logo

XX Aprilis AD

A városi közigazgatás.

Az itáliai városoknak önkormányzati joguk volt. Nem nehéz kitalálni, mi rejlett e demokratikusan hangzó kifejezés mögött: a rabszolgatartó osztály kezében az „önkormányzat” a kistermelők és a középrétegek elnyomásának eszköze lett. Így volt ez egész Itáliában, s amint látni fogjuk, Pompeji sem volt kivétel.

A samnitok idejében Pompeji - a többi campaniai városhoz hasonlóan - teljes autonómiát élvezett. A várost a tanács igazgatta, melynek oscus dialektusban kumbenieis volt a neve (ez megfelel a gyűlést, gyülekezetet jelentő latin conventus szónak). A Pompejiben talált oscus nyelvű feliratok többször emlegetik a kumbenieist; ennek a rendeletére épült egy tornacsarnok (palaestra), s ugyancsak ez a tanács határozta el, hogy a Stabiae-fürdőben napórát kell felállítani, továbbá az Apollo-templom padlózatát ki kell kövezni.
A közmunkák elvégzésére vonatkozó szerződések megkötésével, a munkálatok ellenőrzésével és a pénzügyek intézésével a tanács a quaisturt (latinul: quaestor), vagyis a legalacsonyabb rangú városi tisztviselőt bízta meg, aki a város pénzeit kezelte. A samnit korból származó pompeji feliratok többször emlegetik a quaisturt. Fölötte álltak az aedilisek; Pompeji oscus nyelvű felirataiban csak egyszer találkozunk velük, az ő felügyeletük alatt épült és kikövezett néhány úttal kapcsolatban.
A campaniai városokban a tanács elnöke és egyben legelső tisztviselője a meddix tutieus volt (így mondták Rómában latinul a meddiss tuvtikst; ezt a titulust a „polgármester” szóval lehetne fordítani). Az említett joscus feliratokban elég gyakran fordul elő. Amennyire az igen hiányos adatokból meg lehet állapítani, a meddix tutieus hatáskörébe tartozott a kiváltképpen fontos építkezések felügyelete, s bizonyos fajta városi ügyekben saját felelősségére is intézkedhetett.
Ez a rendszer jelentősen változott azután, hogy a szabad Pompejiből Colonia Veneria Cornelia Pompeianorum lett; miután Sulla elfoglalta, a város ezt a hivatalos nevet kapta. Igaz, a rómaiak nem vonták meg az önkormányzati jogot a legyőzött városoktól, de éberen figyelték tevékenységüket, s hatalmi szóval elfojtottak minden olyan megnyilvánulást, mely uralmukat és befolyásukat gyengíthette volna.

A pompeji városi hatóságokat római mintára átszervezték: a Rómában uralkodó kollegiális rendszert a meghódított városokra is kiterjesztették, úgyhogy azok közigazgatása a római államkormányzat kicsinyített utánzata volt. Az önálló hatáskörrel felruházott meddiss helyére egy tisztviselőpár lépett; ezek voltak a duumvirek (a „két férfiúk”), s a hatalom az ő kezükben összpontosult. Csak ők hívhatták össze a városi tanácsot meg a népgyűlést, s azokon csak ők elnökölhettek. Mint a város hivatalos képviselői, védelmezték annak érdekeit, nevében szerződéseket és megállapodásokat kötöttek, és felügyeltek a kultikus szabályok betartására.
Azonkívül ők bíráskodtak azokban a polgári perekben, melyekben a perelt összeg nem haladta meg a megállapított felső határt. Nagyobb peres ügyekben Róma döntéséhez kellett folyamodniuk, s a bűnügyeket is Rómában tárgyalták. A római kori Pompejiben megszűnt a quaestori hivatal; a város pénzeit a duumvirek kezelték.

Azokat a duumvireket, akiket öt évre választottak meg, quinquennalisoknak, „öt évre szólóknak” nevezték. Ahhoz, hogy valaki duumvir lehessen, előbb az alacsonyabb fokú tisztséget, vagyis az aedilisi hivatalt kellett betöltenie. Quinquennalis azonban olyasvalaki is lehetett, aki előzőleg nem volt duumvir. Ily módon tehát a duumvirek a római consuloknak feleltek meg (persze jóval kisebb arányokban), a quinquennalisok pedig a római censoroknak. Ők vezették a város polgárainak névlistáit a vagyonkimutatásokkal együtt; ők vizsgálták felül a városi tanács tagjait, ők iktatták be az új tagokat, törölték a névsorból az elhalálozottakat, valamint azokat, akik bűncselekmény vagy tisztességtelen magaviselet folytán méltatlanná váltak erre a kitüntető tisztségre. Ők kötötték meg a középületek építésére vonatkozó szerződéseket, s ugyancsak az ő dolguk volt az is, hogy a város földjeire vagy létesítményeire megfelelő bérlőket találjanak. Pompejiben hosszú ideig ilyen bérlő volt Caecilius Jucundus, aki a város ványolóüzemét és legelőit bérelte.

A duumvirek alatt álltak az aedilisek; ezzel a hivatallal kezdődött Pompejiben a közéleti pályafutás. Az aedilisek intézték a város folyó ügyeit, s amellett afféle erkölcsrendészeti szerepet is töltöttek be; továbbá felügyeltek a város gabonaellátására, ellenőrizték a mértékek és a súlyok hitelességét, vigyáztak az utak tisztaságára és karbantartására, a fürdők állapotára. Az ünnepi játékok és előadások rendezése is az ő hatáskörükbe tartozott. Egyszóval sokoldalú, szövevényes és fáradságos hivatal volt az aedilisi tisztség.
A városigazgatás minden csínjának-bínjának gazdag tapasztalata és a hagyományok őrzése a szenátusnak nevezett városi tanácsban öltött testet. Tagjait decurióknak, „tizes férfiaknak” nevezték, mert egy római törvény kimondta, hogy minden újonnan alapított római kolóniában a telepesek tizedrészének kell bekerülnie az új város tanácstestületébe. Nem tudjuk, hogy a pompeji szenátus hány tagból állott: a decuriók száma nem volt kötelezően megszabva.

Az olyan nagy városokban, mint Puteoli és Capua, a városi tanács száz tagból állott, de a kis Veji vagy Cures szenátusában is éppen annyian ültek. A decurio tisztsége egész életre szólt; csak a halál vagy valamely elkövetett bűncselekmény szüntette meg a decurio szenátusi tagságát. Ami a népgyűlést illeti, ez már a császárkor elejére jóformán minden jelentőségét elvesztette; a város voltaképpeni gazdájává a tanács vált. A szenátus kezelte a város vagyonát, ellenőrizte a kiadásokat,elszámoltatta a hivatalnokokat meg a városi megrendeléseket kivitelező vállalkozókat szóval őrködött a város jólétén és mindennel törődött, ami a városban történt. Tagjai alkották a polgárság felső rétegét, a municipális arisztokráciát, melynek befolyása, tekintélye és vagyona nagy hatalmat biztosított.
A tanács tagjává lenni ez olyan nagy megtiszteltetésnek számított, hogy a pályázók súlyos áldozatoktól sem riadtak vissza. Gazdag emberek, akik rabszolgasorból emelkedtek ki s ezért nem juthattak a tanácsba, nem kímélték a pénzt, nem válogattak az eszközökben, hogy legalább a fiaik előtt megnyithassák az érvényesülés útját. Az apai bőkezűség néha olyan átütő erővel hatott, hogy az érvényesülés gyümölcse egészen hirtelen és váratlanul hamar hullott a második generáció ölébe. Így például Pompejiben a mindössze hat esztendős Celsinus méltónak ítéltetett arra, hogy decurio legyen, mert - egy felirat szavai szerint „Isis templomát helyreállította, amikor azt a földrengés ledöntötte” (a 63. évi földrengésről van szó).

Mint láttuk tehát, a tanács tagjai között voltak olyan emberek, akiket különleges érdemeikért tiszteltek meg a decurio címmel; de a szenátus többsége azokból a volt tisztviselőkből állott, akik hivatali idejük lejárta után automatikusan ennek a testületnek a tagjai lettek. A decurio tisztségéhez a városi hivatalok betöltésén keresztül vezetett a szabályos út. Lássuk mármost, hogy egy városban - konkrétan Pompejiben miképpen lehetett valakiből aedilis vagy duumvir?

A városi hivatalokra pályázó személyektől elsősorban azt követelték meg, hogy az illető szabad születésű polgár legyen (ez az oka annak, hogy felszabadult rabszolgáknak csak a fiaik pályázhattak hivatali tisztségre). További feltétel az volt, hogy a pályázó teljes jogú polgár és kifogástalan hírű személy legyen. Mindehhez még bizonyos vagyonnal is kellett rendelkeznie; jövendő pályafutásában ez a feltétel nagy szerepet játszott, mert az ókorban a városi tisztségviselők nem kaptak fizetést. Sőt, nemcsak hogy nekik nem fizettek, hanem még ők fizettek a városnak, hiszen hivatalba lépésükkor nem csekély összeget kellett lefizetniük „a megtiszteltetésért”.
Egy afrikai városban például a quinquennalisnak 25 000 sestertiust kellett leszurkolnia; egy másik kisvárosban az új aedilis 4000 sestertiussal lonorálta megválasztását. Pompejiben a duumvir 10 000 sestertiust fizetett be a város pénztárába - „a duumviri tisztségért”, ahogyan egy felirat lakonikusan megjegyzi. De ez még korántsem volt elég: egy városi tisztviselőtől elvárták, hogy bőkezű legyen. Ezt kívánta már maga a méltósága, de megkövetelték a választói is, akik rendszerint nem titkolták, hogy számítanak az általuk megválasztott jelölt kézzelfogható hálájára.
Reményeikben nem is csalatkoztak; a tisztviselők és a tanács tagjai saját költségükön új középületeket emeltettek, vagy renováltatták a régieket, pompás látványosságokat rendeztek, és bőkezűen megvendégelték polgártársaikat. Mindehhez persze sok pénz kellett, ennélfogva a városi kormányzat a gazdag nagybirtokosok és kereskedők kezében volt: a szegény lakosok sorsa tőlük függött. S miközben a városi gazdagokból álló felső réteg alamizsnákat - néha tekintélyes alamizsnát vetett oda nekik, elsősorban persze a maga érdekeit tartotta szem előtt, amelyek korántsem vágtak egybe a vagyontalan rétegek érdekeivel.

Petronius Trimalchio lakomája című regényében az asztalnál beszélgető „kisemberek” szájából világosan kicsendül az a panasz, hogy a városi urak csak a maguk üzleteit hajszolják, és mit sem törődnek az egyszerű néppel: „A szegény nép ínséget szenved, de ezeknek a nagy-hasúaknak minden áldott nap Saturnalia”.
A városi proletariátus életében igen fontos események voltak a választások; azon kellett igyekeznie, hogy a gazdag jelöltek közül az kerüljön hivatalba, aki kevésbé lelkiismeretlen és emberségesebb a többinél. A városi arisztokrácia is nagy izgalommal tekintett a választások elé; hányan törekedtek arra, hogy városi tisztviselők vagy tanácstagok legyenek, s ily módon hatalom és dicsőség övezze őket! A cél elérése nem ment könnyen; nem alaptalanul jegyezte meg Cicero, hogy könnyebben lehet valaki szenátor Rómában, mint decurio Pompejiben. Caligula Jupiterrel tette magát egyenrangúvá, de azért Pompejitől elfogadta a tiszteletbeli duumvir címet!
Jellemző volt a következő törvény: a hivatalra pályázó személy a választásokat megelőző év folyamán nem osztogathat ajándékokat, nem vendégelheti meg a népet, és a saját házába sem hívhat lakomára kilenc vendégnél többet. Bizonyossággal állíthatjuk, hogy ez a törvény is azok közé tartozott, melyeket a leggyakrabban kijátszottak. A városi tisztségekre pályázó jelöltek látszatra persze nem szegték meg a tilalmat, de azért értették a módját, hogy megtalálják az utat választóik szívéhez, s csapdákat állítsanak vetélytársaiknak.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960