logo

XXX Novembris AD

A kalózok földje - Kilikia

A Földközi-tenger keleti medencéjében az í. e. 2. században a kalózok legfőbb kiindulási területe, tűzfészke a Κisázsia délkeleti partvidékén fekvő Κilikiának nyugati, Szíriától távolabb eső része, az ún „hegyes” vagy „zord” Kilikia (Kilikia Tracheia) volt. A terület a phoinikiai kereskedővárosok és a nyugati területek, illetőleg Kypros szigete és a kisázsiai szárazfőid közötti ősi hajózási útvonal mentén feküdt. Ismeretes, hogy az ókori hajózás a technikai eszközök fogyatékosságai (pl. az iránytű hiánya) miatt biztonsági okokból lehetőleg a partok közelében bonyolódott le.
A hosszan elnyúló kilikiai partvidék így eleve kínálkozó lehetőséget biztosított a kelet-nyugati irányú tengeri kereskedelem ellenőrzésére. Azt azonban, hogy ez a vidék kivételesen nagy jelentőségre tett szert a kalózkodás terén, hogy az ókor folyamán egyedülálló méretű és intenzitású kalóztevékenység kiindulópontjává lett, ezenfelül egyéb tényezők is előmozdították: a terület földrajzi-természeti viszonyai, ezek kihatása a lakosság létfenntartási lehetőségeire; az itt élő népességnek a szomszédos területekhez képest elmaradott társadalmi fejlettsége; a Közel-Kelet korabeli hatalmi viszonyai és zűrzavaros politikai helyzete. Részben hasonló körülményekre vezethető vissza különben a phokaiaiak, a ligurok és az illyrek átmeneti, helyi jelentőségű kalózkodása is.

Mondanunk sem kell, hogy az említett körülmények közűi a földrajzi tényezőknek nem tulajdonítunk döntő jelentőséget, azonban tagadhatatlan, hogy forrásaink hézagos közlései alapján ez írható le a legszemléletesebben. Kétségtelen másfelől az is, hogy az ókorban a termelőerők viszonylagos fejletlensége, illetőleg lassúbb ütemű fejlődése miatt a földrajzi-természeti viszonyok fokozottabb mértékben játszottak meghatározó szerepet a gazdasági-társadalmi fejlődésben, mint az újkorban. S az is közismert, hogy a Földközi-tenger keleti medencéje s nem utolsósorban éppen Kisázsia - a mai Törökország - déli partvidéke a későbbi korokban is, szinte a legújabb időkig, egészen a 19. század első harmadáig újra és újra kalózok vadászterülete, illetőleg támaszpontja lett.

Klika Trachea jellegzetes karsztvidék, felszíne száraz, kopár, növényzete gyér, egészében véve egészségtelen, szegény terület. Jelentősebb földművelésről ilyen körülmények között szó sem lehetett. A lakosság főfoglalkozása a nomád állattenyésztés volt, erre is csak korlátolt lehetőség kínálkozott a sovány legelők miatt.
Kilikia jellegzetes állata a kecske, az egyik legigénytelenebb állat. Egy olyan kecskefajtát tenyésztettek itt, amelyiknek a szőre erős, durva, hosszú. Ebből durva takarókat, egyszerűbb ruhadarabokat, hajókötelet, ostromgépekhez való feszítőköteleket készítettek. - Az erdős vidékeken különféle fenyőfajták, a hajóépítéshez kiválóan alkalmas faanyag kitermelése folyt, s előfordult a területen a hajóépítéshez szintén nélkülözhetetlen földszurok is.

Láthatjuk tehát, hogy míg egyfelől a hajóépítés szükséges kellékei bőven állottak rendelkezésre, számos egyéb tényező is közrejátszott abban, hogy a terület lakosságát képező nomád pásztorok - akikhez az ókorban amúgy is közel álltak a rablás különböző formál – kalózkodásra adják a fejűket. Sallustius Historiae című munkájában (a továbbiakban: Híst.) (II. 70, M.) így nyilatkozott Kilikia és a szomszédos Isauria lakóiról: genus hominum vagum et rapinis suetum magas quam agrorum cultibus - azaz: kóbor népség ez, s inkább szokott rabláshoz, mint a földmíveléshez. Még találóbbak azonban Strabónnak, az Augustus idejében működő geográfusnak a szaval Κilikíárόl:

„A hely szárazföldi és tengeri rablásra egyaránt alkalmas ... tengeri rablásra a hajófa, a kikötők, hegyi erődök és búvóhelyek sokasága miatt” (XIV p. 671).

S valóban, Kilikia partszegélye erősen tagolt, csipkézett, a partvidék a kalózhajók számára nagyszerű kikötőket, jól rejtett öblöket biztosított, ahol észrevétlenül leshettek áldozataikra.

Az igen keskeny sík partszegélyből meredeken kiemelkedő magas hegyek roppant nehezen megközelíthető, de annál könnyebben védhető búvóhelyeket jelentettek számukra, s egyben messze nyíló kilátást nyújtottak a tengerre, a közeledő zsákmány kifürkészésére. S minthogy a terület a Seleukida-birodalom (Szíria) és Görögország közötti kereskedelmi útvonal mentén helyezkedett el, gyakran adódott csábító lehetőség a rajtaütésekre, rablótámadásokra.
Ami a társadalmi vonatkozásokat illeti, Κilikiának gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt elszigetelten és elmaradott színvonalon álló néptörzsei állandóan más és más idegen uralom alatt álltak, önálló városi, illetőleg állami szervezetet kialakítani nem tudtak. Viszont a nagy keleti államok - a Seleukidák és a Ptolemaiosok birodalmának - perifériáján helyezkedvén el, de azok szervezetébe sem kapcsolódva be (mivel egyik nagyhatalom sem tudta a szárazföld belső területére tartósan kiterjeszteni befolyását), gyakorlatilag régóta függetlenek voltak, s meglehetősen anarchisztikus állapotok között éltek.
Ezek a független néptörzsek alkották a 2. század második felétől kezdve a Földközi-tengeren garázdálkodó kalózszervezetek magvát. Kilikiának a kalózkodásban játszott szerepe olyan általánosan ismert volt a köztudatban, hogy a kalózokra, akik a keleti vizekről indultak rablóútjaikra, jobbára egyszerűen a „kilikiaiak” (Κiλικες, Cilices) megjelölést alkalmazták. (Appianos, Mithridatiké - a továbbiakban: Míthr. 92, 421, vő. Strabón XIV p. 664. Florus I 41, 1).

Az sem meglepő, hogy ilyen feltételek kőzött a terület lakosságának életkörülményei rendezetlenek voltak, a környező hellenizált világhoz viszonyítva anakronisztikusan alakultak. Közszájon forgott a kilikiaiak babonássága is mint elmaradottságuk jellemzője. Sokat emlegették titokzatos, az akkori civilizált népek szemében idegenül ható szertartásalkat. Érdekességként megemlíthető, hogy a császárkorban oly jelentős Mithras-kultuszt - a kereszténységnek hosszú időn át riválisát - a Pompeius győztes hadjárata során fogságba került és áttelepített kalózok terjesztették el Itáliában.

Az i. e. 2. század első felében Kilikia a Seleukida birodalom tartományának számított, a hanyatlásnak indult szír állam uralma azonban csak névleges volt; ahogy a Taurus-hegység vidékére, a kilikiai szárazföld belsejére korábban sem terjedt ki a Seleukidák ellenőrzése. Így önállóságuk voltaképpen háborítatlan volt mindaddig, amíg az első római flotta - az i. e. 2. század legvégén - meg nem jelent a kilikíai partoknál.

A Seleukida-birodalom dinasztikus viszályai által előidézett zűrzavaros á11apotok közepette a kalózkodás a 2. század közepe tájától kezdve különösen fellendült. Szerepe volt ebben a mind gyengébb tengeri ellenőrzés adta lehetőségeknek, az uzurρátor Diodotos Τryphón közreműködésének, valamint a Róma által megnyitott délosi szabad-kikötőnek s a szigeten berendezett rabszolgapiacnak is.


Forrás: Maróti Egon: Kalózkodás a római polgárháborúk korában