logo

XXV Februarius AD

Concilium provinciarum Daciarum Trium. (A tartománygyűlés)

Augustus, ellentétben a respublica gyakorlatával, a császárság legfőbb hivatásának a jó kormányzat létesítését, szervezését tekintvén, elkövet minden lehetőt, a provincialis közigazgatás, törvénykezés megjavítására, s konzervatív hajlamainak megfelelően, a birodalmi vallást nemcsak, hogy beleviszi a politikába, de középpontjává tévén a köz és társadalmi élet minden ágának, az imperium mintha a régi köztársaság hagyományaihoz térne vissza! De ez csak látszat, mert a múlt nagy tradíciói melyek évszázadokon át mozgatják, éltetek a birodalmat, már elhalaványultak, s ha Vergilius lantja szívet, lelket megindítóan, majd megrázóan énekli is azokat, a hideg, elfásult, a végtelen polgárháborúkban kimerült kedélyekre nem tud hatni többé és Augustusnak a régi, egykor az egész rómaiság által vallott kultuszt ujjal kell helyettesítenie, s ő az állam, eszméjének és az állam egyetlen képviselőjének tiszteletét deretálja, és a provinciákban, hol eddig Jupiter Optimus Maximus oltárain égetik a tömjént, most Dea Rómának áldozván, Ara Augustit állítanak, külön templomokat építenek s külön papságé rendelnek tiszteletére.

És ez az új kultusz, miként a birodalomnak, éppúgy középpontja politikailag a provinciáknak is. Papja a sacerdos arae Augusti, ki a szertartásokat a tartománynak politikai testületbe, - a tartomány-gyűlésbe egyesített, s az önálló törvényhatóságok által választott meg-bízottjainak jelenlétében hajtja végre.

E tartománygyűlések eredetileg nem római intézmények, hanem görög institutiók, melyek a hellen világban közkedveltségnek örvendtek. Julius Caesar commentárjai szerint megvoltak a még barbar Galliában is, meg Hispániában, sőt még a hegyes Kilikia képviselői is Összegyűltek minden évben, hogy megbeszéljék kicsinyke országuk közügyéit. Es midőn Augustus Galliát, mint birodalmi provinciát, szervező, Narbonne-ba hívta össze a galliai nagyokat, véleményeik, jó tanácsaik meghallgatására. Békés, csöndes időkben e gyülekezetek, inkább csak vallásos és világi ünnepélyek tartására ül össze, politikai jelentőséggel nem bírnak ugyan, de még ekkor sem föltételezhető, hogy ne vitassák meg a képviselők, a principes civitatum, ha már együtt vannak, szűkebb hazájuknak életkérdéseit.

A lyoni tartománygyűlésről a legtöbb adat marad fenn, látjuk, hogy a galliai nagyok gyakran az egész birodalmat érdeklő ügyekről tanácskoznak és határoznak, majd szobrokat szavaznak meg római vagy tartományi főhivatalnokoknak, kitüntetéseket kérnek részökre a császártól, - de alkalom adtával panaszt is emelnek ellenok. Fönntartják templomukat, papjaikat, megszavazzák e célra a közadóval együtt fizetett, de külön megbízottjaik által kezelt szükségleteket, fedezik az ünnepélyek, követségek költségeit stb. Még amphitheatrumot is építenek, melyben külön széke van a hatvannégy kerület minden képviselőjének.
Augustus e tartománygyűléseknek, hogy valóban teljesíthessék hivatásukat, ugyanoly jogkört szándékozott adni, mint a birodalmi senatusnak. Erre látszik utalni, hogy a lyoni gyűlés bronzérmeket veretett Bea Roma és Augustus tiszteletére. Be ha a lugdunumi gyülekezet nem volt is teljes képe mása a római senatusnak, mégis nagyfontosságúak voltak politikai mint társadalmi hatásai, mert felébreszti a nemzeti egység érzetét, mely kifejezést nyer a főpap címében is, midőn az »sacerdos III. Galliarum«-nak neveztetik. És ez Örvendetes jelenséggel Daciában is találkozunk, mert a tartománygyűlés itt is a három daciai – »concilium III. Baciarum«, s a főpap is »coronatus III. Daciarum.«

A provinciák érdekei a császárság idejében sokkal nagyobb védelemben részesülnek tehát mint a köztársaság korában, midőn a senatus csak a legvégső esetekben volt hajlandó lépéseket tenni a bevádolt helytartók ellen. Most azonban nagyot változik a helyzet, a tartományokból panasszal érkező küldöttség - a patronus palotájába száll, ki buzgó védőjük a senatus mint császár előtt, ha kérelmükre megindítják a tisztességről megfeledkezett kormányzó vagy főhivatalnok ellen a per. Az ifjabb Plinius és Tacitus, mint consularisok, a legnagyobb örömmel tevének a tartományoknak e tekintetben jó szolgálatokat, s az előbbinek levelei szerint öt bevádolt helytartó közöl három, utóbbinak följegyzései szerint pedig huszonkettő közöl tizenhét elitéltetett. Talán így járt ama daciai consularis helytartó is, kinek neve a Jupiter Optimus Maximusnak szentelt feliratos tábláról letöröltetett.
És a császárok nagy súlyt fektetvén a tartománygyűlések kritikájára, Claudius a helytartót, kinek mandátuma lejárt, nem alkalmazta több hónapig, nehogy az új állásával járó immunitas megakadályozza az elégítetlen alattvalók panaszát. E jogokat azonban a provinciálisok lehetőleg ritkán használják, de annál sűrűbben fordulnak a császárhoz kérelmekkel s ajánlásokkal, egyes nagyérdemű tisztviselők kitüntetése érdekében. És az uralkodók – különösen, ha kérelmeik reális alapokon nyugodtak, szívesen fogadják őket a legtöbb esetben, meghallgatják panaszaikat, segítenek bajaikon, mert épen a jó kormányzat volt az, mely a provinciálisok szemében teljesen törvényszerűvé, legitimmé teve a császárságot, a mely sokkal jobban hozzácsatolja őket a birodalomhoz, mint annak bármiféle intézménye, és sokkal inkább biztosítja hűségüket, mint akárhány legio.
Gallia nyugalmának fönntartására elég volt a Lyonban táborozó 1200 ember, mert hűségük alapja nem a félelem, hanem az őszinte rokonszenv és szeretet, mely még oly kísértéseknek is ellenállt, milyen Vitellius idejében éri a tartományt, midőn a föllázadt germánok fegyverfogásra szólítják a gallokat is. A Keimsben tartott rendkívüli tartománygyűlés visszautasítja fölhívásukat, s e visszautasításnak akkor végtelen nagy fontossága volt, mert a birodalomban rémületes, az imperiumnak minden ízét megrázkódtató polgárháborúk voltak kitörőben.

Teljesen indokolt volt tehát, hogy a római kormány bizalommal viseltették e tartománygyűlések iránt, hogy a császárok közvetlenül érintkeznek velők, s hogy még oly nagyfontosságú actusba is, mint a katonaságnak s a provinciáknak évről évre ismétlődő eskütétele, bevonják őket, általuk tétetvén le a szokásos fogadalmat.

Marquardt e gyűlések belszervezetéről a következőket mondja:

1. A tartománygyűlésbe minden önálló törvényhatóságú város küldött képviselőket, kik önmagok közöl választék a sacerdos provinciae-t.

2. Sacerdos provinciae csak egy választatott, s az illetőnek már viselnie kellett lakóhelyének összes hivatalait, vagy pedig római lovagnak kellett lennie.

3. A papokat csak egy évre választák, mindig az évenként összeülő tartománygyűlésen.

4. A képviselőket küldő kerületek s municipiumok száma szigorúan megvan szabva. Galliában 64, Etruriában 15, Lyciában 23 kerület, Asiában 44, a bithyniai Pontusban 11, a polemoni Pontudban 6, Cyreneben 5 város küldött képviselőket.

Daciaban, a Sarmizegetusában székelő tartománygyűlésnek csak a harmadik században találjuk nyomait, és csak a 241-ben tartott gyűlésének, mely Marcus Antoninus Gordianus Pius Numen-jének és Maiestas-ának dedical feliratot, emléke maradt fenn. És aligha sokkal előbb részesült a tartomány e kiváló előjogban, mert igen sok indicium utal arra, hogy Dacia kiváló jövedelmi forrásai miatt Egyiptommal, ha külsőleg nem is, de lényegileg hasonló kormányzás alatt volt.
A császár kincstárát gazdagítják a dús arany-, ezüstbányák, az óriás terjedelmű, bérlők által kezelt uradalmak, tehát az ingatlanok legnagyobb része, ezért éppoly kevés volt tehát itt is a polgári, politikai jogokkal bíró elem, miként a Nilus-parti országban. Es e polgárság a második századnak majdnem végéig csak két, de utóbb is csak négy-öt coloniában s egy-két municipiumban lévén összetömörülve, nem gyakorolhatott a tartomány közügyeire távolról sem oly befolyást, miként ez Galliában vagy Hispániában történt, hol a polgárság hatalmas és erős. Es a tisztán financiális érdekű kormányzatot fönntartják egész teljességében, míg csak a provincia biztonságban volt.
Septimius Severus 211-ben bekövetkezett haláláig ez tűrhető volt, de aztán mindig ingatagabb lett, a két legionyi helyőrség dacára is. A közbiztonságot vélték tehát javítani a császárok, midőn Daciának is engedélyeznek tartománygyűlést, mely szükség esetében a népfölkelés elrendelése által a császári fegyveres hatalmat is gyarapíthatja.


A tartományi papok emlékei gyéren fordulnak elő. Eddig a következők voltak constatálhatók:

1. Pius Aelius Strenuus, equo publico, sacerdos arae Augusti.

2. M. Antonius Valentinus, eques Romanus, decurio municipii Apuli, sacerdos arae Augusti nostri, coronatus Daciarum III. 238 - 244 között.

3. M. Proc.... II. vir, flamen, sacerdos arae Augusti.

4. M. Cominius Quintus, pontifex, bisquinquennalis coloniae, eques Romanus, sacerdos arae Augusti.


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia