logo

V December AD

M. Antonius Creticus hadjárata (i.e. 74-71)

Láttuk, hogy P. Servilius Vatia hadjárata következtében a kalózkodás súlypontja nyugat felé tolódott el, a szárazföldi támaszpontjaikon megbolygatott, azokról részben kiszorított kalózok átmenetileg Kréta szigetén létesítettek új központot. Ezért említik forrásaink a szigetet Kilikia mellett a kalózkodás második tűzfészkének. A kilikiaiak új támaszpontja azonban különben is nagy múltra tekinthetett vissza a kalózkodás terén.
A Földközi-tenger keleti medencéjében a vízi-utak egyik legfontosabb csomópontjában fekvő, számos kikötésre alkalmas öböllel rendelkező sziget különösen kedvező alkalmat nyújtott a tengeri rabláshoz. Hatalmas erdőségei, elsősorban a fenyvesek a hajóépítéshez is kitűnő nyersanyagot szolgáltattak.
A sziget földrajzi és ebből következő politikai széttagoltsága, valamint túlnépesedése viszont állandósította a belviszályokat, ami nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a krétalak régi időktől fogva vállalkozó szellemű zsoldosokként voltak ismertek. Ebben az időszakban Mithridatés is tartott fenn ilyen célzatú kapcsolatot több krétai várossal is.

A zsoldosság mint azt már antik szerzők (pl. Strabón, X p. 477) is megfigyelték igen közel áll a rablóvállalkozásokhoz, így a kalózkodáshoz is; nemegyszer csak az alkalom és a körülmények szabták meg, hogy a tevékenység melyik oldala került éppen az előtérbe. A krétaiakról pedig éppenséggel így írt a tarentumi Leónidas, Pvrrhosnak, az épeirosi királynak (í. e. 297--272) a kortársa:
„Mindig rablók és kalózok, sosem becsületesek a krétaiak. Ugyan melyik krétaiban él az igazságérzet ?”

Nasοnló lesújtó nyilatkozatokat olvashatunk gátlástalanságukról a 2. századi kiváló görög történetírónál, Polybiοsnál (pl. IV 8, 11. VI 46, 3) is. A kalózok ekkor is széles körű támogatást találtak a sziget lakói között, egyes városok arisztokráciájának állásfoglalása ellenére a kikötők nagy része megnyílt előttük.
A P. Servilius Vatia által sikeresen megkezdett koncentrált hadműveletek folytatása szárazon és vízen egyaránt halaszthatatlan feladat volt. Annál is inkább mert Rhodos - amely korábban egymaga is fel tudta venni a harcot a tengeren a krétai rablókkal most már nem rendelkezett az ehhez szükséges erővel.

A kalózok szárazföldi erősségeinek végleges és teljes felmorzsolása Kisázsióban Servilius utódjának, az újonnan elfoglalt területek helytartójának, L. Octaviusnak lett volna fit&a tengeri hadviselés irányítására M. Antonius praetor, a 102-100. évi hadjárat vezérének a fia, a későbbi triumvir apja, Cicero consultársának, C. Antoniusnak a fivére kapott megbízatást 74-ben, azzal a céllal, hogy indítson hadjáratot a kalózok ellen, és az egész Földközi-tengeren békét teremtsen: ut praedones persegueret ac omne mare pacaret -, amint az Lactantiusmil (Divinae ínstitutiones I 11) olvasható. Ezzel a keleten tervezett, a tengert és partvidéket átfogó akcióval Róma a küszöbön álló újabb Mithridatés elleni összecsapáshoz is biztosítani kívánta maga számára a felvonulási terepet.

Antonius a Római Birodalom összes tengerparti területére kiterjedő, rendkívüli hatókőr („temperium infinitum”) birtokában indította meg hadjáratát. Octavius váratlanul bekövetkezett halála miatt az eredeti terv módosult, s Antonius először a Földközi-tenger nyugati medencéjében, a ligur és ibér partok mellett kezdte meg hadműveletet. Célja ezzel a hispaniai hadszíntérre vezető vízút megtisztítása, a Sertoriust támogató kalózok leverése volt. Antoniusnak ezen a területen elért eredményeiről nincsen közelebbi tudomásunk.
Tény, hogy nem sokkal Sertorius halála után már Szicília szigetén találjuk, ahol a keleti hadjáratot készítette elő, élelmiszer-tartalékokat szerzett be. Egykorú forrásaink elsősorban Cicero és Sallustius sokat panaszkodnak Antonius itteni és görögországi visszaéléseiről, rekvirálásairól. Mindennek okát a hadvezér kapzsiságában, tékozló természetében jelölik meg.
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a római senatus Antoniust nem látta el feladata nagyságához mért anyagi eszközökkel, kellő számú hajóval sem. Hadi és szállítóhajóit részben a kalózok elleni harcban érdekelt görögországi és kisázsiai városoktól volt kénytelen megszerezni. Róma a vállalkozás anyagi terhét ezúttal is minél nagyobb mértékben igyekezett áthárítani tartományaira. Érvényesülhettek a senatusban bizonyos konzervatív erők is, amelyek eleve szemben álltak a hagyományos kereteken túllépő, rendkívüli jellegű megbízatásokkal, és igyekeztek megnehezíteni az ilyen hatáskörű vállalkozások sikerét.

M. Antonius 73-71-ben proconsulként folytatta megkezdett hadjáratát. (Legatusai kőzöl Sallustius Historiae című munkájának töredékeiből, illetőleg görög feliratokból - hét név ismeretes; ezekből azonosítható jelentősebb személy P. Autronius Paetus [praetor 69. consul desígnatus 65], a Catilina-féle összeesküvés résztvevője lesz majd.)
Görögországba 72-ben érkezett. Itt a Peloponnésostól Byzantionig terjedő körzetben folytatta előkészületeit; Epidaurosban helyőrséget létesített, megerősítette hajóhadát. Ezután ultimátumot íntézett a kalózokat befogadó krétalak városszövetségéhez: magukat a kalózokat ugyanis mint a bevezetőben említettük nem tekintették államjogilag elismerhető ellenfélnek, éppúgy, ahogy a fellázadt rabszolgákat sem. A krétalak kereken elutasították a római hadvezér követeléseit, mire a Gytheionban összevont római flotta (71-ben) megindult a sziget felé. Antonius magabiztosságát, amellyel a helyzetet megítélte, egyáltalán nem indokolta hadjáratának addigi eredménytelenségé.

A római hajókon rengeteg bilincset vitt magával, hogy majd a foglyul ejtett kalózokat legyen mivel vasra verni. A sziget közelében megvívott ütközetben aztán a kalózok, akik a manőverezésben, a tengeri hadviselésben összehasonlíthatatlanul gyakorlottabbak voltak, gyors, mozgékony hajóikon könnyű győzelmet arattak, s a számukra előkészített kötelékekkel ők verték béklyóba az elfogott rómaiakat. Vezetőiket a hajó árbócokhoz kötözték, s a győztes kalózflotta így futott be a krétai kikötőkbe.
Fogságba került s itt is halt meg - maga az elbizakodott római vezér is, akinek nevéhez a hazai közvélemény utólag gúnyosan a „Creticus” jelzőt ragasztotta. A vereséggel megsemmisült a nagy üggyel-bajjal összetoborzott római hajóhad, a kalózok tengeri fölénye még hatalmasabbra nőtt; a közben megkezdődött harmadik mithridatési háború bonyodalmai és a Μithridatésszel újra kialakuló együttműködésük egyre fokozta szervezeteik már amúgy is félelmetes erejét. Ilyen körülmények kőzött aztán a kisázsiai hadműveletek megindulása után gyors ütemben szerezték vissza a Servilius Vatia hadjárata során elvesztett szárazföldi bázisaikat.

A hadjáratnak Rómára nézve másik igen súlyos következménye volt az, hogy Antonius a vereséget kővetően kénytelen volt békeszerződést kötni a kalózokkal. Nem tudta biztosítani a legénységének életben maradását. A római senatus nem erősítette meg, s később természetesen nem ismerte el ezt a megállapodást, amelynek --mint alább látni fogjuk a következő időszakban fontos szerep jutott. A kalózok elleni koncentrált támadás terve tehát meghiúsult azáltal, hogy Antonius még a maga részfeladatának sem tudott eleget tenni.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában