logo

XXV Februarius AD

Sarmizegetusa köz és magánélete

A római város társadalmi élete, még a császárság idejében is, midőn a politika s közügyekben való részvétel a minimumra olvadt, sokkal élénkebb, mozgalmasabb, lármásabb volt mint a miénk, s nem oly szétágazó, központosítottabb és legnagyobb részben a fórumon zajlott le, A piac főhelye minden városnak, itt emelkednek a középületek fényes csarnokaikkal, - oszlopos tornácok fogják be az egész teret, hogy a zord idő ne akadályozza meg a polgárokat napi teendőik eligazításában s üres idejüknek beszélgetéssel vagy a közdolgoknak megbeszélése által való agyonütésében.

Az oszlopcsarnokokban értesült a városi közönség a legújabb hírekről, utazók, kereskedők, ügynökök és hivatalos küldöncök - a futárok révén. Az Itáliából érkezett vagy haza érkezett boldog halandót ezer kérdéssel ostromolták egyszerre minden oldalról, a kereskedőt jóformán levették lábairól a kíváncsiak, s mire a hivatalos futár eljutott a legatus elé, két-három tabernában is megitatták, megvendégelték egy kis újságért. De az ilyen érkezők sohasem hoztak feltétlenül hiteles híreket, legmohóbban a hivatalos postát várták, mely a kormányzónak, a legio parancsnokoknak s procuratoroknak hozza meg a kormány intézkedéseit, renedeleteit, a fellebbezett ügyekben kiadott császári ítéleteket, s mi a legérdekesebb volt, a hivatalos csomagok mellett számtalan magánlevelet, vagy legalább értesítést, és az »Acta Diurna«-t, a birodalom hivatalos közlönyét. Ebben adták tudtára a nagy közönségnek a legújabb eseményeket, rövid, minden magyarázat és tódításra alkalmas alakban, a keletről özönnel érkező mindenféle kalandos híreket, Róma pletykáit, a circus, az amphitheatrum idegrázó látványosságait. S a közönség hitt, élvezett, kapkodta és magyarázta a híreket, ki-ki saját vérmérsékletének megfelelően bírálva azokat. És így messze Italiától, messze a császári udvar kémjeitől, titkos rendőreitől, még komoly politikai viták is támadhatnak, bár céltalanul, mert a Róma tribusaiba beosztott polgárok sem érvényesíthetik, emelhetik föl többé szavukat.

Az illetékes helyen senki sem hallgatta meg őket, ellenkezőleg szabadságába, sőt életébe kerülhetett a szabad szó még a legtekintélyesebb senator, sőt consularisnak is, ha azt egy Commodus vagy Heliogabalus udvarában, kabinetjében merte volna megkockáztatni. Még inkább óvakodnak érzelmeik, meggyőződésük nyilvánításától a nagy vagyont nélkülöző polgárok. Nem is olvassuk sehol, hogy vidéki polgár, hacsak nem volt katona, s érdemei vagy származásánál fogva az is magasrangú, fölküzdhette volna magát számot tevő politikai állásra.
A vidéki polgár, ha szülővárosában vagy provinciájának fővárosában duumvir lett, elérte politikai pályájának tetőpontját, s csak a legritkább esetben emelkedett procuratorságra, ezzel pedig örökre dicsekedett, sőt sírkövére is reá véseté, polgártársai átalános irigységének fölkeltésére, hogy egyszer vagy kétszer alkalma nyílt a helytartó biselliumán helyettesként büszkélkednie.
Így a közérdeklődésnek a városi ügyek felé kell-e fordulnia. Ezeknek legfőbb fóruma a decuriók gyülekezetének (ordo) ülései (senaculum). Itt állapítják meg a duumvirek elnöklete alatt a város költségvetését, döntik el egyeseknek ügyes-bajos dolgait, a középítkezéseket, s veszik bírálat alá a hivatalból lelépett polgármesterek ügykezelését.
A város dolgai mellett a törvénykezés adott legtöbb izgalmat és szerzett ezer bosszúságot az esküdteknek, és ezereket az akkor is jól fizetett ügyvédeknek. A helyi ügyek iránt való érdeklődés, az erélyes, becsületes kormányok alatt, sok jó gyümölcsöt teremhetett a nagy közönség, mint egyesekre nézve, s egyik-másik császár azt egyenesen kívánni is látszik, midőn környezetüknek legkíválóbbjait küldik a tartományba, mint Septimius Severus saját testvérét, P. Septimius Geta-t, míg máskor mindenki elfordult a nyilvánosságtól, midőn rosszul választott, vagy épen személyi és aljas szolgálatok jutalma fejében jött-ment ember kezére kerül a helytartóság, mint Macrinus idejében, ki Caracalla gyilkosainak egyikét, a rabszolga és borbélyból consulságra emelkedett csalót, Marcius Agrippát teszi helytartónak.

Ilyenkor csak a magánélet és a magánügyekkel való foglalkozás adhatott élvezetet, időtöltést.
A római családapa a napnak legnagyobb részét övéitől elkülönítve tölti el. Kora hajnalban bocsáttattak be - a harmadik kakasszóra - a kapu előtt összegyűlt cliensek, kik pártfogójukat a patronust üdvözölni megjelentek. A házigazda vagyona, tekintélye vagy kedélyállapotához képest fogadja ez ingyenélő népet. Sokan kezet szorítottak mindegyikkel, kérdezősködtek háznépök, s kis és nagy bajaik felől, míg mások ridegen, szótlanul fogadják s üres kézzel bocsátják el Őket, és ha valamelyiküknek kérelme volt közölök, úgy előbb nomenclatornak kellett megállapítani a személyazonosságot.
A büszke nagy urak nem tudtak vagy nem akartak megemlékezni róluk. De ez nem is csodálható, - hiszen egy-egy római dynastának néha öt-hatezer védence volt. Utánuk az ügyvivők, a gazdasági tisztviselők, a házmester, a mesteremberek fogadják uruk rendeletéit. Ezzel megérkezik a curiába, tribunalba vagy hivatalba menetel ideje, s a gazda magára öltvén fehér tógáját, megindult a fórumra.

Közben a ház udvara is megélénkült. A háziasszony is hozzálátott teendőihez; ő cselédjeit, rabszolgáit fogadja először, még pongyolában. Kiosztja a napi rendet, utána néz a megelőző napon végzetteknek, majd betekint a konyhába. S ekkor még alig virradt, de a dolog sürgős, mert a házaló zöldségárusok, a kofák majorsággal, tej s vajjal stb. már megindulván, egymásután nyitnak be a hátulsó kapun, nagy ékesszólással ajánlgatva, dicsérve cikkeiket, lehetőleg nagyra szabva az árát mindennek. Erre sűrű alkuvás a válasz, majd alkalomadtával egy kis szóváltás is. de végre - mégis megkötik a vásárt s a háziasszony valódi Örömmel, sőt diadalérzettel viteti konyhába a kosarak tartalmát. De így nem fedezhetvén még minden szükségletet, kimegy a piacra is, vagy kiküldi cselédjét, megszámláltan adva kezébe a sesterciusokat, quadransokat. Ezalatt a gyermekek is ébredeznek, - a nagyobbak már magok is fölöltöznek, de a kisebbeknek még segíteni kell.
A gondos jó anya megteszi ezt is, s mire behozzák a reggelit - mézes kenyér, sütemény, sajt - készen vannak mindnyájan. Ezután megkezdődnek a villásreggeli (prandium) előkészületei. Ha a gazda foglalatossága olyan, hogy otthon tölti az egész napot, úgy ő is részt vesz benne, különben csak az iskolából éhesen haza került gyermekek s a háziasszony övéivel. A sajátképi ebéd (cena) estefelé van. Erre haza érkezik a ház ura is, bevégzi teendőit a fórumon, s megfordult már a közfürdőben is mire otthon megterítettek.

E cena néha nagy gondokat okozhatott az úrnőnek, kivált, ha sok a vendég. Az ínyencség távolról sem volt ugyan oly mérhetetlen, mint a köztársaság végső tizedeiben, s Augustustól kezdve Vespasianusig, de azért még elég követelőző. Rómában egy főpapi ebéden a következő fogásokat tálalták föl: kezdés: tengeri sün, nyers osztrigák a mennyi tetszett, pelorisi csigák, venus-kagylók, feketerigó spárgával, hizlalt tyúk (poularde), pelorisi osztrigák tengeri, fehér és fekete tulipánnal, ismét venus-csigák, figemadár (billegény) édes csalánnal, kecskecomb, vaddisznócomb, hizlalt tyúk lisztbe hengergetve, figemadarak, kürt és bíborcsigák; erre következett a sajátképi ebéd, melyet a derék szakács így állított össze: sertéstőgy, vaddisznófej, halak, ismét sertéstőgy, vadkacsa főzve, nyulak, kövérpecsenye, kőttés, picenumi kenyerek. Ily ebédeket ugyan Sarmizegetusában még a helytartó is alig rendezhetett - a tenger nagy távolsága miatt, de a csigákat kivéve megkészíthetik azt bármely úri háznál. Csak a kőttés és a picenumi kenyerek elő állítása igényelt hosszabb előkészületet.

A kőttéshez őszi búzát használtak, melyre naponként Ötször-hatszor újított édes vizet öntvén, addig áztatták, míg péppé lágyult; - ezzel áthajtván fátyolszitán vagy sűrű szöveten, élesztővel bekent téglákra öntik s megszánták a napon. Cato receptje sokkal egyszerűbb. A faedényekbe tett tiszta búzára naponkint kétszer friss vizet öntenek tíz napig, ekkor áttörik szitán, s aztán tepsikbe téve a napon megszárasztják.
E primitív ételt - mely itt-ott hazánkban is divatos - Cbiosban találták föl. Az átalánosan kedvelt, szinte nyalánkságnak tartott picenumi kenyeret tarbúza-lisztből készítők. Tésztáját kilenc napig hagyják lágyulni, midőn malozsa-szőlő lével föleresztve meggyúrták s kiszakasztják cserépfazekakban kemencébe rakták. Csak akkor tárták sikerültnek, ha a fazék, melyben sültek, elpattant. Asztalra e süteményt csak tejbe áztatva adták fel.

A háziasszony a prandium dolgait rendezvén, teljes toilettet öltött, s az oecusba ment haza várva gyermekeit, fogadva vendégeit, kik rendesen hat-hét óra között (10-12 óra a mi időszámításunk szerint érkeztek, vagy pedig ő indult el, módjához képest hordszéken vagy gyalog. Haza térvén, a család honn levő tagjai asztalhoz ülnek, vidám csevegés vagy komoly beszélgetéssel fűszerezve a legtöbbször elég egyszerű villásreggelit. A cenát jóval későbben tálalták föl, rendesen kilenc-tíz óra, de néha tíz-tizenegy között, akkor, midőn a ház ura is otthon volt.
Ha az ebéd családi, úgy mindig ő foglalja el az első helyet, ünnepélyeknél pedig a legmagasabb rangú telepszik az asztal baloldalára helyezett legelső pamlagra, míg a házigazda nejével s egyik fiával az átelleni oldalon heveredik le. A letelepedést a gazda által mondott asztali áldás előzi meg, mire gyors egymásutánban hordják föl az ételeket, előbb a könnyebben emészthetőket, majd a zsíros és nehéz, de egyszersmind tápláló fogásokat. Az utolsó tál elköltése után a háziúr által adott jelre elcsendesedik az egész társaság, s a Laroknak bemutatják az ételáldozatot. Ezzel a nők, gyermekek eltávozván az asztaltól, megkezdődik a gyakran késő éjszakáig nyúló iddogálás, de megtörténik néha az is, hogy az ég pirkadása, a cliensek gyülekezése oszlatja szét a vendégeket.

A családi ebéd az ételáldozat bemutatásával befejezték, a gazda övéinek, családjának, gyermekeinek szenteli a nap hátralevő részét, és méltán, mert a római apának nagy előjogai s állami kedvezményei voltak:
»Neked megvannak az apák előjogai - írja Juvenalis - be vagy írva az államkincstár jegyzékeibe, akadálytanul örökölhetsz, elfogadhatsz bármely hagyatékot, s még az állam illetékeire is igényt tarthatsz; ha hivatalra pályázol, előnyöd van a többi jelölttel szemben, és mint tisztviselő, előnynyel bírsz társaid fölött.«

Részint ez előnyök miatt öltött az egész ház ünnepi szint, midőn a gazdának ha született; az ajtókat, kapukat virágokkal díszítek föl ekkor, s ha gyászban voltak, rögtön letevék azt, összegyűjtik a rokonokat, barátokat és fényes lakomát tártának Juno tiszteletére, hogy adja vissza mielőbb a fiatal anya egészségét. Nyolc nappal később ha leányka örvendezteti meg a házat, fiú születése alkalmával a kilencediken következett a gyermekre a »tisztálkodás « napja, midőn a család legidősebb tagja »a nagymama vagy nagynéni, vagy bármely istenfélő asszonyság - Írja Persius - kiveszi a gyermeket bölcsőjéből, s homlokát és ajkait megdörzsöli a megnyálazott ujjaival, megveregeti mindkét kezével, kívánva, hogy legyen oly gazdag, mint például Licinius.«

A szertartás bevégeztével a gyermeket bejegyzők a polgárok anyakönyvébe. S ha nem lett is oly gazdag, mint Licinius, mégis mindig örömmel gondolt vissza a napra, melyen megjelent a világon, és megünneplő tőle telhetőleg. Fehér ruhát öltött annak évfordulóján, vagy legalább a legtisztábbat, ha amarra nem telt, s ajándékokat osztogatott barátainak, kik hasonlóval viszonozza a szíves megemlékezését, mindnyájan meglátogatták, üdvkívánatokkal halmozzák el s résztvevőnek a Geniusának és Larjainak bemutatott áldozatban. »Ne várd - írja Ovidius a száműzetés szomorú napjaiban - hogy születésnapomon fehér köpeny födje vállamat, hogy a virágokkal díszített s tömjéntől füstölgő oltár előtt fogadalmakat s imákat rebegjenek ajkaim.

A császárság idejében a gazdag, előkelő házak úrnői gyermekeiket rendesen dajkákra bízzák, - kik aztán pillanatra sem hagyja el a bölcsőt, lassankint fontos, nélkülözhetetlen és befolyásos személyek lőnek, hűséges kísérői a növekvő urfinak, kisasszonykának, s mindvégig gondviselőik még a legzivatarosabb időkben is. Nérót és Domitiánust dajkáik temettették el, megmentve földi részeiket a gúny és meggyaláztatástól. De a dajkáltatás nem volt átalános, különösen a provinciákban nem, hol legtöbb esetben magok az anyák foglalkoznak kicsinyeikkel.

Ha a gyermek fölcseperedett, ügyes tanítót választának melléje, vagy iskolába adták, s ha még erre sem telt, legalább óvakodtak a rósz példaadástól. A nevelésnek ama nagyfontosságú elvét: „maxima debetur puero reverentia - a gyermeket a legnagyobb tisztelet illeti meg« Juvenal írta le ugyan legelőször, de azért érezte, tudta azt minden intelligens ember, s a szerint rendező be házát, hogy óvja, védje gyermekeinek gyöngéd, minden benyomást felvevő, befogadó kedélyét, melynek tisztasága, nemessége hatással van a szülőkre is. Hisz ugyancsak az idézett szatirikus monda: »hogyha vétkezni akarsz, ellenáll kis fiad.” S hol egyszerűség, tiszta erkölcsök uralkodtak, ott komolyan s szigorúan nevelik a gyermekeket. A családi élet tisztasága, fegyelme készíti elő őket a közélet szigorú rendjére, s az apa iránt való tisztelet és őszinte szeretet mellett korán beléjük oltják a törvények tiszteletét is.

A fiúk tizenöt-tizenhat éves korukban emberesedni kezdenek, letevék gyermekruháikat, talizmánjaikat (bulla) felajánlják a házi-isteneknek játékaikkal együtt, és komoly munka után láttak. A szegény szülők fiai mesterséghez fogtak, - a gazdagokéi pedig valamely jogtudós vagy ügyvéd irodájába léptek be gyakorlati tanfolyamra, vagy épen a helytartó kíséretébe osztattak be, elsajátítandók a közéletben szükséges tudományokat s a kormányzás titkait.
De ez az önállóság még nem menti fel őket az atyai hatalom alól. Teljes érvényben maradt az fölöttök, míg maga az atya nem mondott le róla, még házasságok után is, midőn maguk is családot alapítanak, de még akkor is, midőn már magas rangot viseltek a közéletben, s tartott a percig, melyben az apa örök nyugalomra hajtja fejét.

Hasonló gonddal nevelik a leányokat is. Megtanítják őket szőni, fonni, varrni, sütni, főzni, szóval mindarra, minek gyakorlati hasznát vehetnek majdan. A jobbmódú házakéi nyilvános iskolába járnak, mint a fiúk, vagy külön tanítójok van, ki föltárja előttük a görög s latin irodalom szépségeit, tanultak zenét, táncot, éneket is, - tehát elsajátítják ama művészeteket is, melyekkel - mondja Statius - a legkönnyebben lehetett férjet szerezni.
Elérvén tizennégy-tizenöt éves korukat, eladóknak nyilvánították őket, és a gondos anyák mindent elkövetőnek, hogy leányaik lehetőleg szerencsésen válasszanak. De ez sokszor nagyon nehezen ment, mert az anyagias korszellem vagyont kívánt s keresett mindenkinél, de főképen az eladó leányoknál. Nehéz volt a választás a férfiaknak is, különösen a provinciákban, hol a régi babonák jóformán teljes erejükben éltek, Maximus szerint pedig szerencsésen csak akkor mátkásodhatott el az ifjú, ha a hold a nyilas, halak vagy vízöntő jegyében volt, de midőn a kos és bika jegyében futotta pályáját, úgy mi jót sem várhatott, a némáéi oroszlán idejében választott feleség pedig mérges, indulatos, sőt verekedő. Szerencsés napot kell-e tehát bevárni, hogy a nagy esemény megtörténhessék, melyet nyomban követett a megkérés és eljegyzés. Ezt a vasból készült, egészen sima karikagyűrűk kicserélésével szimbolizálták. Az esküvőre hasonló körültekintéssel jelölték ki a napot, mely megalapítja az új háztájat, mely Pilumnus és Picumnus örömünnepe.
Amaz legnagyobb a manesek között, - ez a mátkapárok védője. S míg ezeket ajándékokkal halmozták el, az ellenséges isteneket: Ceres, Apollo és Bachust tömjénfüsttel, bor s mézzel iparkodnak megengesztelni. A házi istenek oltárain már kora reggel megkezdődtek az áldozatok, a ház kapuját fehér lepellel vonták be, s feldíszítek e nagy napon az egész házat. Végre megkezdődtek a szertartások. Bemutatták a véres áldozatot s az állat epéjét messze vetek az oltártól, hogy soha semmi se keserítse az, ifjú párt.

A menyasszony öltözéke valódi allegoria: fejét narancssárga, hátul a térdhajlásig érő fátyol flammeum - födte, ezalatt fehér tunica, az ártatlan tisztaság jelvénye, magas, nyílalakú tűvel átszúrt fejdísze az alázatosságé, a vasfű koszorú a termékenységé, a gyapjúöv az egyszerű erényes életé. A sajátképi szertartás legtöbbször papi segédkezéssel történt, a menyasszony és vőlegénye fátyolozott arccal ülnek egymás mellett, míg a pap bemutatja a tej, bor és mézáldozatot; ezután elfogyasztják a mézeskalácsot, mire a pap egymásba tévén kezeiket, bevégzi a ceremóniákat. Ezzel megered a mulatság s tart estig, mikor az ifjú pár elvonul otthonába. Kapujok előtt megáll egy perezre a férj, hogy neje elmondhassa a szokásos szavakat: ubi tu Gaius ego Gaia, s ezzel belépnek a házba, és az ifjú asszonyka átveszi birodalmát, meg van alapítva az új család, melyet a törvényhozás oly erős törvényekkel sáncolt el, hogy megvédje és biztosítsa az államnak legfőbb létalapját.
Az utcák élete már hajnal előtt kezdődik. Legelsők a cliensek, kik külvárosi apró fészkeikből még szürkületkor megindulnak pártfogóik házai felé. Hajnalban nyílnak meg az üzletek is, a mesteremberek apró boltjai, és teljes lesz az utcai zaj, midőn a kikiáltók, a duumvirek vagy dccuriók határozatait közzé teszik, midőn a kengyelfutók, cifra öltözetben, kezükben pattogó ostorral, nagy lármával szólítanak mindenkit kitérésre, a fényes kísérettel járó nagyúr vagy úrasszony hordszéke elől. Emitt lakodalmi menet indul meg, amott temetés megy a Via Sacra felé, néha oly pompával, hogy diadalmenetnek is beillenék. Máskor az utcaszögleteken csavargó bűvész, szemfényvesztő mutogatja magát, vagy szájas rhetor állítja föl székét s lehetőleg lármás reklámmal szólítja föl a közönséget itt vagy amott tartandó előadásának meghallgatására.

Az utcai élet rendkívül érdekes és tarka lehetett. A tógába öltözött polgár valódi, hamisítatlan Gravitas Romanat igyekezett mutatni, hogy tekintélyt szerezzen önmagának s rangja jelvényeinek. A mindig elegáns, csinos görögök udvarias társalgással igyekeznek mulattatni a velők sétálókat, rósz nyelvű megjegyzéseket sem mulasztva el az átmenőkre. Mellettük ott láthatók a világ minden nemzetiségének fiai, részben mint katonák - az idegen cohorsok egyenruháiban - részben mint letelepedettek, mert a birodalom polgárjai egyformán otthon érezhetők és érzék magokat a ködös Brittanniában, mint a perzsa öbölnek az imperium fennhatóságát elismert óriási kereskedő városaiban.
Az ünnepnapok képe talán még mozgalmasabb: mikor fényes vallási körmenetek kötik le a tömeg figyelmét, s fényes játékok, melye-ket a helytartó, a város vagy egyesek bőkezűsége adnak a közönség ingyenes mulattatására. Ilyenkor a tribunal és curia csöndesek, kihaltak, a boltok, üzletek zárva maradnak, s a ki csak teheti siet az utcára, hogy mit se mulasszon el a látnivalókból.

Az úri nép társas összejöveteleinek központja kétségtelenül a helytartó palotája volt, s az egyes gazdag emberek házai, mint az Aeliusoké, kik alighanem sokszor versenyre keltek a kormányzók, a parancsnokló tábornokok és a procurátorok ünnepélyeivel. Pedig Dacia helytartójának telt bőven, mert consularis tehát elsőrangú lévén, javadalma legalább félmillió sesterciusra tehető.

A szegény emberek, kiknek nem volt módjukban egyesületekbe lépniük, Sarmizegetusában is, mint mindenhol a világon, úgy tölték estéjüket ahogy lehetett: munkában görnyedve, vagy a tabernákban dobva ki az utolsó quadranst is, mely zsebükben alkalmatlankodott.


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia