logo

V December AD

A kalózok tevékenysége a Pompeius hadjáratát megelőző években

Metellus hadjáratának a hatókőre csupán Kréta szigetére korlátozódott, a kalózok közben egészen közeli területeken is akadálytalanul garázdálkodhattak. A hadjárat első évében (69) rabolták ki és dúlták fel Athénodóros vezérletével a közeli Délos szigetét, a rabszolga-kereskedelem korábbi központját, ahonnét a századforduló óta a római rendelkezések kitiltották őket. Amikor C. Valeríus Tríaríus, Lucullus legatusa a helyszínre érkezett, már csak az őszkős romokat vehette kőről védőfallal. Arnobius később valószínűleg a polihisztor Varro nyomán a következő szavakkal jellemzi a sziget kultuszközpontjának, az Apollo-templomnak a sorsát:
„ ...végűi aztán a kalózok és tengeri rablók úgy kifosztották és felperzselték, hogy a végtelen századok során összehordott rengeteg aranyból nem maradt egy fikarcnyi (scripulum) sem, amit az isteni Apollo az arra tévedő fecskéknek megmutathatna” (Adversus nationes VI 23).

Hasonló sorsra jutott ezekben az években egy sor görög sziget és part menti város is, így Ténos, Syros, Teós, Aigina stb. Kétségbeejtő anyagi helyzetűket egy egész sor ránk maradt felirat tanúsítja.

Nem csak a keleti vizeken, hanem Itália és Szicília partjai közelében is hemzsegtek a kalózok ebben az időszakban. Verres utódjának, L. Caecilius Metellusnak (Metellus Creticus fivérének) csak heves harcok, tengeri, sőt szárazföldi összecsapások után sikerűit elűznie a szigetről az ott garázdálkodó Pyrganio kalózvezért és bandáját (Livíus, per. 98. Orosíus VΙ 3, 5). I. e. 70-ben maga Cicero is veszélyesnek tartotta a Róma-Szicília közötti tengeri utat, ezért a Verres elleni helyszíni vizsgálat során a lehető legrövidebb átkelési útvonalat választotta Itália és a sziget között (II ín Verr. III 99. I 6).
Általában jellemző a helyzetre Cicero elbeszélése (De ímperío Cnaeí Pompei a továbbiakban: de imp. - 31 skk.), amely szerint a kalózok elhatalmasodása, tengeri uralma a hajózás hallatlan veszélyességét, a tengeri forgalom szinte teljes megbénulását vonta maga után. Tengerre szállni ezekben az években egyértelmű volt azzal, hogy kihívta az ember maga ellen a sorsot: vagy a halál, vagy a fogságba kerülés veszedelmével kellett számot vetnie. Nem volt más választás, mint vagy a viharos tengeren dacolni az elemek dühével, vagy pedig a hajózásra kedvező időszakban kitenni magát a kalózok támadásának.

A tengeren cirkáló kalózflottillák úgy lezárták a vízi útvonalakat, hogy a rómaiak sem magánjellegű, sem hivatalos tengerentúli ügyeiket nem tudták háborítatlanul lebonyolítani; a kalózok lehetetlenné tették az érintkezést a tengerentúli elsősorban keleti tartományokkal, szüneteltek a szállítások, államlak és magánvállalkozások egyaránt.
Veszélyben forogtak az adóbevételek, különösen az államkincstár szempontjából nagy fontosságú Asia tartományból. Nemcsak Róma szövetségesei voltak tehetetlenek a kalózokkal szemben, hanem maga a római állam is. A római hajóhad sem a polgárokat, sem a szövetségeseket nem tudta megvédelmezni. A hadsereget keletre csak tel derekén indították útnak, mikor a szállítóhajókat nem fenyegette a kalózok támadása. Nemcsak a tartományok s nemcsak Itália partjai nem voltak biztonságban, nemcsak a kereskedőket fenyegette veszély távoli útjaikon: partra szálltak a kalózok Itáliában is, Brundisium környékén, Etruriában, s magán a Via Appián sem lehetett felőlük biztonságban az utazó. Külföldi követek estek fogságukba ezekben az években, de a római legatusok, sőt magistratusok: quaestorok, praesorok is. Ekkor rabolták el misenumi birtokáról a triumphator M. Antonius lányát.

Nemcsak a partvidéken garázdálkodtak, hanem betörtek Itália belsejébe is, zsákmányoltak, rémületet keltettek, s olyan biztonságban érezték magukat, hogy hosszasan elidőztek szárazföldön, ott vetették vásárra az összerabolt embereket, a helyszínen szedték be a váltságdíjat (Cass. Dio XXXVI 22, L 2).
Jelentős görögországi városokon kívül, amelyek ekkor kerültek a kalózok kezébe (Knidos, Kolophón, Samos stb.), létfontosságú itáliai városokat is felperzseltek, mint pl. Caietát s Ostiát, Róma kikötővárosát, tönkretették az ott állomásozó római flottát és egészen a Tiberis torkolatáig nyomultak előre.

Különösen érzékenyen érintette Rómát az, hogy a kalózok veszélyeztették az élelmezést, elsősorban a gabonaszállítmányokat. A város élelmezésében zavarok álltak be, s tekintettel arra, hogy a gabonát túlnyomórészt Szicíliából és a tengerentúli tartományokból hozták be, valóságos éhínség fenyegetett.
Tudjuk, hogy a hetvenes évek második felében emelkedtek a gabonaárak, elsősorban a kalózok által okozott szállítási nehézségek miatt. A senatus ezért, bár különben ellenezte a kedvezményes gabonaosztást, 75-ben mégis rendkívüli felvásárlást engedélyezett Szicíliában, majd 73-tól külön rendelkezéssel gondoskodott az ellátatlan városi lakosság szükségleteinek fedezésére történő gabonavásárlásról, természetesen a tartományok terhére.
Virágzott az emberrablás, a kalózok váltságdíj reményében, de fennhéjázásból is különös kedvteléssel vadásztak a római polgárokra. A világszerte tiszteletet parancsoló római névnek előttük ugyan semmi tekintélye nem volt, sőt szinte vörös posztó a szeműkben (Plutarchos, Pomp. 24, 11).

Iulius Caesar kalandjához hasonló helyzetbe került a harmadik mithridatési háború idején P. Clodíus, aki utóbb mint néptribunus vált ismertté. Clodius a Földközi-tenger keleti vizein, Szíriából útban hazafelé, Kypros közelében került fogságba. Keleti útjának az volt a célja, hogy sógorának, Lucullusnak seregében Pompeius érdekében agitációt fejtsen ki; ennek végeztével hajózott Róma felé, amikor elfogták a kalózok. Neki azonban kevesebb szerencséje volt a váltságdíj előteremtésével, mint korábban Caesarnak, bár több szövetséges területre elküldte segélykérő levelét. A kalózok utóbb mégis szabadon engedték, hogy Pompeiusnak a kedvében járjanak, s hogy Clodiusban szószólót találjanak a győztes hadvezérnél.
A kalózoknak mindezeket az eredményes akcióit az idők folyamán hatalmassá növekedett szervezeteik tették lehetővé. A harmadik mithridatési háború idején a szervezett kalózság veszedelmes erővé, szerteágazó hatalommá fejlődött.

Számuk hatalmasra duzzadt. Kitűnően felszerelt hajóikat válogatott legénység töltötte meg, hozzáértő kormányosok, merész vezérek irányították. A kalózkodás már régóta nem alkalmi vállalkozás, hanem állandó életforma volt. Szárazföldi támaszpontjaikon, búvóhelyeiken nagy mennyiségű nyersanyagot halmoztak fel, ami hajók, ostromgépek és fegyverek készítésére szolgált, s amit fogoly mesteremberekkel dolgoztattak fel. Kisázsiai erődjeiken kívül a tenger számos pontján voltak kikötőik, jelzőállomásaik, jól rejtett öbleik, messze kémlő hegyfokaik. Számos szigeten vetették meg lábukat, sok várost kerítettek hatalmukba, s ezeket komolyan megerősítették.
Erejűket, szervezettségűket lemérhetjük flottáik, tengeri haderejük gyarapodásán. Kitűnő hajóik rendkívüli gyorsasága, taktikájuk teljesen zavarba hozta a rómaiakat. Ütőképességüket jelentősen növelte összetartásuk, egymás iránti szolidaritásuk (Cass. Dio XXXVI 24, 4. 5).

Szövetségesnek tekintették, ismeretlenül is pénzzel, fegyverrel segítették egymást; pártolták egymás jótevőit, üldözték ellenségeit (vο. 22, 4. 5). Jellemző volt rájuk a zsiványbecsület, íratlan tőrvényeik értelmében a kalózvezér egyenlően osztotta szét emberel között a zsákmányt, különben elhagyták volna, vagy éppen meg is ölik (Cicero, De offíciís II 40).

Láttuk, hogy a kalózok tevékenységét ekkor már a legváltozatosabb formák, módszerek jellemezték. Foglyaikat már nem olcsón, tömegesen bocsátották áruba a rabszolgapiacon, hanem vagy a helyszínen értékesítették, vagy busás váltságdíjért engedték szabadon; nemegyszer távoli rejtekhelyeikre is magukkal hurcolták őket. Pompeíus több száz olyan fogságban őrzött áldozatukat találta meg hadjárata során, akiket otthon jórészt már rég halottnak hittek (Appianos, Míthr. 96, 443).
A császárkori regény és deklamáeios irodalom kedvelt témája lett a kalózfogságban sínylődő rabok keserves sorsa, bár számon tartották azt is, hogy az olyanokkal, akikért nagyobb váltságdíjat reméltek, jobban bántak, gondoljunk Caesar esetére. Foglalkozik a korabeli jogi irodalom is a kalózfogság problémájával, pl. azzal, hogy a kalózokkal kötött megállapodás kőtelező erejű-e vagy sem.

A kalózkérdés megoldása ekkor tehát már önmagában véve is végképp halaszthatatlan feladattá érett Róma számára; elengedhetetlen volt azonban a Mithridatés elleni háború sikeres folytatása és befejezése érdekében is. Bizonyára jól látta ezt maga Lucullus is, és energikus szárazföldi hadműveletei mellett ezért fordíthatott a zsákmányból jelentős ősszeget a kalózok elleni tengeri hadviselés céljaira. De feltehetően tisztában voltak ezzel Rómában is, ezért küldték Κilikiába Q. Marcius Rex proconsult.
Lehetséges, hogy Marcius Rex és Q. Metellus gondoltak tevékenységük összehangolására is, és a krétai meg a kilikiai kalózok elleni együttes fellépéstől várták a megoldást. Azonban a kisázsiai hadszíntér eseményeinek alakulása és a közhangulat megváltozása folytán Róma végül is radikálisabb megoldáshoz folyamodott, s 67-ben végre igazán nagyszabású hadjárat indult a kalózok ellen.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában