logo

V December AD

Q. Caecilius Metellus Krétai hadjárata (i.e. 69-67)

A krétaiaknak, mint láttuk, a római hajóhad legyőzése után sikerült M. Antoniusszal békét kötniük, és ezzel továbbra is biztosítani függetlenségüket. Ennek a megállapodásnak elismertetése és régebbi szerződésük megújítása érdekében követséget küldtek Rómába. A követség mindenekelőtt tisztázni kívánta Krétát a rómaiak vádjaival szemben, elsősorban a kalózkodásban való részességük tekintetében.
A kedvező fogadtatás érdekében a követség tagjai kísérletet tettek nem is minden eredmény nélkül, hogy megvesztegessenek néhány senatort. Ennek ellenére a senatus, Lentulus Spinther néptribunus közbelépésére, megtagadta a szerződés elismerését, majd heves vita után a régebbi szerződés megújítását is több, a krétaiakra nézve igen súlyos feltételhez kötötte. Ezek a következők voltak: szolgáltassák ki hadihajóikat; küldjenek háromszáz előkelő polgárt túszként Rómába; adják ki az Antonius elleni harcban főszerepet játszó vezetőiket, Lasthenést és Panarést, valamint a fogságba került rómaiakat; szolgáltassák ki a római katonaszökevényeket; végül fizessenek négyezer talentum értékű ezüstöt hadikárpótlásként. (Tagadhatatlan, hogy az eleve tendenciózus és azon felül igen töredékesen, kivonatosan fennmaradt forrásközlésekből kibontakozó kép eléggé homályos és ellentmondásos vonásokat mutat. Problematikus maga az is, hogy egyáltalán történt-e szerződéskötés Antonius és a krétalak kőzött, és hogy azok valóban szükségét érezték a Rómába való követségküldésnek.)

Rómában egyidejűleg megkezdték az előkészületeket egy újabb, most már kifejezetten Kréta elleni hadjáratra. A római flotta 69 legelején, be sem várva a krétaiak válaszát, Q. Caecílius Metellus consul vezetésével megindult keletre. A megbízatás eredetileg, a szokásos sorshúzás útján a másik consulnak, Q. Hortensius Hortalusnak Cicero mellett a kor legnevesebb szónokának jutott, ő azonban római közéleti szereplésének folyamatossága kedvéért lemondott az eleve hosszadalmasnak ígérkező vállalkozás bizonytalan dicsőségéről cοnsultársa javára.
A krétalak nem fogadták el a római feltételeket, és ugyanazon vezéreiknek az irányításával, akik már Antonius ellen is győzelemre vezették soraikat, megkezdték az előkészületeket a rómaiak megfelelő fogadtatására. Csakhamar 24 ezer íjász és erős hajóhad állt készenlétben.

Rómát az erélyes fellépésben nemcsak a csorba kiküszöbölésének vágya befolyásolta, amely a birodalom tekintélyét Antonius vereségével érte, nem is csupán a kalózok megtörésére irányuló igyekezet, hanem az is, hogy a sziget Mithridatésszel is jelentős kapcsolatokat tartott fenn. A pontosi uralkodó, mint láttuk, már korábban is toborzott itt zsoldosokat Róma ellen készülő seregei számára, ő maga pedig hajókat küldött az Antonius támadását váró krétaiak megsegítésére.
Tagadhatatlan az is, hogy Rómában eleve gyanakvással és féltékenységgel tekintettek a hatalmas kiterjedésű szigetre, amely utolsóként őrizte még szabadságát a görög világban. Sőt, a történetíró L. Annaeus Florus éppenséggel azt állítja, hogy „az igazat megvallva, a krétai háborút egyedül a sziget meghódításának vágya idézte elő” (II 42, 1).

A rómaiak elleni készülődés irányítói a legerősebb tömegbázisra az északi partvidék városaiban számíthattak. Általában itt volt jelentősebb súlya a köznépnek, a démοsnak, s ezek a tenger szigetvilága és Κisázsia partjai felé néző területek voltak elsősorban érdekeltek a kalózokkal való együttműködésben is; ezeknek voltak szorosabb kapcsolataik Mithridatésszel és a kilikiaiakkal.
Maga Lasthenés is az észak-nyugati parton levő Kydóniából származott. Nem meglepő tehát, hogy az északi partvidéken folytak le a legmakacsabb harcok a rómaiakkal. A sziget déli részén és belső területein fekvő városok vagy egyáltalán nem, vagy csak kevésbé voltak közvetlenül érdekeltek a kalóz, vállalkozásokban. Ezek jobbára arisztokratikus vezetőrétege különben is hajlott a Rómával való kiegyezésre, s a harcok során á legtöbb esetben ellenállás nélkül, önként megadták magukat. Ránk maradt feliratokból tudjuk, hogy ezek kőzöl a városok kőzöl nem egy mint jótevőjét és megmentőjét ünnepelte a római hadvezért, pénzt veretett tiszteletére (így pl. Gortyna, P olyrrhenia).

Metellus hárοm-legiónyi haderővel intitotta meg a hadjáratot. Legatusai közűl néhányat név szerint ismerünk, mint a fentebb már emutett L. Valerius Flaccust vagy Cicero egy másik, későbbi (54. évi) védencét, Cn. Planciust, valamint C. Licinius Sacerdost, Szicília korábbi (74) helytartóját. A hajóhad egy részét L. Bassus legatus irányította. A három évig tartó hadjárat első jelentős eseménye Metellusnak a Kydonia melletti csatában aratott győzelme volt Lasthenés felett. Ezt követően serege imperatorrá kiáltotta ki Metellust.

A krétai vezér veresége után a távolabb fekvő Knóssosba menekült, Metellus pedig ostrom alá vette Kydοniát, ahol a védelmet Panarés irányította. Az ostrom áthúzódott a kővetkező évre, s Panarés végűl azzal a feltétellel adta fel a várost, hogy Metellus megígérte, nem ölik meg a védőket. Ezután került sor a Lasthenés által védett Knóssοs körülzárására. A krétai vezérnek azonban, kincsekkel megrakott házának felgyújtása után a zűrzavarban még a város elfoglalása élőtt ismét sikerült elmenekülnie.
Ennek az évnek (68) során Metellus meghódította az északi partvidék jelentős részét, s a hadműveletek folytatódtak a kővetkező évben is. Közben azonban Cn. Pompeius megbízatást kapott egy átfogó jellegű hadjárat vezetésére a kalózok ellen. Ennek révén az ő hatáskörébe került. Kréta szigete is anélkül, hogy Metellus megbízatását a senatus kifejezetten visszavonta volna. A krétalak az enyhébb elbánás reményében üzenetet továbbítottak Pompeiushoz, neki felajánlották a megadást.

Pompeius ezt el is fogadta, és elküldte egyik legatusát, L. Octavíust, hogy vegye át Metellustól annak seregét és a hadműveletek irányítását. Metellus azonban nem volt hajlandó átadni vezéri hatalmát, erre Pompeius most már fegyveres erő élén L. Cornelius Sisennát küldte a szigetre. A két római vezér, Metellus és Pompeius kőzött heves nézeteltérésre, ingerült hangú levélváltásra, csapataik kőzött pedig valóságos útkőzetekre került sor. A közben hirtelenül elhunyt Sisenna helyett Octavius vette át a pompeianus erők vezetését.

Metellus most már a korábbinál is keményebb módszerekkel, Florus szaval szerint tűzzel-vassal folytatta a harcot a szigetlakók ellenállásának megtörésére. Lappa városának elfoglalásakor nagyszámú kilikiait ejtett fogságba, akiket valószínűleg Μithridatés küldött a krétaiaknak segítségül. Metellus a foglyokat tüstént ki is végeztette (Plutarchos, Pomp. 29, 7. Cass. Diο XXXVI 28, 2). Ez az adat nem hanyagolható el a kilikiai kalózok jelenlétének igazolása szempontjából.
Pompeius, aki közben ínár biztosra vehette, hogy hamarosan elnyeri a Mithridatés elleni hadjárat áhított vezérségét, sorsukra hagyta a krétalakat. Octavíus, aki Lappa ostroma alkalmával ugyancsak Metellus fogságába került, kénytelen volt megszégyenítve elhagyni a szigetet.

A hadműveletek befejezése után Metellus hozzáfogott az újonnan meghódított tartomány közigazgatásának átszervezéséhez, a római uralom megszilárdításához. Sikerei elismeréseként elnyerte a Creticus melléknevet, és hazatérése után a senatus megszavazta számára a diadalmenetet is. Pompeius híveinek intrikál következtében azonban a triumphus megtartására csak évekkel később, 62-ben került sor, ekkor is csak azzal a korlátozással, hogy a krétalak fogságban tartott vezéreit, Lasthenést és Panarést át kellett engednie Pompeius diadalmenete számára.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában