logo

XXI Februarius AD

Az egyesületek .

Nagy államokban az egyes ember, ha nem gazdag, vagy nem kiváló tehetség, elenyészik teljesen, s annál befolyástalanabb, minél korlátlanabb hatáskörű a kormányforma, minél sűrűbb a lakosság, minél nagyobb terjedelmű - mondjuk így: - a birodalom. A régi Perzsiában, Nagy Sándor monarchiájában az egyén elenyésző csekélység, mellyel a hatalom csak roppant tömegekben számíthat, mely az uralkodó és környezetének figyelmét még egy pillanatra se veheti igénybe! Még inkább így volt ez Rómában, hol a Caesarok csak nagy tételekkel foglalkozhattak, míg a részleteket - ha jutott reá idejük - a tisztviselők igazítják el. De ezek, a császár kabinetjének hivatalnokait s a pénzügyi közegek egy részét kivéve, mindnyájan arisztokraták, kicsinyek vagy nagyok, - vagyoni viszonyaikhoz képest, és aszerint, hogy nagy városokban avagy vidéki coloniák, municipiumok élén állnak.
Bármiként legyen is, a pozitív jogok gyakorlata mégis kizárólag az ő kezükben van, míg a qualificatiójukkal nem bíró osztályok, jóformán teljes passzivitásra kárhoztatva, helyezték alájuk. - E passzivitás enyhítésére, alkalomadtával megtörésére s az egyéni érdekek védelmére alakulnak az imperiumban az egyesületek, collegiumok. Anyagi jelentőséggel azonban - az egyesekre nézve - csak az ipartestületek s a szövetkezetek bírnak, míg a többiek tisztán vallási jellegűek.

Eredetileg csak sacralis collegiumok lévén - ezeknek mintájára alakulnak a többiek, és közös vonása mindegyiknek, hogy összefogó középpontjuk valamely kultusz, s ezzel kapcsolatban közös temető és temetkezés, vagy legalább a gyászolók családjának segélyezése, bármi legyen is az egyesületnek sajátképi célja. így az iparegyesületek iránya összevág sok tekintetben a szövetkezetekével, melyek az egyesek anyagi sorsának javítására alakulnak. De míg ezeket csak a közös óhaj, hogy a tagok nyomora enyhíttessék, tartja össze, addig amazokat a hivatás azonossága, melyről az egyesületet elnevezik, az azonos foglalkozás, a vele járó egyenlő társadalmi helyzet. És e tényezők szükségessé tévén a gyakori közös megbeszélést, megállapodást, de főképen az egyetértést, az ipartestületek tagjai jobban összetartanak, mint a szövetkezetekéi, melyek különféle elemekből alakulván, csak közös pénztáruk által egyesítettek. Ezért volt a hatalom kezdetben oly óvatos az ipartestületekkel szemben, és míg emezeket esetről esetre engedélyezi szoros kikötésekkel, a szövetkezetek szervezését általános érvényű törvénnyel szabályozza, sőt a jótékony célra való tekintettel teljes adómentességet biztosít nekik. Annál inkább megterheli az iparegyesületeket. így a tűzoltás nehéz munkáját a coloniák és municipiumokban már Traianust megelőzőleg a collegia fabrum végzik. És később épen az ily közmunkáknak ingyenes vagy olcsó végeztetésére bocsáttatott ki a törvény, mely elrendelő - ha kell, kényszerrel is - az iparegyesületek alakítását.
És még e kényszeregyesületek is sok előnyt nyújtanak tagjaiknak, ritkán bánták meg az illetők azoknak megalakítását, - az Önkéntes, szabad elhatározás alapján keletkezőket meg épen szívesen fogadva, előnyeiket a középosztályba tartozó kereskedők is szívesen fölhasználják. Az apulumi provincia üzletemberei testületet alakítanak érdekeik védelmére, ügyvédet tartanak Sarmizegetusában: Crassus Macrobiust, és közköltségen temették el, a városi tanács engedélyével nyilvános helyen állítják fel sírkövét. Egyesületük kiterjed mind a három provinciára, s üzletkörükbe bevonják a birodalomnak még távol fekvő tartományait is. Egy daciai kereskedő facturát tart Salonában, Aelius Arrianus Alexander pedig Lemnosig terjeszti Összeköttetéseit, személyesen végezve ügyeit a szigeten. A fővárosi hordárok és bérgyaloghintósok egyesülete (lecticarii) szintén tart ügyvédet, Cornelius Cornelianust, ki kétségtelenül a lecticarii érdekében megnyert pör emlékét örökíti meg a Nemesisnek emelt oltáron.

Sokkal nagyobb fontosságúak a collegia fabrum. A faber szó jelentősége igen sokoldalú, mert egyként vonatkozhat a fém, mint fa cikkek készítőire, legyenek bár azok művészek vagy kovácsok, műasztalosok vagy ácsok. De épen ezért néha a faber szó mellé, az illetők mesterségét közelebbről is meghatározó jelzőt tesznek, így: fabri aurarii = aranyművesek, fabri ferrarii = kovácsok, fabri tignuarii = ácsok, ha egyes ember különlegesen is meg akarja nevezni mesterségét, míg a collegiumok rendesen az átalános értelmű fabert használják, legalább Sarmizegetusában és Apulumban, hol egyetlen fölirat sem speciálisai.
Az egyesületek legfőbb védője, patronusa a Genius Collegii, valódi lelke, jó szelleme az egyesületnek, szimbóluma a collegium örökké tartóságának. Az ő oltárán áldoznak tehát, midőn azoknak emlékét ünneplik, kik nagy szolgálatokat tőnek az egyletnek, az ő tiszteletére tesznek alapítványokat egyesek, hálául a kapott nyilvános kitüntetésekért s hozzá fordulnak a szükség nehéz napjaiban segélyért.
A Genius tisztelete mellett a tagok vagy maga a collegium is Minerván kívül, ki az ipartestületeknek istene, rendesen még egy, esetleg több istenséget is tisztelnek, imádnak. Sarmizegetusában Jupiter Dolichenus és Deus Aeternus részesültek a legtöbb tiszteletben.
A Geniust legtöbb esetben saját külön templomukban tisztelik, melyet maga a collegium vagy egyesek bőkezűsége emelt. így tárták közös vallási gyakorlataikat, gyűléseiket is, ha nem volt e célra más helyiségük. Sokszor van ez is, és ilyenkor mindent elkövetnek annak kicsinosítására. Sarmizegetusában Tib. Claud. Januarius augustalis, az első decuria collegium fabrumának házát kifesteti, oszlopcsarnokkal látja el, éttermébe pamlagokat ajándékoz, fia pedig proporticust, új homlokzatot s konyhát építtet hozzá.

A Genius tiszteletével szoros összefüggésben lévén a halottak eltakarítása is, collegiumaink a legtöbb esetben támogatják tagjaikat e szomorú kötelesség teljesítésében, s ha lehetséges még külön, az egyesület tulajdonát képező temetőt is szereznek. Q. Januarius temetéséhez a sarmizegetusai collegium fabrum négyszáz dénárral járul, C. Jul. Marcimnak pedig sírkövet állít.
A tagok sírjainak gondozása szintén az egyesület kötelessége lévén, teljesítik azt pontosan, legtöbbször ama tőkék kamatjaiból, melyeket a gazdagabbak hagynak reájuk épen e célra s a rendes áldozatok bemutatására. És e hagyományok néha igen tekintélyesek, 400 és 7500 dénár között váltakoznak. Bőven fedezik tehát a kiadásokat, a lakomákkal járó áldozatok és a tagok közt ily alkalommal kiosztott sportulák költségeit.

Szervezetük egyenlő volt az egész birodalomban. A collegium feje, védnöke mindig egy-egy tekintélyes ember, miként a bőkezű T. Cl. Januarius vagy Aurelius Valentinus, ki patronusa, de egyúttal praefectusa, tehát elnöke is, kétségtelenül a sarmizegetusai összes collegia fabrumnak. A pénzkezelést a quaestorok végzik, az isteni szolgálatot a magistri teljesítik, de mellékesen ők igazítják el a lakomákat is. A közügyek a decuriók és principalis-ok, - a bizottsági tagok elé tartoznak, ők határoznak minden fontos, az egész egyesületet érdeklő dolgokban. Jogi ügyekben a collegiumot az ügyvédek defensores képviselik.
Nagy városokban az anyaegyesület számos alosztályra oszlott, melyek saját hatáskörükben jóformán függetlenül intézkednek, de azért együvé tartozónak s egy collegiumnak tekintettek. Sarmizegetusa decuriáinak talán mindegyikében, vagy legalább nagyobb részében, megvolt a fabereknek egy-egy fiókegyesülete, s eddig konstatálhatók voltak az első, harmadik, negyedik és tizenharmadikban.

Ily szervezettel tényleges hatást gyakorolhatnak a közügyekre is, legtöbbször összeköttetésben vannak a város hatóságával, - sőt egyik-másik még subventiót is kap. Talán ezért jelzik fölirataikon oly gyakran, hogy mely községben szerepelnek. Apulumban sűrűn találkozunk e formulával; collegium fabrum coloniae Apui, míg Sarmizegetusa feliratain egyszer sem fordul elő.
De hogy mily jelentősége volt e kapcsolatnak, aligha lesz még ezután is megállapítható, pedig nem lehetett az csekély, különben Lugdunum (Lyon) egyik aedilise Sex. Jul. Januarius alig adományozott volna a centonariusoknak (szövészek) ötszáz ülőhelyet a circusban; s az ugyancsak Lyonban székelő rhonei hajósok a nemaususi (Nimes) amphitlieatrumban a várostól kapnak negyven széket.
E jelentőségnek megfelelően testületüknek külső megjelenését, föllépését is lehetőleg fényessé iparkodván tenni kivonulásaik alkalmával rendes csapatokba sorakoznak. így szerepelnek Gallienusnak Rómába vonulásakor, s Aurelianusnak Palmyra legyőzése után tartott fényes diadalmenetén, melyről feljegyezték, hogy zászlóik és jelvényeikkel nagyon emelték az ünnepélyességek fényét. De büszkék is voltak zászlótartóik. A sarmizegetusai Aur. Marinus még a Deus Aeternus tiszteletére emelt fogadalmi oltárára is oda véseté, hogy ő a collegium fabrum vexilliferje.

Ez egyesületeknek az egyéni jóllét ápolása, a közös anyagi érdekek előmozdítása ugyan a főcélja, - de céljuk a társadalmi élet élénkítése és földerítése is. Ezért van meg minden egyesületnek a maga ünnepe, - így a szentély fölavatásának napja, a patronusok és elöljáróknak születési évfordulói stb., melyeken közös összejövetelek tartatnak, úgy, hogy havonként két-három alkalom is nyílt a tagok találkozására. Eme napokon osztják ki a sportulákat, vagy a kettős jutalékot, mint Sarmizegetusa egy fölirata, mondja, készpénzben vagy terményekben, melyet a részesek haza vittek, vagy a scholákban költöttek el. Ilyen alkalmatosságot örökít meg a Vöröspatakon (Alburnus Maior) 1855-ben talált viaszos lap, melyen a konyha-mester beszámol, hogy a tizenkét különböző alkalommal bevett 270 dénárból mennyit költött el az április 30-án (a markomann háborúkat megelőzőleg) tartott közös lakomán.

Ilyen tárgyú vagy ily vonatkozású emlékünk maradt a legtöbb. A Corpus Inscriptionum Latinarum III. kötetének sarmizegetusai felirataiban a dedicalók legnagyobb része vallási érzelmeinek ad kifejezést, vagy az istenségnek tett fogadalom beváltását igazolja, de a nyilvánosság előtt; míg most kedélyéletünknek vallásos hajlamait, nyilvánulásait lehetőleg szűk körben akarjuk tartani vagy épen titkoljuk. Ennek oka a kereszténységnek a rómaiak vallásával homlokegyenest ellenkező alapjában rejlik, mert míg Jézus tanai a szív és lélek megnemesítését, boldogítását célozzák, az imperium kultusza figyelmen kívül hagyja mindezeket, és csak, mint állami intézmény érezteti hatását.
A birodalmi vallásnak hatalmas és minden részében szigorúan megállapított rendszere igen kicsiny kezdetekből indult ki, s a görögökével ringott közös bölcsőben, miként néhány főistennek Hellasban mint Italiában azonos neve eléggé bizonyítja. Es eme rokonság nyomai kétségtelenül sűrűbbek lennének, ha nem fejlődnek egymástól teljesen elkülönítve, különböző talajon, egészen elütő, egymással ellenkező népjellegek befolyása alatt.

Később századok múltával ismét közös mederbe folynak össze, s ekkor a görög kultusz egész teljességében érezteti hatását, de anélkül, hogy a rómaiságot le tudná győzni. A görög az ő isteneit emberiekké akarja tenni, s az atticai szobrászat ez irányzatot nagy fejlettségével és műérzékével realizálja is, míg a rómainak mindig ellenszenve van az anthropomorphismus iránt, sokkal inkább félvén a felsőbb hatalmaktól, hogysem emberekké merte volna azokat lealacsonyítani. De műérzéke sem volt hozzá. S a természeti erők, melyek megszemélyesítve nem vétettek még föl valamely régi korban az istenek közé, csak szellemeknek vagy elvont fogalmak personificátióinak tekintetnek.
Utóbbi jelenségnek fő vonásai jellemzik az újabb istenségeket is, melyek homályos elmosódó lények, s mint ilyenek ritkán házasodnak, szerelmi viszonyaik nem igen vannak és legtöbbször gyermektelenek. Emiatt igen kevés adat maradt fönn a régi római istenekről, de annál nagyobb a szellemekké, geniusokká emelt fogalmak száma. Meg van minden embernek a maga geniusa, minden asszonynak Junója, valamennyi istenségnek, lénynek, tárgynak, cselekménynek, tevékenységnek, erkölcsi tulajdonnak saját, más sphaerában élő szelleme. S míg a görög mitológia. főjellemvonása a személyesítés, a képzeletnek legteljesebb szabadsága és a legnagyobb különféleség, a római teológiát megmerevítek az absztrakt fogalmak, a szükségesség, a legszigorúbb rend és egyöntetűség.

Róma vallása később idegen, különösen görög és keleti elemek fölvétele által sokat változott ugyan, de említett alapjellemvonását megtartja mindig, s ez irányban fejlett végig. Midőn a harmadik században a rézérték helyett az ezüstöt teszik, Aesculanus-nak azonnal fia születik Argentinns.
A görög istenségeknek érthetetlen neveit latinizálják, hogy könnyen érthetők legyenek, vagy módosítják, s így egy-egy eszme képviselőiként lesznek tekinthetők. Mercurius a görög Hermes utánzata, Minerva a hellen Athena, Proserpina - Persephone másolata. Közben a geniusok száma folyton növekednek, fanumokat építenek minden képzelhető szellemnek.

Legkiválóbbak utolsók között a lar-ok, penat-ok, kik előbb csak magán, majd Vestával együtt nyilvános tiszteletben részesülnek; a manes, a lárvák, lemurok: előbbiek az elköltözöttek szellemei, míg utóbbiak nyugodni nem tudó kisértetek, később pedig határozottan rossz szellemek. E szellemek nem igen választhatók, különíthetők el egymástól, mert voltaképen ugyanazon eszme személyesítől. Es az ősi kultuszt ennek dacára sem mondhatjuk polydaemonismusnak, mert a polytheismus felé megtörtént a döntő közlekedés. A dei, divi szó nem jelenti már kizárólag az égi szellemeket, hanem személyesített Önálló lényeknek lesz jellemző neve, - a mely lények egyként tartozhatnak a földiek, alvilágiak, mint mennyeiek közé, és akaratokkal, mint istenségek uralják a természetet.
Az átmeneti állapotban a gonosz istenségeket, mint Vediovist együtt tisztelők a jókkal. Számok ekkor még igen kicsiny, és néhányan, mint Robigo az üszők istene, Consus valószínűleg a rejtett erénnyé, Carmentis a varázs éneké, alig egyebek, mint szellemek, de mások, mint Faunus, a nyájak istene, Saturnus a tavaszi vetésé, Vulcanus és Vesta a tűzé, s főképen Jupiter, Janus és Mars már valóságos istenek s a legfőbb természeti, társadalmi és erkölcsi hatalom birtokosai.

A haladást, fejlődést, mint mindenhol, úgy itt is az idegen elemekkel való vegyülés tette lehetővé. Róma legrégibb lakosainak vallása a pásztorok és parasztok igényeinek volt megfelelő, s csak a sabinok honosítának meg magasabb fogalmakat és némi patriarchalis hierarchiát.
Később, Róma hatalmának növekedésével, mindig új és új istenségek honosulván meg, vége lesz a régi egyszerűségnek, de annál inkább tágul az átalános látókőr. A sabinok és latinokkal történt egyesülés után Jupiter, Mars és Janus a legfőbb istenek, s ekkor Jupiter a jó, áldásos és teremtő atya, a hűség és becsületesség védője, de mindenek fölött végtelenül tiszta és szent isten.

A Tarquiniusok és Servius Tuillius azonban egészen más jelleget adának az állam vallásának, a mely fenntartatott később is. Ők Jupitert a leghatalmasabbnak és legnagyobb istennek tevék, fényes templomot építőnek neki a Capitoliumon, utóbb pedig Juno és Minerva társulván hozzá, pompás játékokat és kultuszt rendeztek be tiszteletére. A fény és tisztaságnak régi patriarchalis istene hatalmas uralkodó lett, kinek váráról azt mondák, hogy az egész világ középpontja lesz; isteni személyesítése a római hódító államnak. És ilyen maradt mindvégig. Megfordult templomában a nagy Scipio Africanus is (az idősebb), csöndes imával szerezve erőt napi munkájára, s neki tulajdonítja és segélyének minden győzelmét.
Jupiter Optimus Maximus a rómaiak vallásának középpontja, s hívek maradnak hozzá a kereszténység fölvételéig. És míg a római birodalom folyton hódított, senki sem kételkedett hatalmában. Bel és Maruduktól sohasem rettegtek úgy a népek, mint Jupiter világrendítő villámaitól. Még az idegen Antiochus Epiphanes is templomot emelt neki fővárosában és valódi fanatizmussal terjesztő tiszteletét. Csak a zsidók nem hajlanak meg előtte, ugyanazon hatalmat tulajdonít istenüknek, mint a birodalom mennyei urának; s ellenállottak Antiochusnak épen úgy, mint a rómaiaknak. De legyőzettek, és Hadrian Aelia Capitolinában (Jeruzsálem) fényes templomot épít Jupiternek Jahve világhírű szentélyének romjai fölé, s a pogány isten bazilikája a kereszténység teljes diadaláig büszkélkedhetett a szent városban, mint ragyogott Rómában, míg az egykor oly parányi magból fejlett új vallás fénye el nem homályosítja örökre.

Sarmizegetusában Jupiter dicsőségét ezerféle jelzővel számtalan fölirat hirdeti. Mellette kiváló tiszteletben részesül a római pantheonuak majdnem minden tagja, külön-külön templomokkal. Álljanak itt eme istenek és geniusok nevei: Juno, Minerva, Apollo, Diana, Luna, Mars, Silvanus, Venus, Liber, Libera, Mater Deum, Penates, Fortuna, Nemesis, Genius, Numen, Mercurius, Aesculapius, Victoria, Virtus, Hercules stb.
És e számos istenű vallásban sokkal fontosabbak lévén a szertartások, mint maga a lényeg, istenfélőnek csak az tekintetett, ki vallási kötelmeit pontosan teljesítő. És a ki ezt megteszi, fölhasználhatja az isteneket minden praktikus cél elérésére, s ezért, ha kezdetben nem voltak is templomok és istenképek, annyira körülményes és túlterhelt volt a szertartástan, hogy az egyszerű tudatlan ember nem boldogulhatott, már pedig az imát és áldozatot megrontotta még a legcsekélyebb tévedés is. Ezért papok voltak szükségesek, kik a szertartások pontos teljesítésére ügyelvén csak, inkább szakértők, mint közvetítők, mert az istenséghez személyesen járulhat mindenki.

Legnagyobb tekintélyű papok a pontifexek. Ők a római államvallásnak speciális képviselői, s mint ilyenek nincsenek meghatározott istenséghez kötve; őrei a levéltárnak, ők jegyzik Rómában az állam és város, vidéken a coloniák és municipiumoknak különösen sacralis fontosságú - eseményeit, vezetik a naptárt s tartják számban a szent választaték meg a fővárosban quinquennalisnak.

Mellettük legkiválóbbak az egyes istenségek tiszteletére rendelt flamenek. A flamen nem viselhetett más hivatalt, jóllehet toga praetextája volt, sella curulison ült s széke volt az ordoban; nem volt szabad hadsereget látnia, lóra ülni, esküdnie, házon kívül éjszakázni, és még a császárság alatt is csak a pontifex engedélyével hagyhatja el házát két éjszakára, és ezt is legföljebb kétszer egy évben. Neki mindig ünnepe lévén, mindig hivatalának jelvényeiben jelenik meg, s ekkor fején hegyes kalapot (pileus) visel, melynek hegyére (apex) olajág (virga) s ezen gyapotfonál van erősítve; vállain a felesége által szőtt vastag gyapot toga praetexta, kezében áldozati kés és hosszú vessző, mellyel szétválasztja az előtte tolongókat. Ugyanezért megy előtte egy lictor is, kinek szavára vagy jeladására mindenki leteszi munkáját, mert a flamennek nem szabad dolgozókat látnia.
Nem tekinthet tisztátalan tárgyakra, nem nézhet halottra, sírra, kecskére, kutyára, lóra stb. Kötelékeket nem viselhet, ruháját fibulákkal kapcsolja össze, gyűrűje el van pattintva. Ha megláncolt ember menekül házába, béklyói levétetnek, a kit térdéhez bocsát, azt nem szabad az nap megütni. Haját csak szabad férfi nyírhatja meg, szakállát réz késsel vágják. Kalapját régebben mindig fején kellett tartania, még házi tűzhelyénél is, csak a második századtól kezdve tehette le; tunicáját még a legforróbb napokban sem vethette le. Ő egészen az istenségé, s még ágya is oltárnak tekintetvén, nyughelye előtt áldozati ajándékokkal telt edény áll. És e szabályokat szigorúan meg kellett tartania, mert ha azoknak valamelyike ellen vétett, vagy az áldozatnál hibát követett el, le kellett mondania állásáról.

E főpapi méltóságok tiszteleti állások lévén, nem jártak semmi fizetéssel, de annál több kiadással, úgy, hogy csak is nagyon gazdag s nagyon ambitiosus emberek vállalkozhattak betöltésükre. Ilyen volt Q. Aurelius Tertius, ki 142-ben flamenne választatván, 80,000 sest. adományoz az annonának »ob honorem flamoni« s holta napjáig viseli méltóságát. Utódjai szintén gazdag és kiváló emberek: Varenius Pudens római lovag, s mint ilyen előbb cohors parancsnok volt, T. Varenius Sabinianus, egyúttal Flamen Laurentinus; Quintilianus római lovag, nyugalmazott katonatiszt (a militiis), quinquennalis, Apulum decurioja, Porolissum patronusa stb.

A rómaiak életében oly fontos szerepet játszó jóslást, különösen hivatalos cselekményeknél, az augurok teljesítik. Sarmizegetusa egyik ily papja P. Aelius Strenuus volt. A szertartások s azoknak végrehajtása államilag lévén szabályozva, állami fölügyelet s rendelkezés alatt állnak a papok is. Ez akadályozza meg a papi kaszt kifejlődését. Ők tehát vagy ingyenes vagy fizetett tisztviselők lévén, a dicsvágy vagy a megélhetés gondjai és nem benső hajlamok által vonzatva, csak a külsőségekre ügyelnek, teljesen figyelmen kívül hagyván a kedélyvilágot. A nemzeti kultusz és papság e ridegségének következményeit igen korán és nagyon súlyosan érzi a birodalom.

A pún háborúkkal megkezdett világuralomért való harc Augustus alatt befejeződött, az egymással szorosan összekapcsolt, bár különböző elemek érintkezni kezdőnek, s a város lassankint központja nem csak a birodalom kormányzatának, kereskedelmének, hanem a sokféle bölcseleti és vallási iránynak is. Az idegen bölcsészeti tanok meghonosulását a kormány nem látta ugyan szívesen, de elnézte, - a vallási rendszerek betódulásával pedig mit sem törődött, sőt gyakran elősegítő, mert vallási kényszert a római csak politikai okokból alkalmazott, s akkor sem saját vallása érdekében, hanem az idegen kultuszok ellen, ha azok ellenkeztek a birodalom politikájával vagy a római polgári es büntető törvénykönyvvel.
Szabad vallásgyakorlatot engedélyez a senatus, később a császárság mindenhol: Judaeában, Kis-Ázsiában, Syriában, Egyiptomban és mit sem tesz a görög, latin kultuszok érdekében, s ezek Jupiter szentélyének fölavatása után, ha elterjednek is, a provincialis vallásokat sohasem tudják elnyomni, ellenkezőleg, megnyitják templomaikat az idegen istenek előtt, fölveszik jellemvonásaikat, sőt elkészítik útjokat Rómába, hol örömmel fogadják őket, mert az ősi vallás már régen elveszte életerejét, s nem tud nyugalmat adni hatalmát elveszte a kedélyek fölött.
A rideg, szeretetlen, Jupiter Optimus Maximus kielégíthető a magasabb köröket, melyeknek egész valóját elfoglalja a közélet, de nem az élet milliónyi terhével küszködő csekély látkörű népet, melynek saját képére alkotott istenre volt szüksége, melynek egyik létföltétele, hogy szoros viszonyban legyen istenével, kit imádhat, ki meghallgatja panaszát, kit segítségül hívhat, ha szerencsétlenségek élik. Jupiternek pedig nem volt érzéke az élet kicsinyes bajai iránt. Capitoliumi trónjához nem jutának el a testi és lelki nyomor szívszaggató hangjai, ő fölséges pompájában az Olympos királya volt, legfőbb képviselője és ura, de nevének ellenére nem atyja a birodalomnak és a népnek.

A tanács korán felismeri a helyzet tarthatatlanságát, megkisérli segíteni. Már 204-ben Kr. e. elrendeli a pessinusi Magna Mater szobrának behozatalát, meghonosítják kultuszát, eltávolítván abból minden sértőt és különöst. Hasonlóan történhetett a comonai Bellonával is. Nyomukban nem sokára többen érkeznek; Isis, Osiris stb. Isis kultuszzát a senatus Kr. e. 58-ban mint »turpem superstitionem « megtiltja ugyan, de 43-ban már a triumvirek építenek neki pompás templomot. Ez időtől kezdve rohamosan szaporodnak hívei, különösen a szépnem körében, melynek hiúságát, szeszélyeit, szerelmeskedéseit a magok jóvoltára gondosan legyezgetik az egyiptomi papok, míg az embergyűlölő Tiberius véget nem vet gazdálkodásuknak, lebontja a divatos istenség templomait. De ez csak olaj volt a tűzre, s a zsarnok halála után még a császárok közül is többen csatlakoznak hozzá, így: Otho, Domitianus, Commodus, Caracalla, Alexander Severus stb.

Az Isis kultusz gyors terjedésének okai voltak, hogy vallásos megnyugvást ígért, s a mértékletesség és erkölcsös élet szükségességét hirdetve, az igazság megismerésével kecsegtető híveit. Osirisról azt hitték, hogy a lelkeket oly országba vezeti, hol azok örök dicsfényben fognak élni. A meggyőződés, hogy az istenséget a megfelelő szimbólum fölvétele által megismert, ahhoz közelebb jutnak, nem kevéssé járult hozzá a »dii novinsedes« tekintélyének emeléséhez, továbbá a magasabb köröknek a politikai viszonyok megváltozása következtében történt teljes átalakulása.
A patríciusok és a számottevő elemek kiszorítják a közéletből, belemerültek a filozófiai ős vallási káoszba, a testet, lelket kimerítő élvezetekbe és babonásak lőnek, de időnként szükségét érezvén a lelki megnyugvásnak, bűnbánatnak, vájjon hová fordulhattak volna, mint az idegen kultuszokhoz, melyek bűnbocsánatot, földöntúli életet, Örök boldogságot Ígértek.

Az idegen kultuszok meghonosulásának Rómában, mint az európai tartományokban, legfontosabb korszaka a császárság első éveitől az Antoninusok végső szakáig terjedt. E korszaknak legkiválóbb alakjai az eleusisi Ceres, Sabazius, s a Syriában, Egyiptomban és Görögországban honos Venus és Adonis. A korábban meghonosult kultuszok is szabadon fejlődének, lerázva minden megszorítást. így a Magna Mater papjai a köztársaság idejében még phrygek, a császárok alatt már rómaiak, s ezek fanatikusabbak mint elődjeik.
Az Antoninusok kora pedig valóságos melegágya volt az idegen vallásoknak. Marcus Antoninus a markomannok ellen indított háborúja előtt megpróbál minden keleti babonaságot, csakhogy sasaihoz láncolja a szerencsét, s a közönség buzgó követője a császárnak. A régi államvallásról megfeledkezik mindenki, s az elhal a nélkül, hogy megsiratnák. Jupiter templomai üresen állnak, csak ünnepélyek alkalmával telnek meg a fényes csarnokok pompázó, hivatalos, de nem lelke mélyéből imádkozó tömeggel.

Ez időben hódolt meg Dacia is, és beleolvasztva a birodalomba, annak egyik legszebb gyöngye, legfontosabb tartománya lett, Daciát Traianus a világ minden részéből berendelt telepesekkel népesítvén be, ugyanazon jelenségek ismétlődnek az új provinciában, mint Rómában.
Az idegenek saját istenségeiket tartják meg, sokszor eredeti neveikkel, gyakran pedig összeolvasztva Jupiterrel, vagy épen azonosítva, így a galaták Jupiter Tavianust tisztelik, a cariaiak Jupiter Erusenusnak áldoznak. De még a hírhedt abonoteichosi szédelgőnek, Alexandernek Glyconja is hódított. Jámbor emberek két föliratot szenteltek neki. A phrygiai és mysiai telepesek Adrastcát tartják istenüknek. A végtelenségig lehetne szaporítani az idegen istenségeknek számát, hiszen a Corpus Inscriptionum Latinarum III. kötete és az Ephemerisek majdnem beláthatatlan tömeget sorolnak föl, és annak dacára a bennszülött istenségek, mint Acuinus, Sarmandus is, találnak híveket.
De utóbbiaknál sokkal nagyobb népszerűségnek örvendenek a keleti istenségek, így: Malagbel, Bebellahamon, Benefal és Manavat. Legkiválóbb orientalistánk gr. Kuun Géza a Malagbel névben a sémi mitológia napistenét Bal-t ismerte, hasonlóképen Bebellahamonban, kiigazítva a kőmetsző tévedését is, midőn a hibásan írt nevet Belhamonra javítja ki. Goldziehernek jóval később közölt adatai ugyanez alapon nyugszanak, de ő a Benefal névre is kockáztat magyarázatot, s Penebal = Bal arculatja kifejezéssel veti Össze az isten-nevet.

Bal vagy Bel a semita mitológia legfőbb istensége. Nevét megtaláljuk minden törzsnél. Assyriában Assur nevet vesz föl, - a birodalom fővárosának nevét, Babylonban Bal vagy Bal-Maruduk elnevezéssel tisztelik, és Kyros perzsa király épen úgy imádja őt, mint Ahura-Mazdát; később Mithrass-szal azonosítják s együtt hívják őket segítségül a perzsák mint Babylonok, Plioeniciában Malk-Baal alakban veszik őt körül a papi kasztok rejtelmes, titkos, de mindig nagyhatású mysteriumokkal; imádják a carthagoiak, syrek, moabiták, philistaeusok stb. A biblia is sokszor említi, midőn az Ur választott népe megtántorodik és elhagyva Jehovát visszatér őseinek istenéhez. Még a bölcs Salamon sem kerülheti el e bűnt s Jeruzsálem megszentelt berkeiben templomot emelt a pogány Balnak is.
A semi mitológia regéit a babyloni és assyriai ékiratok tárták fönn, s ez emlékekből a genesis teljesen rekonstruálható. E szerint a világ teremtése hét nap alatt történt, de nem Elohim, az egy isten műve, hanem részt vett abban egymásután minden ős-istenség. Sár választá el az eget a földtől, s megteremte az égboltot (Asar); Bal és Ea a negyedik nap készítik el és erősítek az égboltra a csillagokat. Maruduk a teremtés művében atyjának szolgája, a világrend alkotója, s kezeiből léptek tarka világunkba az emberek, állatok.

Az emberek teljesen ártatlanok voltak s az istenek közöl különösen Ea, a tudás mestere érdeklődött sorsuk iránt, gondozta, tanítja, védte őket, eltávolítja útjaikról a daemonokat, elregélte nekik a világ teremtésének történetét, könyvet adott nekik, melyből megtanulták a vallást, törvényeket, és mint kegyes jó apa megmutatja nekik miképp kell művelniük a tudományt s ezerféle mesterséget.
De Tiamat, a dolognak s minden létezőnek ősforrása, irigy a belőle származott istenekre, kik a káoszból alkották a világot, és gyűlölet támad benne, meg akarja semmisíteni a teremtésnek bevégzett nagy munkáját. Az embereket kísértetbe viszi, Ea iránt való engedetlenségre ingerli, s azok elkövetik az első bűnt. Az általa támasztott rendetlenség megszüntetésére szembe szállnak vele az istenek és ez a harc az ős sémiták gigantomachiája. E harcot atyja kívánságára Bal vagy Bel vívja meg, az istenek bajnoka. A mennybeliek ez élet-halál küzdelemre sarló-alakú karddal fegyverzik föl, s ő az égi seregek élén indúl meg Tiamat ellen, ki a káosz minden daemonát, szörnyetegét talpra állítja ellenük, de hiába, Bel győz, és Tiamat a mélységbe taszíttatik.
Ez rövid kivonata az ékiratok genesisének. Berosus versiója, mely a babyloni és borsippai papi iskolákból került, alapjában megegyezik ezzel, de eltér részleteiben. Szerinte a Tiamattal való harc egy időben történik a teremtéssel, mely nem egyéb, mint Tiamat legyőzetése, és háttérbe szóróinak nála a többi istenek is, mert Bal vagy Bel-Maruduk a világ egyedüli teremtője. Bel tehát a legfőbb istenség, ki Baylonban Nabu-Kudurri-Ussur, s az utolsó nemzeti királyok óta áll a Pantheon élén. Sarmizegetusa feliratain is ilyenül van föltüntetve.

A Malagbel név = Melech Bel. Melech jelentősége király lévén Malagbel P. Aelius Theimes duumvir fölirata szerint az istenek királya. E Melech nevet ismerjük fel a carthagói Molochban, kinek gyermekeket áldoztak, kit a nagy, kereskedő metropolison kívül Cretaban, Rhodosban, sőt Hinnom völgyében is tiszteltek, kinek neve még ma is igen kellemetlen metaphorául használtatik. Viszont látjuk őt Milcomban, kinek szentélye az Olajfák hegyén emelkedett; Adramelech és Anamelech, a bibliai Sepharvaim istenei is reá emlékeztetnek, s e nagy kettős város szívtelen lakói szintén gyermekek vérével képzelik megengesztelhetőnek a legjobbat.
Palmyraban szintén Melech-Bel név alatt imádják a hatalmas nap-templomban, mint az első isteni trias fejét. E háromság tagjai: Melech-Bel, Ágiiból és Jarhibol, s jelvényeik: Melech-Belé - napsugarak, Aglibol-é - a félhold, Jarhibol-é, kit M. de Vogué gróf Baal Samin-nak minősít, a kosár = calathus, vagy mérő modius, mely a felsőbbségnek s az eredetbeli elsőbbségnek jelzője, de a napra vonatkozó jelvény is.
A Malagbel név tehát P. Aelius Theimes palmyrai eredete mellett látszik bizonyítani, igazat adva Mommsennek. Malagbel egyszerűen latinosított hangzása a névnek, ellenkezik a latin euphoniával az azonos magánhangzók összetorlódása.

Bebellahamonnak gróf Kuun Gréza által kiigazított neve ismét Beinek mint a legfőbb istennek elnevezése; Bal-Chamman; a phoeniciai érmeken Baalshamín, az ég Balja, kinek nevét Philon Beel-Samínnak írja, s a nappal azonosítja:
»Ha a forróság nyomasztó lesz,mondja szerzőnk, akkor Phoenicia régi lakói az ég felé, a naphoz emelik kezeiket, mert ők a napot tárták egyetlen istennek és Beel-Samín-nak nevezték, ki náluk az ég ura s a görögöknél Zeus.«

Beel-Samint, Belhamont később a római vallási bölcselet a jellem-vonások azonossága alapján Jupiter Hammon névvel ruházta fel, az imperium főistenévé teszi. Mint ilyent a képzőművészet is ábrázolja, és fején a rómaiaknál szokatlan sugárkoronát, mint a »Hunyadmegyei tört, és régésztársulatnak« Sarmizegetusából került s a dévai múzeumban elhelyezett példánya is bizonyítja kosszarvak váltják föl.

Benefal = Bal arculatja kifejezés nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Balt eme jelzővel is a legfőbb istennek képzeljük. Manavat az arabok holdistene. Ama - fentebb említett - napistenségekkel teljesen azonos képzet a közkeletű Jupiter Dolichenos is.

De az idegen istenségek közöl Kómában úgy, mint Daciában mégis a zoroastricus Mithrának van legtöbb híve. Eredeti alakját a Khurda Avesta Miliir-jastja tartja fenn egész egyszerű fenségében. »Midőn Mithrát a világbírót én megteremtem - mondja Ahura-Mazda Zarathustrának - óh legszentebb, őt az áldozatokra épen oly méltónak teremtem mint magamat, Ahura-Mazdát«, olvassuk Perzsia szent-könyvében. Epén oly nagy, hatalmas tehát mint a » királyok Örök-istene.« Csakhogy míg ez a teremtés bevégezte után mennyei lakában» elvonultan élő passzív fő lény, addig Mithras életteljes, mindent tudó mindenható, örök tevékenységű.
Felséges palotájában - az egekig nyúló Hara tetőn, örök tavasz uralkodik, ott nincsen éjszaka, sötétség, forróság vagy dermesztő hideg, pusztító vihar, nincs betegség vagy halál. S ő innen indul el napfölkelte előtt, hogy megvilágítsa a hegyek ormait. Ő a megtestesült fény, tízezer szemével, fülével meglát, meghall mindent, semmisem rejthető el előtte. Nem alszik soha, örökké éber. Ismeri gondolatainkat, tanúja a legtitkosabb suttogásnak, minden tettnek, ő maga az élő igazság, hűség, közvetítő az isten, országok és emberek között, őre és megbosszulója az igaz vallás és törvénynek, ura az istentelenek s gonoszoknak is.
Segít a szerencsétleneken, meghallgatja a hozzá fordulók esedezéseit, a szegények, elnyomottak panaszát s haza vezérli az eltévedt nyájakat. Aki megsérti Mithrast, legyen az egyes ember vagy egész nép, megbűnhődik, elpusztul, mert haragjában rettenetes és kegyetlen. Hadiszekerén ezüst páncélban ül, fején aranysisak és kezeiben lándzsa, kard vagy íj. Útjában az igazság, győzelem és átok szellemei kísérik. Győzhetetlen ellenfele a daemonoknak, és minden kártékony lénynek. Ezekkel örök harcban van, s áldásos munkájának részesei az igaz hívők is, kiket megvédelmez, sérthetetlenekké tesz, akár a gonosz szellemek, akár emberek ellen küzdenek, s megvédi őket még a túlvilágon is, midőn telkeiket fényes palotáján keresztül a bírák elé vezeti.

Mithras ily alakban Róma elhanyatlott vallási életébe új erőt önthetett volna, de mire körülbelül Kr. e. 70-ben a Pompeius által hazahurcolt kis-ázsiai és afrikai tengeri rablók révén megérkezik, teljesen megváltozott. Misztikus, titokzatos istenség Ion, bár még mindig jobb, tisztább, mint a többi. A fővárosban csakhamar meghonosult. Kezdetben talán a Suburrában, a szegény munkás-nép és söpredék tanyáján, s az uraik által vérig kínzott rabszolgák közt, majd későbben a művelt neposztályok némely rétegeiben is, melyek örömmel fogadtak minden exoticust csodálatost.
A második században hívei már a legelőkelőbb körök is, s úgy látszik, mintha a haute-volée egyik eriteriuma lenne Mithras buzgó imádójának, tisztelőjének lenni. így volt kétségtelenül a legtöbb emberrel, s talán ez vitte rá a rossz nyelvű Luciant, hogy megkérdje az isteneket, vajon honnan szakadt Rómába az Ízléstelen öltözetű, tiarás, médiai Mithras, ki nem tud görögül, nem érti meg, ha valaki reá emeli áldozati kelyhét. A gúnyversek is százával keltek ellene, mindhiába, Hadrianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius alatt általános lett kultusza, sőt Septimius Severus idejében már külön, a dinasztia részére alapított papi testületé is van. Sacerdotes Invicti Mithrase Domus Augustanae.

Tisztelete sötét, félig földalatti építményekben vagy természetes barlangokban (spelaeum) történt. A sarmizegetusai mithriacus szentély igen hiányosan került napfényre, úgy, hogy csakis összehasonlítások, számítások, s az egyes leletek fekvési helyeinek figyelembevételével volt rekonstruálható. E spelaeum miként a falak maradványainak állásából és az ismeretes analógiákból megállapítható, négy fő részre oszlott: a szentélyre, melyhez két lépcső vezet; a szentély előtti, ennek egész szélessé-gében elnyúló középhelyiségre, s a jobb és baloldalon fekvő, a középhelyiséggel párhuzamosan futó oldalfolyosókra. Tehát a nagyobb, a szentéllyel együtt négyes, vagy ezt a középhelyiség folytatásának tekintve, hármas fölosztású spelaeumok közé tartozott.
Külseje aligha volt ízléses. Hosszú keskeny volta idegenszerűen hathatott a szimmetriához, és hátulsó részének részben földalatti voltával pedig a derült nyílt épületekhez szokott szemre. S a mellette folydogáló patak és a köréje ültetett szent berek legfeljebb csak enyhítek, de semmiesetre sem enyésztették el az első látásra kelt benyomás komorságát, Mithrasnak e szentélye csak oly sötét lévén, mint a többi, lámpákkal kellett kivilágítani, midőn a jámbor hívek összegyűltek, hogy lelküket a legyőzhetetlenhez emeljék. Belseje vörösre volt festve.

A sanctuarium hátsó falához volt támasztva a kellő magasságú alapon nyugvó főrelief, s ez volt talán az egyetlen tárgy, mely elhelyezést talált benne, és a templom többi részétől valószínűleg függöny által volt elválasztva. Közvetlenül a sanctuariumba vezető lépcső elé volt helyezve a hatalmas oltár Nabarze Deo fölirattal, melyen a pater patratus a szent cselekményeket végezte. A többi reliefek talán a közép-hajóban voltak a fal mellé támogatva. A két faragott Mithras szobor, a folyosókat a középhajótól elválasztó alapfal élén állott a bemenők felé fordulva. Végül az előcsarnokban egy a szokásos dedicatióval ellátott oltár figyelmezteti a belépőt, hogy a Sol Invictus Mithras szentélyében van.
A templom rejtelmes homálya, melyet a pislogó mécsek nem tudtak eloszlatni, a hosszú nyomasztó helyiségek, a papok mormogása, a titkos mysteriumok, a homályt még növelni látszó komor vörös szín, a szintén vörösre festett, izgalmas jellegeteket ábrázoló reliefek, mély benyomást tehettek az isteni szolgálatban résztvevőkre, s rejtélyességük által elég vonzót arra, hogy örök hívei maradjanak Mithrasnak.

A spelaeum - emlékei, nem számítva az építkezési és belső berendezési tárgyakat, s az oltárokat, szoborművek és reliefek, melyek öt-hat darab kivételével a »Hunyadmegyei tört, és régészeti társulat dévai múzeumban helyeztettek el. Anyaguk mindig kékes vagy sárgás fehér, a bukovai (a Bisztra völgyében) egymással szemben fekvő bányákból aknázott fehér márvány. A szoborművek gyéren képviselik, az emlékeknek százat meghaladó száma többé-kevésbé ép reliefekből és ezeknek töredékeiből áll. Ezeken a képmagasság igen csekély, de néha találkozunk magas domborművekkel, egy-kettő pedig á jour készült, vagy a féldombor munka vegyíttetik kereken dolgozott és áttört részletekkel. A munka rendesen esetlen, durva, s még ott is, hol finomabb kivitelre akadunk, alig egyéb az képírásnál, épen úgy, mint a »tabulae Iliacae« a momentumokat inkább csak sejteti mint érvényesíti.
A reliefek rendesen négyszög alakú táblák, ritkábban téglányok, melyeket fölül néha lekerekített a vésnök, vagy háromszögű tető alá fogott, avagy köralakú lapok. A cselekményt rendesen keret fogja be, mely válaszvonal is, ha a reprezentáció több részre oszlik. A keret alsó részére szokták vésni az ajánlást.
A középhelyet, bármily egyszerű legyen is a csoportozat, mindig a bikaölés izgalmas jelenete foglalja el, állandónak nevezhető kíséretével. A főalak maga az istenség görögösített ázsiai öltözetben. Dús hajú fejét phrygiai sipka födi; felső testén rövid, rendesen újjatlan, egyszer vagy kétszer átkötött tunicát visel, lábszárain gyakran bő nadrág, lábfejein néha csizma vagy cipő. Vállain szeles köpeny, mely a heves mozdulat következtében a levegőbe röppent. Az istenség alakja mindig erőteljes ifjú, s a reprezentációkon a jobbra tartó bikát, ennek hátára térdelve teríti le.
A bika hatalmas nagy állat, és támadójának heve s ereje által földre téríttetett vagy térdre esett, miközben a jobb hátsó lába kisikamodott, míg a bal teste alá került. Előlábai térdben hajlítva érik a talajt, farkát tehetetlen dühében és kínjában magasra emeli vagy oldalait csapdossa azzal. Az ifjú istenség baljával térdel az állat hátán, míg jobb lábszárát ellenfelének kifordult jobb, hátsó csülkére támasztja, hogy annál biztosabban sújthassa le hosszú, széles tőrével. Fegyverének tokja rendesen a köpeny fölött lebeg. E mozgalmas jelenetnek rendes részesei még az ifjúra ugró kutya, a kígyó, mely az istenséget védi, s a bikát megtámadó skorpió. Végül az istenség köpenyén ülő holló.
Jobbról és balról a fáklyások foglalnak helyet. Amaz fölfelé tartja fáklyáit vagy fáklyáját, emez pedig lefelé fordítja. Öltözetük teljesen megegyezik az istenségével. Lábaik rendesen keresztbe vetették. A felső szögletekben baloldalon a nap, jobboldalon a holdat ábrázoló mellképek helyeztek el. A csoportozat fölött néha jelezve találjuk a barlangot is.
A csoportozat csak az egészen egyszerű emlékeken van így berendezve. Sűrűn találkozunk olyanokkal is, melyeken még számos, a kultusz eszmeköréből vett jelvényt alkalmaznak. Ilyenek a víztartó edény, az oroszlán, a bikát hurcoló, vagy a bikán ülő alak, az imádkozó, a sziklából kiemelkedő istenség stb. Ezen izgalmas jelenetet sokféleképen magyarázván, néhány rövid sorban magam is véleményt kockáztatok, Mithras ősi hazájában keresve a megfejtést.

Perzsia vagy Irán istenségei a terület földrajzi és éghajlati viszonyainak megfelelő képzetek mindannyian, a természeti erők jobb felének személyesítései, és legfőbb jellemvonásuk az örökös harc a gonosz és pusztító elemek ellen. Irán ősi vallásrendszerének alapja tehát a jó és rossz között dúló örökös harc, a kettősség - dualizmus, mely a szent könyvekben mindig a legélesebben van kifejezve. Az istenségek ezért nem lehetnek passzív, magokba zárkózott fő lények, tevékenyek azok mindannyian, különösen Mithras, ki minden jónak védője a természet, mint a társadalomban, ki győzelemre segíti az igazat, bármily körülmények között küzdjön is, akár az éghajlat zordonságától akarjon kicsikarni annyit, hogy övéivel megélhessen, akár fegyverrel kezében vív rablóhordákkal, vagy tisztességes ellenséggel.
Megvédi ő, győzelemre segíti híveit, a gonosz szellemek ellen, s az ezekkel való harcban tölti úgyszólván minden idejét. A Mihir-jast (Mithrasnak szentelt imádság) többszörösen ad élénk kifejezést e fölfogásnak. S Mithras e küzdelme a bonum princípiumnak a malum princípiummal való harca, mely az áriáknál, miként a jelen esetben is látjuk, a világosság istenének a sötétség istenével való örök vívásában, és mindennap megújuló győzelmében, a sémitáknál a fény és tűz istenségeknek a pusztító és perzselő istenségekkel való élet-halál harcában, s az egyiptomiaknál Osiris és Set, majd Ra-nak a sötétséggel való mérkőzésében nyert kifejezést.

Mithras nyomon követvén a nagy királyokat hódító útjokban megérkezik Babylonba is a sémi mysticismus, mágia hazájába s a világ-város vallásossága, a fanatizmust nem ismerő, sőt indolens zoroastrismusban csakhamar oly elemeket honosít meg, melyek a szent-könyvek tanaival alig egyeztethetők össze. Az ősi zend főisten eltűnik, háttérbe szorul, elhal nyomtalanul, az erőteljes, eleven, tevékeny Mithras pedig a metropolis isteneinek jellemvonásait veszi föl, összeolvad azokkal.
Később - a macedónok idejében - hellen sphaerákba jutva, Heracles-szel azonosul, s lényegének megfelelően, ismét oly mythosokkal veszik körül, melyek mindig a természet jó és rossz felének, a malum és bonum princípiumnak egymással való küzdelmei. Heracles tizenkét munkája sem egyéb, mint a naphősnek küzdelme a sötétség ellen. Apollon harca Pythonnal ugyanaz stb.

A görög művész tehát, midőn Mithras szobrát először véste, más-honnan alig merítheté eszméjét, mint Heracles regéiből, azon istenségéből, melyet a képzelet és kegyelet azonosított a sémi mezbe öltözött zend istenséggel. S Heracles regéiből vájjon kínálkozhatott-e kedvezőbb mozzanat, mint a krétai bikával való küzdelem. Es ennek előképe szintén sémi képzet, de a görög szobrász - jó szerencse - nem a keleti művész alkotását veszi át, hanem saját fejlettebb műérzékét követve jeleníti a küzdelmet, nagy, talán irányadó befolyást engedve koncepciójára az Athene-Nike balustrade-ján korunkig fönnmaradt fönséges alkotásnak, így bátran kimondhatjuk, hogy a domborműveken ábrázolt csoportozat, a jó és rossz egymás ellen való küzdelmének jelenítése. E misztikus esemény színhelyére, a barlangba való bejutás számtalan próbával járt, melyek néha oly szigorúak, hogy életébe kerülhetett a beavatandónak a képzelt üdvösség elnyerése.

Az ókori írók közöl egyedül Plutarchos emlékezik meg róluk, bár a mysteriumok, melyekről ír, nem mind vonatkoznak Mithrasra. Szerinte a beavatandónak fügét, azután terpentines tésztát kellett ennie, majd aludt tejet kapott, a »többi szertartást - mondja - titokban tartják.« Később sűrűbben találjuk a szükséges adatokat. Legtöbbet a keresztény írók tártának fönn, kétségtelenül régi források vagy épen saját tudomásuk alapján.

Legelső közöttük a IV. század végén és V. elején írt Gregorius Nazianzenus, ki Nemesiushoz, intézett versében emlékezik meg róluk. Commentatoraitól már többről értesülünk: szerintük a belépőknek meghatározott sorrendben nyolcvan próbát kellett kiállniuk: kínzatást tűzzel, vízzel, éhséggel, magányt, a legteljesebb önmegtartóztatást, s ha becsülettel megfelelt a követelményeknek, úgy megnyíltak előtte a szent barlang ajtajai.

Mithras hívei fokozatoknak mondható csoportokra voltak föl-osztva, melyek a kor szokása szerint, a mysticismus, a rejtelmesség emelésére állatokról neveztettek el. Az első fokozatba tartoznak a hollók - coraces, a másodikba a cryphii, a titkosak vagy titokzatosak, kiknek valószínűleg titkos istenségek képeit mutatták, majd következtek a katonák vagy harcosok - milites, kiknek a barlangban kardot és koszorút nyújtanak, melyet a beavatáson lévő myst fejére tévén ismét levett mondván: » Mithras az én koszorúm« - és többé sohasem tett fejére virágokat - írja Tertullian, óva inti a keresztényeket nehogy engedjenek a mithriacusok csábjainak, különben a napisten katonája s nem Krisztus fog fölöttök ítélni. Ezután az oroszlánok fokozatába avattattak a hívek, férfiak mint nők, kiknek ez alkalommal a papok megmossák kezeiket s nyelvüket mézzel, buzdítva őket, hogy tartsák vissza magokat minden rossztól, gonosztól, tisztátalantól. Majd a gradus Persicus következett, utóbb a Heliodromus s végül az Atyák - patres. Az atyákat sasoknak, sólymoknak is nevezték, kétségtelenül ez állatoknak éles, a nap sugaraival dacolni merő tekintete, és vakmerő, utolérhetetlen magasba törő röptére célozván.
E fokozatok külön-külön szervezettel bírtak, el voltak gondosan választva egymástól, bár a kisebbek a nagyobbak alá voltak rendelve, úgy hogy együtt mégis hierarchicus egészet képeztek. Élükön külön-külön elöljárók vannak, kiket a föliratok gyakran megemlítenek, az egésznek a feje pedig a Pater Patrum Dei Solis Invicti Mithrase, vagy rövidebben a Pater Patratus. E rangot a legmagasabb fokozatú hívek közöl kétségtelenül az viselte, kit a közbizalom megtisztelt.
A patres voltak egyúttal a papok is, s a pater patratus végezte a szertartásokat, míg a többiek segédkeztek neki. A papok, bár sohasem vétettek föl a sacerdotes publici populi Romani közé, mégis viselték a sacerdos nevet, miként azt számtalan fölirat bizonyítja, míg velők szemben az alsóbb fokozatbelieket egyszerűen testvéreknek »fratres« nevezték.

A hét fokozatot a katonák - milites - kivételével feliratilag is ki lehet mutatnunk.
A hívek vallásos életüknek megfelelően emelkednek a hierarchia lépcsőin, s midőn valaki a legmagasabb polcra jutott, esküt kellett tennie, hogy sohasem avattatja magát más mysteriumokba, s hű marad örökre Mithrashoz.
A mystek beavatásuk alkalmával szimbolikus jelentőségű ruhákat viseltek, felvettek hollót ábrázoló kosztümöt, aleonticák részesei oroszlán alakot öltének, a titokzatosak a griff madarakat utánozzák külsejükben. A többi fokozatoknak ünnepi toilettejéről nincsen tudomásom, de valószínűleg ezeknek is megvoltak - hogy úgy mondjam egyenruháik, s Halicarnassus talán ezekről beszél, midőn mondja, hogy szőrös, »scortea«-nak nevezett tunicát viseltek, és virágból font köpenyeket, a kik pedig satyrokat ábrázoltak kecskebőrökbe burkolóznak s fejeikre sörte parókát tevének.

A szentélyben történő isteni szolgálaton ily ruhában alig jelent meg valaki, legalább ezt látszanak bizonyítani a reliefek, melyeken a papok és mystek a bikaölő Mithras-éval egyenlő Öltözetet viselnek. A külsőségek csak a tömegnek szóltak, midőn Mithrast a papok és szolgák nagy serege körülhordozza a városban a hívek nagyobb épülésére. Ilyen ünnepélyeket tartanak Sarmizegetusában is, mert a nagyterjedelmű barlang, a tömérdek relief arravala, hogy a hitközség népes volt és gazdag. S egy nagyobb dombormű, miként a technikai kivitelből következtethető, épen a körülhordásra volt szánva, és négy ember, alkalmas fa vagy vas szerkezettel, könnyen vihette azt vállon vagy kézben.

Sarmizegetusában érdekes látvány lehetett az ily körmenet. A pompás kilátást nyújtó domboldalon fekvő templom körül sokféle bámuló gyűlhetett össze, kik kíváncsian s nagyon vegyes érzelmekkel nézegethettek a furcsa menet rendezkedését, megindulását, bár a papok éneklése, a jelmezeket viselők ugrándozása, lármája, mellyel gyakran a legvadabb extázisba hozhatták magokat, a sípok, harsonák, csengők, csörgők, cintányérok, féldobok melódiátlan összevissza hangzása, nem mindenkire gyakorolhatott épületes benyomást. Sokan undorral fordulhattak el e valóságos komédiától, míg mások vallási fogalmaik zavartsága és sekélységében talán vágyva vágytak közéjük, hogy lelkük nyugalmát biztosítsák s üdvét megszerezzék. Az intelligencia Sarmizegetusában is megvetéssel gondolhatott ez ünnepekre, a keresztények pedig itt épen úgy kárhoztatták, mint a birodalom más részeiben, bár nagyon kevés lehetett még azoknak száma, kiket az isteni kegyelem ez áldatlan, észbontó káoszból, a szeretet vallásának nyugtot, lelki boldogságot adó révpartjára vezetett.


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia.