logo

XVIII Februarius AD

Ruhaipar

Az élelmiszeripar után a textilgyártás és ruhakészítés lehetett a legfontosabb és mindenütt jelenlévő kézműipari ágazat a római világban. A szövetgyártás számos ókori város gazdasági életének egyik alapvető összetevője volt. Mivel juhokat szinte mindenütt tenyésztettek a Római Birodalom területén, nem csoda, ha a gyapjú a római ruhaipar legfontosabb alapanyagává vált, megelőzve a második legfontosabbnak számító lenvásznat, nem is szólva a távol-keleti importból származó selyemről és pamutról. A hagyományos önellátó oikos-gazdaságon túllépve a Római Birodalomban megteremtődött a lehetősége annak, hogy a legjobb minőségű gyapjút előállító helyek kilépjenek termékeikkel a szélesebb piacra. A gyapjúruhakészítés első fázisa a nyers gyapjú feldolgozása volt, amihez sok munkáskézre és fejlett technológiára volt szükség.
A. H. M. JONES szerint iparosodott szakmáról van szó, míg mások azt vallják, hogy a gyapjúszövetet még a császárkorban is alapvetően a háztartások állították elő. Az utóbbi mellett szól Columella, aki szerint korában az asszonyok abbahagyták az otthoni gyapjúfonást és a boltban vásárolták méregdrágán a ruháikat (XII. praef. 9). A gyapjút ezután el kellett juttatni a városi feldolgozóüzemekbe, ahol nagyobb részben helyi fogyasztásra termeltek, de a felesleget — és a különlegesebb termékeket — a kereskedők felvásárolták és a Birodalom különböző részeiben értékesítették.

Italiában legjobb híre a Pó-völgyében, az Alpok lankáin, a liguriai hegyekben, Apuliában és Calabriában tenyésztett juhok gyapjának volt. Itálián kívül Szicília, Hispania, Észak-Gallia, Kis-Ázsia és részben Görögország szállította a legjobb minőségű gyapjút. Ezzel szemben például az egyiptomi gyapjú nem örvendett túl nagy hírnévnek. Az észak-itáliai juhok fehérek voltak (Colum. VII. 2.3-4; Plin. NH VIII. 191); a fekete juhokat (velleres nigri) Pollentia környékén és Hispaniában tenyésztették; Kis-Ázsiában és Hispaniában voltak sötétvörös színű juhok (color Erythraeus / rutilus); az aranysárga színű juhokat (velleres fulvi) Tarentum és Canossa környékén nevelték; és Mutina környékén ismerünk szürkésbarna színű (impluviatus) állatokat is.
A gyapjút finomsága alapján is megkülönböztették (pecus molle, pecus hirsutum). A gyapjút tépték vagy nyírták az állatról (vellere, tondere). Úgy tűnik, a kilikiaiak híresek voltak a gyapjúnyírási tudományukról. A levágott gyapjút a lanilutorok vagy lanificariusok mosták — a mosószer nátron, az ún. creta fullonica, emberi vagy állati vizelet volt, a legtöbbre a tevék vizeletét értékelték, amit éppen ezért még importáltak is (Plin. NH XXVIII. 91).

A centonariusok „olyan kereskedők és/vagy mesteremberek voltak, akik alacsony vagy közepes minőségű gyapjútextíliák és ruhák — ideértve a nemezt és a belőle készült árukat is — előállításával és kereskedelmével foglalkoztak”. Emellett működtek még sagarii, akik a — rendszerint durva szövésű— gall köpenyt (saga) árulták. Őket negyven felirat említi Italiában, collegiumukat Rómából és Lugdunumból (Lyon) ismerjük. A centonarii után második legismertebb csoport a vestiarii, akik 85 itáliai feliraton szerepelnek. Ők csak gyapjúkereskedelemmel foglalkoztak.
Érdekes, hogy csak nyolc városban (Roma, Pisaurum, Dertona, Regium Lepidum, Verona, Aquileia, Novaria, Nemausus) vannak jelen együttesen a centonariusok és a vestiariusok. Ellenben Belgica, Germania, Africa, Hispania és Raetia tartományokból, ahonnan vestiariusokat ismerünk, hiányoznak a centonariusok. A vestiarii formális szerveződése csak Aquileia és Volubilis (Mauretania) városokból ismert. Liu véleménye szerint a centonarius a gyengébb minőségű gyapjúszövetekkel kereskedők összefoglaló neve volt, míg a luxusszövetekkel a (vestiarii) tenuiarii foglalkoztak, akik leginkább Rómában, azon belül is a főváros „downtown”-jának számító vicus Tuscuson koncentrálódtak.
Gallia Narbonensis, Liguria, Transpadana, Venetia, Picenum, Umbria, és Etruria, ahol a collegia centonariorum összpontosultak, nem véletlenül a római világ legjelentősebb juhtenyésztő vidékei. A collegium Pannoniában is jól ismert (Aquincum, Brigetio, Mursa, Ulcisia Castra, Carnuntum, Savaria, Siscia), ami arra mutat, hogy itt is jelentős állattenyésztés folyhatott. Keleten a gyapjúkészítők (lanarioi, erioplótai) jóval kevesebb helyről ismertek (Ephesus, Hierapolis, Sedica, Prusa ad Olympum, Hypaipa, Nikaia, Perinthos, Korykos, Kós, Oxyrchynchos, Tebtynis), aminek fő oka az lehet, hogy Keleten az olcsóbb lenvászon sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az öltözködésben, mint a gyapjú, s nemcsak a szegényparasztság, hanem a katonaság körében is.

