logo

XXII September AD

A lakosság rendi felosztása.

A legelső társadalmi szervezet csak szabad embert és szolgát ismervén, - annak megadott jogot, míg emezt teljes rabságra kárhoztatta. Idővel e két végletet számos fokozat enyhítvén, az egyes osztályok nem állnak többé kasztszerüen elkülönítve - szemben egy-mással, hanem érintkeznek, sőt összefolyván elegyülnek, úgy, hogy határ-vonalaikat alig lehet pontosan megállapítani. Rómának első kormány-formája is csak két néposztályt ismert: a patríciusok és plebejusokat - a szabadokat, míg alárendeltjeinek nagy tömege rabszolga. Határainak kiterjesztése után, a körülmények ereje által kényszerítve, ad jogokat a latinoknak, majd az itáliaiaknak, de csak végtelen küzdelmek után egyezik bele dúsgazdag aristocratiája, hogy a plebejusok, - a város, a köztársaság nagyhatalmi állását megalapító és fönntartó néposztály - hivatalképesek és egyenjogúak legyenek a patríciusokkal!
Az egyenjogúsítás megtörténte után a külső megkülönböztető jelek - melyekre a köztársaság rendkívüli súlyt fektetett, eltöröltetvén, a római polgárok s latinok ünnepélyes alkalmakkor tógát Öltének - innen togati, míg a civitas-szal nem bírók s az idegeneknek - peregrini, szigorúan meg volt tiltva a rendkívül mutatós fehér köpeny viselése, meg a vastag hüvely gyűrűkké is, mely a lovagok kiváltsága, és még inkább a senatorok, patríciusok ruháján lévő széles vörös szegély használata. E két utóbbi jelvénnyel való büszkélkedés még teljes jogú polgárnak is életébe, vagyonába kerülhetett, mennyivel inkább a római jog védfalain kívül állóknak.
A különbségek, melyek még a nevekben s jogszolgáltatásban is élesen kiütnek, csak a köztársaság idejében s a császárság első szakában bír valódi jelentőséggel, később tünedezni kezdenek, utóbb pedig, midőn Marcus Aurelius katonai, Caracalla pedig 212-ben adópolitikai indokokból tömegesen adományozzák a civitast, cl is enyésznek, Ez időtől a vagyonos lakosság rómaivá lesz, s büszkén viselik e nevet Britanniától a Perzsa öbölig. Csak az alárendelt községekben tartják fönn az eddigi különbségeket.

A birodalom társadalma azonban az egyenjogosítás dacára is arisztokratikus, és a szabad születés és ingatlan vagyon által adott vagy inkább szerzett jogokon alapszik. A városok és ezzel az állam ügyeire csak azoknak van külsőleg is látható befolyása, kik 100,000, 400,000 1.200,000 sesterciust tevő adóalappal bírnak, és ha életük, foglalkozásuk olyan, mely a rómaiaknak nagyon is érzékeny büszkeségét nem sérti, nem alázza meg. Ez esetben az apák jogai átszállnak a fiaikra, kik még akkor is megmaradhatnak néha kiváltságaik, szabadalmaik teljes élvezetében, ha elpazarolják is vagyonukat, csak meg tudják őrzeni a gravitas Roniana-t, a méltóságot. Az imperium mérhetetlen társadalmát alkotó és fönntartó elemeket constatálhatjuk Sarmizegetusában is, majdnem egész teljességükben, - beletekinthetünk annak jóformán minden titkába, és csak olyannak fogjuk találni, mint bármelyik latin provincia városáét.

A lakosság legalsóbb osztályai a rabszolgák, kiket a római törvény soká, nagyon soká csak tárgyaknak tekintett, megengedve, hogy életük és családjukkal a gazda, a tulajdonos korlátlan szabadsággal rendelkezzék. Legnagyobb tömegekben a császári és magán uradalmakban tartattak, hol olykor-olykor 10-20,000 szerencsétlen dolgozott naponta, kimerülésig, a nagyúr jóvoltáért. Legtöbbje láncra verve végzi megszabott kötelességét. Százával, sőt ezrével lehettek e nyomorultak Daciában is, bár aligha oly nagy számban, mint Italiában vágj a régi gabonatermelő provinciákban.
A kincstári birtokokat itt is ők művelik, s nagy örömmel használják olcsó, jóformán költségbe nem kerülő munkájokat a bérlők is, mint az Aeliusok Apulumban. A városi, a földesúr palotájában használt vagy alkalmazott rabszolgák élete nem oly fáradalmas, mint a falusiaké, de sokszor annál keserűbb, közvetlenül szenvednek uraik, asszonyaik kiszámíthatatlan s határt nem ismerő szeszélyeit, kegyetlenkedéseit. És mégis csak ezeknek volt módjukban helyzetükön javítani, gazdáik jóindulatának, szeretettnek megnyerést, vagy gyöngéik ügyes fölhasználása, de főképen használhatóságuk által. Az ilyenek a család tagjainak tekintetének, gyakran együtt étkeztek uraikkal, gyermekeik, különösen, ha a tulajdonos házában születtek, együtt neveltettek az úrfiakkal, kisasszonyokkal. E házi rabszolgák - vernae - sok szabadságot élvezhetőnek, tetszésük szerint vezethetek sokszor a háznak összes ügyeit, dolgait.
A földesurak e házi rabszolgáik sorsát, jövőjét - saját érdekükben is - lehetőleg biztosítani akarván, megengedték nekik, hogy vagyont gyűjtsenek, üzletet alapítsanak, melynek tiszta jövedelméből egy rész a gazda pénztárába folyt, - tőkét gyűjtsenek szabadságuk megváltására.

