logo

V December AD

A kalózok szerepe Cn. Pompeius hadjárata után.

Cicero egy 59-ben mondott védőbeszédében Pompeius kalózok elleni hadjáratának eredményeit a kővetkező szavakkal foglalta össze: „Nem maradt tehát a kalózok számára hely, ahonnét vízre szállhatnak, ahová visszatérhetnek, minden öblöt, hegyfokot, szigetet, tengerparti várost elzár előlük hatalmunk” (pro Flacco 30).
Azonban ugyanebben a beszédében számol be arról is, hogy a kalózok még mindig számos foglyot ejtettek, sőt nem egy gyilkosságot is elkövettek. Mint közismert példát említi a hadramyttioni Atyanas, az olympiai versenyeken győztes ökölvivő halálát (vο. 31). - Pompeius sikere tehát korántsem volt maradéktalan és jégérvényes. Az azonban kétségtelen, hogy hadjárata után a kalózság mint jelentős önálló erő többé már nem érvényesült, azt kővetően már csak elszigetelt válla1kοzásokkal, szórványos rajtaütésekkel találkozunk, elsősorban a második triumviratus korában dúló polgárháború idején. Ez utóbbi jelenség nem is meglepő, hiszen már láttuk, hogy a háborús körülmények különösen kedveztek azoknak, akik a zavarosban akartak halászni.

A római köztársaság története során azonban már csak egy ízben jutotta a kalózoknak jelentős szerep ez és - mint a Mithridatés elleni háborúk idején - ismét hivatalos római hatalom ellen küzdő politikai tényezőnek, ezúttal Sextus Pompeiusnak és híveinek a fellépésük azonban már távolról sem önálló, már nem tudták olyan mérték biztosi függetlenségüket, mint például a mithridatési háborúk esetében a pontosi uralkodóval szemben. Egységeik beolvadtak Sex. Pompeius haderejébe, céljaik: rabló, fosztogató szándékuk már csak mellékesen érvényesült; tagadhatatlanul alárendelt szerepet játszottak, s mint a római politikai harc eszközei jelentek meg.
Augustus „világhódító tetteinek” megörökítése során beszámolt arról, hogy a tengert megtisztftotta a kalózoktól (mare pacavi a praedonibus), és hogy e háború során hogyan bánt el azoknak a rabszolgáknak az ezreivel, akik megszöktek gazdáiktól és fegyvert fogtak ellene (Res gestae 25). Ez a tudósítás természetesen a Sex. Pompeius és hívei elleni harcra vonatkozik. Augustus megfogalmazásának, intencióínak megfelelően a caesarianus felfogást magukévá tevő, illetve ilyen források alapján dolgozó történetírók és más szerzők is a szökevény rabszolgák és kalózok elleni harcnak tüntetik fel a Sex. Pompeius és tábora elleni küzdelmet.

Ez az elfogult és egyoldalú beállítás, mint látni fogjuk, azonban éppenséggel nem volt teljesen légből kapott. Ennek a felfogásnak a meggyökereztetéséhez az adott elsősorban alapot, hogy a Sex. Pompeiusszal vívott harc eseményeiben a valóságban is jelentős szerepük volt mind a kalózoknak, mind a szökevény rabszolgáknak.
A Pompeius elleni harcot a közvélemény ezért joggal tekinthette a kalózok elleni harcnak is, hiszen ez alatt az idő alatt az itáliai partok veszélyeztetettsége és az élelmezés körüli zavarok a korábbi, a kalózok hatalmának tetőfokán kialakult állapotokra emlékeztettek. Pompeius flottájának módszerei sem különböztek lényegesen a kilikiai kalózok korábbi taktikájától.

Kisebb méretű, gyors, mozgékony naszádjaik is hasonlók voltak a kalózokéhoz. Az is kétségtelen, hogy a fiatal Pompeius hajóslegénysége a szökevény rabszolgák mellett elsősorban az apja által legyőzött s megkímélt kalózok közül került ki. Nem alaptalan az a feltevés, hogy csatlakozásukat Sextushoz a néhai győzelmes hadvezérnek maradandó nimbusza is elősegítette.
Sextus hívei közt igen jelentős szerepet töltöttek be, és rá személyesen is igen nagy befolyást gyakoroltak hajósvezérei, elsősorban Μénas (Appianοsnál Ménodóros) és Menekratés, továbbá Démocharés és Apolloρhanés. A két nevezetesebb közülük, Μénas és Menekratés egykor az öreg Pompeius libertinusa volt: valószínűleg a ka1ózok elleni hadjárata során ejtette fogságba ezeket a tapasztalt hajósokat. Később, éppen kiváló szakértelműk miatt felszabadította, és a Caesar elleni polgárháborújában is felhasználta őket. Plutarchos Μénast expressís verbís kalóznak nevezi (Antonius 32, 1).

Szicília elfoglalása után (i. e. 43 őszén) Sex. Pompeius erős hajóhadával blokád alá vette Itália partjait. Állandó parti rajtaűtéseível és az élelmiszerszállítás megbénításával, a szállítóhajók elfogásával valóságos éhínséget okozott. Rómának nem csupán a szicíliai gabonát kellett nélkülöznie, hanem az afrikai és keleti szállítmányokat is, mert a kereskedők a várható veszteségektől félve, el sem merték indítani hajóikat Itália felé.

Ménas 40 nyarán elfoglalta Szardínia és Korzika szigetét, Sextus ezután betört Campania és Bruttium területére, s egyre növelve flottája aktivitását, hajóival eljutott Gallia és Afrika római kézen levő partvidékeire is. Róma ugyanazokkal a nehézségekkel állt szemben, mint Cn. Pompeius hadjárata előtt, a kalózok fénykorában. A kalózok ez idő szerinti jelentősége talán azon mérhető le leginkább, hogy a közvélemény nyomására a triumvirek megállapodást kötöttek Sex. Pompeiusszal.
A 39-ben létrejött puteoli egyezményt azonban egyik fél sem tartotta meg, így nem is állhatott be a helyzetben tartós javulás: nem következett be a hajózásnak, Róma gabonaellátásának és Itália partjainak biztosítása, sőt a bajok csakhamar még tovább mérgesedtek.

Sextus Pompeius elhatározásaira hívei körében két csoport gyakorolt befolyást. Az egyik a már említett hajósvezérek, a másik az itáliai politikai menekültek, tekintélyesebb római emigránsok. Az utóbbiak a római arisztokrácia képviselői, száműzött földbirtokosok és mások, akik a triumvirek rendelkezéseivel elégedetlenek voltak, s kezdetben Sextus-szal kapcsolatban republikánus illúziókat tápláltak.
A két csoport között állandó versengés, viszálykodás volt, egyrészt azért, mert az Octavianus és Itália elleni küzdelemben követendő stratégiai elvek és taktikai módszerek tekintetében nézeteik eltértek egymástól, és mindkét fél a maga felfogásának igyekezett érvényt szerezni; másrészt ettől függetlenül is féltékenyek voltak egymásra, s igyekeztek egymás fölébe kerekedni.

Tény, hogy Sex. Pompeius hadvezetésében megfigyelhető bizonyos fokú határozatlanság, ingadozás. Ennek folytán nem egy kedvező alkalmat kihasználatlanul hagyott az Octavianus elleni harcban. Ez az időnkénti bizonytalankodás, következetlenség jelentős részben az emutett két csoport erőviszonyainak alakulásával függ össze.
Sextus ereje lehanyatlásában, bukásában is jelentős része volt ennek a belső ellentétnek. Az itáliai földbirtokos emigránsok egyre kevésbé nézték jó szemmel azt, hogy Pompeius befogadta a szökött rabszolgákat, sőt felszabadításukat szerződésben is biztosítani kívánta; egyre kevesebb megértést tanúsítottak Itália partvidékének - nemegyszer a saját birtokaiknak feldúlása iránt.
Közben Octavianus is ügyesen dolgozott a velük való kiegyezés érdekében. A római és itáliai rabszolgatartókban hovatovább kialakult az a vélemény, hogy az igazi politikai és társadalmi ellentét nem köztük és Octavianus között van, hanem Sex. Pompeius az, aki szemben áll alapvető érdekeikkel. Így aztán többségük megragadta a puteoli egyezményben biztosított lehetőséget és visszatért Rómába. Sextus Pompeius bukásának egyik fő oka tehát végső soron az volt, hogy a rabszolgatartó rend érdekeivel került szembe.
Ezt az összeütközést pedig elsősorban az evezőslegénység utánpótlásának - tehát a rabszolgák felhasználásának kényszere és zsákmányolásra törekvő kalózvezéreinek befolyása idézte elő. Ez a két tényező vezetett a szökött rabszolgák befogadásához, Itália partvidékének feldúlásához, a római lakosság kiéheztetésének kísérletéhez, - s így veszítette el politikai támogatóit és a római plebs körében kezdetben kétségkívül meglevő népszerűségét.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában