logo

XXII September AD

A temetők és a temetkezés

A halottaknak megadni a végtisztességet a vallásossággal, sőt polgári becsületességgel összefüggő kötelessége lévén a birodalom minden alattvalójának, a temetések nagy gonddal, lehető fény és pompával történnek a legegyszerűbb vidéki városok és falvakban is, s még a legelrejtettebb zugokban is szem előtt tartják a latin provinciák lakosai a vallás és szertartástan követelményeit, akár elégessék, akár eltemessék a halottat. Előbbi szokás Daciában igen szórványosan divatozott, inkább kedvelik az elhantolást, különösen Sarmizegetusában, hol az emlékek kivétel nélkül oly alakúak, hogy azok csak sírhalom vagy sírbolt elé helyezhetők.
A szertartások, hol valódi szeretet veszi körűi a halottat, a jobblétre szenderült ajkainak megcsókolásával kezdődnek, hogy fölfogják elköltözött kedvesüknek utolsó lehelletét (extremum spiritum ore excipere), majd lezárják szemeit és száját, hogy arca nyugodt kifejezést váltson, midőn az összegyűlt családtagok, jóbarátok hangosan kiáltják a megboldogult nevét, hogy újra ébredjen Ha nem veti föl szemeit, elkezdik a halotti éneket, melynek elhangzása után búcsút vesznek tőle örökre.

A kiterítést már idegenek végzik, a hátramaradtak anyagi viszonyaihoz képest szegényesen vagy fényesen. Kiknek nem telt többre, azoknak halottját a hullahordók (vespillones) éjszaka dobogón (sandapila) viszik ki a közös temetőbe. Míg a gazdagok közszemlére tévén a katafalkot, gyászruhába öltözve fogadják a látogatókat, résztvevőket·, s ünnepélyes menettel kísérik kedvesüket az örök nyugalom helyére, a család tulajdonát képező külön sírba vagy sírboltba.
Ezt építenek Q. Aurelius Tertius flamennek szabadosai és örökösei Proshodus és Logismus, hálából sírkövet is emelve nagylelkű uruk emlékének. Es e momentum Sarmizegetusa e nemű maradványai között a legszebb, legimpozánsabb, s oly nagy tömegű, hogy párját ritkítja. Alakja oltárszerű, magassága a tetején állott fenyőtobozzal együtt 29 m.., szélessége 1 m., vastagsága 0,95 m. Homlokzata s oldalai felíratosak, tiszta szép kivitelű betűkkel és hibátlan nyelvezettel. A mostani körülmények között szinte elképzelhetetlen, hogy miként szállítónak le a Bisztrának erdős völgyében ilyen kő-kolosszust, még úgyis ha a bányában megdolgozták. A rómaiak idejében úgy látszik könnyen sikerült.

A sírbolt az emléknek megfelelő roppant kockákból rakott építmény, arccal Traianus útja felé fordítva. Sajnos, hogy a telek-tulajdonossal folytatott alkudozásaink nem vezetvén sikerre, nem ásathattuk ki a romokat, melyek már többszöri fölkutatásnak voltak kitéve, sőt úgy látszik széthordatásukat is megkísértek, mert egyes kőkockákat elhurcoltak meglehetős távolságra, sőt a faluba is bevonszolták.
A quaderek egy része a kaláni hegyből (Ad Aquas) származó rendkívül súlyos és szilárd harmadkori márgás homokkő, melyet a rómaiak előszeretettel használtak sarmizegetusai, a Sztrigy és Maros-völgyi építkezéseiknél, míg négy darab bukovai márvány (Bisztravölgyi), a sírkőével azonos kőnem, melynek szép, kékes vagy sárgásfehér, kemény s a véső alatt nem pattogzó, építkezési, mint szobrászati célokra alkalmas anyaga, ily nagy méretekben a fejtési, földolgozási és szállítási nehézségek miatt igen költséges, de mégis keresett volt.

Az épület köralakú és átmérője 26x3 m. Falait most vastag földréteg borítja. A sírbolt nagysága után ítélve a »cepotaphia«-k közé tartozik, melyekben egész nemzetség vagy család találja meg nyughelyét, elragadó szépségű ponton, a Traianus-út mellett emelkedő kies halmon, honnan fölséges kilátás nyílik a Retyezát háromszoros hegysoraira, havas csúcsaira, a hátszegi lankás, szőlővel borított oldalokra. Mellette a russori patak kristály vize folydogál.
Derült és nyugalmas hely, hol a derék főpap talán századokon át háborítatlanéi élvezte az elköltözöttek csöndes álmát. A szemlélőre e romhalmaz még most is élénken hat, mennyivel impozánsabb lehetett az akkor, midőn a halomról komor, az örökkévalóságra szánt, csak egyszerű párkánydísszel bíró falai, hatalmas kúpja, az egész vidéket dominálták, s előtte kelet felé fordulva a roppant emlék megfelelő magasságú piedestálon.

A közép és szegénysorsúak megelégszenek egyszerű sírkővel, mely az elhunyt isteneinek és szellemeinek van ajánlva (Diis Manibus) s fel-irata a boldogult címeit, gyakran életének főbb adatait tartalmazza, és néha még egy pár, szívből eredő búcsúszót, vagy a boldogultnak dicsőítését, olykor jellemzését. Es olvasva e sírköveket arról kell meggyőződnünk, hogy az oly sötét és erkölcsileg oly romlottnak mondott császárság idejében a családi élet a legtöbbször mily üde, mily tiszta volt, mily igaz s őszinte meleg szeretettel ragaszkodnak egymáshoz férj és nő, a szülők gyermekeikhez és viszont, a testvérek testvéreikhez, a jó barátok egymáshoz. E feliratok meghazudtolják koruk pesszimistáit és erkölcsbíráit. Sarmizegetusa necropolisának maradványain is megkapó közvetlenséggel emlékeznek a gyászolók övéikről, egyszerűen, röviden - valódi ellentétei a bőbeszédű s fájdalmukat a legrikítóbb színekkel fitogtató galloknak.
Herculanus a legritkább asszonynak nevezi nejét; Fortunatus hasonlíthatatlannak, legkedvesebbnek s mély bánattal teszi hozzá, hogy emlékét nem követi örökös; Aelius a méret tekintetében nem épen sikerült hexaméterekben siratja el hitvesét, őt magát beszéltetve: »Ez a kegyelet tisztelete, s ezek a férj - kinek én Marcellina gyönyörűsége voltam - ajándékai. Elválsz tőlem, férjem Aelius volt, ki holtom után a szeretet emlékét szenteli nekem.«

A szülői szeretet hasonló élénkséggel nyilvánul: Carpion legédesebb fiát siratja; Julius Valens és neje gyermekük elhunyta után a legszerencsétlenebb szülők; Terentia Hermione a legboldogtalanabb anya; Bubalus a legártatlanabb leányka sírja fölött kesereg. A testvérek kegyeletéről számos fölirat emlékezik: M. Cominius Quintus a leggyöngédebb testvért temette el; C. Julius Rusticus a legdrágább anya, testvér és feleségnek állít emléket. A barátságot a halál sem szakítja meg, s Castor és Theophilus a leghívebbnek nevezik barátjokat.

És az így nyilatkozó kegyelet otthon a családi körben mindennap új és új tápot nyert, mert az elköltözöttek szellemei vallásos tiszteletben részesülnek, védői, segítői voltak a háznak, s a gyászolók első sorban hozzájok fohászkodnak a bajok és szerencsétlenségek idejében, képeik előtt áldoznak mindennap, s az örömök és szerencse napjaiban épen úgy leróják előttük a hála és köszönet adóját, mint az istenek oltárain. S a halottak tiszteletében maga az állam ment előre a legjobb példával, szentnek és sérthetetlennek nyilvánítván a jobblétre szenderültek csöndes birodalmát.


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia