logo

XXIII September AD

A hanyatlás kora. Ulcisia castra Castra Constantia a késő-korban

A következő évtizedek súlyos megpróbáltatásokat hoztak a pannon limesre és a tartományra. A 259. évi gót, szarmata, quad, majd a 270 körüli vandál betörések szinte alapjaiban rendítették meg a dunai limest. Minden bizonnyal a szentendrei tábor is osztozott a környező erődök sorsában, a pusztítások Ulcisia castrát sem kímélték. Erre utal az a több mint 300 dénárból álló éremlelet, mely 1939-ben a Paprika bíró utca 15. számú ház udvarán került elő. Elrejtése a 270 körüli vandál betöréssel állhat kapcsolatban. A kincs tulajdonosa a betörés során elpusztult, elásott vagyonát csak a késői véletlen hozta felszínre. A limes táborok pusztulását jelzi, hogy az albertfalvai tábor újjáépítésére nem is került sor.

A háborúk, betörések során a szentendrei tábor melletti polgári település is sokat szenvedett. Az ásatások tanúsága szerint csak részben épült újjá, a megmaradt polgári lakosság nagyobb része a biztonságosabb védelmet nyújtó tábor falai közé költözött. Ettől az időtől kezdve a legfontosabb forrásanyag, a feliratos kőemlékek száma rendkívül megfogyatkozik, egyre gyérebben tudósítanak bennünket a tábor életéről.
A limes és a szétzilált hadsereg újjászervezése már Gallienus (253-268.) alatt megindult, s éppen ebből az időből származik az egyik legszebb szentendrei oltárkövünk (RIU 871) is. Az oltárkő - melyet P(ublius) Ael(ius) Aelianus, a legio II adiutrix parancsnoka Hercules Augustus tiszteletére állított már az újjászülető életet jelzi.

A teljes újjászervezés és újjáépítés Diocletianus uralkodási idejére (284- 305.) esik. Megtörtént a tábor kijavítása, ahová a Notitia Dignitatum ,,a méltóságok jegyzéke”, e késői katonai sematizmus adatai szerint (Not. Dign. occ. XXXIII. 34.) egy új alakulat, az equites Dalmatae, a dalmát lovasság néhány száz fős csapata került. Ennek az alakulatnak a katonája lehetett Aur(elius) Marcellus, aki 297-ben lupiter és luno istenségek tiszteletére fogadalmi oltárkövet állított (RIU 876).
A felirat szövegezése fényt vet az egyszerű katona gondolatvilágára. A szöveg szerint ugyanis - „quod miles votavit, veteranus solvit” amit katona korában megfogadott, most mint veteranus teljesítette. Minden bizonnyal a korszak súlyos szarmatarómai hadjáratainak egyikén veszélybe kerülve fogadalmat tett, hogy ha túléli a bajt, a legfőbb istennek és istennőnek állít majd fogadalmi oltárkövet.

Diocletianus alatt, a III. század utolsó éveiben, 295 után újra átszervezték a pannoniai tartományokat. A korábbi Pannonia inferiori kétfelé osztották, és az északi feléből, Kelet-Dunántúlból új provinciát alapítottak, melyet Diocletianus leányáról - aki egyúttal a társcsászár, Galerius felesége volt - Valériának neveztek el. A tartomány katonai központja továbbra is Aquincum maradt.

Nagy Constantinus császár uralkodása alatt (306-337.) a szentendrei tábor szerepe megnövekedett. A tábor védműveit átépítették, korszerű-sítették. A defenzív harcmodorhoz alkalmazkodva - a védők munkáját segítendő - a táborfal síkjából kiugró patkó és legyező alakú tornyokkal erősítették meg a falakat. Ezek a kiugró tornyok a falakat ostromló ellenség oldalba támadását segítették. Az átépítés a 320-as években történt. Ezzel egy időben épült fel római irányítással az Alföldön élő és a rómaiakkal szövetségre lépett szarmata törzsek szállásterületét körülvevő sánc-rendszer, az ún. Csörsz-árka, vagy Ördög-árok.
A nagyszabású védmű a Szentendrével szemben fekvő Duna-szakaszról indult el és körülölelve az Alföldet Keveváránál (Kovin) érte el ismét a Dunát. A sáncrendszerre azért volt szükség, hogy amíg a szövetséges római csapatok átkelnek a Dunán, föltartóztassa a keletről jövő támadást.

Hadászati célból a 350-es években II. Constantius császár uralkodása idején (337-361.) Szentendre vonalában a Dunán és a Szentendrei-szigeten keresztül átkelőhelyet létesítettek. A Duna jobb partján, Szentendre déli határában, a Dera-patak torkolata közelében egy kisebb erődöt építettek. Hasonló hídfőállást emeltek a szigeten a horányi révtől kissé dél-re, valamint a Duna bal partján a dunakeszi rév közelében. Ezek a hídfő-állások biztosították az összeköttetést a sáncrendszert ellátó bázishoz, a Duna-parttól mintegy 3 km-re, a Göd határához tartozó Ilka-major mellett ugyanekkor épített nagyméretű római táborhoz. Ennek az új tábornak - mely Szentendrével szemben feküdt - a nevét rontott formában ugyan, de a Notitia Dignitatum szintén megőrizte (Not. Dign. occ. XXXIII. 55.). Eredeti neve Contra Constantiam volt, s a táborban a legio II adiutrix egy részlege állomásozott.

A gödi tábor nem véletlenül kapta a Constantia nevet. Időközben, vagy éppen ezzel egy időben ugyanis a szentendrei tábor korábbi nevét is megváltoztatták. A tábor új neve Castra Constantia lett. A névváltozás pontos idejét nem ismerjük, s bár a névadás II. Constantius korára jellemző, figyelembe kell vennünk azt a körülményt, hogy ugyanebben az időszakban három tábor neve is megváltozott Pannóniában.
Mindhárom korábbi név a latin nyelvben rossz csengésű volt. A Szentendre nevében szereplő, s a latin „ulciscor”, megbosszul jelentésű szóhoz hasonlító név helyett a „constantia”, szilárd, állhatatos, állandó jelentésű nevet adták. Ez az új név szerepel már a Notitia Dignitatumban is és két, Szentendrén előkerült sírfeliraton is. Az egyiken FI (avius) Dragilis, a tábor 70 éves korában elhunyt egykori parancsnokának nevét olvashatjuk (RIU 903b), míg a másikon, FI (avius) Superianus sírkövén megemlítik, hogy az elhunyt Constantiában katonáskodott (RIU 906). E két kőemlék egyúttal a legkésőbbi szentendrei római sírkő, mindkettő a IV. század második feléből származik.

A szentendrei tábor legkésőbbi történetére vonatkozóan meglehetősen kevés adat áll rendelkezésünkre. A pannonjai születésű császár, I. Valentinianus uralkodása idején (364-375.) nagyarányú erődítési munkák folytak az egész dunai határ mentén, így a Dunakanyar területén is. A szentendrei táborból származó szépszámú korabeli bélyeges tégla az újjáépítési, illetve helyreállítási munkálatokat jelzi.
Hasonló javítások folytak a Hunka-dombi erődben és a dunai átkelőhely hídfőállásaiban, valamint Contra Constantiam táborában is. Itt Frigendus duxnak, Valeria tartomány katonai parancsnokának nevével bélyegzett tégla is előkerült. Ugyancsak az ő neve olvasható a Leányfalun a 370-es évek elején épült nagyobb őrtorony egyik tégláján is. A leányfaluihoz hasonló erődöt tártak fel 1934-ben a budakalászi Luppa csárda közelében is.

A Szentendre feletti, de különösen a Visegrád-Esztergom közötti Duna-szakaszon a 370-es évek elején több tucat őrtorony, kisebb erőd épült, s ez a szakasz a dunai limes legjobban megerősített vonalává vált. Ezen a 45 km-es szakaszon nem kevesebb mint 7 tábor és több mint 40 őrtorony, kísérőd, hídfőállás vigyázta a birodalom határát.

A Dunakanyar fokozott megerősítése az alföldi sáncrendszerrel állt összefüggésben. A sáncok szerepe ugyanis az volt, hogy a keletről megindult, s egyre erőteljesebbé váló népvándorlás népeit bizonyos irányba: a Dunakanyar és a vaskapui Al-Duna vidékére terelje. Ezt a két folyamszakaszt ugyanakkor a rómaiak áttörhetetlennek tűnő védőrendszerrel erősítették meg. A dunai limes és a vele kapcsolatos sáncrendszer végső kiépítése tulajdonképpen ekkor, Valentinianus uralkodása alatt fejeződött be.

A császár 375-ben maga is megfordult vidékünkön, amikor a Börzsönyhegység táján élő quadok ellen büntető hadjáratot vezetett. A kortárs római történetíró, Ammianus Marcellinus így emlékezik meg az eseményről:

„... Valentinianus sietve Aquincumba indult. És a hamarjában adódott alkalomra hajókat kapcsoltatva egymáshoz, majd gyors igyekezettel hidat ácsoltatva össze belőlük, más részen átment a quadokhoz. Ezek ugyan megbámulták szakadékos hegyeikből az érkezését, ahová sokan közülük bizonytalanságukban övéikkel elhúzódtak s nem tudván, hogy mi is történik velük, de szinte földbe gyökerezett a lábuk, amikor meg-pillantották saját földjükön Róma felséges hadijeleit, nem úgy, mint azt elképzelték. Előre nyomulva tehát erőltetett meneteléssel, ha a dolgok állása úgy kívánta és lemészároltatva mindenféle életkorú embereket, akiket még ekkor is szertekóborolva kapott el a váratlan megrohanás és házaikat felgyújtva visszatért mindazokkal, akiket magával vitt.”
(XXX. könyv 5, 13-14.)

A császár a történetíró leírása alapján Aquincumból Castra Constantián áthaladva valahol Visegrád tájékán pontonhídon kelhetett át a Dunán. Ammianus Marcellinus leírása egyébként jól érzékelteti egy ilyen császári büntető hadjárat mivoltát.


Forrás: Soproni Sándor: Szentendre a római korban (Szentendrei füzetek II-III)