logo

XX Aprilis AD

Forum és közélet

Ha a feltárt maradványokból indulunk ki, akkor a Vezúvtól eltemetett városok közéletének két fő forrására támaszkodhatunk. Az egyik az építészeti (a város szerkezete, közcélú területei és építményei), a másik a feliratos források csoportja, a monumentális, kőbe vésett titulusoktól a falakra festett hirdetményekig és a bekarcolt firkálmányokig (dipinti és grafitti).
Pompeji feltárt részének statisztikai analízisével legutóbb kimutatták, hogy a város egész területéből a fő társada1mí szükségletekre százalékosan a kővetkező nagyságú részeket használták: lakóterület 41 százalék, közterület; 7 százalék, kereskedelmi terület 18 százalék. Ezek az arányok természetesen attól függenek, hogyan soroljuk be a különböző építményeket és tereket.

Akárhogy is vesszük, annyi bizonyos, hogy a lakóterülethez képest feltűnően nagy a közterület, még talán a fentinél is nagyobb, ha a városfalakat és az úgynevezett pοmeriumot is figyelembe vesszük. Ez az ókorban nem meglepő, hanem a görög-római mediterrán városok közös és jellemző vonása. Mint tudjuk - elsősorban a klimatikus viszonyok és a közösségi életforma jellegzetes vonásai miatt -, az ókori városokban természetesnek számított, hogy a lakók életük nagy részét házon kívül töltötték.
A politikai és a társadalmi élet eseményei a szabad ég alatt mentek végbe, a városállamokban elsősorban a főtéren vagy piactéren - a görögöknél az agorán, a rómaiaknál a fοrumon -, az üzleti élet és a kézműves munka pedig félig vagy egészen az utcákon, illetve az utcákra nyíló boltokban zajlott. Ehhez természetesen több közterület kellett, mint a házaikba zárkózó társadalmak esetében. Hozzá kell még számítanunk, hogy egy sor olyan higiéniai és kulturális szükséglethez, amelyet a modern élet a magánlakásokon belül elégít ki, az ókorban csak a közlétesítményekben tudtak helyet biztosítani a lakosság túlnyomó többsége számára.

Mindehhez sok köztérre és középületre volt szükség. A város térképének puszta szemlélése is meggyőzhet erről, az elemző alaprajzok és részletes számítások pedig - a gazdasági célú területet is hozzáadva - a közterület több mint 50 százalékos részesedését mutatják ki. Ezúttal figyelmünket a közéletnek egy meghatározott körére összpontosítjuk, amely már magában véve is különleges hely- és építészeti szükségletet teremtett.
Az ókori városokban - igen hasonlóan a belőlük kialakult középkori városokhoz - a városi autonómiának, önkormányzatnak és helyi politikának jóval nagyobb szerepe volt, mint a történelemben bármikor. Nem szorul magyarázatra ez a körülmény a városállamok esetében, hiszen ezeknél a város és az állam azonosult. De nem volt sokkal csekélyebb a nagyobb államalakulatokba tartozó városok belpolitikai és önkormányzati tevékenysége sem. A hadászat vagy a nagypolitika irányításától ezek meg voltak ugyan fosztva, de helyi ügyeiket városi hatóságok intézték.

A város az ókor nagy államain belül is - egészen a római birodalom bukásáig - magától értetődően a társadalmi élet alapvető egységének számított, amelynek közterülete, helyi igazgatása és közvagyona volt. A közterület egy része a város territoriumából, termőföldekből és legelőkből állt, amit a városi hatóságok bérbe adtak. Közterületnek számítottak a terek, utcák, középületek, s természetesen a védőfalak, amelyeken kívül és belül a római előírások szerint egy sávot katonai okokból szabadon kellett hagyni. De a város rendelkezett az általa épített és gondozásába tartozó távolsági útszakaszokkal is, amelyeknek a kapukon túli vonala mentén közterületnek számító zónák húzódtak. Ezekből adták bérbe vagy örökös használatra a sírhelyeket vagy más, közhasznú létesítmények telkeit.
Α köztulajdon s főként a közterület gondozása, felügyelete és jövedelmeztetése a városi tisztviselők egyik fő feladata volt. A pompejiek nagy gondot viseltek a város többször is átépített védőfalaira, amelyeknek végső, többszőrös kőfallal, ezek között földtömítéssel, előttük árokkal s közönként tornyokkal megerősített rendszere még Sulla ostromának is sokáig ellenállt. Az ostrom nyomai - a hadigépek által hajított lövedékektől és a faltörő kosoktól ejtett zúzódások - a fal több helyén jól felismerhetők.

A 61. év súlyos földrengése után támadt zavarok a jelek szerint a közterületek szabályszerű felhasználását is érintették. A kapkodó renoválás és az ügyeskedő helyfoglalás során valószínűleg közterületek beépítésére, illetve jogtalan elfoglalására is sor került. Ezzel magyarázható, hogy a város történetében először, különleges császári megbízott - T. Suedius Clemens, Vespasianus császár tribunusa - érkezett, azzal az utasítással, hogy a városi közföldeket a jogtalan bitorlóktól visszaszerezze, s rendet teremtsen a birtokhatárok és a közvagyon kérdéseiben.
Herculaneumban még nem került feltárásra, Pompejiben viszont az itáliai és római városépítészet egyik legismertebb, legépebb és legkorábbi emléke a város főtere, amelynek helye kétséget kizáróan a település kialakulása óta változatlan. Ezért került a város szélére annak kibővítésekor. A legkorábbi forum pontos alakját nem ismerjük, csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a jelenleginél jóval kisebb, némileg eltérő tájolású volt, s minden bizonnyal a tőle nyugatra épült Αpollo-szentélyhez csatlakozott. A teret a város terjeszkedésével együtt növelték északi és déli irányban, mígnem középületekkel teljesen körülvett, három oldalán emeletes oszlopcsarnokkal (porticus) szegélyezett, északi keskeny oldalán pedig a római államvallás hivatalos templomával lezárt ünnepélyes forummá alakult.

romaikor_kep



A forum területén és a környező épületekben az első feltárás óta szüntelenül folynak a kutatások, amelyek a térnek és csatlakozó részelnek építéstörténetét a régészeti stratigráfia és az épület konstrukció elemzése útján egyre pontosabban világítják meg. Ma még nem tekinthetjük lezártnak e vizsgálatokat, de érdemes néhány szilárd történeti pontra felhívni a figyelmet. A stratigráfiai ásatások révén megállapítható volt, hogy a forumon legalább négy fő építkezési korszakot kell feltételezni. A legelső időben a tér még nem volt kövezve, és porticus sem vette körül, de már valószínűleg minden oldalán - kivéve az Apollo-szentély felé néző szegélyt üzletek és műhelyek, azaz tabernák sorakoztak.
A kővétkező szakaszban e tabernákat szabályosabb alakban, magasabb szinten és a mesterséges padozatú térséghez igazítva építették újjá, amíg elkészült a nuceriai tufából emelt kétszintes porticus, amelynek alsó és felső oszlopcsarnoka a forumon rendezett játékok és ünnepségek tribünjéül szolgált, hátsó traktusában pedig továbbra is a kereskedelmi élet kapott helyet. Ugyanekkor már állt az északi oldal főtemploma, később felépült a basilica, amely a tér déli oldalának legnagyobb kiterjedéséhez igazodott.

Valószínű, hogy a déli oldalon már a samnis város utolsó periódusában is megvoltak a közélet nélkülözhetetlen létesítményei, a comítíum vagy saepta (szavazási terület), a decuriók tanácsháza és a főtisztviselők hivatalai. Ezek az épületek azonban csak a római colonia idejében, különösen a császárság kialakulásától fogva nyerték el azt az alakjukat, amely a Vezúv kitörésének, helyesebben a 61-ben történt földrengésnek idejéből maradt ránk. A colonia alapításakor renoválták a capitoliumi isteneknek szentelt templomot, a korai császárkorban épült a macellum, a Larok szentélye, az Eumachía, a Vespasianus-templom s a tér más kiegészítő részei.

A pompeji forum utolsó építési periódusára Augustus korának építészeti törekvései nyomták rá bélyegüket. Nemcsak a kifejezetten reprezentatív téralkotás, hanem a márványburkolat széles körű alkalmazása, vagy ha ez nem volt lehetséges, a márványhoz hasonló travertin, illetve a fehérre festett stukkóborítás a birodalmi művészet fő áramlatára voltak jellemzőek. Minthogy azonban a márványt a kitörést követő években a teret díszítő szobrokkal együtt elhordták, s a forum újjáépítése a földrengés és a kitörés kőzött nem fejeződött be, a forum összképe jelenleg nem annyira a császári Róma márványtól és aranytól csillogό forumaira, hanem a samnis korszak italo-hellenisztikus építészetére emlékeztet. Lehetetlen a pompeji forumot körülvevő valamennyi középületet itt bemutatni, ezért csak egyet ragadunk ki, mégpedig azt, amely a legjobban rekonstruálható, s amelynek a római építészet történetében kiemelkedő szerep jutott.

A basilica nevét kétséget kizárόan meghatározza egy falára karcolt felírat. Ennek alapján habozás nélkül megállapíthatjuk, hogy ez az épület a legkorábbi - aránylag jól fenntartott romokban - ránk maradt basilica. Csak irodalmi forrásainkból tudjuk, hogy Rómában már több mint fél évszázada épült az első basilica, amelyet Cato, a censor építtetett, s ezt egymás után még jó néhány követte. Minthogy a korai római basilicák nem maradtak ránk, az i. e. 2. század utolsó negyedében épült pompeji épületnek jutott az a dicsőség, hogy róla alkossunk fogalmat a legkorábbi római basilicákról.
A samnis város a basilica építésének idejében Róma szövetségese volt, és kulturális tekintetben is erősen római hatás alatt állt. Nagyon valószínű tehát, hogy basilica építésére a római példák serkentették, ami, persze, nem azt jelenti, hogy az építmény alakja a rómaiakénak pontos utánzata volt. Bizonyos jelekből inkább arra következtethetünk, hogy néhány lényeges vonásban eltért azoktól, s talán e vonásokat a dél-itáliai vagy hellenisztikus görög példákból merítették.

A basilica görög eredetű, bár kifejezetten latinosított név, ami már magában véve is arra utal, hogy a római basilica születésénél a hellenisztikus görög építészet bábáskodott. A római épülettípus azonban csak néhány fő elemében hasonlított az egykorú hellenisztikus oszlopos csarnokokhoz; a görög sztoától határozottan különbözött, és karakterisztikusan római építménynek tekinthetjük.
Rendeltetése - a közhittől eltérően - nem a bíráskodás volt, hanem a kereskedelmi élet, főként a pénzügyletek, a kölcsön-, a bank- és a bérleti üzletkötések lebonyolítását szolgálta, amelyeknél mindig a tanúk egész seregének kellett jelen lennie, s amelyek jórészt közületi felügyelet alá vagy éppen a városi finanszírozás hatáskörébe tartoztak. Ezért kapott az üzleti élet legmagasabb formája ilyen előkelő, tágas és ünnepélyes otthont mind Rómában, mind a Rómától függő vagy általa alapított városokban. A basilica épületének lényege egy minden oldalán zárt és fedett, nagyméretű terem, amely főbejáratával vagy bejárati csarnokával a forum egyik oldalához csatlakozott.

Mint látjuk, Pompejiben a basilica bejárati oldalát az egyik keskeny fal megnyitásával alakították ki, míg a római basílicák többségénél a hosszoldal csatlakozott a forumhoz. Az adott helyviszonyokkal magyarázható hosszanti kiképzés egy ugyancsak sajátságos építészeti technikával párosult: a csarnokot hajókra osztó és a tetőzetet tartó, valamint a falakat belülről díszítő oszlopokat és féloszlopokat külön erre a célra készült idomtéglákból rakták össze, amelyeket stukkóval borítottak; a tetőzet fából, a külső falak, az oszlopfők, a padozat stb. tufából készültek.
A pompeji basilica térképzése pontosan a forumának felelt meg, s határozottan római jelleggel bírt: a hosszúkás térség axiális szimmetriája a végpontban elhelyezett építmény felé irányította a benne mozgó személyek figyelmét. Azáltal, hogy egy kiemelkedő állami és szakrális épületrész rendelte maga alá a teret, a belépő a római állam szigorú tekintélyelvének hatása alá került. A basilica esetében ez az általános térhatás a nagyméretű belső térképzés jellegzetesen római és nagy jövőjű teljesítményével párosult. A forum volt a közélet helye, itt hangzottak el az emelvényen álló városi magistratusok beszédei, a térhez csatlakozó választási helyen zajlottak le a tisztségviselőket kijelölő szavazások, a déli épületekben székelt a városi tanács, és ott voltak a városi főhivatalnokok hivatali helyiségei.

A samnis korban valószínűleg csak egy főtisztviselő volt, akit meddixnek hívtak, mellette még a római mintára aidilnak és kvaissturnak nevezett tisztviselők látták el a gazdasági természetű és a rendfenntartó feladatokat. Minthogy a tisztségviselőket évente választották, a városi kormányzat állandóságát egy tanács biztosította, a gyakorlati munkát pedig rabszolgákkal végeztették el. Lényegében ez a rendszer maradt fenn a római korszakban is, azzal a különbséggel, hogy a pompeji városi kormányzat rendjét a római irányelvek értelmében a többi itáliai városéval együtt uniformizálták.
A római kori városi vezetőség a köztársaság korában kialakult collegialitás elve alapján egyszerre működő két-két funkcionáriusból állt. A magasabb rangú duoviri iure dicundo gyakorolták a fő végrehajtó hatalmat és a bíráskodást, kivéve a fővárosi bíróságok hatáskörébe tartozó peres ügyeket. Mellettük két aedilis a város rendben és tisztán tartásáért, főként a közellátás dolgaiért volt felelős. Ezeket a magistratusokat minden évben újraválasztották.
A megválasztott magistrstusok az ordo decurionumnak nevezett városi tanács tagjaivá váltak. A tanács általában száz tagból állt. A decuriók testületében tömörült a város polgárságának leggazdagabb és legelőkelőbb része, amelynek mind a választásokra, mind a különböző határozatokra döntő befolyása volt, hiszen a változó tisztviselőkkel szemben állandó politikai hatalommal rendelkezett.

romaikor_kep



A városi tanács összetételét ötévenként vizsgálta felül a két, különleges jogkörrel felruházott duumvir quinquennalís (az ötödik év duumvirje). Az évi tisztviselő választást márciusban tartották, miután a decuriók tanácsa megállapodott a jelöltek listájában. A választást propaganda hadjárat előzte meg, amelynek ránk maradt fő dokumentumai a házak utcai falára festett választási felíratok. E feliratokból kiderül, hogy a párokba állított jelölteket a város legkülönbözőbb társadalmi csoportjai és egyénei ajánlották megválasztásra.
Minthogy e felíratok gyakran a ház tulajdonosaihoz szóltak, vagy nevűkben íródtak, segítségükkel igen sok pompeji ház tulajdonosának nevét sikerült megállapítani, s az egyéb falakra irt és kőbe vésett feliratokat is számba véve, a város utolsó száz-százötven évéből mintegy ötezer polgár személyét ismerhetjük meg.

A városi tanács tagjai és a tisztviselők - osztályhelyzetüket tekintve - a város szabad születésű, illetve római polgárjoggal rendelkező lakóinak legvagyonosabb rétegéből kerültek ki, tehát a római birodalom fő támaszát képező vagyoni arisztokráciához tartoztak. Ezt a római állam szempontjából döntő fontosságú állapotot az biztosította, hogy a tisztségviselés és a tanácstagság nem járt díjazással, sőt a közéletre fordított szabad idő mellett még külön anyagi terhek vállalását is megkövetelte.
A közfunkciók viselői megválasztásukkor általában a szokásjog által előírt pénzösszeget fizettek a városi pénztárba. Ennél sokkal súlyosabb anyagi terhet jelentett számukra, hogy elvárták tőlük a város közhasznú építményekkel történő gyarapítását, továbbá a látványosságok költségeinek fedezését. Ezek az adományok jelentették a választók szemében a választottak vagy megválasztandók népszerűségének legfontosabb fokmérőjét. Sok kőbe vésett és falra festett feliratból értesülünk a város vezető személyeinek bőkezűségéről, s arról a viszonzásként kapott elismerésről, amelyet többnyire a városi tanács, de jószerével az egyszerű emberek is kinyilvánítottak.

Az adakozó tanácsurak és tisztviselők, persze, nem tiszta önzetlenségből voltak ilyen nagylelkűek. Szűkebb hazájuk iránti jótéteményelkért bőségesen kárpótolta őket az anyagilag is kamatozó politikai befolyás, továbbá azok a kiváltságok, amelyeket a római birodalom egész területén a társadalom vezető rétege élvezett. Így fonódott össze a vagyonos rétegekben a fennálló társadalmi rendet biztosító államérdek az egyéni érdekekkel, teljesen függetlenül attól, hogy kinek-kinek a maga helyzetéről mi volt a véleménye. Az osztálytársadalmat átható önzés az önzetlenséget fitogtató gesztusok által érvényesült.
Róma hatalmának ez volt igazi tartópillére mindaddig, amíg a birodalom alapjai szilárdaknak bizonyultak. Α függőségi viszonyokban és a gazdálkodásban a magántulajdon gyarapításának és az előjogok megszerzésének kíméletlen erői érvényesültek. A gazdagság növelésének és a polgári ranglétrán való előrehaladásnak azonban olyan szabályozó rendszere volt, amely végső soron a rabszolgától a császárig mindenkit a társadalmi és állami rend erősítésére kényszerített.

A város közéletének politikai mozgatóerőit az egész római állam és társadalom szerkezetének részeként jellemezve felvetődik a kérdés: csupán elméleti általánosítást és logikai rekonstrukciót fogalmaztunk-e meg, és ha igen, vannak-e adatok és tények, amelyekkel a fent leírt összefüggést bizonyítani tudjuk? Másként fogalmazva: milyen volt közvetlenül és tényszerűen a város viszonya annak a területnek és korszaknak az uralkodó hatalmához, amelybe tartozott?
Visszautalva arra az említett körülményre, hogy függetlenségének idejében a város az oszk-samnis népnek a gazdag campaniai partvidéken urbanizálódott és előnyős helyzetű részéhez tartozott, amelynek más részel a nehéz megélhetést nyújtó belső hegyvidékeken mindaddig Róma ellenfelei maradtak, ameddig kíméletlenül el nem tiporták őket, megérthetjük azt is, hogy amidőn Campania Róma szövetségesévé vált, népi hovatartozásától függetlenül, e szövetségből előnyöket húzott, s ezért kitartott mellette.

Róma szövetségesének lenni katonai védelmet jelentett, és gazdasági előnyöket nyújtott, de kizárta az önálló külpolitikát és a katonai függetlenséget. Teljesen érthető, hogy a jómódú campaniai városok ezt a vásárt nem tartották előnytelennek. A bizonyíték abban áll, hogy amidőn Hannibál a karthágói seregek élén Itáliában harcolt Róma ellen, minden erőfeszítése ellenére sem tudta maga mellé állítani Róma összes itáliai szövetségesét, s többek között Pompeji is hű maradt Rómához. A Hannibállal szövetkező Capua esete kivételnek számított Campaniában, s bármilyen fontos volt ez a második pun háború szempontjából, bennünket most nem foglalkoztathat tovább.
Pompeji hűsége mindaddig tartott, amíg Róma a szövetséges városokkal és népekkel szemben kezdett olyan politikát folytatni, amilyet korábban és gyengébb helyzetében nem engedett meg magának. Egyre jobban beavatkozott a szövetségesek belügyeibe, és egyre inkább kiszorította őket a segítségükkel kiharcolt háborús sikerek előnyeiből. A fokozódó feszültség a szövetségesek oldalán a teljes római polgárjog követelésének jelszavában kristályosodott ki, s Róma büszke elutasítása vált a véres szövetséges háború kirobbantójává.

Pompeji csak és kizárólag ekkor szakított Rómával, és, mint láttuk, vállalta egy ideig az élharcos szerepét is. De amikor Róma belátta, hogy a polgárjog kiterjesztése elkerülhetetlen, s ennek megadásával meggyorsította amúgy is bizonyosnak ígérkező katonai győzelmét, Pompeji (és vele együtt a többi campaniai város) élt a lehetőséggel, hogy a hatalmas köztársasággal újra megtalálja a modus vivendit, sőt előnyösebb helyzetben végképpen beleolvadjon a római állam szívét alkotó Itáliába. Igaz, hogy közben el kellett tűrnie a sullai kolonizáciό megpróbáltatásalt, de azután - most már lakosainak sorában és élén a bevándorolt és eleve Rómával szolidáris colonusokkal a teljes romanizációnak engedte át magát. Ettől kezdve egészen a pusztulásig semmi adat nem maradt fenn arról, hogy a város akár csak rövid időre is szembe került volna a kormányzattal, a fővárossal vagy a császári rezsimmel. Ehhez garanciát nyújtottak a Pompejiben élő bevándorolt rómaiak, a város arisztokráciájának érdekei és a város számos közvetlen kapcsolata Rómával.

Említettük, hogy több előkelő római vásárolt birtokot és épített villát Pompeji környékén, és a város lakói között többen olyan tisztségeket szereztek, amelyek a városi hierarchiától független és az összrómai politikai organizmus magasabb régióiba emelték őket. Egy példát említve a sok kőzöl, M. Holconius Rufus, Augustus uralkodásának időszakában, a legmagasabb városi tisztségek egész során kívül, mint Pompeji leggazdagabb és legelőkelőbb polgára, a római nép által választott katonai tribunusi rangot, Augustus császár flamenjének (papjának) tisztét és a város patronusának igen jelentős szerepét is a magáénak mondhatta. De voltak még ennél közvetlenebb kapcsolatok az uralkodó kormányzattal, sőt az uralkodóházzal is.
Minden jel arra mutat, hogy Nero császár egyik híresen szép felesége, Poppaea, annak a Pompejiben honos családnak a sarja volt, amely eredetileg Picenumból származott, de megtelepedett Campaniában is, és Pompejiben igen módos házat birtokolt. Mindenesetre Nerót, aki, a senatori kőrökkel ellentétben, sokáig igen népszerű volt a társadalom széles rétegeiben, Pompejiben kedvelték, annak ellenére, hogy az ő uralkodása alatt érte a várost az amphitheatrumí botrány kellemetlen következménye.

Ez a botrány különben, amelyről még lesz alkalmunk szólni, arra is figyelmeztet, hogy Pompeji lojalitását Rómával szemben nem kell föltétlenül és minden szempontból rózsásnak képzelnünk. Minthogy a városban és annak territoríumán nemcsak igen sok rabszolga élt, hanem szegény és mindennapi gondokkal küzdő kisemberek sokasága is, magától értetődő, hogy ennek a tömegnek bajai és keservei akarva-akaratlanul az uralkodó államszervezet és az előkelő társadalmi rétegek iránti rejtett ellenszenvben és méltatlankodásban jutottak kifejezésre.
Bármennyire is nyitottnak tűntek még ekkor a római társadalom ranglétráján való felemelkedéshez vezető kapuk, a gyakorlatban és a legtöbb alacsony sorsú ember előtt a fényes előmenetel teljesen lehetetlennek bizonyult. Az elnyomott osztályok elégedetlensége azonban Pompejiben nem nyilvánult meg olyan formában, amely nyomot hagyott volna a ránk maradt forrásokban. Ezt pedig - a Vezúvtól eltemetett városok kivételesen ép fennmaradása miatt - nyomós bizonyítéknak kell tekintenünk. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a vagyoni és társadalmi különbségek nagysága ellenére, a pusztulás időpontjáig a campaniai városokban nem robbant ki és nem került felszínre társadalmi méretű elégedetlenség.

Bizonyos jelek mutatják, hogy az élet nem volt mindenki számára idill, és a fennálló rendet nem tekintette valamennyi lakos tökéletesnek. Vannak gúnyos felíratok és karikatúrák, amelyeknek bizonyos szociális és politikai töltést tulajdoníthatunk, eléggé széles körű volt a nem Rómából jött és Róma által egy ideig eléggé elítélt egyiptomi istenek tisztelete, előfordult néhány incidens, amely a központi kormányzat erélyes intézkedését hívta ki - mint az amphitheatrumi verekedés és a földrengés utáni önkényes földfoglalás -, mindez azonban nem több és nem kevesebb, mint amit egy konszolidált és kiegyensúlyozott politikai helyzetben is el lehet várni az elnyomáson alapuló társadalmi alakulatokban. Pompeji és a többi betemetett campaniai település tehát a felvetett kérdésre azt a választ adja: a római állam szervezete a mondott időben és területen még egészségesnek volt tekinthető.
Akadhatnak olvasók, akik megütköznek azon, hogy egészségesnek nevezzük egy olyan állam meghatározott időbeli állapotát, amely a rabszolgatartáson és az emberek csoportjainak rendkívül éles osztálytagozódásán alapult. A tudományos történelemszemlélet azonban az emberiség múltjának különböző szakaszalt egyfelől a világtörténelem hatalmas folyamatának részeiként értékeli, másfelől az egyes területek, népek és korszakok helyzetét önmaguk belső viszonyainak elemzésével igyekszik megérteni.
A római állam szerepe abban állt, hogy megszilárdítsa és fenntartsa az ókori világ mediterrán régiójának azt a társadalmi állapotát, amely a klasszikus kultúrát létrehozta, ami nélkül az emberiség nem juthatott volna el odáig, ahol ma tart. Jogos tehát a római állam belső állapotát és helyzetét e szemszögből megfelelőnek vagy elégtelennek nyilvánítani. Hogy a római állam a szóban forgó korszakban és területen megfelelt hivatásának, azt a Vezúv által eltemetett városok hagyatéka - mint eredmény - bizonyítja. Hogy a római állam világtörténetileg pozitív szerepet játszott, azt Európa későbbi történelme igazolja.

Nem a mi világnézetünk és gondolkodásunk, hanem a korabeli viszonyok által teremtett helyzet szempontjából kell megértenünk és tudomásul vennünk azokat a módszereket, amelyekkel a római állam a fennálló rendszer stabilitásáról gondoskodott. Módszerei és eszközei között igen fontos volt az erőszak. Igaz, hogy Itáliában aránylag csekély haderő állomásozott, s az is főleg a császári központot biztosította. De ha nem lett volna is Misenumban a római hadiflotta legfontosabb támaszpontja, minden korabeli ember jól tudta, hogy az állam kíméletlenül lesújt a rebellisekre, bárhol éljenek is, hiszen éppen a Vezúv kitörését közvetlenül megelőző időben fojtották vérbe a judeai zsidóság felkelését.
A másik fő eszköz a gazdasági kényszer volt, amely a társadalmi státusok megkülönböztetésének szigorú szabályozásával párosult. Aki egyéni gazdasági érdekelt a társadalmi konvenciók felrúgásával próbálta érvényesíteni, számíthatott a megtorlásra. Végűi az ideológiai eszközök, meghatározott politikai, etikai és vallási normák gondoskodtak arról, hogy a rendszer szilárd és egészséges legyen.


Forrás: Castiglione László - Pompeji, Herculaneum