logo

XX September AD

Az eraviscusok

Legnagyobb számban a helyi eraviscus őslakosság sírkövei ismeretesek. Aquincum és Intercisa mellett a legtöbb éppen itt került elő. A meghódított törzsek, így az eraviscusok is jogilag idegennek, peregrinusnak számítottak, római polgárjoggal nem rendelkeztek, az azzal járó kedvezményektől elestek. Saját, korábbi jogrendjük azonban az idők folyamán fokozatosan kibővült a római polgárjog egyes elemeivel. Különösen a törzsi arisztokrácia tagjai jutottak egyre inkább ezekhez a kedvezményekhez, vezetőik pedig a római polgárjogot is elnyerték. A többiek csak fokozatosan szerezték meg például a házassági vagy kereskedelmi és egyéb jogokat. Az ilyen korlátozott jogadományozások hozzájárultak az elrómaiasodásukhoz. Az őslakosok szükségszerű elrómaiasodásához vezetett, hogy a férfiak egy részét 25-30 évi katonai szolgálatra besorozták és más tartományokba vezényelték. A beolvadás folyamata a II. század közepére egyre erőteljesebbé vált, amit a sírkövek ábrázolásai és feliratai is bizonyítanak.

A legkorábbi, I-II. század fordulójáról származó sírköveiken díszítés alig található, mindössze a hitvilágukra jellemző asztrális szimbólumokat - napkorong, félhold - vésték a kövekre. Felirataik szűkszavúak, csak a legfontosabb adatokat tartalmazzák: az elhunyt nevét, életkorát, atyja s esetleg a sírkövet állító nevét. Peregrinusi jogállásuknak megfelelően csak egytagú nevet viseltek. Ezek többnyire jellegzetes kelta személynevek.
A második fázisban, a II. század első évtizedeiben megjelenő alakos sírköveken a névanyag mellett az elhunyt nők ábrázolásai érdemelnek figyelmet. Hagyományőrző viseletük: a fejet borító fátyol, a sodrott nyak-perec (torques), vállaikon a tipikus, az őslakossághoz köthető nagy, szárnyas ruhakapcsoló tűk (fibula) és a gerezdes karperecek a jellemzőek. Ugyanekkor megjelennek a kocsijelenetes sírkövek is. Az elhunyt képmása és a feliratos mező közötti részen a halottat szállító lovaskocsi hitviláguk jellegzetes megnyilvánulását, a halottnak a túlvilágra való utazását jelképezi.

A harmadik, a legkésőbbi csoport, a II. század középső szakaszából származó sírkövek formailag már a jellegzetes római beosztást és díszítést követik. A bennszülött jellegre a még megjelenő kocsitemetkezés ábrázolása és a nevek utalnak. A férfiak viselete már teljesen római. Ezek a sírkövek átmenetet mutatnak: a kelta, eraviscus vonások megőrzése mellett az emlékek már valóban rómaiak.
A Szentendréről származó és az őslakossághoz köthető sírköveken közel nyolcvan, túlnyomórészt ősi, kelta eredetű személynév található. Az itteni kelta nevek nagy része természetesen az eraviscus törzs egész szál-lásterületén nagyjából a mai Pest megye dunántúli része és Fejér megye - előfordul, sőt más kelta törzseknél, így a Fertő-tó környékén élt bójoknál is megtalálhatók.

A teljességre való törekvés nélkül álljon itt ízelítőül néhány jellegzetes kelta személynév a szentendrei eraviscusok köréből: Ava, Blastaiu, Casu, Comatumarus, Flao, Magimarus, Masclus, Masuia, Namio, Retdimara, Retimarus, Risimarus, Ritimarus, Satimara, Siliduna, Sisiu, Tacattu, Teraniscio, Velideatus, Verodubena, Vindelio, Vironianus stb. A pannonjai keltaságra igen jellemző -marus, -mara végződés a szentendrei eraviscusok nevében is gyakori. Közülük a Retdimara, Retdimarus, Risimarus és Ritimarus nevek csak a szentendrei eraviscusok körében ismeretesek.

A jellegzetes kelta nevek mellett gyakori a római névadás is. Elsősorban a latin számnevekből képzett személynevekre gondolunk, mint például Tertius (harmadik) vagy Quintus (ötödik), melyeket a született gyermekek számának megfelelően adtak. Az elrómaiasodás folyamatát mutatják az eraviscus környezetben megjelenő római személynevek, mint Crispus, Firmus, Lucius, Severus, Speratus, Ursus.

Az őslakosság sírkövei a II. század második felére teljesen eltűnnek Szentendrén, de lényegében ez a helyzet egész Pannóniában. Ez egyrészt az elrómaiasodásnak tulajdonítható, de közrejátszottak ebben a század második felének pusztító markomann-szarmata háborúi, melyek a helyi lakosság körében is súlyos véráldozatokat követeltek. A határ menti település különösen sokat szenvedhetett ezektől a betörésektől. Az egész limes mentén ekkor jelentős népességcsere következett be. Az elhurcolt, kipusztított lakosság pótlására a kormányzat a birodalom más, elsősorban keleti tartományaiból hozott új telepeseket. Szentendrére ekkor, 176-ban új helyőrség érkezett: egy szíriai alakulat, s ez alapvető változást hozott a település lakosságának összetételében.


Forrás: Soproni Sándor: Szentendre a római korban (Szentendrei füzetek II-III)