logo

V December AD

A kalózok szerepe Sextus Pompeius táborában.

A kalózok hatalma a legnagyobb kiterjedését s a római érdekek veszélyeztetetése tetőpontját - mint ismeretes - az i. e. 1. sz. hetvenes éveiben harmadik mithridatési háború, a Spartacus féle felkelés és a Sertorius elleni harcok idején érte el. Erről a Rómára nézve szégyenletes és egyúttal a senatori kormányzat válságára jellemző helyzetről, a kalózok szinte akadálytalan_ tevékenységéről a kortársak közül Cicero festi a legrészletesebb, egyúttal a legjellemzőbb képet. Ugyancsak ő, a Mithridatésszel és Sertorius-szal szövetséges kalózok garázdálkodása miatt - római részről - a legtöbb kárt szenvedett lovagrendi kereskedők és adóbérlők érdekeinek szószólója, méltatja hatalmának letörését:
pro dii immortales.! tantamne unius hominis incredibilis ac divina virtus tam brevi tempore lucem adferre rei publicae potuit, ut vos, qui modo ante ostium Tiberinum classem hostium videbatis, ei nunc nullam intra Oceani ostium praedonum naves esse audiatis - Cicero a Flaccus érdekében (i. e. 59-ben) elmondott beszédében Cn. Pompeius Magnus kalózhadjáratának eredményeit így foglalja össze: nihil esse unde proficiscantur (sc. praedones), nihil quo revertantur, littora, insulas, urbes maritimas claustris imperii nostri teneri.

Azonban ugyanabban a beszédében maga Cicero említi megbízható tanúk tudósítása alapján, hogy a kalózok még akkor is több foglyot ejtettek (complures a praedonibus esse captos), sőt nem egy gyilkosságot is elkövettek (...etiam occisus est a piratis Adramytenus, homo nobilis ... Attinas pugil, Olympionices.), Pompeius sikere tehát nem volt maradéktalan és végleges.

Pompeius a Mithridatés ellenihadit járat vezetésének elnyerését tartotta fontosnak. Az azonban kétségtelen, hogy Cn. Pompeius hadjárata után a kalózság mint jelentős önálló erő nem érvényesült, azt követően már csak elszigetelt kalóz-vállalkozásokkal, szórványos rajtaütésekkel találkozunk, elsősorban a triumvirek közti polgárháború idején néhány ízben, ami érthető is, hiszen a háborús körülmények általában elősegítették a kalózkodás fellendülését, az ilyen állapotok különösen kedveztek azoknak, akik a zavarosban akartak halászni.

A római köztársaság története során a kalózok azonban már csak egy ízben jutnak jelentős szerephez, és - mint a mithridatési háború esetében - ismét a hivatalos római hatalom ellen küzdő politikai tényezőnek, ezúttal Sextus Pompeiusnak és híveinek szövetségében. Ez a fellépésük azonban már távolról sem önálló, s már olyan mértékben sem tudják biztosítani függetlenségüket szövetségesüktől, mint például a mithridatési háborúk esetében a pontosi uralkodóval szemben.
Egységeik beolvadnak Sex. Pompeius haderejébe, céljaik: rabló, zsákmányoló szándékuk csak mellékesen érvényesül, s bizonyos fokig alárendelt szerepet játszanak; a Iulius Caesar örökére törő politikusok hatalmi versengésében mint a politikai harc eszközei jelentkeznek. Hasonlóképpen, mint ahogyan ebben az időben már a rabszolgák sem annyira önálló akciókban vívják harcukat elnyomóik ellen, hanem elsősorban republikánus gazdáikkal együtt menekülve, illetve még inkább ezek ellenfeléhez csatlakozva igyekeznek súlyos helyzetükből megszabadulni.

Augustus „világhódító tetteinek" megörökítése során beszámol arról, hogy a tengert megszabadította a kalózoktól, és hogy e háború során hogyan bánt el azoknak a rabszolgáknak ezreivel, akik gazdáiktól megszöktek és ellene fegyvert fogtak:
Mare pacavi a praedonibus. Eo bello servorum, qui fugerent a dominis et arma contra rem publicam ceperant, triginta ferme millia capta dominis ad supplicium sumendum tradidi. Ez a tudósítás természetesen a Sextus Pompeius és hívei elleni harcra vonatkozik."

Augustus megfogalmazásának intencióinak megfelelően a caesariánus felfogást magukévá tevő, illetve ilyen felfogású források alapján dolgozó történetírók és más szerzők a Sex. Pompeius és tábora elleni küzdelmet a szökevény rabszolgák és kalózok elleni harcnak tüntetik fel. Ez a beállítás Octavianus környezetében alakult ki s az ilyen szellemi propaganda minden bizonnyal már igen korán, a puteoli egyezmény után, a Sextus Pompeius elleni hadműveletek újrafelvétele idején megindult. Erre mutat Horaius IV. epodusa, ahol a Sextus elleni hadakozás mint a kalózok és a rabszolgatömegek elleni harc szerepel:

tot ora navium gravi
rostrata duci popdere
contra latrones atque servilem manum...

S mint Appianosnál olvashatjuk, hasonlóképpen igyekezett meggyőzni a közvéleményt és a hadsereget Sextus szerződésszegéséről, arról, hogy ismét kalózkodik a tengeren, s ezt maguk az elfogott kalózok és a hozzá átállt Menas is tanúsítja. Ez az elfogult és egyoldalú beállítás, mint látni fogjuk, azonban távolról sem volt alaptalan. Ennek a felfogásnak a meggyökereztetéséhez az adott elsősorban alapot, hogy a Sextus Pompeiusszal vívott harc eseményeiben a valóságban is jelentős szerepük volt a kalózoknak, illetve a szökött rabszolgáknak.

A rabszolgák esetében egyszerűbb ennek az igazolása: attól kezdve, hogy Sextus 43 késő őszén elfoglalta Szicíliát, tömegesen menekültek hozzá Itáliából a rabszolgák." Ezek a szökések olyan hatalmas méreteket öltöttek, hogy a Vesta-szüzeket utasították: forduljanak imával az istenekhez, hogy szüntessék meg ezt a csapást. A puteoli egyezmény különös nyomatékkal foglalkozott a szökött rabszolgák kérdésével és szabadságot biztosított azoknak, akik Sextushoz menekültek és vezetése alatt szolgáltak.
A Sextus Pompeius és hívei elleni harcot a közvélemény nem alaptalanul tekintette a kalózok elleni harcnak is, mert ez idő alatt az itáliai partok veszélyeztetettsége és az élelmezés körüli zavarok a kalózok hatalmának tetőfokán kialakult egykori állapotokra emlékeztettek Sextus flottájának módszerei sem különböztek lényegesen a kalózok taktikájától.
Kisebb méretű, gyors, mozgékony naszádjaik hasonlóak voltak a kalózokéhoz. Az is kétségtelen, hogy Sex. Pompeius hajóslegénysége a szökött rabszolgák mellett elsősorban a nemrég legyőzött kalózok közül került ki. Sestier arra is gondol, hogy az öreg Pompeius tekintélye is jelentős mértékben elősegítette ezek csatlakozását.

Szicília elfoglalása után Sextus Pompeius erős flottájával blokád alá vette Itália partjait. Ezzel az volt a célja, hogy zavarja az ottani helyzet konszolidálását, nyomást gyakoroljon Octavianusra, nyugtalanságot keltsen, fokozza a brundisiumi békekötés után kivetett új adók miatt amúgy is erősödő elégedetlenséget a triumvirek ellen.
Állandó parti rajtaütéseivel és az élelemszállítás megbénításával, a szállítóhajók elfogásával valóságos éhínséget okozott. Rómának nem csupán szicíliai gabonát kellett nélkülöznie, hanem a keleti és afrikai szállítmányokat is, mert a kereskedők a várható veszteségtől félve nem merték hajóikat Itália felé irányítani.

Miután egyik alvezére, Menas, elfoglalta Sardiniát és Corsicát is - valószínűleg i. e. 40 augusztusában - Sextus betört Campania és Bruttium több helyére, egyre növelte flottája aktivitását eljut hajóival Gallia és Africa partvidékére is. Róma ugyanazokkal a nehézségekkel állt szemben, mint Cn. Pompeius hadjárata előtt, a kalózok fénykorában! A kalózok ebben a tekintetben ugyancsak kedvükre való feladatot kaptak.
Tevékenységük méreteire jellemző, hogy a közvélemény nyomása közeledésre, majd megállapodásra késztette a triumvireket. Sex. Pompeiussza1. Így jött létre a már említett puteoli egyezmény. Suetonius (Aug. 16.) kifejezetten a Sextus flottájának tevékenysége miatt súlyosbodó éhínséget említi mint a békekötésre késztető okot. Ha forrásaink közléseit hajlandók lennénk is tendenciózusaknak, túlzóknak tekinteni, a puteoli egyezmény tartalma azonban egymagában is meggyőzően jellemzi a helyzetet.

A megállapodás szerint Sextusnak gondoskodnia kellett volna arról, hogy a tengeri szállítás mindenütt akadálytalan legyen: az összes Italia területén levő támaszpontját fel kellett volna adnia; szökött rabszolgát többé nem fogadhatott volna be; meg kellett volna szüntetnie Italia partjainak veszélyeztetését; biztosítania kellett volna, hogy a Szicíliára kirótt gabonaszállítmányok eljussanak Rómába.
A megállapodás betartása Sextust megfosztotta volna legfontosabb emberutánpótlásától, a tenger biztonságának megteremtése, az itáliai partok megkímélése csak kalózai érdekeinek ellenére történhetett volna meg, hiszen ezeket nyilván mindenekelőtt a rablás, zsákmányszerzés lehetősége tartotta mellette. (Ebben az összefüggésben nem foglalkozhatunk Sextus Pompeius helyzetének másik önellentmondásával: republikánus híveit visszasegítette Rómába, lehetővé tette, hogy ezek a szerződés alapján ismét beilleszkedhessenek a közéletbe, visszanyerjék birtokaikat - ez által a maga társadalmi bázisát gyengítette, szűkítette.)

Az ily módon számára eleve nem sok jóval bíztató megegyezést - Octavianushoz és Antoniushoz hasonlóan - Sextus sem tartotta be. Ennek következtében a helyzetben tartós javulás nem állt be, a hajózásnak, a római gabonaellátásnak, és Itália partjainak biztosítása nem következett be.
Sőt csakhamar még további rosszabbodás állt be. Mikor Menas 38 elején - akkor első ízben - átállt Octavianushoz s átadta neki Sardiniát és Corsicát, Sextus tüstént újra megkezdte a blokád-háborút. Ekkor küldi másik alvezérét, Menekratést, Campania partjai ellen.

Menekratés cumaei támaszpontjáról ellenőrzése alatt tartja a Nápoly-környéki kikötőket, feldúlja Puteolit. Maga Sextus egész a Tiberis torkolatvidékéig pusztítja az itáliai partokat. Rómában ismét ellátási nehézségek mutatkoznak, Octavianus-ellenes, Sextusszal rokonszenvező tüntetések zajlanak le.

Vegyük most közelebbről is szemügyre Sextus Pompeiusnak a kalózokkal létesült, eddig részben csak általánosságban, illetve kihatásai szempontjából tárgyalt kapcsolatát. Appianos elbeszélése szerint Sextus Pompeius még Iulius Caesar halála előtt, mikor még nem rendelkezett szárazföldi bázissal, Hispania partjai mentén portyázott, kalózkodott. Híveinek száma abban az időben még nem lehetett nagy: emberei javarészt politikai menekültek és szökevény rabszolgák közül kerültek ki.
Sextusnak a források által említett kalózkodása ebben és a Caesar halála utáni első időkben az lehetett, hogy várta az itáliai események alakulását, igyekezett felszínen tartani magát s közben nem volt válogatós az eszközökben, nem riadt vissza alkalmi rablásoktól sem. Arra nézve nincsen semmi támpontunk, hogy áldozatai megválasztásában politikai meggondolások mennyiben befolyásolták.
A volt kilikiai kalózokkal szorosabb kapcsolatba csak azután léphetett, mikor tudomására jutott, hogy a triumvirek száműzték, majd a proskripciós listára is felvették. Ekkor látott neki komolyan a harcra való felkészülésnek, ekkor szervezte meg flottáját, s ettől kezdve fordított mind nagyobb gondot arra, hogy száműzött republikánusok, proscribáltak, szökött rabszolgák, és kalózok csatlakozásával megerősítse táborát.

Sextus hívei közt igen jelentős szerepet töltöttek be és rá személyesen is igen nagy befolyást gyakoroltak hajósvezérei: elsősorban Menas és Menekratés, továbbá Démocharés és Apollophanés, akik korábban minden valószínűség szerint kalózok voltak. A két nevezetesebb közülük, Menas és Menekratés előbb az öreg Pompeius libertinusa volt. Nevük kis-ázsiai eredetre mutat.
A legvalószínűbb feltevés az, hogy ezeket a tapasztalt hajósokat Cn. Pompeius a 67-évi kalóz-hadjárata során ejtette foglyul, majd később felszabadította éppen sajátos szakértelmük miatt" és a Caesar elleni polgárháborúban fel is használta őket. Plutarchos Menast expressis verbis kalóznak nevezi. Ily módon teljesen jogosultnak tekinthető az a feltevés, hogy Sextus említett hajóparancsnokai korábban kalózok, illetve kalózvezérek voltak. Ezeknek az embereknek jelentős szerepük volt a legfontosabb tengeri ütközetekben, így Cumaenél (i. e. 38-ban), Mylae, Tauromenium és Naulochos mellett (i. e. 36-ban). Jelentőségüket Octavianus is elismerte. Menasra pl. első átállása alkalmával (38 elején) komoly feladatot bízott.

Sextus Pompeius elhatározásaira hívei között két csoport gyakorolt befolyást. Az egyik a már említett hajósvezérei, a másik a politikai menekültek, a tekintélyesebb itáliai emigránsok. Az utóbbiak a római arisztokrácia képviselői, száműzött földbirtokosok és mások, kik a triumvirek rendelkezéseivel elégedetlenek voltak s kezdetben Sextusszal kapcsolatban republikánus illúziókat tápláltak. E két fél között állandó versengés, viszálykodás volt, egyrészt azért, mert az Octavianus és Itália elleni küzdelemben követendő stratégiai elvek és taktikai módszerek tekintetében elveik eltértek egymástól és mindkét fél a maga felfogásának igyekezett érvényt szerezni, másrészt azért is, mert ettől függetlenül is féltékenyek voltak egymásra s igyekeztek egymásnak fölébe kerekedni.
A két fél szembenállásának, összeütközésének jellemző példája Murcus esete. L. Statius Murcus, a köztársasági flotta parancsnoka, Philippi (i. e. 42. októbere) után csatlakozott Sex. Pompeiushoz, s megérkezése után nyomban erélyesen igyekezett érvényesíteni befolyását. Hamarosan az történt azonban, hogy Sextus - nem tudni miféle okból - árulás címén kivégeztette őt. Része volt ebben féltékeny flottaparancsnokai intrikájának is, így például Menastól közvetlenül a kivégzés előtt kapott Sextus egy vádaskodó tartalmú levelet.

Tény, hogy Sextus Pompeius hadvezetésében bizonyos fokú határozatlanság, ingadozás figyelhető meg. Mégis teljesen elhibázott dolog ezt magának Sextus ügyetlenségének, határozatlanságának tulajdonítani. Sextus ugyanis már hispaniai harcai idején szívós energiáról, leleményességről tett tanúbizonyságot - azonban a magyarázat nem is itt keresendő.
Nézetem szerint hadvezetésének ingadozásai, bizonytalanságai - melyek folytán nem egy kedvező alkalmat kihasználatlanul hagyott - jelentős részben az említett két csoport erőviszonyainak ingadozásával függnek össze. Sextus ereje lehanyatlásában bukásában is jelentős része volt ennek az ellentétnek. Az itáliai földbirtokos emigránsok egyre kevésbé nézték jó szemmel azt, hogy Sextus befogadja szökött rabszolgáikat, s azt, hogy ezeket admirálisai Itália partvidéke, földjeik feldúlására használják fel.

Octavianus is ügyesen dolgozott a velük való kiegyezés érdekében. A római és itáliai rabszolgatartók hovatovább úgy látták, hogy az igazi politikai és társadalmi ellentét nem köztük és Octavianus között van, aki a rabszolgatartó rend konszolidálására törekszik és a rabszolgák ellen radikális rendszabályokra hajlandó - hanem a rabszolgákat befogadó és azokat birtokaik ellen felhasználó, üzleti vállalkozásaikat veszélyeztető Sex. Pompeius az, aki szemben áll legalapvetőbb érdekeikkel. Ilyenformán Sextus köztársasági érzelmű hívei javarészt megragadták a puteoli egyezményben biztosított lehetőséget és visszatértek Rómába.
Sextus Pompeius bukásának egyik fő oka tehát végső fokon a rabszolgatartó rend érdekeivel való összeütközése volt; az összeütközést pedig elsősorban a zsákmányszerzésre törekvő kalózvezéreinek befolyása és az evezőslegénység utánpótlásának kényszere idézte elő. Ez a két tényező vezetett Itália partvidékeinek feldúlásához, a római lakosság kiéheztetésének kísérletéhez, továbbá a szökevény rabszolgák befogadásához.
Az itáliai rabszolgatartó birtokosok visszavonulását igazolta Octavianusnak az az intézkedése, ahogyan a szökevény rabszolgák ellen eljárt. Tudjuk, hogy a megtorlás nyomán rabszolga mozgolódásokra került sor Szicília szigetén, a rabszolgák csoportokba verődve veszélyeztették a közbiztonságot: ez a jelenség is mutatja, hogy a rabszolgák jelentős számban vettek részt a harcban Sex. Pompeius oldalán.

Sex. Pompeius legyőzése után ismét helyreállt Róma élelmiszerellátása. Később, a katonai diktatúra megerősödése során állandó flotta létesült, a tengeri forgalom háborítatlanságának biztosítására. Ezzel egy olyan feladat oldódott meg, amit korábban, a senatus vezette köztársaság idején nem tudtak megvalósítani.
S a hajózás biztonságának helyreállítása, a tengerentúli kereskedelem háborítatlanságának jelentősége szempontjából mi sem jellemzőbb mint az a tény, hogy Augustus tiszteletére Itáliában az első templomot a kelet felé irányuló kereskedelemben igen jelentős szerepet játszó Calpurnius fivérek egyike építette Puteoliban.

Augustus tetteinek ehhez az elismeréséhez csatlakozott később Horatius is a princepshez írt ódájában e szavakkal: pacatum volitantper mare navitae ...



Maróti Egon