logo

V December AD

A kalózkodás fellendülése az első mithridatesi háború idején

A kalózok tevékenysége a Μithridatés elleni első háború idejétől (89-85) kezdve ismét rendkívüli mértékben fellendült, és a harmadik háború alatt elérte a tetőpontját: a kalózok hatalma az egész ókor története folyamán soha ilyen magasra nem emelkedett.
A háborúk okozta zavaros, rendezetlen állapotok általában igen kedvező alkalmat teremtettek a kalózkodásra. Így már önmagában nézve sem meglepő az a tény, hogy ókori forrásaink is összefüggésbe hozzák a kalózok tevékenységének kibontakozását a keleti hadszíntér eseményeivel; számon tartják a kalózoknak Μithridatésszal létesített kapcsolatait is, mint ami jelentősen fokozta erejüket, ütőképességüket.

A pontosi uralkodó Róma elleni készülődése során eleve számításba vette a kalózokat. Különösen akkor lett azonban számára fontos ez a kapcsolat, amikor a hadi-helyzetben Sulla sikerei nyomán beállt fordulat hatására be kellett látnia, hogy a háború kezdeti szakaszában meghódított görög és nyugat-kisázsiai területeket nem tudja megtartani. Ekkor visszavonta a maga hadiflottáját az Εgei-tengerről, s ezzel rászabadította a kalózokat a védtelenül maradt görög és kisázsiai szigetvilágra és partvidékre.

A kalózok erőteljes és lényegében Μithridatést is támogató tevékenységét a háború idején jól jellemzi az a sok nehézség, amit L. Licinius Lucullusnak, Sulla quaestorának okoztak flotta-toborzó útja során. Athén ostrománál (87/86 telén) Sulla egyik legnagyobb gondja az volt, hogy nem állt rendelkezésére kellő számú hajó. Ezért először Róma hűséges szövetségesétől, Rhοdοstól kért erősítést.
A segítségére küldött rhodosi flotta azonban nem tudott áttörni Μithridatés hajóhadának záróvοnalán. Ekkor küldte el Lucullust, aki összesen hat hajóval indult vállalkozására. Sikerült eljutnia Kréta szigetére, itt megerősítette hajóraját, majd folytatta útját Egyiptom felé. Azonban mielőtt még elérte volna Alexandriát, kalózok támadták meg, s hajói nagy részét elsüllyesztették. Lucullusnak sikerült néhány hajóval elmenekülnie Szíria felé. Itt újabb hajókat szerzett a tengerparti városoktól. Végül kalandos tengeri út után megint csak rhodosi támogatással érkezett vissza hadihajóival Görögországba.

Ezt a hajórajt Sulla csak hadmozdulatainak közvetlen támogatására, majd csapatszállításra használta fel, az Égei-tenger és partvidéke biztonságával a legkevésbé sem törődött. Már az ókori történetírókban felmerült a kérdés, hogy Sulla miért nézte el a kalózok fosztogatásait. Appianos (Mithr. 63, 262) például két okot hoz fel magyarázatul: egyrészt azt, hogy ezek a városok megérdemelték sorsukat hűtlenségük miatt, másrészt azt, hogy Sulla sietett haza Itáliába, leszámolni politikai ellenfeleivel.
Az utóbbi indoklás kétségkívül helyt-á11ó. Hozzátehetjük azonban ehhez még azt is, hogy Sullának még serege hazaszállításához sem volt elegendő hajója, tehát módja sem lett volna a kalózok elleni fellépésre. Meggondolandó továbbá az is, hogy a tenger biztonságának, a partok védelmének megteremtése elősegítette volna a kisázsiai kereskedelem és üzleti élet újbóli fellendülését, aminek megint csak a római lovagrend látta volna elsősorban hasznát.

Viszont a lovagok Rómában ellenfelét, Cinnát és annak híveit támogatták: Sullának ily módon a legkevésbé sem lehetett szívügye az ő érdekeik védelmezése. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a sullai rendszer a békekötést (i. e. 85) követő években is ezért hanyagolta el a hatékony tengeri ellenőrzést. Bár 82-ből van adatunk egy félbemaradt kezdeményezésre, nevezetesen arra, hogy A. Terentius Varro, Asia tartomány prοpraetorának, L. Licinius Murenának a legatusa hajóhadat szervezett az Égei-tengeren. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy ezt fel is használták a kalózokkal szemben.

A kalózszervezetek tehát megerősödtek, számuk felduzzadt, élvezték Μithridatés bátorítását és támogatását, s miután megízlelték a zsákmányt, a rómaiak közönyén elbizakodva már nem csak egyes hajókat támadtak meg, hanem kikötőkbe is betörtek, városokat vettek ostrom alá, templomokat, szentélyeket raboltak ki. Fokozott méreteket öltött az emberrablás.
A kalózok korábban néhány kisebb hajóból álló egységekben, alkalmilag összeálló bandákban fosztogattak, garázdálkodtak. A háború elhúzódásával megerősödtek szervezeteik, megnőtt hajóik mérete is: a kis kalóznaszádokat felváltották a két- és háromevezősοrοs hadihajók.

Vezéreik irányításával egész hajórajokban indultak a tengerre. Nagyszabású készülődés indult meg: nagy mennyiségű nyersanyagot halmoztak fel, s azt fogságba került mesteremberekkel fel is dolgoztatták; fegyvereket készítettek, hajókat építettek. A kalózkodás immár állandó foglalkozássá lett. Szerte erődök, várak, titkos kikötők vannak a birtokukban.
Hamarosan már nemcsak a keleti és görög vizeken, hanem a Földközi-tenger nyugati medencéjében is találkozunk velük. Lassan már római hadvezérekkel is szembeszállnak - legtöbbször eredményesen. Gátolják a távoli nyugatra irányuló kereskedelmet, idővel Itália élelmiszerellátását is megbénítják, sőt a távolabbi provinciákat is zaklatják.

A szétszórtan mutatkozó, egyszerre több helyen meglepetésszerűen felbukkanó ellenféllel szemben Róma sokáig nem találta meg a megfelelő ellenszert. Fő támaszpontjuk, kiinduló területük továbbra is Kílikia Tracheia maradt, azonban mind nagyobb számban csatlakoztak hozzájuk más területekről is, így Szíriából, Kyprοsból, Pamphyliából, Pontosból és Κisázsia más vidékeiről. (A fentiekre vő. Appianos, Mithr. 63. 92. Cassius Dio - a továbbiakban: Cass. Dio - XXXVI 20-21.)

Igen fontos probléma a kalózcsapatok összetételének alakulása, módosulása a háború alatt és után. - A kalózoknak a háború elhúzódásával összefüggő gyarapodása abból is adódott, hogy új területekről és újabb rétegek is csatlakoztak hozzájuk. Ez nemcsak azért kővetkezett be, mert a megnyílt nagyobb lehetőségek miatt mind többen kaptak kedvet a kalózéletre.
A háborús események Görögországban és Κis-ázsiában egyaránt rengeteg kárt okoztak, ezenfelül Sulla a győzelem után sem tartotta kordában katonáit, nem volt tekintettel a helyi lakosság érdekeire. Így aztán sokan azok közül, akik a háború során elvesztették vagyonukat, megélhetési lehetőségüket, otthonukat-családjukat, tengerre szálltak, hogy inkább ők okozzanak kárt, mintsem elszenvedjék azt (Appianos, Mithr. 92, 419. 422).

Tudjuk azt is, hogy Μithridatés, aki új Dionysosként, Κisázsia népeinek a római uralom alóli felszabadítójaként lépett fel, mikor a hadihelyzet számára kedvezőtlen fordulatot vett, s egyre több város pártolt el tőle, radikális lépésre szánta el magát a tömegek megnyerése érdekében: eltörölte az adósságok egy részét, felszabadította a rabszolgákat.
A háború után Sulla ezeket a rendelkezéseket hatálytalanította, és úgy intézkedett, hogy a volt rabszolgák térjenek vissza korábbi gazdáikhoz. A rendelkezést véres összecsapások követték. Igen kézen fekvő, hogy a Sulla intézkedései által sújtottak közül aki csak tehette, elmenekült, s vagy a visszavonuló Mithridatéshez csatlakozott, vagy a tevékenységüket töretlenül tovább folytató kalózok közé állt. Ezeknek az embereknek Róma-ellenes beállítottsága magától értetődik.

A Rómához húzó gazdag városok s azok előkelő polgárai elleni fellépésük, a rovásukra elkövetett rablás ily módon az osztályharc egy sajátos formájának tekinthető. Az ő részükről nem volt teljesen alaptalan az sem, hogy zsákmányukat hadizsákmánynak, szolgálatuk jutalmának tekintették (Appianos, Míthr. 92, 418).

A kalózok Róma-ellenességének ezután megfigyelhető fokozódása elsősorban ezeknek az új elemeknek tudható be. Az emutett indítékokhoz Róma magatartása révén még továbbiak is járultak. Ismeretes, hogy Sulla hatalmas hadisarcot vetett ki Asia tartomány városaira, - jellemző módon majdnem a hétszeresét annak, amit Μithridatés fizetett hadikárpótlásként. A beszállásolások is nyomasztó terhet róttak a háború folyamán amúgy is sokat szenvedett lakosságra.
A nyomor, az ínség és az eladósodás hihetetlen méreteket öltött. Az ily módon tönkrement kísázsíaíak közül is sokan álltak a kalózok közé, s az is teljesen érthető, hogy ezek is szinte személyes ellenségüknek tekintették Rómát. De a kalózszervezetek összetételének alakulását vizsgálva nem feledkezhetünk meg a római katonaszökevényekről és a politikai menekültekről sem. Gondolunk itt elsősorban azokra az elszántabb mariánusokra, akik Valerius Flaccus, illetőleg Fimbria seregének átállásakor nem voltak hajlandók megadni magukat a győztes Sullának.

A háború után az Asia provinciát újra elözönlő adószedők és uzsorások telhetetlensége révén a fentebb vázolt nyomorúságos állapot tartóssá vált. Nem voltak sokkal szerencsésebbek a kisázsiaiak a római helytartók többségével sem. Az általános eladósodás a háborúban sújtott valamennyi kisázsiai állam és város minden társadalmi rétegére kiterjedt.
A magánszemélyek nemegyszer családtagjaikat zálogosították el vagy adták el rabszolgának, hogy pénzt szerezzenek. A kölcsönök után szedett kamat évi ősszege általában 48% volt, de olykor elérte a 60%-ot is. Az egyes városok anyagi csődjére jellemző Gytheíon esete. A város 72-ben a római bankár Cloatius fivérektől 4200 drachmát, tehát egy szánalmasan kis összeget vett fel 40 %-οs kamatra, azonban még a kamatokat se tudta fizetni.

A római bankárok üzletmenetére jellemző, hogy még egyes uralkodók is adósaik voltak: Ariobarzanésnek, Kappadokia királyának állandó pénzzavara még szállóigévé is lett. Elképzelhető ezek után, milyen lehetett az egyes városokban a lakosság széles tömegeinek, az eleve is szegény rétegeknek a helyzete.
A kalózoknak a dardanosi békekötést kővető időszakban elkövetett rablásai közül ismeretesek és említésre méltóak az alábbi esetek. Még Sulla görögországi tartózkodása idején kirabolták Samost, Iasost, Klazomenaít és Samοthrakét; az utóbbinak a szentélyéből 1000 talentumnyi értéket vittek el. Plutarchos emellett egy egész sor szentély és templom kifosztását említi (Pompeius - a továbbiakban: Pomp. - 24, 4). Ilyenek a klarosi és didymai szentély, Démétér hermiοnéi, Askmpiοs epidaurosi, Poseidón ísthmosí, tainaroni és kalauriai temploma, a leukasi és aktaioni (actiumi) Apollón-templom, a samosi, argosi és - bizonyára valamivel később a laciniumi Juno-templom.

Figyelemre méltó, hogy megindul a váltságdíjért el-kővetett emberrablás. A „nagy fogást” ekkor már nem a nagyszámú, tömegesen értékesíthető fogoly jelenti, hanem egy-egy különösen gazdag ember elhurcolása. Ez részben annak az említett rendelkezésnek a következménye, amely a kalózokat a századfordulótól kitiltotta a Rómával szövetséges államok és városok kikötőiből, nem utolsósorban a délοsi rabszolgapiacról.
Fokozhatta azonban ezt a tendenciát a bosszúvágy is: a keleti területek lakosságának elsősorban elnyomott rétegeiből kikerült kalózok különös örömüket lelhették egykori sanyargatóik kifosztásában, megcsúfolásában. Hamarosan találkozunk olyan esetekkel is, amikor már római foglyokkal szemben nyilatkozik meg a felbátorodott rablók magabiztos, nemegyszer kaján fölényeskedése (Plutarchos, Pomp. 24, 11-13).

Ami a Μithridatéshοz való viszonyukat illeti, vele szemben is fenntartják függetlenségüket: a kalózok fő célja továbbra is a rablás marad. Bizonyság erre az a tény, hogy az említett kirabolt szentélyek és városok között vannak olyanok is, amelyek a háború alatt a pontosi király és nem a rómaiak oldalán álltak, illetőleg amelyek változtatták álláspontjukat aszerint, hogy a Róma-párti arisztokrácia vagy a Μíthridatéshez húzó démos került fölénybe bennük.
Kézenfekvő, hogy az együttműködést is az alapozta meg a kalózszervezetek és Míthrídatés kőzött, hogy Róma mindkettejükkel már jóideje szemben állt, a pontosi uralkodó viszont szabadkezet adott a tengeri rablóknak, amiért aztán kisebb - nagyobb viszontszolgálatokat várhatott el tőlük. Ilyen volt a római kereskedelmi szállítások zavarása, sőt a római hadihajók megtámadása.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában