logo

V December AD

P. Servilius Vatia isaurriai hadjárata (i.e. 78-75)

A fentebb vázolt körülmények között nagyon is érthető, hogy Rómának előbb-utóbb újabb erélyes rendszabályokra kellett elhatároznia magát. Így került sor - korábbi félbemaradt kezdeményezések után - i. e. 78-ban P. Servilius Vatiának, Q. Metellus Macedonicus unokájának hadjáratára. Ennek a vállalkozásnak a során a rómaiak levonták az előző hadjáratnak és következményeinek tanulságalt, a kalózok erejének tengeren való megtörése mellett tervbe vették szárazföldi bázisaik elfoglalását is. A hadjárat szervezésében a tengerhajózás biztonságának a szempontja és a görögországi és kisázsiai tartományok partvidékének védelme mellett Mithridatés elleni preventív stratégiai meggondolások is érvényesültek.

A kalózok elleni újabb akció napirendre kerülését elősegítette az a körülmény is, hogy Sulk 79-ben visszavonult a politikai élettől, majd a következő évben meghalt. Ismét megerősödött a lovagrend befolyása Rómában; a keleti üzleti-kereskedelmi vállalkozások, az adóbérleti és más pénzügyletek lebonyolítása különben is a római és itáliai lakosság széles tömegei számára biztosított megélhetést, többeknek bizonyos jólétet is. Így a figyelem időközben mind fokozottabb mértékben fordult Róma keleti érdekszférájának állandó háborítói, a kalózok felé.

Már 78-ban hadjárat indult P. Servilius Vatia proconsulnak, az előző év egyik cοnsulának vezetésével a kilikiai kalózok ellen. A kilikiai vizekről kiinduló kalózszervezeteknek erős támaszpontjaik voltak a szárazföld belsejében, különösen a Taurus-hegység elágazásaiban. Itt, a hegyek között találtak veszély esetén menedéket, ide húzódtak vissza kedvezőtlen időben, ide hordták össze rablott kincseiket, kiváltásra váró foglyaikat, itt éltek családjaik.
A tengeri közlekedés zavartalanságát tehát a parti vizek megtisztítása Kisázsia déli részein önmagában még nem biztosíthatta; ha a kalózok hegyi fellegváraikban továbbra is háborítatlanul megbújhattak. Servilius hadjáratának éppen ezért kettős célja volt: szét kellett zúznia a kalózok tengeri haderejét, de fel kellett számolnia szárazföldi támaszpontjaikat, búvóhelyeiket is.

E vállalkozás első évének jórésze a hadjáratra való felkészüléssel, a hadszíntérre való felvonulással telt el. Még ugyanebben az évben megtörtént azonban a hadjárat egyik legfontosabb eseménye, a kalózok ellen vívott tengeri ütközet. A csata színhelye Phasélis közelében, a Chelidoniai-szigetek körül volt.
Az ütközetben a római flotta győzelmet aratott a kalózok felett és szétszórta haderejüket. Ez után a győzelem után szállt partra Servilius seregével a lykiai parton. Itt került sor a lykia-pamphyliai szárazföldi hadműveletekre, Zeniketés kalózfejedelem és más kalózvezérek hegyi erődjel ellen. A hadjáratnak ez a szakasza kitöltötte a 77. évet és még a kővetkező év egy részét is.

Látjuk tehát, hogy Servilius valóban igyekezett összekapcsolni a tengeri és szárazföldi hadműveleteket. Csak így lehetett remény a kalózszervezetek teljes, gyökeres megsemmisítésére. A hadjárat során a római sereg több várost és erődítményt elfoglalt. A jelentősebbek voltak Lykiában Olympos, Korykos és Phasélis, később Pamphyliában Attaleia. Az egyik legfontosabb fegyvertény a magát királynak nevező Zeniketés kalózvezér erősségének lerombolása volt az Olympos hegyén (ma Tachtaly Dagh). Az erőd bevételét elkeseredett ostrom, kemény harc előzte meg. Zeniketés és emberei a végsőkig védekeztek, maga a vezér; mikor már semmi kiutat sem látott, felgyújtotta a várát, és családjával együtt a lángok között lelte halálát.
Zeniketést tehát nem sikerült élve kézre keríteni. Nem egy esetben azonban több szerencséje volt Serviliusnak, és több kalózvezért is élve ejtett fogságba; ezek egyikét-másikát név szerint is ismerjük. Ilyen volt pl. a később Cicero (II in Verr. V 79) által is említett Nico.

Lykia és Pamphylia elfoglalása után megnyílt az út a további terjeszkedés előtt északi és keleti irányban. Pamphyliát használta fel a római vezér a további hadműveletek kiindulási pontjául, innét hatolt be a Taurus-hegységbe is. Ezt megelőzően ostrom alá vette a Pamphyliától északkeletre fekvő Isaura Vetust (Zengíbar Kalesí).
A várost hosszas, meddő ostrom után csellel vették be a római seregek, mégpedig úgy, hogy elvágták a vízellátását, amire a védők kénytelenek voltak megadni magukat. Az elfoglalt várost felgyújtották, lakóit eladták rabszolgának.

Az elrettentő célzatú kemény elbánás hatására az innen tovább északkeletre fekvő Isaurá Nova (Dinórna) önként ajánlotta fel a megadást. A rómaiak által megszabott súlyos békefeltételek azonban a város fegyverforgatásra alkalmas fiatalságát mégis a végsőkig folytatott ellenállásra késztették, de ez a város sem túdótt ellenállni a római hadvezetés fölényének.
A hadjárat utolsó szakasza a Kilikia Tracheía és a hozzá hasonlóan zord, hegyes vidék, Isauria elleni hadműveleteket jelentette. Ennek a területnek lakóit különben még évszázadokkal később is úgy emlegetik az egykórú források, mint mindenre elszánt hegyi rablókat.

Érdekességként megemlíthetjük, hogy a hadjáratnak néhány résztvevőjét név szerint is ismerjük. Ezek sorában találjuk L. Valerius Flaccust, akit később (59-ben) Cicero és Hortensius közösen igyekeztek tisztázni Asia provincia helytartójaként elkövetett visszaélések vádja alól. Flaccus tribunus militum minőségben vett részt a harcokban. Egyik társa volt az, a T. Labienus, aki később (63-ban) C. Rabirius perében mint néptribunus szemben állt Ciceróval.

A legnevezetesebb személy Servilius Vatia kíséretében az ifjú C. Iulius Caesar volt, aki Sulla diktatúrája miatt távozott Rómából, a diktátor halálának hírére azonban hamarosan visszatért a városba. Ezt követő újabb keleti útja során több szempontból is igen jellemző kalandban volt része. Mikor 75-ben Rhodosra igyekezett, Milétos közelében, Pharmakussa szigeténél elfogták a kalózok, és természetesen váltságdíjat követeltek az előkelő ifjútól. Ennek reményében viszonylag jól bántak foglyukkal.
Caesar szolgái egy jó hónap leforgása alatt össze is gyűjtötték a környéken a kívánt 50 talentumot, aminek fejében a kalózok szabadon engedték az ifjú rómait. 8 azonban nem érte be ezzel. Milétosban hajókat szerzett, rajtaütött a kalózokon, szétszórta hajórajukat, jónéhány emberüket elfogta és Bithynia helytartójához, M. Iuncushoz vitte, hogy az a törvényes római előírásoknak megfelelően végeztesse ki őket.
Iuncus azonban kapzsi ember volt; jó pénzért rabszolgának akarta eladni az elfogott kalózokat, ezért húzta-halogatta az ítélet kimondását és végrehajtását. Caesar végül is megunta a huzavonát, és maga végeztette ki az elfogott rablókat. A kalózok számos hasonló esetben tettek szert busás váltságdíjra, de csak keveseknek sikerült a visszavágás úgy mint Caesarnak.

Servilius hadjáratáró1 összegezésképpen - megállapíthatjuk, hogy a római hadvezér kettős feladatát csak részben tudta megoldani. Elfoglalta ugyan Κisázsia déli partvidékének egy jelentős szakaszát, tekintélyes sikereket ért el a szárazföld belsejében is, azonban a kalóz, flotta felett aratott győzelme ellenére sem: tudta biztosítani a tenger feletti ellenőrzést Róma számára. A kalózok ugyanis pamphylia-kilikiai támasz - pontjaik átmeneti elvesztése következtében nyugatabbra húzódtak, s Kréta szigetén rendezték be egy időre központjukat.

Servilius sikerei ennek ellenére is kétségkívül döntő fontosságúak lehettek volna a kalózveszedelem leküzdésében, ha a következő évek eseményei, mindenekelőtt a Μithridatés elleni harc újabb fejezete nem hiúsítja meg a hadműveletek folytatását, egy a tengeren és szárazföldón egyidejűleg megindított offenzívát. Mindamellett Servilius eredményei önmagukban véve is jelentőseknek tekinthetők.
A már említett tengeri és szárazföldi győzelmek során nagyszámú foglyot és hatalmas zsákmányt ejtett. Sikerei fejében nem alaptalanul tarthatott diadalmenetet (74-ben), s kapta meg megtisztelésül az „Isauricus” melléknevet, mint ahogy egy-egy jelentősebb fegyvertény elismeréseképpen a római hadvezéreket hagyományosan felruházták az illető területre, diadaluk színterére utaló díszítő jelzővel. Így viselte a két Scipio Karthago fölött aratott sikereinek emlékezetére az „Africanus” melléknevet, vagy éppen magának Serviliusnak a nagyapja a „Μacedοnicus” cognoment Makedónig meghódításának honorálásául.

A korabeli közhangulatra jellemző volt Servilius diadalmenetének népszerűsége, amit Cicero megemlékezéséből ismerünk Itália és Róma népe izgatott kíváncsisággal vegyes elégtétellel szemlélte végig a felvonultatott fogoly kalózokat és vezéreiket: ,;Emlékeztek az általános szokásra, hogy aki elfogta a kalózok vagy az ellenség egy vezérét, milyen szívesen mutogatta nyilvánosan mindenki szeme láttára.
Publius Servilius egymaga több kalóz- vezért ejtett foglyul élve, mint mások előzőleg együttvéve. Ugyan már, megfosztott-e valaha bárkit is attól a gyönyörűségtől, hogy láthassa az elfogott kalózokat? Épp ellenkezőleg: amerre csak elvonult, mindenkit részesített az elfogott s bilincsbe vert ellenség örömteli látványában. Így aztán csődültek is erre, mindenfelől; így, hogy nemcsak azoknak a városoknak a népe gyűlt össze bámészkodni, amerre végighurcolták ezeket, hanem a szomszédosoké is. Maga a diadalmenet pedig miért volt a római nép számára a legkedvesebb és a legörömtelibb minden diadalmenet közül? Azért, mert a legédesebb érzés a győzelemé, a győzelemnek pedig legbiztosabb tanújele az, ha látjuk, amint azokat, akiktől oly sokat rettegtünk, bilincsben vezetik a vesztőhelyre” (II in Verr. V 66. 67).

Mindamellett Róma a kalózok teljes megsemmisítését e hadjárat révén távolról sem érte el. Sőt, még csak lényegesnek mondható javulás sem kővetkezett be a helyzetben. Az erélyes rendszabályok közvetlen folttatása elmaradt, s emiatt P. Servilius sikerei csak helyi és átmeneti jelentőségűek maradtak.
A kalózok akciói továbbra is töretlenül folytatódtak, sőt fő támaszpontjuknak nyugat felé való időleges áttolódása azt eredményezte, hogy jelenlétűk Itáliában is egyre érezhetőbbé vált. Tevékenységük hátökörének kiterjedését mi sem jellemzi szembetűnőbben, mint az, hogy C. Aurelius Cotta consul nem sokkal Servilius hadjáratát követően hivatalosan is kénytelen volt bejelenteni a senatusban: közvetlen veszély fenyegeti magának Itáliának a partjait is (Sallustius, Hist. I 77, 7).

A korábbinál átfogóbb rendszabályokra volt tehát szükség. Ilyennek készült M. Antonius praetornak a vállalkozása, aki a 102. évi hadjárat vezetőjének fia volt. Ennek ismertetése előtt azonban az összefüggések kellő mégvilágítása érdekében ismerkedjünk meg a kalózoknak Sertoríusszal létesített hispaniai kapcsolataival, valamint a Sertorius és Μithridatés közötti kapcsolat megteremtésében játszott szerepével.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában