logo

XXI Februarius AD

A város története

A 102-107-ig tartott s Dacia meghódításával végződött háború a tartomány határain lakó népeket nem félemlítik meg egészen, 108-ban Hadrianus, mint Pannonia helytartója, már elkeseredett harcokat vív az új hódítást, s a Duna vidékeit egyként háborgató jazygokkal, melyek trónra lépte után megint kitörvén, a császár személyesen érkezik a végekre, hogy maga intézze az előkészületeket, szervezze a veszélyeztetett pontok védelmét, melyeket egyszerre két ellenség is fenyegetett, a jazygok és szövetségeseik a roxolanok.
A harcok azonban hamarább megindulnak, hogy a légiók fölvonulhattak volna, a császár a roxolanokat elcsábítja szövetségeseiktől, nagy összegeket fizetve, sőt még évjáradékot is ígérve királyuknak, mire a jazygokkal szembeszállhatott már Q. Marcius Turbo Fronto, a testőrhadak későbbi vezére is, kit Pannonia és Dacia legátusává nevezett ki, hogy egyszerre két oldalról támadhassa meg a féktelen lovas népet. A helytartó győzött is, de a császár túlságosan nagynak tartja az áldozatokat, le akart mondani Daciáról, miként lemondott Assyria, Mesopotamia s Armeniáról, és csakis barátainak rábeszélése tartja vissza e lépéstől meg humanismusa, nehogy a sok római polgár, kiket Traianus telepített be a férfi népességéből majdnem egészen kipusztított tartomány megnépesítésére, városok alapítására és földek művelésére a világ minden részéből, a barbároknak essék áldozatul.
A dunai hídnak felső faépítményét azonban mégis leromboltatta, sokkal kevésbé féltvén Daciában állomásozó légionáriusait, mint a két Moesiát. Kormányának további évei, csöndes, termékeny békében teltek el, és csak Pius idejében támadnak új mozgalmak, midőn a szabad torzsrokonaik által fölizgatott meghódolt dákok fognak fegyvert. Felkelésüket vérbe fojtják, a markoman háborúk kitöréséig teljes nyugalom volt hegyeink között és völgyeinkben.

A markoman háborúkat (167-180. Kr. u.) a népvándorlás első hullámai által felidézett politikai, társadalmi és közgazdasági válság juttató kitörésre Gallia keleti határától a Duna torkolatáig. E roppant területeknek barbar lakossága a nyomasztó körülmények által kényszerítve, egy értelemmel, egy akarattal támadja meg a birodalom határ-tartományait Raetiát, Noricumot, Pannóniát, Daciát s a két Moesiát.

Marcus a főhadsereg vezetését magának tartja fenn, a három oldalról fenyegetett Dacia védelmét Marcus Claudius Frontora bízza. A derék tábornok a barbar népek egész sorozatával küzd bérceink között, - s ellenei közöl legkiválóbbak a lacringek, burok, vandalok, victovalok, osok, bessek, cobotok, roxolanok, bastarnok, alánok, peucinok s costobokok. E törzseket Capitolinus sorolja föl Marcus életrajzában.
Aelius Lampridius Commudoséban megemlíti a dákokat, feliratilag pedig a carpok részvételét lehet constatálnunk. Fronto hadereje kezdetben alig állott arányban a támadók tömegeivel, megérkezte előtt pedig a tartomány saját erejére utáltán éppen nem tud boldogulni, a gazdag és virágzó provinciát elárasztják a barbárok néhány hét alatt, már kora tavasszal, s a lakosság ahogy tud menekül.
Alburmus Maior (Vöröspatak) bányászai aranyat termő aknáikba rejtik minden értékes holmijokat, befalazva az üregek száját. Féltett javaikat nem prédálták föl a barbárok, de ők magok sem használhatták, élvezhetők többé, mert elveszvén, vagy rabságba hurcolva, aknáik befalazva maradtak másfél évezreden át. Az új kornak jutott a kiváló szerencse, hogy néhány, az idő mostohasága által érintetlenül hagyott aknában megtalálhatta e szerencsétlen nemzedéknek valószínűleg legféltettebb kincseit, okleveleit. Ezek között legkésőbbi, a sz. Katalin aknában éppen maradt viaszos lap 167. március 28-án kelt. A barbárok tehát április vagy májusban törtek be, ugyanakkor, midőn Pannóniába a nyugati törzsek.

A harcok, mennyire a dátumokat összevetve következtethetjük, 167-től 171. végéig vagy 172-ig folyhattak, mert a pusztulástól megmenekült Sarmizegetusa Verus halála után dedical feliratot Marcusnak, Marcus Claudius Fronto pedig valószínűen 170-ben viseli a consulságot, 171-ben még él, mert ekkor veszik föl fiát a Salii Palatini közé. E papi collegium tagja pedig csak az lehetett, kinek apja-anyja élt. Az északi és keleti törzsek voltak kétségtelenül az első betörők.

M. Claudius Fronto, legalább kezdetben, alig harcol sikerrel ellenük, mint nem szaporíthatja diadalkoszorújának leveleit Marcus sem. Később jobbra fordulnak a dolgok. A carpokat kiüzeték, elvesztik foglyaikat, kiszoríttattak a többiek is, de csak akkor, midőn Dacia északi része, a bányavidék s a Maros mellékét már egészen feldúlták. Némely város annyira elpusztult, hogy csak egy emberöltő után ébred újra életre, mint Napoca (Kolozsvár), és Potaissa (Thorda), mely Septimius Severus idejében Nova Ooloniának említtetik. A földig rombolt Apulumot (Gyula-Fehérvár) Marcus rekonstruálja, Canabaját municipiummá emelve s teljesen új gyarmatot is alapítva melléje.
E sajnos katasztrófát a birodalmi kormány lanyhasága okozta, a Hadrianus által kezdett, Antoninus Pius által fenntartott és Marcus által folytatott engesztelékeny politika, mely nem volt többé helyén, mióta teljesen átalakultak a határszéli viszonyok, melyeket úgy látszik nem ismertek a helytartók, éppen úgy nem mint Rómában a császár és kabinetje. Erős és jól szervezett határvédelem, s kellő számú helyőrség, biztosíthatták volna Daciát, természeti viszonyainál fogva könnyen, sokkal inkább mint a birodalom bármely más tartományát. De nem történvén semmi a Legio XIII. Gemina és segéd-csapatai képtelenek voltak föltartani a szörnyű áradatot.

M. Claudius Fronto cursus honorumát tartalmazó föliratnak végső sorai jóformán egyetlen írott emlékei e korszaknak, s rövid néhány szóval festik a végtelenül szomorú helyzetet, annak rendkívül súlyos bonyodalmait, a katasztrófa legszomorúbb részét, midőn az éjszak és keletről betört ellenségek kezet fognak a jazygokkal. M. Claudius Fronto szembeszáll velük - kötelességszerűen, s a harctéren, nyílt ütközetben fegyverrel kezében hal hősi halált. Fölirata a germánokat és jazygokat említi, a harctért a Körösök vagy a Szamos völgyében kell keresnünk, mert Dacia éjszaki részein s annak mesgyéin laknak csak germánok, a jazygok oly pontokon támadtak mindenesetre, hol összeköttetésbe léphetének szövetségeseikkel, ez pedig jóformán lehetetlen, ha a mai Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyéken át, és át a Vaskapun, Hunyadmegye területére törnek, midőn még Tibiscum (Zsúppá) és Sarmizegetusa castrumai is útjokat állják, eltekintve az akadályoktól, melyeket maga a természet gördít, különösen két utóbbi vármegye területén lovasság elé; s ha ez utat kierőszakolják is, még mindig nincsen nyert ügyük, mert a Sztrigy völgyében Ad Aquas (Kalán) a Maroséban pedig Micia (Vecel), Germisara (Gógy), Apulum castrumai legyőzhetetlen akadályokat vetnek eléjök. Az egyesülés itt kivihetetlen lett volna, pedig mégis megtörtént, együtt említteti mindkét támadó fél nagyfontosságú feliratunkon.

A küzdelmeknek 171 vagy 172-ben kellett történniök, Marcusnak a Duna jegén vívott csatáját megelőzőleg, mert lehetetlen föltételeznünk, hogy a jazygok egyszerre két háborút vívhattak volna. M. Claudius Fronto utódja Clemens Ion. Valószínűleg az ő kormánya idején törnek be Tarbus vezérlete alatt az éjszakon lakó szabad dákok pénzt és lakhelyeket követelve. Az új ellenségeket a quadokkal kötött béke után meghódolt s egy tizenkét éves király jogara alatt egyesült népszövetség verte ki a provinciából Marcus császártól kapott pénzsegély fejében. Hogy letelepíttettek-e e jövevények? - nem tudjuk.

Később az astingok tódulnak előre Rhaus és Rhaptus vezérekkel, s szintén pénzt és állandó lakhelyeket követelnek. Clemens elutasítja Őket, mire ezek békés érzületük bizonyítékául átadják nejeiket s gyermekeiket és valószínűleg a helytartó biztatására a costobokokra rontanak, kikkel a birodalomnak sok elszámolni valója volt. Teljes győzelmet aratnak, de egyúttal elégületlenség is keletkezik közöttük, mert nejeik és gyermekeik visszakapása után ismét háborgatják Daciát.
Clemens megbízza a régi politikai gyakorlatban, ekkor a lacringokat zúdítja reájuk, kiket viszont az astingokkal fenyegetett, félemlített. A támadás készületlenül találta ezeket, annyira megverték és szétszórták, hogy többé nem merték háborgatni Róma határait, sőt ellenkezőleg, »alázatos kérelmekkel járulnak« Marcus színe elé pénzsegélyért és állandó lakhelyekért, hogy annál bátrabban szállhassanak szembe ellenfeleivel. Dio följegyzései szerint pontosan beválták kötelezettségeiket. Ezután Daciában is kialszik a háború tüze, a Dunamelléki népek meghódolásának s a császár Garammelléki győzelmeinek hatása tehát ily messze keleten is érezhető lett.

A béke nem tartott soká, 17 8-ban újra kitör a háború, kitör, mert a társadalmi válság csak úgy érezteti hatásait most is, mint előbb, sőt talán még élesebben, mert egyik-másik törzs ellen igen szigorú rendszabályokat érvényesített a birodalmi kormány. Dáciát ismét ugyanazon népek támadják meg, melyek előbb küzdöttek birtokáért, s Clemens csatát-csatára veszt, míg Marcus nem küld jelentékeny haderőt Pertinax, a későbbi császár vezérlete alatt a tartomány megmentésére.
A kiváló tábornok tartományi helytartóvá nevezték ki, 178 és 179-ben kiűzi a barbár hordákat, s erélyes kézzel védelmezi a két Moesiát is, melyek szintén parancsnokságára bíztak. A béke ilyenképpen helyre lett állítva, Helvius Pertinax urának főhadiszállására tér, s utódja Sabinianus már veszedelem nélkül telepít le az elpusztult területek benépesítésére tizenkétezer szabad dákot.

De e nyugalom csak addig tart, míg a barbárok vereségeiknek közvetlen hatása alatt állnak. És Commodus épen ezt, a teljes meg-félemlítést hagyta kiaknázatlanul, midőn haldokló atyjának adott szava s a hadsereg előtt tett ígérete ellenére gyorsan békét kötve, visszavonja légióit a megszállott területről és Kómába siet, hogy elmerüljön a világváros élvezeteibe.
A következmények azonnal érezhetők lőnek. Nagy szerencse tehát, hogy kitűnő legátusai: Vespronius Candidus, Manilius Fuscus, de különöseu Pescennius Niger erélyesen védelmezik a tartományt az éjszaki barbárok, mint jazygoknak majdnem évenként megújuló támadásai ellen. És e harcok csak előjelei voltak egy újabb kitörésnek, mely kétségtelenül bekövetkezik ha a hűsítő serleg tartalmába kevert méreg nem öli meg Commodust.

Marcus politikai bölcsessége előre látván e veszélyt, s felismeri hazánk területi egységét, a birodalmi határokat a Kárpátok övéig akarja kiterjeszteni, hogy Pannonia, de főképen Dacia szomszédságából egyszer-mindenkorra kiszoríttassanak a barbárok. És a bekebelezést végre is hajtja, ha tovább él, írja Dio Cassius. Commodus azonban nem érti és nem becsüli atyja terveit, veszni hagyó a majdnem húsz évig tartott háború összes eredményeit.
Utódja Helvius Pertinax, ismerve a helyi viszonyokat, segít kétségtelenül a bajokon, s ha egyébért nem is, a Marcus hagyományai iránt való tiszteletből decretálta volna hazánk egész területének bekebelezését. És rendelkezéseinek a jól fegyelmezett légiók érvényt is tudtak volna szerezni, s talán új, egy jobb korszak következik az egész birodalomra, ha a szigorát tűrni nem akaró praetorianusok meg nem gyilkolják őt.
Második utódja, a mély belátású és hadértő Septimius Severus császár (192-211) szintén szükségesnek tartja Pannonia és Dacia kikerekítését; míg megkockáztathatja a hódító háborút, jól megfontolt - bár a keleti határokon még hiányos - intézkedésekkel igyekszik orvosolni a helyzetet.

Pannonia nagyobb helyőrséget kap, s megerősítik a daciai limest. E határvonal nyugati fele Arad és Bihar vármegyékben, sajnos, még nincs kikutatva; éjszakon Torma Károly vasszorgalma és zsenialitása hosszas tanulmányozás után rekonstruálva, nem ismétlem adatait, csak keleti részére utalok, a mely korábban is megépülhetett ugyan, mint a hogy a marcomann háborúk kitörtek de teljés biztossággal csakis a következő évekből tudjuk konstatálni, célja ama mulasztások pótlása és némi helyreütése, melyet Commodus követ el a békekötések alkalmával.
Tisztelt barátom Téglás Gábor volt szíves rendelkezésemre bocsátani nyomozásainak következő eredményeit : a Szamos felső völgyében Beszterce s az egész utat dominálóan Várhely (Burghallen); a Maros völgyében előre tolt pozícióként Déda és Vécs voltak megerősítve; a Nyárád mellett Mikháza; a Kis-Küküllő mellett Sóvárad; a Kis és Nagy-Küküllő közén Enlaka; a Nagy-Küküllőnél Székely-Udvarhely; az Olt mellett Hévíz, innen a Feketeügy völgyébe csaptak át s Komolló, éjszakkeletre Várhegy voltak megerősített pontjaik.

Fő közlekedési vonaluk kifelé - keletre az Ojtóz vezetett ki a Tuzlához, s innen a Szereihez. Az eként kibővített limes az eddiginél jóval nagyobb helyőrséget tévén szükségessé, Septimius Severus az éjszaki és keleti részek védelmére Daciába helyezi át a Legio V. Macedonicát segédcsapataival együtt, úgy, hogy a véderő délkeleti Felföldünkön 25-30,000 főre emelkedik. Óriási szám, tudva, miként Dacia területét alig tehetjük 30-35,000 négyzetkilométerre.
A keleti szorosok tehát megint védtelenek maradtak, s ez oldalról a tartományt ismét csak a császár rendkívüli tekintélye és a szomszéd népek barátságos érzülete óvja meg az ellenséges támadásoktól. Míg Severus élt, nem is volt semmibaj. Intézkedései jó hatásúaknak bizonyultak, Sarmizegetusa valódi nagyvárossá fejlődik; a megnövekedett Apulum municipiumának jogkörét kibővíti, Potaissat (Thorda) coloniává teszi, s az előbb annyira veszélyeztetett provincia ismét fölvirágzik.

Fia és utódja, Carcallanak idejében (211-218.) az elhalt császár nagy hatalmának s félelmes erejének emlékezete még megvédi a tartományt, de később a quadok és markomannok csak nagy áldozatokkal bírhatok nyugalomra, a jazygok pedig újra fegyvert fognak, megtámadják Daciát is, de visszaűzetnek, és a császárt Sarmaticus névvel tünteti ki az örvendező tanács. 214-ben már a szabad dákok is mozognak, s Caracalla ellátogat a tartományba, de mit sem tud javítani a helyzeten. És aligha az ő érdeme, hogy később változván a viszonyok, a dákok kezeseket adnak, sőt oly barátságos magatartást tanúsítanak, hogy a túszoknak visszaadása nem okozott új veszélyeket.

Macrinus idejében (217 -218.) megújulnak a harcok, és csak Maximinus (235-238.) vet véget azoknak, midőn a Legio I. és II. Adiutrix-ot, a Legio II. Italicát, s a két daciait mozgósítván, nagy hadjáratot indít ellenük. Ily nyomasztó erőnek az egyenetlenkedő törzsek nem tudván ellenállni, szétszórnttak. Méltán megérdemlő tehát Maximinus a Dacicus Maximus nevet.
A harcias császár azonban e háborút csak a szarmaták ellen indítandó nagy hadjárat bevezetésének tekintvén, folytatni készült a küzdelmeket, hogy mindent Róma igája alá hajtson egész az éjszaki óceánig. Es életírója megjegyzi, hogy e nagy terveket végre is hajtotta volna, ha a sors kedvez életének?

Később a karpok zúdulnak a provinciára s III. Gordianus (238 244.) csak nagy erőfeszítésekkel tudja kiverni őket és biztosítani Dacia, mint a két Moesia békéjét. A béke ismét rövid tartamú lévén, Philippus Arabs személyesen érkezik Daciába, s oly sikerrel küzd a karpok mint germánok ellen, hogy fényes diadalmenetét tarthat Rómában (248.) Itt időzése alkalmával, miként elődjei is tevék, mindent elkövet a tartomány fölvirágoztatására. A határokat megerősíti, a segédcsapatokat megszaporítja, kiegészíti, s a kereskedelem és forgalom könnyítésére pénzverdét állít Apulumban, mely 247-ben kezdődő aeraval adja ki érmeit.
E rendkívüli sikerek Philippust újabbakkal biztat és nagyobb vállalatokra sarkalván, a góthoktól megtagadja az eddig fizetett évjáradékot. Királyuk Ostrogotha e merész kihívásra háborúval válaszolt, elárasztja egész Moesiát, s talán épen akkor dúl legjobban, midőn a császár diadalát ünnepük a fővárosban. Philippus legkiválóbb vezérét Deciust küldi ellenük, de a vitéz tábornoknak a sereg fegyelmezetlensége miatt szégyennel kell visszavonulnia, - és Ostrogotha 249-ben szövetségébe vonja a taifalokat, astingokat, vandalokat, karpokat, peucinokat előbb Daciára tör, és csak a tartomány teljes elpusztítása után ront be Moesiába.

Közben Decius kiáltatják ki császárrá (249-251.) vérrel és vassal fegyelmezi légióit s visszaveri a dühöngő barbárokat, majd Daciába siet, hogy a sokat szenvedett tartomány bajait ha még lehetséges orvosolja, s megtegye kellő védelmére a szükséges intézkedéseket?) Gondoskodása egy pillanatig meg is nyugtatá a provinciát, s 250-ben mint Restitutor Daciarum, - Dacia helyreállítóját ünnepük őt, az érmekre pedig Dacia Félix köriratot veret a tartománygyűlés. De e szép álomkép szétfoszlott már a következő évben!

251-ben újra kitör a háború, Decius Abrittusnál elesik, hadai szétoszlanak, s utódja Gallus (251.) pénzért vásárol fegyverszünetet. Két évvel később Aemilianus, Pannonia s Moesia helytartója, győzelmesen hatol át Pannóniából a Duna balpartjára egész Daciáig, - s a hálás tartomány elismeri császárjának (253.)
Megöletése után, Valerianus trónraléptekor (253-260.) a markomannok azonnal mozogni kezdenek, a gothok pedig rögtön betörnek Moesiába Thraciáig nyomulnak előre. És a császár mégis elment keletre, fiát Gallienust (253- 268.), uralkodó társát bízza meg nyugat védelmével.
A tehetetlen ember kormánya idejében betelvén Dacia végzete, a tartomány elpusztult, és hol egykor a fényes székváros, Sarmizegetusa örvendett a jólétnek dicsőségnek, hogy rövid másfél századra terjedő fönnállás után áldozatul essék a barbár hordáknak, - most kicsinyke és szegény oláh falu tengődik.


Forrás: Király Pál: Ulpia Traiana Augusta Colonia Dacia Sarmizegetusa Metropolis Dacia