Ha a gazda hivatalt viselt, az alárendelt állomásokat házi rabszolgáinak adományozó, a legtöbb esetben megosztozván járadékaikon. És ezt senki nem tartja törvénytelenségnek, mert a köztársaság idejében is így volt, - a császárok pedig szankcionálták azt a magok példájával, midőn kabinetjüknek egész kezelő személyzete rabszolga, midőn ezeket küldik a tartományokba is a procuratorok mellé, a bányaigazgatóságokhoz s minden pénzügyi hivatalhoz. Ilyen császári, házi rabszolga Sarmizegetusában Potinianus - librarius ab instrumentis censualibus s leánykája a tíz éves korában elhalt Valentina; Herculanus adiutor tabularii. És e császári rabszolgák néha döntő szerepet játszanak még a birodalom életbe vágó ügyeiben is. Annál jelentéktelenebbek a városok - servi publici, - a templomok, alapítványok s kisbirtokosokéi. A városok szolgád az utcaseprők, hajdúk stb.

A hivatalt viselő császári rabszolgák busz-huszonöt évi szolgálat után felszabadulnak még a vidéken is, és mint szabadosok - libertini, élvezik végkielégítésül kapott tőkéjüket vagy nyugdíjukat. Számuk jelentékeny, különösen Italiában, s a· latin provinciákban. Székvárosunk-ban is sokan lehettek, mert több föliratuk maradt fönn. Közéjük tartozott Fortunatus adiutor tabularii, aki gyermektelenűl elhalt nejének (coniugi karissiinae) állít sírkövet. Carpion tabularius Mithra-nak dedical fogadalmi oltárt, majd fiának Onesimusnak sírkövet.
A felszabadításokat a magánosok is sűrűn gyakoriak, részint hiúság, - részint valódi liberalitasból vagy jóindulatból. M. Lucceius Felix procurator jóvoltáért, szabadosa Mithrának szentel fogadalmi táblát; Aurelia Fortunata pedig régi gazdájával Priscianus Augustalis-szal együtt áldoz Isis istennőnek. Ez nagy gyöngédségre mutat a derék Augustalis részéről. A szabadosoknak nincsen polgárjoga, s a »latini Juniani« csoportjába tartozók még nem is végrendelkezhetnek, bárha a legtöbbször lett volna miről, hisz a »libertina-s opes« szinte közmondásossá vált.
Narcissus, Pallas, Crispinus milliókat és milliókat halmozának össze! És a birodalomban kivülük még sokan büszkélkedhettek ilyen lucullusi vagy crassusi vagyonnal. De a pénzgyűjtés már vérükben volt. Mint rabszolgák megtanulták és megszokták a munkát, s fáradhatatlanul dolgoztak szabadságuknak megnyerése után is, mit sem törődve az előítéletekkel s várva a jutalmat, a hasznot, melyet a büszke, földművelésen kívül semmi egyéb jövedelmi ágat nem űző nép bőven adott s bőven engedett szerezni, nem véve észre, vagy nem akarva látni, hogy az a mindenhez hozzáfogó libertin ki ügyességével megszerzi szabadságát - utat tör magának a világban is, s ha nem juthat is politikai jelentőségű városi hivatalokba, eljut a birtokosok pénzszekrényéig, - és ha kiürül az, büszkén nézi le nagy vagyonára támaszkodva az elszegényedett birtokost. Ez volt nyitja elhatalmaskodásuknak.

Tacitus szerint elárasztják Róma minden tribusát, decuriáját. Es aligha volt Sarmizegetusában is máskép. A nagy vagyon azonban, - ha conserválható volt a libertinek gyermekeinek, -különösen ha az apa meg tudja kedveltetni magát, lassankint mégis csak megszerzi a polgári életre szükséges qualificatiót: beteszik őket kisebb-nagyobb hivatalokba, jogakademiát végeztetnek velők, s ekkor eljuthatnak a legmagasabb jogászi rangokra, mert Hadrianusus óta majdnem egészen az ő osztályukból veszik a császári főméltóságokat; vagy beprotezsálták őket a decuriók segélyével az augustalisok közé, s ekkor már megkaphatják az ornamenta decurionalia-kat, ezeknek birtokában pedig alkalom adtával beléphetnek az ordo-ba is mint decuriók.

A szabad embereket nem annyira a közjog, mint a közélet két nagy osztályra választá szét: a szegények és vagyonosokra - humiliores et honestiores, - s a két rend között a különbség, ha polgári perekben nem is, de bűnügyekben azonnal kitűnt. Amazokat megbotozták, keresztre feszítették, behurcolták az arenaba a vadállatokkal való küzdelemre stb., míg emezek a Lex Porcia védelmét élvezve még a legnagyobb bűnök esetében is megszabadultak ily kegyetlen lealáztatások és megbecstelenítésektől. Egykoron a szegényekre is kiterjesztő e törvény áldásait, de amint a peregrinusok nagy néposztálya a polgárjogoknak mindig sűrűbbé és tömegesebbé való adományozása által fogyni kezd, később pedig el is enyészik, a szegényeket nyomják a helyükre, s a harmadik században ez átalakulás bevégzett tény, anélkül, hogy az elnyomottakon kívül visszaóhajtaná valaki a régi szelídebb kort. Ezért a birodalomnak a százmilliót kétségtelenül meghaladó népessége két, egymástól a városi közéletben való résztvehetés és a büntetőjog által elválasztott néposztályra, oszlott, de a melyeknek mesgyéi annyira összefolynak, hogy határaik alig különböztethetők meg. Az kétségtelen, hogy a decuriók, hivatalnokok, s a kik tiszteleti állásokat viseltek, a jómódú; teljes joggal bíró családok, a honestiores közé tartoznak, míg a plebejusok, a jobbágyok, kézművesek, napszámosok, szatócsok mindannyian humiliores.

A városi lakosság túlnyomó részét pedig ezek teszik. Közölök telnek ki a rabszolgák és szabadosok mellett az állami és városi aprólékos teendők végzésére szükséges alkalmazottak, a templomok, egyesületek, stb. szolgái. S ez még megtiszteltetésnek tekinthetik. De a mindennapi kenyér megszerzésének gondja nem igen engedvén választást a megélhetési módok közt, hozzáfognak ők mindenhez, versenyre kelve még a rabszolgákkal is. Az utakon, köztereken, utcaszögleteken fölállított s napról-napra szaporodó árú sátrak, kunyhók rendesen az övék, hol saját termékeiket vagy mások cikkeit értékesítgetik hasonfeleiknek; elmennek napszámosoknak, kézműveseknek, kiknek száma a fényűzés és igények növekedtével mindig nagyobi és nagyobb lesz. E nehéz, bár becsületes élet nem igen lévén mindenkinek Ínyére, a dologkerülők, csavargó színészek, gladiátorok lettek vagy a nagyurak s gazdagok előcsarnokait árasztják el, mint cliensek, mint elődjeik.

E szegény mesteremberek alakítják érdekeik védelmére az iparegyesületeket, melyeket mint collegia dendrophorum, utriclariarum, centonariorum, nautarum stb. ismerünk. Személyes ótalmukról patronusok választása által iparkodtak gondoskodni, mint Aelia Primitiva, ki patronusa Aelius Metrodorus jóvoltáért fogadalmi oltárt állít Dea Regina-nak (= Juno).
A humiliores és honestiores között a közvetítő kapcsot az Augustales-ek testületé képezi. E félig papi, félig világi rend Augustus császár idejében keletkezik, midőn a császár birodalmának elernyedt vallásosságát új életre ébresztendő számos régi kultuszt újít meg, - közöttük a Lares tiszteletét az utak találkozási pontjain (compita).

A kultuszt biztosítandó külön papságot alapít, négy-négy papot rendelve Rómának mind a kétszázhatvanhárom városrészébe (vici), kiket a negyedek lakói minden évben újra választanak. S ezzel a régi arisztokratikus jogi collegiumokkal ellentétül, a népies kultuszok részére plebejus derűst szervezett, kapcsolatban a császártisztelettel.
Az új papirend a császár és házának tiszteletére rendelt ünnepélyekkel együtt rövid néhány év alatt annyira népszerűvé lett, hogy Italiában s a latin provinciákban alig volt önkormányzattal bíró város, mely meg ne honosította volna, saját szükségleteihez, igényeihez idomítva át annak fővárosi szervezetét. Jogkörük alapjában a vidéken is ugyanaz mi Rómában, de sok helyen jelentékenyen kibővíttetett - az pedig átalános volt, hogy ők, mint a Magistri Larium, saját városnegyedük ügyeit vezetik; - azért az ordo által választott elöljáróik a Seviri Augustales papi minőségükön kívül polgári tisztviselők is, kik a rend és béke fönntartói, s békehírük a szegény nép kicsi és nagy bajaiban.
E kettős tiszt testületüket a nép előtt nagy tekintélyre juttatván, a misera plebs contribuens szemében nem kisebbek, mint az arisztokraták Hamenjei pontifexei. De épen ez a kettős qualificatió hozza oly közel őket az ordoboz, hogy utóbb majdnem egyenrangú testületként szerepelnek. Így 140-ben, Domitia egyik szabadon bocsátottja 1.0,000 sesterciust adományoz az ordo decuriarum s a seviri augustaliuin-nak, hogy a pénz kamatjaiból minden év februárjának III. idusán (febr. 11.) a dccuriok s seviri angustaliuni közös lakomát tartsanak.

Sarmizegetusában Ulpius Domitius Hermes megkapja az ornamenta decurionaliákat, s az ordo megengedi, hogy az érdekeltek által a Genius Ordinis-nek szentelt fogadalmi tábla nyilvános helyre állíttassék. Számuk nem lévén meghatározva nagyon sokan lehettek még vidéken is, annál inkább a székhelyeken. Fővárosunkban számos föliratuk maradt. Volt templomuk is, melynek restaurálását M. Proc. Niceta duumvir, flamen saját pénzén kezdi meg, de csak fia M. Proclus Regulus decurio stb. fejezi be.

A honestiores közé tartoznak a »possessores« ház-és telektulajdonosok, kiket az ordo tanácskozásaiba gyakran meghívnak, a honesta missi oval kitüntetett veteránok s a város által alkalmazott tanárok, orvosok.

Legmagasabban az ordo tagjai állnak, a tiszteleti és rendes tagok, mint betetőzöl a rendiségen alapuló városi szervezetnek. Amazok a város patronusai, előkelő nagy urak, akik a városért már sokat tettek, vagy még sokat tehetnek. S e cimet megtiszteltetésnek tekinték még Róma senatorai is. Számuk nincsen meghatározva. Az itáliai Canusium-nak Kr. sz. u. 223-ban készített albumán harmincketten vannak, s clarissimi viri, tehát senatorok mindannyian.
A patronatust a decuriók gyűlése adományozza, a duumvir előterjesztésére: Genetiva Júliában szavazattöbbséggel, ha legalább 50 decurio van jelen, míg Malacaban a tanácsurak kétharmadának kellett a fontos ülésben részt vennie. A választás eredményét erre kihirdették, s ha megerősítette a császár, úgy lehetőleg fényes küldöttség nyújtotta át a díszoklevelet.

Sarmizegetusának legrégibb ismert patronusa Terentius Gentianus helytartó, valószinűleg Hadrianus idejében, ki egymásután viseli a birodalom legfőbb méltóságait s consulsággal zárja be fényes cursus honorumát. Antoninus Pius alatt C. Curtius Proculus, s talán ugyancsak az ő korában hivataloskodott.... Dio, mindketten praetori legátusok. A markomann háborúk vészteljes éveiben a hős Marcus Claudius Fronto-t, a város megmentőjct választják meg.
Fronto régi nagy családból származván, politikai pályáját, mint decemvir stilitibus iudicandis kezdi meg, majd quaestor, ab actis senatus (a senatus titkárja), aedilis és praetor lesz. Később Antoninus Pius a Germaniában állomásozó legio XI Claudiához küldi. Lucius Verus - Marcus Aurelius császártársa - parthiai háborújában oly körültekintéssel és sikerrel vezérlé a Legio I Minervia-t, hogy propraetori rangban teljesen önálló parancsnokságot kap az Oshroene és Ahthemusia ellen vívott hadjáratban. Itt is győz, Marcus a legnagyobb katonai kitüntetésekkel halmozza el.
A marcomann háborúkban a keleti hadsereg fővezére lévén a két Moesia és Dacia helytartóságát egyszerre viseli. Kezdetben szerencsétlenül harcol Daciában - utóbb soraihoz csatlakozik a szerencse, - de babérjait életével vált meg. Nyílt ütközetben esett el. Marcus a Forum Traianumon közköltségen dedikál emlékének fegyveres szobrot. Az idő viszontagságai által nagyon megritkított felirataink a patronusok sorozatában utolsóként Q. Axius Aelianust említik. Ő csak vir egregius, tehát nem senator, de pénzügyigazgató - procurator, s valószínűleg ezért választák meg a circumspectus decuriók védnöküknek. Axius Aelianus, Severus Alexander kormánya alatt Mauretania Caesariensisben a császári uradalmak igazgatója, - innen Belgica és Germaniába megy hasonló minőségben, majd Dacia Apulensis procurator és mint ilyen kétszer helyettesíti a helytartót. Sarmizegetusa Metropolis 238-ban dedikálja neki a föliratot.

A senatori rangúak mindnyájan Róma város polgárjai, s mint első birodalmi rend a császár közvetlen fennhatósága alatt állnak. Utánuk a lovagok következnek, s osztályuknak feje, a legelső lovag mindig a trónörökös. Rendjük nem lévén Rómához s Italiához kötve, el van terjedve az egész imperiumban, és a provinciákban ők teszik a sajátképi arisztokráciát. Eredeti censusuk elég magas volt, - de a hosszantartó polgárháborúk, a Nero halálát követett véres zavarok idejében tömérdek selejtes elem csúszott közéjük, szabadosok, sőt rabszolgák is, úgy, hogy a császárság első századának leteltével osztályuk már teljesen elveszti tekintélyét.
A széles, vastag arany gyűrűt viselheti minden, némi társadalmi súllyal bíró ember, s használhatták a címet az egykor gazdag lovagi családok gyermekei is, a nélkül, hogy valaki kereste volna censusukat. De a császárok arisztokratikus politikája nem szívesen nélkülözi a régebben oly tisztességes elemekből állott rendet, újat szervezett helyette, equus publicus-szal tüntetve ki a személyes érdemeket szerzett s a törvényes adóalapot kimutatni tudó birtokosokat. Ez új osztály szigorúan illusztrálja, tekintélyében napról-napra nőtt, s az eques publicus-szal bírók sohasem mulasztják el fölirataikban e minőségük megemlítését. Fővárosunknak gazdagságát illusztrálja tehát, ha sűrűn találkozunk e címmel. Viselői mindnyájan tekintélyes emberek.
Varenius Pudens - flamen coloniarum, s praefectus cohortis; M. Cominius Quintus Sarmizegetusa pontifexe, s Antoninus császár helyett praefectus quinquennalis; Quintilianus a székváros flamenje, quinquennalis, Apulum decuriója, s Porolissum (Szilágy m. Mojgrád) patronusa. Sokan vannak az egyszerű eques Romanus rangot viselők is, és közülük többen tekintélyes állásokat, sőt állami hivatalokat töltenek be, mint M. Antonius Valentinus - sacerdos arae Augusti nostri, coronatus Trium Daciarum; Cominius Celernus - tribunus legionis; Sextus Pilonius centurio Legionis IIII. Flaviae Felicis harminchét évi szolgálat után lesz lovaggá a végkielégítéskor kapott 400,000 sestercius alapján, s mint ilyen tagja az ordonak.

A városi főhivatalokat viselt polgárok, a quinquennalis duumvirek, duumvirek, aedilisek, quaestorok, lia megválasztatásukig nem voltak tagjai a tanácsnak, úgy éviik lejárta után ők is azok lesznek - hivatalból. Hasonlóan a főpapok, kik a császár oltárának papjain kívül,
- előbb mindnyájan városi tisztviselők.

Ez érdemes urakból álló sorozatot az egyszerű - hivatalt még nem viselt decuriok - pedani, miként a canusiumi album nevezi őket - zárják be. Közöttük két veteránt is találunk: A. Manlius Verus, a XV. legio kiérdemült signiferjét, és L. Valerius Rufus nyugalomba vonult consuli beneifciariust.

Az ordoba van egyesítve ekként a város lakosságának színe-java, szellemi és vagyoni arisztokráciája. az egyetlen tényező, mely valódi hatalmat gyakorol a város összes ügyeiben részben mint kezdeményező, rendelkező s végrehajtó, részben pedig mint ellenőrző közeg. Nagyon helyesen ítéli meg tehát I. Justinianis császár a birodalom régi szervezetét, midőn egyik novellájának bevezetésében így ír:

»Az államunkat alapító férfiak szükségesnek tárták, hogy a városok tekintélyes polgárjai - a viri nobiles, zárt testületbe egyesíttetvén, igazítsák a közügyeket s tartsanak mindent rendben.«


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia.