönös megállapodással állunk szemben: a kalózok annak fejében álltak el a rabszolgák átszállítására kötött megegyezéstől, hogy Verres szabadon bocsátja egyik elfogott vezérüket.

O1ivier s hozzá hasonlóan Brion sem támasztja alá feltevését semmiféle forráshivatkozással, tárgyi érvvel. Feltevésük azonban bármilyen meglepően hat, mégsem egészen alaptalan. Már szóba került, hogy P. Tadius és P. Caesetius elfogtak egy kalózhajót. Ezzel egy kalózvezér is fogságba került. Az eset 72-ben történt.

Ugyanennek az évnek őszén szorult Spartacus is seregével Dél-Itáliába, tehát ekkorra tehető a kalózokkal kötött megállapodás, illetve annak kudarca is. Cicero szerint" Verrest a kalózok cinkosának tekintették. Miért? Ezt Cicero nem közli. Az egyetlen ok, amit előadása alapján feltételezhetünk az, hogy elengedte ezt a kalózt. S miért engedte el? Cicero nem meri állítani, hogy pénzért tette, akkor pedig kétségkívűl más oka volt.
A legkézenfekvőbb és Cicero alapján egyedül elfogadható feltevés valóban az, amire M. Brion is gondolhatott, mikor összefüggésbe hozta a kalózvezér elengedését és a kalózok elhatározásának megváltoztatását. Verres tudomást szerezhetett a megállapodásról és hajlandó volt arra, hogy annak meghiúsítása érdekében futni hagyja foglyát.
A rabszolgatartó állam szempontjából tehát a kisebbik rosszat választotta, mikor nem büntette meg az elfogott kalózvezért, hogy ily módon elhárítsa a fellázadt rabszolgák átszállítását, a felkelés továbbterjedését. A kalózok, tekintve, hogy a viteldíjat - legalábbis nagyrészben - már amúgy is megkapták, ilyenformán készek voltak elállni a Verres partőrségei miatt különben sem könnyű feladattól.

Már az eddigiek alapján is látható, hogy az a kép, amit Cicerónak Verres elleni beszédei alapján a kalózok Szicília körüli tevékenységéről meg tudunk rajzolni, nem lehet teljes. Cicero ugyanis Verres elleni célzattal szándékosan kisebbítette a kalózok okozta veszélyt, egész tevékenységüket lehetőleg szerényebb méretűnek mutatta be. Mint vádlónak nem volt érdeke, hogy a valósághoz hűen tárja fel Verres feladatának nehézségeit, még kevésbé azokat a tényeket, amelyek Verres intézkedéseit, ezek sikereit mutatnák. Ezért sok mindent elhallgat, megkerül, ami éppenséggel ellenfelének a kalózok elleni aktivitását, következésképpen egyúttal a kalózok Szicília körüli tevékenységének intenzitását méreteinek megfelelően mutathatná.

Jellemző, hogy említi M. Antoniust, azt azonban már nem, hogy az kalózhadjárata alkalmával tartózkodott a szigeten. A valós helyzet megismerésének nehézségét növeli az is, hogy egy-két eset kivételével nincs módunk Cicero tudósítását más adatokkal egybevetni, az általa adott képet máshonnan nyert konkrét forrásanyaggal szembesítve ellenőrizni. Gyakran csak magának Cicerónak az előadásában felötlő ellentmondások, elszólások következetlenségek kibogozása révén alakíthatunk ki elfogadható képet. Így Verresnek a kalózveszély elhárításával kapcsolatos intézkedéseiről is csak annyiban értesülünk Cicerótól, amennyiben azok valamilyen vonatkozásban terhelőek Verresre nézve.
Azonban ahhoz, hogy az ilyen terhelő, vagy annak beállítható adatokat elmondhassa, olyan dolgokat is el kell mondania Cicerónak, melyek magukban véve, ha lehántjuk róluk a szónoki burkot, azt mutatják, hogy Verres több jelentős intézkedést foganatosított, nem egy viszonylag jelentős sikert könyvelhet el. Ily módon tudjuk meg az eddigieken kívül, hogy Verres maga vette kézbe a partvédő flotta szervezését, irányítását.
Quaestora, P. Caesetius és legatusa, P. Tadius egy tíz hajóból álló raj élén elfogtak egy zsákmánnyal terhelt kalózhajót egy kalózvezérrel együtt. Ezt csak azért mondja el Cicero, mert Verres, állítólag, lefoglalta a rakományt, ami ellenkezett a római jog előírásaival, ugyanis a kalózoktól visszaszerzett zsákmány az eredeti tulajdonosokat illette. Több kalózvezér elfogásáról Cicero direkt módon nem számol be, holott kiderül, hogy több is volt Verres őrizete alatt.

Hogy ezek mikor, milyen körülmények között kerültek hurokra, azt szónokunk valószínűleg azért nem közli, mert azokkal az esetekkel kapcsolatban semmi terhelőt nem tud mondani, magukban pedig Verres mellett szólnának. Azt, hogy egyáltalán a helytartó foglyai voltak, megint csak azért tudhatjuk meg, mert nem végeztette ki őket mind, amint várták tőle, ami kötelessége is lett volna, hanem állítólag („coniectura est”) - ezt Cicero sem meri határozottan állítani! - pénzért szabadon engedte őket és másokat végeztetett ki helyettük. Ugyanakkor azonban az is kiderül, hogy több kalózt kivégeztetett, többet pedig kőbányában őriztetett.

Az elfogott kalózhajó esetében sincs Cicerónak alapos érve arra, hogy Verres valóban több kalózt szabadon engedett. Tudniillik maguk a szicíliaiak - akiktől értesüléseit beszerezte - szintén nem tudták pontosan, hogy hány kalóz került fogságba, csak az evezőspadok számából következtettek arra, hogy hányan lehettek. Feltehető, hogy eredetileg ez a szám mérvadó is lehetett, mégis elképzelhetetlen, hogy a kalózoknak egyetlen főnyi veszteségük se lett volna, mikor tudták, hogy milyen sors vár rájuk és ezért nyilván a végsőkig védekeztek, hogy elkerüljék a fogságot.

A Verres rovására történő számos túlzás, ferdítés közül még csak egyet. Cicero Cleomones kudarcával kapcsolatban a római nép Verres praetorsága előtt csorbítatlan tengeri dicsőségről beszél. A római flotta régebbi vereségeit nem említve, elég utalni a Mithridatés elleni háborúk során elszenvedett veszteségekre, vagy M. Antoniusnak épp akkortájt, éppen a kalózoktól elszenvedett vereségére - s azonnal nyilvánvaló lesz Cicero szónoki túlzása. Sőt szónokunkra - ebben az esetben nemcsak a tények, hanem saját szavai is rácáfolnak.
Gondoljunk csak a Manilius-féle törvényjavaslat mellett mondott beszédében a szóban forgó évekről festett, az itteni beállításával ellentétes, a valósággal annál inkább összhangban lévő szomorú képre, vagy akár csak arra a magában is ékesen szóló kérdésre: Melyik tartománynak biztosítottatok háborítatlanságot a kalózoktól ezekben az években? (Quam provinciam tenuistis a praedonibus liberam per hosce annos).

Félreértés ne essék: nem célunk Verrest tisztázni minden bűn alól! Verres valóban éveken át harácsolt Szicíliában, akárcsak a többi római helytartó, legfeljebb még szemfülesebb, még mohóbb volt, s zavaros időkben még fokozottabb lehetőségei voltak. Cicero írásaiban Verresnek ezeket a magánjogi természetű vétkeit emeli és színezi ki, az állammal szembeni érdemeit igyekszik elkendőzni. Márpedig elmondhatjuk, hogy Verres mint helytartó a római állam érdekeit szem előtt tartotta, ezeknek erélyesen, nem egyszer kíméletlenül igyekezett érvényt szerezni. Ha nem így lett volna, aligha hosszabbították volna meg két ízben a megbízatását.
Verres működésén keresztül láthatóvá lesz az egész római helytartói rendszer s - mint cseppben a tenger - az egész szenátus irányította köztársasági rend belső bomlása: az állam több irányú veszélyeztetettsége, erőinek megoszlása idején a tartományok olyan megkárosítását tűri el, sőt okozza, ami az állam érdekeivel is ellenkezik. Így alkudtak meg a kalózokkal kapcsolatos nehézségek esetében is, és ez nem kizárólag, még csak nem is elsősorban Verres bűne volt.



Maróti Egon