A selyem a legfinomabb és legértékesebb természetes fonal volt az ókorban. A gyapjúhoz hasonlóan ez is állati termék: a selyemlepke (Bombyx mori) hernyójának mirigyváladékából készül, amely Kínában őshonos. A legkorábbi ismert selyemtöredékek az i. e. 3. évezredi Kínából ismertek, és a háziasított selyemlepke fonalából készültek. A selyemtermelés csúcskorszakát a Han-időszakban (i. e. 206-i. sz. 220) érte el.
Századokon át a kínai császárok monopolhelyzetet élveztek a selyemgyártásban. Európában valószínűleg a görögök jutottak először valódi selyemhez (a Kós szigetén folyó selyemgyártásról ld. Plin. NH XI. 76, 78), a selyemkészítés azonban egészen a római császárkorig nem szerepel az antik forrásokban. Pausanias az első, aki megemlíti a „selyemnépet” (a kínaiakat), a selyemhernyó lárvájának tenyésztését, és a selyemruhák szövését (VI. 26.6-8).
A különféle források azt mutatják, hogy a selyem nemcsak készruhák formájában (vestes sericae), hanem nyers selyemfonálként is érkezett Nyugatra a szárazföldi és tengeri útvonalakon. [^5.3.7.2.4.] Ezt szintén megerősítette a Palmyra temetőiben talált számos maradvány, ahol festett és festetlen, számos különféle mintával szövött selyem került elő. A szövési technikák jellegzetességeiből arra következtettek, hogy az importált kínai selyem feldolgozatlanul érkezett Nyugatra. Prokópios szerint a késő-római korban a selyemruhákat elsősorban a föníciai városokban: Berytusban és Tyrusban készítették (HA 25.14).

A selymet igaz luxusárunak tartották, amelynek értékét tovább fokozták azzal, hogy bíborral festették és időnként aranyszálakat is szőttek bele. A legdrágábbak voltak a teljes mértékben selyemből szőtt ruhák (holoserica); a lennel, gyapjúval vagy gyapottal kevert selymek (subserica) megfizethetőek voltak, ezeknél a selyemszálat csak vetülékfonálként alkalmazták a szövőszéken. A római császárok és császárnék (pl. Caligula és Heliogabalus), valamint az ordo senatorius tagjai finoman szövött selyemruhákat viseltek (vö. Suet. Calig. 52; Tac. Ann. 2.33.1), de Martialis szerint még a vicus Tuscuson sétálgató prostituáltak is selyemben jártak (Mart. epigr. IX. 37.3; XI. 8.5; XI. 27.11). Hogy a selyemszövetek a legdrágább luxuscikkek közé tartoztak, Diocletianus árrendelete is megerősíti (edict. de pret. 23-24). Selyemárusok (sericarii) ugyanakkor Itália valamennyi városában megtalálhatók voltak, pl. a szíriai származású A. Plautius Epaphroditus Gabiiban emelt templomot Venus tiszteletére.

A ruházati luxuscikkek közé tartozott a bisszusz (byssos), amely a Földközi-tengerben megtalálható nagy sonkakagyló (Pinna nobilis) fonalából készült. Ez a kagylófajta nyugalmas öblök homokpadjain él, a sekély víztől egészen 50 méter mélységig. A Mediterráneum sonkakagyló állománya a túlzott gyűjtőtevékenység vagy az erős vízszennyeződés következtében annyira lecsökkent, hogy manapság már ritkaságnak számít. A 40-80 cm nagyságra is megnövő sonkakagyló hegyes végével félig a homokba fúródva él, számos 3-20 cm hosszúságú bisszusz-fonallal rögzítve magát. Ezekből a „tengeri selyemnek” is nevezett fonalakból zsinórokat, zoknit és kesztyűt készítettek az ókorban és a középkorban. A bisszusz-gyártás központjainak Szardínia és Tarentum számított a görög-római korban. A legrégebbi bisszusz anyag egy nő 4. századi sírjában került elő Aquincumban.

A ruházati ipar fontos ágazatának számított a ruhafestés, amit az ún. tinctoriumokban vagy infectoriumokban végeztek. A textilfestés olyannyira fontos művelet volt, hogy a szakemberek színek szerint specializálódtak: voltak „sárgafestők” (cerinarii), „kékfestők” (violarii), „vörösfestők” (flammarii), „sáfrányfestők” (crocotarii), „barnafestők” (spadicarii), és természetesen a legkülönlegesebbek: a bíborfestők (purpurarii). A növényi eredetű testilfestékekről (festőbuzér, festőcsülleng) fentebb már megemlékeztünk, most térjünk ki a két legismertebb állati eredetű festékanyagra.

Az imént említett bíborfestés alapanyaga a tüskés bíborcsiga (Murex brandaris) mirigyének váladéka volt (gör. porphyra; lat. purpur). Ezt az anyagot Plinius szerint nagy fém (valószínűleg ón) kádakban tíz napig hevítették, és a kivonathoz sót adtak (NH VIII. 124-138). A színárnyalatot vizelet hozzáadásával lehetett változtatni. Másfél gramm festékhez kb. 12 000 csigára volt szükség. A bíborral festett ruházat drágasága miatt a méltóság és a tekintély jelképe lett, ezért az uralkodók sajátították ki maguknak és csak a senatorok kiváltsága volt a bíborszínű ruházat viselése (distinguit ab equite curiam, Plin. HN IX. 127).
A „felölteni a bíbort” kifejezés ezért a késő-császárkorra a trónra lépés szinonímája lett (Amm. Marc. XVI. 8.4; XVI. 8.8; XXII. 9.10-11; XXVI. 6.15). A bíbor viselet volt az ókor egyik legfontosabb státuszszimbóluma. Vitatott, hogy a módszert a föníciaiak vagy a minószi görögök fejlesztették-e ki. A rómaiak a bíbor gyártását titokban tartották. A festék kémiai összetételét csak 1912-ben sikerült megfejteni PAUL FRIEDLÁNDER német kémikusnak, aki megállapította, hogy a bíbor az indigó brómderivátuma. A lelőhely és a csigafajok szerint három fő bíborfajta létezett: a vörös (afrikai mediterráneum), a lila (Itália, Fönícia) és a csaknem fekete (Atlanti-óceán).
A bíbornak hét árnyalata volt: a világos-vörös, ametiszt, lila, skarlát, vérvörös, kékes és feketés, mely a legszebb volt, mert a napfény beesési szögétől függően a kéktől a lilán át a vörös árnyalatáig változott. A római időszakra Tyrus lett a bíborfestés központja, amelynek gazdasága nagymértékben a ruhafestésre épült: „bár a festőműhelyek nagy tömege a várost nem tesz kellemessé, de gazdaggá teszi e férfias foglalkozás révén” (Strabón XVI. 2.23. C 757).

A császárkorban ugyanakkor számos helyen léteztek bíborfestő-üzemek: pl. a Syria-Phoenicia területén fekvő Sareptában; a lyciai Aperlaeben; Délos szigetén; az africa partjai előtt fekvő Djerba-szigeten, a numidiai Collo (Chullu) városban, a Mauretania Caesariensisben található Cuicul (Djemilla) településen; Cyrenaicában; a szicíliai Motyia (Mozia) szigetén stb. Pausanias egyedül Achaia tartományban öt olyan várost sorol fel, ahol bíborfestésből élnek, sőt megtudjuk, hogy a phókaiai Bulis lakóinak fele ezzel a mesterséggel foglalkozik.

A régészeti leletek is alátámasztják azt a képet, hogy a Mediterráneumban sokhelyütt folyt bíborfestés. Az athéni Kerameikosban, az euboiai Khalkis és Eretria városában (Schmid 1999), valamint a krétai Kufonisiben (Leuka) hatalmas mennyiségben kerültek elő Murex csigahéjak. Epigráfiai leletekből tudjuk, hogy a bíborfestők collegiuma létezett például a kis-ázsiai Hierapolisban.
A karmazsin (gör. kokkinos, lat. carmesinus) egy olyan termék, amely az elpusztult, kiszárított és porrá tört — borsónyi nagyságú — karmazsintetű (Kermes ilicis) rovarból kivont színezék. A kárminhoz meglehetősen hasonló karmazsinfesték az ókorban igen elterjedt és értékes színezőanyag volt, a buzérvörös vetélytársa. A karmazsintetű a mediterrán területen őshonos karmazsintölgyön (Quercus coccifera) élősködik. A karmazsin (kermes) egy keleti kifejezés, amely férget jelent: a szanszkritban krmi-ja, a perzsában kerema alakban ismert. A klasszikus antikvitásban úgy hitték, hogy a karmazsin növényi eredetű termék, ezért a görögben a kokkos (bogyó) elnevezést kapta.
A legújabb régészeti módszerekkel már képesek vagyunk akár a textilfestékeket is meghatározni. Az Ein Rahel nevű nabateus erődben, amely a Petrából Gázába vezető „fűszerút” mellett található, kb. 300 textilmaradvány került elő. Ezek között volt egy (Nr. 34), amelyet a drága Kermes vermilio rovar váladékával festettek meg. Az értékes kelmével tehát a nabateusok is kereskedtek.


Forrás: Grüll Tibor A Római Birodalom történeti földrajza 5 Gazdasági földrajz