logo

XXII September AD

A lakosság nemzetiségi viszonyai.

Eme arisztokratikus szervezet rendkívüli erejét, életképességét legjobban az bizonyítja, hogy keretében békésen megfért egymás mellett oly tömérdek nemzetiség, sőt együvé tartozónak tekintő, érző magát mindannyi a perctől kezdve, midőn Traianus a birodalomnak utolsó európai szerzeményét a világ minden részéből ide parancsolt telepesekkel benépesítő, pótolva a régi lakosságot, melyet a véres háborúk annyira megritkítanak, hogy föltűnt, még az ellenségeik pusztulásával édes keveset törődő rómaiaknak is.
A gyarmatosítás, betelepítés megadóztató világrészünknek jóformán minden népét Britanniától, Belgicától, Hispániáig, a Fekete sőt Kaspi tengerig. S a milyen tarka a polgári lakosság, éppoly vegyes a helyőrség. A légiók, a XIII. Gemina, az V. Macedonica főhadiszállásaik területén, amaz Pannóniában, emez Moesiában Boroztatván, áthelyezésük alkalmával kelta thrák elemekből állnak s a tartománynak katonai főpontjain állomásozva, a római haderőnek társadalmi hatásánál fogva is fontos, és csak válságos pillanatokban mozgósított magvát képezik, míg a segédcsapatok a folyton mozgatható s a szükséghez képest a fenyegetett területekre helyezett véderőt, a tényleges működésben lévő sereget. És ez a rómaiaknál egyenlő a barcra való teljes készültséggel. Legnagyobb részük már a hódítás alkalmával rendelik Daciába. Traianus onnan válogatta össze ezredeiket, honnan épen lehetett. Ezért a különös jelenség, hogy békés egyetértésben találjuk egymás mellett a brit és ituraeai, a germán és mór csapatokat, a batav és numidiai lovasságot.

A Kr. u. 43-ban meghódított, de még Titus és Domitianus alatt is lázongó Brittannia fegyverfogható, erőteljes, harckedvelő népét a császárok nagy előszeretettel újoncoztatván, csapataikat a messze fekvő s állandóan tekintélyes haderőt igénylő tartomány békéje érdekében rendesen külföldön alkalmazzák, ott hol a bennszülöttek nem fajrokonaik, hol a folytonos elfoglaltság nem hagyott időt nekik csöndes ábrándokra, melyeknek mindig nyomában jár a majdnem legyőzhetetlen honvágy, hűvös völgyeik, zordon bérceik után, Traianus a polgárjogot kapott brittek első cohorsát (Cohors I Brittanica miliaria civium Romanorum) az alsó-kosályi táborban helyezi el; egy kisebb osztályuk pedig Germisaraban (Al-Gyógy) állomásoz.
Csapatuk a második század végéig tartózkodik itt, veteránjaik a Szamos és Maros partjairól aligha térnek vissza többé nagy szigetükre, hová csak ifjúságuk emlékei fűzzék őket, míg Daciához már a férfikor keserves küzdelmei, talán dicsősége kötik, családjaik s ama kis ház és darabka föld, melyet a Caesarok kegyelme adott nekik, midőn hosszú huszonöt vagy harminc év után letéve fegyvereiket csöndes nyugalomba vonulnak. Galliai fajrokonaik is kezdettől fogva szolgálnak a tartományban.
Hadrianus 129 március 22-én bocsátja el III. cohorsuk veteránjait. Es e derék keltákat teljesen ide szoktatván a viszonyok, első cohorsuk az ő ivadékaikból újoncoztatik s »Dacica« melléknevet kap, később pedig lovasságukat a pannonokkal, majd a bosporusiakkal osztják egy ezredbe (ala). Így lassankint jelentékeny polgári elem képződhetett, mely befolyást gyakorolt a közéletre is. A Gallia Belgicaból származott T. Fabius Ibliomarust Apulum canabaja decurionak választja.

Déli szomszédjaik az iber hispánok már tömegesebben vannak, - talán a hispan eredetű hódító azzal is ki akarja fejezni spanyoljai iránt való előszeretetét, hogy feltűnő nagy számban alkalmazza őket az új tartományban, melynek megszerzését világeseményként ünneplék az egykorúnk. Hispania őslakói, az iberek törzsének nyelve az eddigi kutatások alapján még nem sorozható be a főnépcsaládok közé, csak annyi a bizonyos, hogy nem tartozik az árjákhoz, mert ragozó. Hajdan jóformán átalános volt az egész félszigeten; csak a déli partokon Cadix és Granada között uralkodott a. punoké, de befolyásuk a rómaiak előhaladásának arányában csökken, s lassankint el is enyészik, majdnem nyomtalanéi, a nélkül, hogy észrevehető hatást gyakorolt volna a bennszülöttekre. Annál jobban hatottak az éjszakról, Aquitania és Gallia Narbonensisből betóduló kelták.

Az iberek sötétbarnák, mint déli szomszédjaik, éjszak Afrika népei, s élesen elütnek a magas termetű, legtöbbször szőke hajú és kékszemű keltáktól; életmódjukban rendkívül mértékletesek; dolgozni nem szeretnek, modoruk büszke és méltóságos; ravaszok, még ha műveletlenek is; a védelemben vitézek, kitartók, a gerilla harcban páratlanok, míg nyílt ütközetben majdnem használhatatlanok. De Traianusnak épen ilyen népre volt szüksége, hogy a hegyekkel borított és számos apró törzs által határolt Daciát kellően megvédhesse. És ezért majdnem kivétel nélkül ra mindig veszélyeztetett határtáborokba helyeztetnek el. A Magyar-Egregy (Szilágy m.) közelében épült castrumhan a Cohors L Hispanorum Pia Fidelis állomásozik.

Kolozsmegye éjszaknyugati határszélén Largianaban a Cohors II. Hispanorum, és ugyancsak eme cohors néhány centuriája (század) vezényeltetett Ampelumba (Zalatna); Potaissa (Thorda) közelében a Cohors I. Ulpia Hispanorum Miliaria Civium Romanorum; Udvarhely-megyében Enlakán a Cohors III. Hispanorum Equitata s a Cohors IIII. Hispanorum őrzi a tartomány belsejébe vezető hegyi utakat; a hunyadmegyei Germisaraban az asturok ala-ja állomásozik; Micia (Vecel) fontos castrumot, mely a marosi közlekedést s az Érchegységbe nyíló völgyeket biztosító, a campagonok könnyű csapatjai tárták megszállva, kisebb osztályaik pedig szét vannak szórva az egész vidéken. E cohorsok és alak majdnem kivétel nélkül kezdettől fogva tartózkodnak Daciában, a latinságnak buzgó támogatói és terjesztői lehettek, ivadékaikban is, terjesztői a római műveltségnek, melyet egyenesen hazájukból hoztak, mert csapataik minden valószínűség szerint hazulról rendeltettek a gerillaharcokban annyira bővelkedő dák háborúkba, a győzelem kivívása után pedig, a helyi viszonyokra való tekintettel, itt hagytak helyőrségekül. így veteránjaik is ide telepíttettek, kiknek megürült helyeit első sorban fiaikkal tölték be, és csak azután, ha nem telt ki igy a kellő számú újonc, soroztattak helyőrségeik területén.

A hadászatilag fontos pontokat a hispánok mellett leginkább germánok védelmezik, s csapataik kivétel nélkül Alsó-Germaniából származnak. Certia-ban (Magyar-Egregy) a Cohors I. Batavorum Miliaria állomásoz, egy lovas ezredük pedig az Ala I. Batavorum Miliaria talán Krassó-Szörény megye területén. Népük a Rajna deltájában lakott s Julius Caesar vagy Drusus csatolá területüket a birodalomhoz, békés úton, és ők fajrokonaik nagyobb részétől eltérően, hűséges jó alattvalók.
A kormány nagy kiváltságokkal viszonozza lojalitásukat, teljes adómentességet ad nekik, de másfelől rendesen újoncoztat is, s a batavok fegyverfogható ifjúsága majdnem kivétel nélkül katonáskodik. Csapataiknak tisztjei korábban szintén saját nemzetbeliek voltak, különösen nemeseik, de Civilis forradalma óta Vespasianus itáliai tiszteket alkalmaz, s cohorsaikat Germanián kívül helyezi el. Ezt a politikát követi Traianus is, midőn a Legio I. Minerviával a római diadaloszlopon is föltüntetett germánokat vezet Decebal ellen. Bérceink között csapatjaik kétségtelenül épp oly vitézül harcoltak, mint egy emberöltővel előbb Nero alatt Brittanniában, se vitézség, de állandó hűségük is, nem véve figyelembe a politikát, elég indokot szolgáltatott a hódítónak arra, hogy hadosztályaikat rendes szolgálatra is Daciában hagyja. Velük együtt katonáskodtak az ubiak Ad Módiam (Mehádia) castrumában, s a tungroknak egy lovas osztálya Alsó-Tlosván.

A germánok déli szomszédjait a kelta vindelicieket Miciaban a Cohors I. Vindelicorum képviseli. Ezredük úgy látszik állandóan itt maradt, mert Antoninus Pius 157 december 13-án bocsátja el veteránjaikat. Meghonosultak tehát ők is. A sajátképi Raetia már jóval nagyobb kontingenst szolgáltatott. Apulumban a Cohors I. Alpinorum Equitata említtetik, Miciában pedig a Cohors I. Alpinorum. E két csapat eredetileg talán Raetia őslakóiból szerveztetett, kik a császárság idejében is meg tudák tartani rejtett völgyeikben ősi civilizációjukat s az etruskokkal rokon nemzetiségüket.
Az Alpok déli völgyei Italia közvetlen befolyása alatt lévén, korán romanizáltattak, s e ténynek ad kifejezést a Traianus császárnak 110 február 27-én kelt honesta missiójában előforduló elnevezés: Cohors VIII. Raetorum Civium Romanorum. A teljes jogot élvezett polgárok fiaiból újoncoztatott tehát e csapat, és elbocsátott legénysége Daciában az eleintén még igen gyér polgári elemet szaporítja, midőn veteránjai nyugdíjukkal letelepedtek a gyorsan fölvirágzó városokba. Előnyös helyzetük ősi hazájukból is sokat csalhatott ide, mert fölirataink olyan raetiai polgároknak emlékét is fenntartják, kik nem a nemzeti cohorsokban, hanem a birodalmi hadseregben szolgáltak. így a Galéria tribusba tartozó cluniai T. Julius Leuganus a Legio XIIII. Gemina Martia Victrix veteránja, s Apulumban a XIII. legio canabajában tartózkodó polgárok templomának őre. Betelepedésük tehát 180 előtt történt.

A Daciával jóformán határos Pannóniát is igénybe veszi a római hadvezérlet a tartomány helyőrségének szervezése alkalmával. Pannonia lakossága kelta származású, s egyik főtörzsük »boj« nevet viselt. Róluk nevezték el Strabo és Plinius Mosony, Sopron és Vas vidékét a »bojok pusztaságának« - »deserta Boiorum« -állítván, hogy Burivista dák király teljesen megsemmisítette volna e hatalmas népet. De ez aligha igaz, legalább nem ily mérvben. Itt vannak a bojok még később is, és velők együtt sok törzsrokon kelta nép, szintoly kevéssé Írták ki őket a rómaiak, lázadásuknak leveretése után (6-8 Kr. u.), mert hiteles írók, de a közvetlen jelenből merítő föliratos kövek is számos kelta népet említenek még másfél, sőt két századdal később is. Csak Ptolemaeus névsorára utalok, ki itt-ott még határaikat is kijelöli. A bojok 140 körül Kr. u. Ausztria szomszédságában, talán Vasmegyében laknak, s ha L. Volcatius sírköve igazat mond, úgy még némi önállóságot is élveznek. És keltaságuk is kétségtelen. Legalább Strabo határozottan állítja.
A másik nevezetes néptörzs, mely Pannóniát lakta, az aravisc volt. Az isc végzet szintén kelta eredetre vall. Az araviskok, ha Ptolemaeus adatait helyesen vonatkoztatom, a Duna mentén laktak együtt a hercuniátokkal. A Dráván túl a scordiskok telepedtek meg. A breucokat névszerint is megemlítik Dacia feliratos kövei. Pannonia területén az elsoroltakon kívül lakhatott még számos más nép is, de az irányadó törzsek mégis csak a kelták voltak, s ha a rómaiak nem nevezek Pannóniát Galliának, úgy annak oka valószínűleg az, hogy az előbbit mint gúnynevet már itt találták. És így az emlékeinken megnevezett pannon csapatokban keltákat, bár részben talán romanizált keltákat, kell sejtenünk. Hadtesteiknek nagy része a Maros mentén táborozik: Apulumban az Ala II. Pannoniorum, Miciaban pedig az Ala Pannoniorum, Sarmizegetusában az Ala II. Pannoniorum Equitata végzi a helyőrségi szolgálatot. De konstatálhatók nyomaik a polgári elemek köreiben is: így Apulum, föliratai közt Claudia Savaria sírköve olvasható, Napocaban pedig a vindobonai eredetű Aurelius Umbrianus szentel fogadalmi oltárt Venusnak.

Moesia, romanizált részeiből, csak polgári elemet adott. Sarmizegetusában Aurelius Constantius viminaciumi decurio telepszik meg, Potaissában pedig az Alsó-Moesiában született Aurelius Zosimust és fiait találjuk.

A Duna jobb partjának alsó részét a Margus (Morava) mindkét partja és a Haemus között elterülő hegyvidéket, s a Havasalföldet thrákok lakták, elárasztva éjszak felé Daciát, délen pedig a Bosporuson túl Bithyniát, Phrygiát. Nem ok nélkül mondja tehát Herodot hogy e nép a hinduké után legnagyobb az egész világon. És még sem jutott nekik döntő fontosságú szerep a világtörténetben. Nyelvükkel együtt kihalt nemzetiségük is, alig hagyva nyomot maga után. Törzsüknek jellegét az elmosódott régi adatok alapján majdnem lehetetlenség rekonstruálni, s teljes bizonyossággal csak annyit mondhatunk, hogy kitűnő katonák, kik harciasságuknak számtalan bizonyítékát adták a peloponnesusi háborúk és Nagy Sándor hadjárataitól kezdve a Caesarokig, akár az ókorlegnagyobb hódítója, akár a rómaiak ellen vagy mellett küzdöttek. A vidékeiken divatozó, vad és mégis nagyszerű isteni tisztelet is nemzeti sajátságuk talán, melyet oly érdekessé, és bizarrsága dacára is oly vonzóvá tettek a rózsákká fejlett ifjú leányok által, tavaszkor éjszakánként, fáklyafénynél tartott ünnepélyek; majd a férfiak szertartásainál az ének, a zajos, hódító zene, a patakként omló bor és vér, melyek végletekig izgatták a szenvedélyeket. A felséges és rettenetes Dionysos is thrák istenség és a görögök, rómaiak, midőn elfogadták őt, meghonosították szertartásait is.
Törzseik a hódító Caesarok kormányával jó ideig nem tudják megbarátkozni, sokat küzdöttek, lázongtak ellene, de végre is beleszoknak lassan a változhatatlanba, feltétlen hívei lőnek Rómának. Daciában több csapatuk állomásozik. Optatianaban (Magyar-Grorbó) az Ala Thraecorum?) Antoninus Pius 157 december 13-án s 158 július 8-án a Cohors I. Thracum Sagittariorum (íjászok) veteránjait bocsátja el; ugyancsak ő meg nem határozható évben a Cohors VI. Thracum kiszolgált legénységét. E csapatok úgy látszik a szorosabb értelemben vett thrákok közt újoncoztattak, mert egyik törzsük a bessek külön megneveztetnek a honesta missioban, melyet Hadrianus márc. 22-én adott ki. És e csapatok aligha éltek úgy Daciában mintha idegenben lennének. Hiszen fajrokonaik, a dákok a hódítás dacára is megőrizzék nemzetiségüket.
Veteránjaik révén, de a hivatalos telepítés és önkéntes telepedés útján behatolván a polgári népesség rétegeibe is, jellegzetes neveik többfelé konstatálhatók: Sarmizegetusában Lon. C. Sahara Mithra-nak áldoz, C. Sextus Atta Mercuriusnak; Apulumban Plavius Attalus Sule (?) dák vagy thrák isten tiszteletére váltja be egy szerény táblácskán fogadalmát; ugyanitt egy bánatos anya közös sarcophagba helyezi tizenhárom éves leánykáját Januaria Pupat és kilenc éves fiát. Megtaláljuk a besseket is Szamosújvárott Aelius Diaiest fia Aurelius Ditugenius temeti, Apulumban Mucasenus Cesorinusnak, neje Rescu Turme Soie állít sírkövet; a fővárosban pedig Julia Bessa és férjének feliratát olvashatjuk. Megtaláljuk Daciában a thrákoknak bosporusi testvérét is: Apulumban az Ala Bosporanorum, Miciában pedig az Ala I. Bosporanorum szolgálja a Caesarokat.

A Balkán félsziget nyugati részét, a thrákokkal párhuzamosan az illyr néptörzs foglalja el, melynek utódjai, az albánok még most is élnek, éppoly gondokat okozva néha az európai diplomatának, mint egykor őseik a rómainak. Népük az indogermánok nagy családjába tartozik, rokona a görögnek, de aligha közelebbről mint a kelták a latinoknak. Erőteljes déli faj; barna arcszínük eléggé igazolja a meleg égalj alól való származásukat. Józan, mértékletes, büszke emberek; főfoglalkozásuk a marhatenyésztés, a földművelést nem szeretik, de. annál kitünőbb katonák. Politikai fontosságra csak skodrai királyságuk emelkedett, de Róma erős karja leveré ezt is, már Hannibal háborúit megelőzőleg, tehát előbb hogysem romboló hatását érvényesíthette volna.
A város építésének hatodik, hetedik évszázadában pedig megszállván az egész partvidéket Istria és Scutari (Skodra) között is, az illyrek teljesen háttérbe szóróinak, vissza a félsziget belsejébe, hova csak Augustus fegyverei hatnak el, midőn szervezi Illyria névvel az újonnan meghódított területeket. De nem sokáig maradtak békében.
Kr. u. 6-ban átalános lázadásban törnek ki, s a birodalom csak egész erejének megfeszítésével tudja legyőzni az óriás arányokat öltött mozgalmakat. Nemzetiségüket azonban nem érinti, s a mai Bosnia, Szerbia déli részei, de mindenek fölött Albania lakossága megtartó faji jellegét a császárok korában is. Ez azonban csak a civilizációtól való teljes elmaradás árán történhetett.

A partvidék másképen sokkal szerencsésebben fejlett. A görög kereskedők szülőföldjükhöz legközelebb eső területen Apollóniát (Valona mellett) s Dyrrachiumot (Durazzo) megalapítják ugyan, s betelepítettek néhány szigetet is, de az éjszakra fekvő részeket már itáliaiak szállták meg, oly tömegesen, hogy a gyarmatosok jelentékeny szerepet játszottak Caesar és Pompeius harcaiban. Augustus önkormányzati joggal ruházta fel városaikat, Dalmatia gyorsan fölvirágzott, míg a hajdan oly hatalmas görög emporiumok elhanyatlának, s ezzel félbeszakadt a déli illyrek hellenizálása is.
Annál nagyobb mérveket öltött az éjszakiak ellatinosodása. A civilizáció is gyorsan terjedt, s a béke műveihez szoktatott bennszülöttek kitűnő kereskedők, iparosok, munkások lesznek. Ok művelik Bosniának gazdag vas és ércbányáit, s oly tökélyre fejlesztők iparágukat, hogy a birodalom legkiválóbb bányászaiként említtetnek. Ezért telepítő őket tömegesen már Traianus a bőtermésű daciai Érchegységbe, itt arany, Potaissa (Thorda) vidékén só és kő, Sarmizegetusa szomszédságában pedig márványbányászokul alkalmazva életerős, kitartó munkásaikat. Főtelepük Alburnus Maior (Vöröspatak) volt, a »Vicus Pirustarum«, hol külön főnök alatt éltek, ha vonatkoztatható reájuk T. Aurelius Afer ampclumi fölirata, melyen dalmatának mondja magát és »princeps adsignatus«-nak »ex municipis Splonoc. Fő iparáguk itt is a bányászat, melyet részben, mint bérlők, részben mint jobbágyok űznek. De vannak közöttük önálló bányabirtokosok is.

A vöröspataki viaszos lapok élénk világot vetnek társadalmi és magán viszonyaiknak jóformán minden ágára. Idegen, keményhangzású nemzeti neveikről könnyen fölismerhet ők: Aurelius Epicatius családjával, Aurelius Aculucmus fiaival Aur. Basianus és Dasius-szal Potaissában lakott; Apulumban Manus Cerdo, Crescentius Piator, Verzovia Saturnina, kinek fia már római lovag, Mammulo, Ulpius Clonus, s az ifjabb Mammulo; Sarmizegetusaban P. Aelius Themes, Aelia Andena, Aelius Macrinus Epidianus, Epidius; Drobetaban Ulcudius Bedari, Suttá Epicadi.
Álljon még itt néhány név a vöröspataki viaszos lapok alapján összeállított jegyzékből is: Anduenna Batonis, Annesis Andunocnes, Bato Pr... vi Toves, Cerdo, Mico, Geldo, Titus Beusantis qui et Bradua, Planius Verzonis Sclaies, stb. Neveik tehát egy-kettő kivételével mind latinositvák, a mi arra mutat, hogy Illyriának romanizált részéből, tehát Dalmatiából kerültek ide. Szolgáltak, mint katonák is, Hadrianus császár 129 március 22-én bocsátja el az Ala Equitum Illyricorum s a Vexillatio Equitum Illyricorum veteránjait. Képviselve vannak a dalmaták is: Apulumban jaderiek és aequumiak, Ampelumban salonaiak tartózkodnak.

Dalmatia és Macedonia határa, határa kelet és nyugatnak, a latinság és görögségnek is, a két nagy kultúr elemnek, melyek itt békésen, kölcsönösen, jótékonyan hatva állnak egymás mellett, bár utóbbinak fejlődése nem tart többé lépést az ifjabb testvérével, a latinsággal, mely fegyvereivel és szellemének mérhetetlen erejével meghódítja a földközi medencének mindkét partját egész Hercules oszlopáig, - még egész Európát. De annál nagyobb a hellenizmus hatása keleten, melynek be-folyása elől a hatalmas nyugati colossus sem tud, de nem is akar elzárkózni, mióta elfoglalja Ázsiát.

A hellenizmus átalános fontosságú tényezőként Kr. e. a VI. században lép föl, s akkor oda mutatott minden jel, hogy a görögök kezében leend a világ jövője. Gyarmataik elárasztok a földközi tenger partjait, a kereskedelmet hajóik közvetítők, s ha leghívebb szövetségesük a fáraó átvágatja a Suezi földszorost és képes érvényesíteni nagyhatalmi állását a keleti világrészben is, úgy a görögök előtt megnyílt volna egész Ázsia. De ez nem történhet meg, egyelőre csak a kis-ázsiai és syriai partokra voltak utalva, hol az Assyra bukása után alakult országok királyai, ha meghódítják is városaikat, s ellenállnak - néha igen nagyralátó politikai aspiratioiknak, nem érintek nemzetiségüket, sőt ápolják műveltségüket, meghonosítják vallásukat, intézményeiket még birodalmaiknak belsejében is.
A lydiai uralkodók számtalan görög templomot alapítanak s ajándékoznak meg pazar bőkezűséggel. Delphi Croesustól kapja legértékesebb kincseit. E pompás és sok reményt keltő idillnek Kyros vet véget, midőn 546-ban megdönti a leggazdagabb király trónját. A vendéglátó, bőkezű, kegyes uralkodó helyét perzsa satrapa foglalja el, ki egyformán követeli s hajtja be az adót mindenkitől. A görögök erre felkelnek, de szabadságharcuknak vége romlás, pusztulás és a nagy király uralmának teljes megszilárdulása.

Még nagyobb veszteség volt reájuk nézve Egyiptom eleste. A görögök támogatták ugyan a fáraót, de a perzsák százezreivel nem tudván megmérkőzni, ellenséges hatalom kerül fölényre a Nilus mellett, Syriában és Kis-Ázsiában, - mely gátolni igyekszik mindenhol a hellenizmus terjedését. Később jobbra fordáinak a viszonyok. A győzők megismervén a legyőzötteket szabad tért nyilának nekik, s a görögök otthonosak lesznek a »nagy király« palotájában is. És Darius Hystaspes a skythák ellen indított nagy vállalatára már a görögök együttes támogatását veheti igénybe!
Ez az érintkezés azonban nem volt benső, csak az önző óriás szeszélyes barátsága, melynek közönként meg-megújuló ellenségeskedéssé kellett válnia s elkeseredett harcokká. És ennek dacára a jó barátság évei dús hasznot hajtanak a helléneknek, a viszályokéi pedig sohasem tevék kiegyenlíhetetlenné az ellentéteket. A görög tudományosság, szellem, ügyesség mindenhol érvényesülhet; szabadon gyakorolják még vallásukat is, mert Ahura-Mazda nem irígyli Zeus olymposi trónját, sőt megengedi, hogy az idegen, de hatalmas istennek barátságát keressék a nagy-király mint alattvalói. Datis háromszáz font tömjént égetett el a delosi nagy oltáron.

Az Ázsiában és Afrika északnyugati részében lakó görögöket ez alattvalói viszony, ha teljes békében részesíti is, és városaikat a nyugalmas fejlődés áldásaiban, nem elégíthető ki, hisz a műveletlenség és műveltség, a szolgaság és szabadság annyira ellentétes elemek, hogy lehetetlenség azokat kiegyeztetni. Nem is kisérték meg egyik oldalon sem. E megalázó helyzetnek makedoni Nagy Sándor vet véget, midőn sasként csapva Ázsiára, meghódítja az Achaemenidák birodalmát.
A görögök, mint megváltót, a művelt világ megszabadítója s az egyetemes Hellas megalapítóját üdvözölték. Örömük csalódás volt. Sándor nem adott köztársasági szabadságot! de nem is adhatott keleten. Ázsiában a szabadság üvegházi növény, mely az apáthiáha merült, az önállóságot nem ismerő népek között nem verhet gyökeret, melyet nem élvezhettek ott a görögök sem, mert egy akaratnak, Nagy Sándorénak kellett engedelmeskedniük, hogy a király óriási alkotása: a görögség világuralma megszilárdítható legyen. Ez megtörtént. Es Sándor alapításai a földközi tenger partjaitól nyugat Indiáig terjed, a hellenizmus alakító, éltető erőként hatja át az egész keletet. A király halála után az óriás birodalom fölbomlik ugyan, de intézményei tovább élnek, jóformán lankadatlan erőben, teljességben még akkor is, midőn a törpe diadochok már alig árnyékai a nagy elődöknek. A hellen politika sziklavárként állott, terjesztve, propagálva a görögséget még a legnagyobb politikai s szellemi ziláltság idejében is.
Ez áldatlan zavart Róma szünteti meg, midőn Pompeius meghódítja Kis-Ázsiát, Syriát, s Augustus Egyiptomot. Ezzel az imperium Nagy Sándor örökébe lép, s a görögök a sasokat szabadítókként köszöntik ismét. Róma készen kapja a kormányzatnak minden elemét a politiát érintetlenűl hagyja, s csak a széthúzó elemeket egyesíti, tömöríti. A görögség tehát újra egynek érzi magát, de az egység megalkotója megint idegen, mint a makedónok voltak, de a kiket mégis áthatott s legalább nyelvre nézve görögökké tett Hellas szelleme, míg Kóma csak kardja és pajzsa akart lenni a görögöknek - az egész világon! És ez betelt.

A császárok éppoly philliellenek lévén, mint a haldokló köztársaság nagyjai, kormányuk alatt a görögség akadálytalanul terjedhetett, s míg Nagy Sándor keletet nyitja meg, Róma nyugatot tárta föl elüttök egész Brittanniáig. És a görög rugékonyság, élelmesség föl is használja a helyzetet eléggé, mert tömegesen árad szét az imperium latin felében is, - de nem az európai Hellas-ból, hisz ez már haldoklott, hanem Ázsiából, Afrikából. S a római innen is szívesen látja őket, mint a legnagyobb históriai múlt örököseit.
Nincs is az imperiumnak egyetlen tartománya sem, hol ne találkoznánk velők. Sűrűn vannak Daciában is, hova részint telepíttettek, részint önként jöttek. Jelentékeny telepeik vannak Dacia minden községében, de különösen Sarmizegetusában, Apulum s Alburnus Maior-ban, hová kétségtelenül a bányászattal összefüggő élénk kereskedés vonzhatta őket. De feliratos emlékeink tanúsága szerint a görögökkel együtt jelentékeny számú nem hellenisált, vagy külsőleg, főképen politikai intézményeikben görögösített keleti telepedett Daciába különösen Kis-Ázsiából, Syriából.

A hatalmas félszigetnek egykori politikai arculatja teljes hasonmása a német római birodalomnak. Százféle kis államból, királyságból áll, melynek bennszülött uralkodói örökös játékszerei voltak a szomszédos nagy hatalmaknak, Assyriának, Perzsiának, a makedónok világbirodalmának, ennek bukása után pedig a rómaiak diplomáciájának. És e kis-királyságok népessége eléggé sűrű, s még éjszaki életerős törzsekkel is szaporodik, midőn a galaták Európából átköltözvén állandóan megtelepülnek a belső részekben. S a hellen városi élet világrészünkön kívül sehol sem vert oly hatalmas gyökereket, mint itt. Josephus szerint Asia tartományban ötszáz község volt, holott e provincia alig harmada a félszigetnek; Ptolemaeus az önálló törvényhatóságú városok számát 558-nak mondja. Egy-egy városhoz pedig nagy területek tartoztak számos községgel. Így az Amasia hatósága alá rendelt vidék 16,800 km2 tett. És e városok igen tekintélyesek voltak, - mert némelyik 100-400,000-nyi lakossággal dicsekedhetik! Környezetük sem lehetett tehát pusztaság.
Strabo, szülővárosának - Amasiának beszélik az örményekével rokon ősi nyelvet. E phrygeknek egy vexillatióját Antoninus Pius bocsátja el 158, július 8-án. Az asianusok főhelye Napoca, hol előljárójuk Germanius spirarcha. 235-ben Severus és Quintianus consulok évében kelt csonka névsorukon huszonnyolca pár, kétségtelenül férj és nő említtetik, és neveik között még igen sok vall az ősi nyelvre mint: Tattario, Dizo, Eptala, Tzinto, Ermescus;a nők között Epipodía, Tzinta stb. Apulumban Isidora - domo Asiae, tehát asiai, míg Aelia Bassa és Aelius Pergamianus Miciában pergamoniak.
Az északon fekvő egykor egészen thrák, de a császárság idejében teljesen elgörögösödött Bithyniát Ampelumban Asclepius és Asclep . . . cives Bithynum képviselik; a szomszéd Paphlagpniából M. Antonius Onesas és M. Aurelius Theodotus Glycon kígyóisten tisztelői származnak. Jelentékenyen nagyobb számban vannak a kelta galaták, kik dacára, hogy évszázadokig laknak Kis-Ázsiában, a legnagyobb szívóssággal tartják meg faji jellegüket, nemzetiségüket, intézményeiket, és Hieronymos egyházi atya tanúsága szerint Kr. u. a negyedik században is ugyanazt a nyelvet beszélték, bár idegen elemekkel telítve, melyet európai fajrokonaik Trierben.
Mennyivel erősebb lehetett nemzetiségük Traianus s első utódjai alatt! Majdnem eredeti tisztaságában hozhatták azt magukkal új hazájukba, Daciába. Bérceink között Napocat csak időleges tartózkodási helynek tekintvén »Galatae consistentes« nevezik magokat, de Miciában és Germisaraban már collegiumokat alapítanak, kétségtelenül anyagi érdekeik, nemzetiségük és vallásuk védelmére. Sarmizegetusában vannak taviumiak is, s közölök A. Januarius Rufus a Collina tribusba tartozik.
Érdekes lenne nyomát találnunk, hogy mily viszonyban voltak e telepesek, kiknek elei negyedfél század előtt hagyták el világrészünket, Daciában talált fajrokonaikkal. Közeledtek-e egymáshoz? Vallási tekintetben elég éles lehetett köztük az ellentét, mert az ázsiai kelták elhagyván őseik hitét, a druidismust, a szomszéd phrygek cultuszát fogadták el. Kis-Ázsiából származik még az Apulumban állomásozó Cohors I. Oretulorum legénysége.

Ősi hazájuk a Pampliyliához, majd Pisidiához számított carbaliai Kreton lehetett.
Nagy Sándor világbirodalmának földrajzilag legfontosabb része Syria volt, mint az Ázsia és Afrika közti kapocs, s mint közvetítő a tenger és Mesopotamia közt. Ezért telepíti ide népének színét, javát, második Macedóniát alkotandó a dúsgazdaság és virágzó óriás területeken. Innen kormányozta birodalmát a béke rövid napjaiban, s holta után is itt székelt a régenség, míg a diadochok fel nem darabolják uruknak örökét. De a Seleukidák politikája is ugyanazon csapáson haladnak, mint Sándoré, a hellenizmus, legalább intézményeiben, napról napra terjedt, s mindinkább megszilárdulván, Pompeiusnak alig van szervezni valója, midőn a földközi tenger partjainak majdnem legutolsó szelvényét a köztársasághoz csatolja. A görög politiát érintetlenül hagyják a Caesarok is.
Amalgamizáló hatásai észlelhetők voltak már kezdettől fogva, de a népnek nagy tömegét még sem hellenizálták. Erős faji jellege ellenáll minden kísérletnek, és megmarad sémitának. S ha előkelői elsajátítják is a régi hódítók nyelvét, műveltségét, szokásait és használták is a közéletben, kereskedelemben, szírek maradtak mégis, miként nálunk a románok megtartják nemzetiségüket a hivatalos magyar nyelv s magyar műveltség dacára is. A szírek így félig hellenek, félig sémiták, csak görög mezt öltött keletiek, kik valódi fanatizmussal csüggenek őseik vallásán, propagálva, terjesztve azt meddig a görög s latin nyelv hatalma elért. És midőn syriai dinastia foglalja el a Tiberis parti trónt, Jupiter meghátrál Bal elől, nemcsak Rómában, de a keleti provinciákban is.

A vallás terjesztésével s megőrzésével együtt jár a nemzeti nyelv terjesztése és megőrzése is, házi tűzhelyeiknél a hatalmas görög városok lakói - még Antiochia sem volt kivétel - legnagyobb részben saját idiómáikat beszélik, legtöbbször még neveikben is kifejezést adva származásuknak. Az Európába költözött szírek legtöbbszőr latin vagy lati nősített neveket használnak ugyan, talán a nagy közönség kedvéért, de fölirataikban csak a legritkább esetekben mulasztják cl nemzetiségük megemlítését. S hogy ez mily erős volt a hellenizmus dacára is, legjobban az bizonyítja, miképp a syriai metropolisok nevének legtöbbje nem görög, hanem eredeti semita alakjában jutott át az utókorra. Es midőn Daciát telepíteni kezdik, már el voltak hintve a nemzeti reactio magvai is, mely a második század második felében abban nyilatkozik, hogy az előkelők a nemesség, mint polgárság körében megtagadják a hellénséget, meg a nyelvvel együtt, mire lassanként irodalma is támad Syriának, mely idővel buzgó közvetítője lesz a kereszténységnek.

Ily jellegű telepesek a kormányzatnak ama célját, hogy Dacia romanizáltassék, nemigen segíthetek elő. Pedig sokan voltak Syria minden részéből. De egyébként sem nyert velők az imperium. A szírek nem javítók a fajt, sem a közszellemet. Nekik - írja Renan nem volt meg sem az a bátorságuk, sem az a bölcsészeti emelkedettségük, még kevésbé életerejük mint az európaiaknak.
Halaványak, gyönge testalkatnak s rendesen hideglelősök, mert nem esznek, nem alszanak meghatározott mérték és időben. Húst alig fogyasztanak zöldséggel, de különösen hagymával táplálkoztak, keveset s inkább szundítva aludnak mindig álmatlanok, betegesek, és a hidegebb égalj alatt hamar elhalnak. Tömegesen költöznek Európába minden évben, a szállító hajókon felismerhetek voltak már a z első tekintetre nagy családjaikról, elragadó szépségű, majdnem egykorú gyermekeik csoportjairól, kik hátuk mögött a legnagyobb csöndben játszadoztak, míg a hajadonnak látszó ifjú anyák alázatosan és édesen mosolygó arccal álldogáltak férjeik mellett. Főfoglalkozásuk nyugaton is a kereskedés és mindennemű közvetítés. E testileg gyönge, de szellemileg sok tekintetben erős faj volt egyik főakadálya, annak, hogy a római kabinet által kívánt latinosodás talán alig kezdődött el, nem hogy befejeztetett volna akkorra, midőn a bekövetkezett katasztrófák megdöntik Daciában a sasok uralmát.

Daciában konstatálhatók a kisebb táborok közelében, falvak és városkákban éppúgy mint a nagyobb municipiumok és coloniákban. Alsó-Kosályon antiochiaiak telepedtek le, Hévizén annyian vannak, hogy külön temetőt tartanak; Apulumban számos kereskedő tartózkodik4); de felirataik kívül még sok családot említenek. Sarmizegetusában mindnyájan, együttesen állítanak fogadalmi követ Mithranak kereskedőik pedig a dolichei Jupiternek, megemlítve nemzetiségöket is, s Dacia délnyugati részében még egy íjász csapatjok is állomásoznak. Helyőrségi szolgálatra azonban inkább az erősebb kötésű kommageneket alkalmazzák. Antoninus Pius 157 december 13-án bocsátja el a Cohors I. Flavia Commagenorum veteránjait; Hévizén IIII. Coliorsuk főhadi szállása van, Miciában pedig a Cohors II. Commagenorum látja el a castrumot, s talán vele együtt szolgáltak ott a Cohors II. Flavia Commagenorum és a Cohors II. Flavia Commagenorum Philippiana. De e két utóbbi valószínűleg egy és ugyanazon cohors - különböző időkben különböző nevekkel. Sokan lehettek a Kommageneből származott polgári telepesek is, mert latin nyelvet öltött főistenüknek a dolichei és kommagenei Jupiternek Ampelumban három papot tartanak: Aurelius Marinus, Addebar Semei és Oceanus Socratist.

Syria belseje Coelesyria is képviselve van. Ad Mediam (Mehadia) egyik fölirata oda valónak mondja Simonius (Proculus) Julianust. S ő aligha volt egyedül. Helyőrségeket adott a Palaestinától (illetőleg Dekapolistól) keletre a sivatag határán fekvő Ituraeais, és csapatjai már a daciai hódító hadjáratban is részt vesznek, állandó táborozásra is ide rendeltettek. Traianus 110 február 17-én bocsátja el a Miciában tartózkodott Ala I. Augusta Ituraeorum s az ismeretlen állomású Cohors I. Ituraeorum kiérdemült legénységét. Ugyanezt teszi Antonius Pius 158 július 8-án a Cohors I. Augusta Ituraeorumnak húsz s több évet szolgált katonáival. Ily hosszú itt tartózkodás után föl se tételezhető, hogy visszavágytak volna a végtelenbe vesző sivatagba, vagy a Hauránnak kopár vörös sziklái közé. Zsidók már kevesen voltak: Alsó-Ilosván Cittius Jiovai, s Apulumban Aurelius Chrestus és M. Chrestus. Nem akartak páriák lenni a nyugati provinciákban, midőn otthon szabadok, keleti diasporájukban pedig kiváltságosak is lehettek.

A Syria és Mesopotamia s Arábia közt fekvő végtelen sivatag oázisán épült a hatalmas Palmyra, az ókorlegkiválóbb kereskedő városainak egyike, (a bennszülöttek nyelvén Tliadmor), melyet helyzete, Összeköttetései teljesen függetlenné, sőt félelmessé tőnek. Midőn Antonius második Nagy Sándor akarván lenni Kelet meghódítását tervezé, elküldi légióit a gazdag metropolis elfoglalására is, - de a kalmárok, kereskedők véres fejjel űzzék vissza a támadókat. Augustus rendet teremt a birodalomban Palmyra meghajlik a császárság előtt, s a kormány szabad kereskedelmet biztosít polgárjainak az egész imperiumban: felmentetnek a légiókban való szolgálat alól is, de kötelesek megvédeni az Euphrates és Perzsa öböl felé vezető utakat. Ezt megtevők, de másfelől a béke csöndes éveiben a szabad kereskedési jogot lehetőleg kiaknázandók, elszéledtek polgárjai az összes provinciákba, s keleti ipar és fényűzési cikkekkel dúsan jövedelmező beviteli kereskedést űzve eljutnak Daciába is, magokkal hozva isteneiket, semita nyelvüket, mely a többi szírekétől nem igen különbözött ugyan, de a nemzetközi érintkezés révén megtelt perzsa, tiszta arab és zsidó elemekkel, sőt még görög s latin szavak és kifejezésekkel is.
A tulajdonnevek közt pedig oly káosz támadt, hogy majdnem lehetetlen azoknak osztályozása. Jó szerencse, hogy a helyi hazafiság segítségünkre jön legtöbb esetben, s a derék sivatagbeliek nemcsak szülővárosukat nevezik meg alkalom adtával, de használják nemzeti írásjegyeiket is. És ez azt bizonyítja, hogy nyelvük közkeletű volt magánköreikben, az övéikkel való érintkezésben.
Traianusnak diadalmas keleti hadjáratai után szerveztetvén a határ, Palmyra kötelezettsége; a kereskedelmi utak védelme majdnem egészen megszűnt, Csapataik alkalmazhatók lőnek másfelé is, s Karánsebes vidékén egy Numerus Palmurcaorum állomásoznak, melynek optiója Guras, Jiddei fia. Ugyané föliraton Aelius Habibis pontifex-nek nevezi magát; Porolissum helyőrségébe egy második palmyrai csapat van beosztva, s ennek katonája. Salmas Kami sírkövet állít nejének s öt éves fiacskájának; Potaissaban a harmadik numerussal találkozunk. És itt facturáik is lehettek, mert polgári állású palmyraiak is említtetnek, így: Aelia Tiiadmes Palmura; Aelius Bolhás Bannaeus két fiát s két leányát temeti el a messze nyugaton.

Syria délkeleti része - Nabat Traianus császár által a birodalomhoz csatoltatván, a görög civilisatiás amár korábban lerakott alapokon oly gyorsan terjedt, hogy a hódító után egyetlen arab föliratos emléket sem találunk. De a hellénizálás a hódítás első, második századában itt inkább csak a külsőségekben nyilvánul, - a lényeg, a nyelv, a nemzetiség még arab, a vallás még nemzeti, s így a kitelepítettek, ha. külsőleg elgörögösödtek is, szellemileg, lelkileg, érzelmeikre nézve még mindig arabok. Es ennek a messze nyugaton is kifejezést adnak. Ilyen arab P. Aelius Theimes Sarmizegetusa duumvirje.
Dr. Goldzieher Ignác a Theimes nevet az Al-Tejmí »A Tejm törzsbe tartozó« - arab szó görögösített alakjának tartja. Ez valóság, s duumvirünk görög-arab volt, ki Rómában, illetőleg annak daciai provinciájában meghódol ugyan a rómaiaság előtt, sőt annak előkelő képviselőjévé küzdi föl magát, de azért templomot emel hazai isteneinek, jótékony alapítvánnyal köti Össze, s gyermekeinek arab neveket ad: tíz éves leánykáját Boibolnak hívták. És kívüle meg nagyon sokan lehettek a kik így gondolkoztak s tettek. A semita regiók közelében fekvő, s a semitismus mint hellenizmus által áthatott Cyprust a Cohors III. Cypria civium Romanorum képviseli.

A harmadik világrész - Afrika sem maradt érintetlenűl. A Caesarok kormánya jelentékeny számú telepest rendelhetett Daciába egyfelől békés polgári foglalkozásra, de másfelől igénybe veszi helyőrségi szolgálatra az afrikai csoportokat is. Antoninus Piusnak 145 -161 közt kell honesta missiójában, a Cohors II. Hispanorum Scutata Cyrenaica veteránjai mentenek föl. Ezek valószínűleg hellénizált berberek, mert Cyrenet majdnem egészen áthatotta a görögség. A hispan elnevezéshez valószínűleg úgy jutott e csapat, hogy legénysége több emberöltőn át ott állomásozott, spanyol cohors keretébe osztatott be. A scutata melléknév csak megkülönböztetés, melyet a spanyolok által nem használt, de a görögök s rómaiaknál közkeletű nagy pajzsaik révén kaptak.

Afrikának a Syrtisek által elválasztott nyugati része, már nem tartozik a görög sphacrába. Itt a phocniciek - a carthagóinak telepedtek meg. Erős, intenzív civilizációjuk ugyanazon jelenségeket provokálja, melyeket a hellenizmus - különösen Syriában. A nép előkelői, a birtokos kereskedő osztály semita lesz, míg a nagy tömeg megtartja eredeti nyelvét, írásjegyeit, nemzetiségét. És midőn a rómaiak meghódítják Afrikát, a semitismus helyére a latin lép, s a phoeniciai városi rendszert az itáliai municipalis kormányzat váltja föl. De a romanizálás sem haladt többre, legalább a második században nem, mint egykor a phoenicismus.
Numidia, a két Mauretania megtartó faji jellegét. Berberek voltak tehát ama veteránok is, kik Hadrianus által a Cohors II Numidarum-ból bocsáttatnak el. Berberek a Vexillatio Mauretanorum Caesariensium lovasai is, kik Miciában állomásoztak, de a kiknek fészke Tibiscum (Zsúppá) vidéke lehetett, hol oly tömegesen vannak, hogy területükön egész ala újoncozható, s oly szívósan megtartják helyi reminiscentiáikat, hogy visszarendeltetvén Afrikába még ott is használják elhagyott második hazájukban fekvő szülővárosuknak nevét.

Eleiket kétségtelenül Traianus telepíti Daciába, elvonandó legalább egy kontingenst a jóformán évről-évre megújuló hispaniai betörésektől, s eredetileg talán ama Lnsius Auietus maur sejk lovasai voltak, ki Traianusnak oly váratlanul jött segélyére a dák háborúban.
»A maurok - írja Strabo áldott országban laknak s mégis legnagyobb részt megmaradnak nomád életmódjuk mellett. És dacára ennek csinosítják magukat hajuk, szakálluk göndörítése által s nyírják körmeiket. Bitkán történik, hogy a járókelők megérintsék egymást, nehogy hajdíszükben kár essék. Leginkább lovon harcolnak vető lándzsákkal, s nyergeden ménjeiket kötőfékkel kormányozzák, kardot viselnek. . . . Apró, gyors és engedelmes lovaik vannak, úgy hogy csak vesszővel igazgatják azokat. Nyaklójok gyapjúból vagy szőrből készül, és erre van erősítve a kantár. Némelyek vezetés nélkül is engedelmeskednek mint a kutyák. Apró bőr pajzsaik vannak, rövid, széles lándzsáik; alsó ruhának átkötetlen, széles szegélyű tunicát viselnek, felöltőül pedig és mellpáncélul állatbőrt.« Épen ilyeneknek látjuk őket Traianus oszlopán is.

Vajon milyen színképet mutatott e népconglomeratum? A latin nyelvét? Aligha! Pedig sokan, nagyobb sokan vannak az idealisták, kik még ma is szeretik hinni, hogy Dacia teljesen romanisaltatván, völgyeiben keletkezett a most oly sok millió ember ajkáról hangzó román nyelv! És e hypothesis, jobbanködfátyolkép bebizonyításáért, valósággá tételéért mennyi kiváló nagy tehetség küzdött, fáradt, midőn az ellenkezeinek teljes realitása oly világos, oly kétségtelen, hogy alig szorul igazolásra!

Daciát a császári fegyverek legutoljára csatolták az imperium óriási területéhez, midőn a rómaiság már hanyatlóban, erkölcsileg, szellemileg, de anyagilag is, midőn erői meggyengülve a családok régi termékenysége megszűnt, a nép faji értéke alább szállt s a tiszta rómaiság elenyészett. A régi római koponyák nagy intelligencia, nagy lelki és testi fejlettségről tanúskodnak, míg a hamu és lávasírba temetett Pompeii-ből előkerülök, ha nem is az ellenkezőt, de legalább a hanyatlást illusztrálják. Hasonló észleleteket tehetünk, a régi és újabb szobrokon is. Az egykor oly hatalmas, szinte ellenállhatatlan római faj felszívódott tehát egészen; átalakítják, kivetkőztették eredetiségéből az Italiába betódult idegen elemek, meggyöngítve, megfogyasztva amalgamisaló képességét. S ezt elősegíti még a Traianus idejéig majdnem szakadatlanéi tartó deductiók is.
De a második század kezdetén már szó sem lehet arról, hogy Itália gyarmatosítson, s még kevésbé arról, hogy denationalisálván latinná, rómaivá tegyen valamely idegen népet, még kevésbé annyiféle elemből alakúlt conglomeratumot, milyen Dacia lakossága volt. De ezt nem is kisérlék meg. Itáliaiakat nem telepítőnek át hegyeink közé s völgyeinkbe. Azt a néhány beneventumi, carsulait s rómait az önkéntesen vállalt katonai szolgálat vagy kereskedelmi ügyek csábítják ide, és nem az egykor oly intenzív kolonizáló politika. Hiszen éppen a hódító Traianus volt az, aki megtiltja, hogy az anyaországból gyarmatok küldessenek a provinciákba. Latin, vagy talán latinosított elemeket csak Dalmatia adhatott tehát, de a dalmatok sincsenek oly tömegesen, hogy hatást gyakorolhattak volna. A birodalom csak intézményei által romanizált már. Ez pedig külső, a lényeget nem érintő processus, mely nem alkot többé új népfajt. Ezért maradt meg jóformán teljes erejében az eredeti, mondjuk bennszülött lakosság - a dák.

Nemzetiségük nyomai konstatálhatók a provinciának minden fontos pontján, - ősi neveikkel együtt. Alsó-Ilosván Sola Mucatri, az eredetileg tungrokból állt Ala Frontiniana veteránja, Apollónak szentel fogadalmi követ, s ugyanez csapatnak lovasai Aelius Mucapor és Mucapius; Optatianaban (M. Gorbó) ismét egy Mucaporral találkozunk; Potaissaban nemzetiségüket az utolsó lehelletig megtartva haltak el Aia Nandonis, Andrada Bituvantis, mindketten nyolcvan éves korukban, s velők együtt helyezték nyugalomra Bricenat, Bedarust, s a latin nevű Justat.
Ampelumban a jellegzetes nevű Tib. Julius Bubalus föliratát menté meg a szerencsés véletlen; C. Bovipal Symphori Miciában élt; Germisaraban Sulavi - Acuinus dák istenségnek emel kicsinyke oltárt; Sarmizegetusában Bubalus örökíté meg magát. E neveken meglátszik ugyan a latinosítási törekvés, - de eredetiségük még nem mosódott el. A slatinai P. Aelius Ariortus családján sokkal feltűnőbb a romanisalási szándék. Két fiának egészen latin neveket ad, de unokája, mintha megsokalta volna az öreg úr övéi közt a rómaiságot, már Udarus, - tehát tisztán dák.
Annál Őszintébb híve a rómaiságnak a napocai P. Aelius Dacianus. De ily esetek csak elszigetelten fordulhattak elő, - ambitiosus családok körében, midőn a családfő hivatalba akart lépni, vagy pedig fiait szánta közpályára. Ehhez pedig Claudius törvénye szerint föltétlenül szükséges volt a latin nyelv teljes ismerete s a római szokásokhoz való alkalmazkodás. A nép nagy tömege azonban megmaradt dáknak, megtartva nyelvét, vallását egyaránt. S ezt elismeri a kormányzat is, vagy legalább elnézi különösen éjszaknyugaton, hol Resculum tisztán dák telep lévén egyik törzsükről Vicus Anartorum-nak (Sebesváralja) nevezik. De jelentékeny lehetett a dák elem a többi városokban is, hiszen neveiknek legnagyobb része dák, hasonlóan a vidéken különben alig állíthattak volna ki oly tekintélyes számú csapatokat. Hyginus Gromaticus, három légióra számított táborban hétszáz dáknak jelöl ki helyet, s ez Traianus idejében volt így, midőn a véres háborúk pusztításai nagyon is észrevehetők voltak.

Később az új nemzedékek kipótolván a veszteségeket, a markomann háborúk után pedig Sabinianus helytartó telepítései (12,000 szabad dáknak ad lakóhelyet) jelentékenyen gyarapítván a nép tömegét u) csapataik száma is megnövekszik. A hadvezérlet azonban nem alkalmázza őket itthon. Leginkább Brittaniában a limes táboraiban állomásoznak. Csapataik közöl az I. Aelia Dacorum-al. Dacorum külön-külön cohorsok konstatálhatók. Ez minimum ezer ember lévén, az első sorozás alkalmával legalább 30,000 főnyi dák lakosságra következtethetünk, mert a második században, már rendkívül követelőző, császári sorozó bizottságok a fegyverfogható ifjúságnak színét-javát veszik igénybe, a dák népességnek 2-3%-nál nagyobb kontingensét nem állíthatták a zászló alá.
Később konstatálhatók csapataik Afrikában, sőt, a birodalomnak majdnem minden provinciájában, mi pedig a szaporodást, s nem a megfogyást igazolja. Nemzetiségüket tehát nem romanisálták, s ők nagyrészt Daciában lakván még akkor is, midőn a római sasok visszaköltöztek már a Duna jobb partjára, valószínűleg ivadékaik közé tartoznak az amicensek, picensek, kikkel Constantius császár küzd hegyeink között, 358-ban a karpokkal is összemérve fegyvereit, kik később a dákokkal összeolvadva vagy csak egyesülve a hunok betörése idejében Carpodaci név alatt említtetnek.
A szlávokkal sem volt talán szerencsésebb a római kormány. A déloroszországiak már a Fekete tengerig nyomultak, egyes rajaik pedig bevetődtek már hazánk területére is Krassó-Szorény és Temes-vármegyékbe, hol a rómaiak által is elfogadott Cserna és Berzovia nevek egyenesen reájuk utalnak. De tömegesen mégis alig lehettek, - mert feliratilag csak egyetlen szláv név: Juni Nedym constatálható Ampelumban.

Az ethnographiai alapot tehát nem tudja megváltoztatni, átidomítani s amalgamisalni a birodalomnak elhanyatló ereje, pedig Daciát a latin régióba akarja bevonni. Ezért hoznak nyugati csapatokat, melyek legalább nem idegenkedtek a rómaiságtól - helyőrségekül. Polgári elem azonban nem igen telvén az európai provinciákból, a császároknak keletre kellett fordulniuk, s ha onnan első sorban a hellenizmus által nem denationalisált gyarmatosokat hoznak is, mint galatákat, a túlnyomó, az óriási többség kis-ázsiaiakból, de főképen szírekből telt, kik a római birodalom népeinek tömkelegében a legmegbízhatatlanabb, physicailag mint erkölcsileg a legalantabb álló elemek, kik magokkal hozzák a nyugatról származott, de nem értett civilizáció által megbomlasztott nézeteiket, babonáikat, vallásaikat, növelve a nemzetiségi mint vallási káoszt, erjesztve az intézményeket is, melyek a birodalmat összetartják, rontva a nyelvet, melyet kénytelenségből talán megtanultak, de a melynek propagandáját nemcsak visszautasítják, hanem lehetőleg korlátolják, nyugaton az elparlagosodott görög, de semita nyelvek javára is. Eme jelenséget illusztrálják a görög, és a két nyelvű: latin s palmyrai szír feliratok. De a latin föliratok nagy része is csak olyanoktól származik, kik nem magok, hanem a nyelvtant értők által fogalmaztatták - a hivatalos világ kedvéért, inscriptióikat; különben nyomára kellene akadnunk a lingva rusticának, miként azt tömegesen találjuk Italiában, Galliában, Hispániában sőt Afrikában is.

Daciában nem keletkezett tehát lingua rustica, - hisz csak nem nevezhethetjük ennek Jul. Corinthianus feliratát: így csak az írhatott, ki nagyon keveset, s azt is rosszul, tanúit latinul. Annál inkább járta a rontott, keleti elemekkel telített, a latin nyelvet megfertőztető görög nyelv, a keletiek s azok között, kik beletapadtak a syro-hellenizmus által elposványosított talajba, míg a nyugatiak saját nyelvüket használták, s a kelta elemeket a XIII., a thrák elemeket pedig a V. Macedonica nagy kontingense támogatja, épp erőben maradt fenn mindkét nyelvcsalád a hódítás végéig.
Az ázsiai galaták 235-ben még kelták s nem latinok, hasonlóan a thrákok, kiknek a dákok fajrokonai. Es e tények megdönthetetlen igazságúak lévén kimondhatjuk bátran, hogy Dacia nem romanisáltatott, nem rendelkeznek többé az imperium ama hatalmas elemekkel, melyek Galliát, Hispániát rómaivá tették, s így ép oly kevéssé volt a provincia latin. De ha a bizánci császárok is bírják még, úgy elgörögösödött volna igen rövid idő alatt, mert a hajlandóság megvolt reá. A románok nyelve nem keletkezhetett tehát bérceink között - épen azért nem mert román! így a szamosújvári farkas csak a római birodalomnak aegise volt Daciában, - és nem a rómaiságé!


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia.