logo

XX Aprilis AD

A város közélete

A szövetséges háború után, midőn végre kiterjesztették a római pοlgárjοgοt Italia minden szabad lakójára, Pompeji polgáralt a Menenia tribusba sorolták. A sullai colonia alapításakor pedig Pompeji elérte a legmagasabb közjogi státust, s hivatalos neve ezentúl így hangzott: Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum. Ezután a római tőrvények által előírt városi alkotmány szerint kellett berendeznie életét.
A legnagyobb különbség a múlthoz képest az volt, hogy a városi kormányzatból csaknem teljesen eltűnt a demokratizmus. Megszűnt a népgyűlés intézménye, a polgárok összessége nem tanácskozhatott és nem hallathatta szavát, kivéve, hogy évente egyszer megválaszthatta a város főtisztviselőit. A városi kormányzat - a római elveknek megfelelően - teljesen arisztokratikussá és oligarchikussá vált:
A város egyetlen politikai testülete a senatus volt, szokottabb elnevezéssel az ordo decurionum, melyet nem választás útján, hanem a legelőkelőbb és leggazdagabb érdemdús polgárokból, a decuriókból állítottak össze. A decuriók testületébe kerültek mindazok, akik a városi főhivatalokat viselték, továbbá akiket az ötévenként tartott census alkalmával a testületbe kooptáltak.
A városi tanácsnokok életük végéig viselték tisztségüket, hacsak valami okból nem zárták ki őket a tekintélyes testületből. Az ordo - akárcsak a római senatus - olyan konzervatív és arisztokratikus tanács volt, amelynek egyetértése és határozata nélkül semmiféle komolyabb intézkedést nem lehetett hozni, de ő maga nem rendelkezett végrehajtó hatalommal.

A közügyeket íntéző négy főtisztviselőt minden évre újraválasztοtták. A magasabb rangú két főtisztviselő neve - duumviri iure dicundo - egyrészt a két hivatalnok kollegialitására, másrészt bíráskodó szerepére utalt. A duumvirek persze csak a kisebb helyi perekben szolgáltattak igazságot, mert a bűnügyek kivizsgálása és a harmadik személyekkel vagy más városokkal folytatott perek tárgyalása a római bíróságokra tartozott. A duumvirek intézték a város pénzügyeit is, s általában ők voltak minden fontosabb közősségi kérdés felelős adminisztrátοrai.
Alacsonyabb rangú volt a két aedilis, aki az utak és középületek rendben tartásával, ezen túlmenően a városi rendfenntartással foglalkozott, felügyelt a piacokra, és gondoskodott a jó közellátásról. Minden ötödik évben különleges szerepkörű duumvireket választottak, akiket megkülönböztetésül duiimuiri quinquennalesnak neveztek. Az ő feladatuk a római censοrοkénak felelt meg: felülvizsgálták és megújították a városi bérleteket és szerződéseket, megbízást adtak a közmunkákra, továbbá felülvizsgálták a decuriók névjegyzékét, elvégezték a szükséges törléseket és kiegészítéseket. Hatalmuk különösen nagy volt, ezért ezt a tisztséget tekintették a városi közéleti pályafutás csúcsának.

A város tisztviselői minden év júliusában léptek hivatalba, de már három hónappal előbb megválasztották őket. A jelöltek listáját a választást vezető duumvir állította össze, és tette közzé március 1-én, s a választás még a hónap folyamán megtörtént. Minden polgár választhatott, a választhatóságnak azonban olyan feltételei voltak, amelyek a polgárok többségét eleve kizárták a tisztségekből. Tisztségviselő csak szabad születésű, büntetlen és megbecsülést élvező olyan decurio lehetett, aki megfelelő vagyonnal rendelkezett a tisztségével járó kiadások fedezésére.
A tisztviselők ugyanis semmiféle díjazásban nem részesültek, ellenben borsos ősszeget - az egyik pompeji felirat szerint például 10 000 sestertiust - kellett a városi kasszába fizetniük megválasztásukért, továbbá elvárták tőlük, hogy hivatali idejük alatt a várost adományokban részesítsék, középületekkel díszítsék, játékokat, látványosságokat rendezzenek stb.

romaikor_kep



A hivatalviselésnek ebből az anyagi vonatkozásából egyáltalán nem csináltak titkot. A tisztviselők nemcsak lelépésük alkalmával örökítették meg feliratokon adományaikat, hanem már megválasztásuk előtt is sejtetni engedték, mire számíthatnak a választók. A municipális tisztségeknek ez a rendszere és felfogása természetesen nem Pompeji sajátossága volt, hanem jellemző az egész Római Birodalomra, különösen abban az időszakban, amikor Pompeji virágjában volt.
A városi hivatalok tiszteleti jellege és a gazdag polgárok közcélú adakozása végeredményben a görög es a velük rokon itáliai városállamok rendszeréből eredt, s az jutott benne kifejezésre, hogy a klasszikus világ uralkodó osztályának érdekel megegyeztek az államéval, amelynek fenntartása és tekintélye a gazdag polgárok saját ügyének számított. Ahogyan Róma ezt a rendszert szabályozta, azaz összeegyeztette a városok lokálpatriotizmusát az uralkodó állam politikai érdekeivel - zseniális volt.
A városok össz-polgárságának érdeke volt, hogy tisztviselői gazdag emberek legyenek. A gazdagok érdekében állt, hogy befolyásukat - nem utolsó sorban kiváltságos vagyoni helyzetük megszilárdítása érdekében - a városi hivatalok útján növeljék. Róma érdeke pedig az volt, hogy e két szempont találkozásának eredményeként az egész birodalomban a városokat az uralkodó osztály legvagyonosabb rétege tartsa a kezében, amely természetszerűen a leginkább igényelte a fennálló rendszer szilárdságát, s ezért a birodalom kormányzatának megbízható támasza volt.

Pompejiben tehát, habár a legszegényebb polgárok és a felszabadított rabszolgák, libertusok is egyenlő joggal vettek részt a választásokon, szükségszerűen a vagyonos arisztokrácia uralkodott és diktált minden olyan kérdésben, amelyet a város korlátozott autonómiája hatáskörébe utalt. Ezek a kérdések látszatra jelentéktelen ügyek voltak, és igen kevés közük volt a Rómából irányított magas politikához.
Minthogy azonban éppen a mindennapok dolgáról volt szó, amelytől a vagyonszerzés függött, a város előkelői nagyon is komoly dolognak tartották a municipális kormányzat problémáját, s a pompeji választások a város életének legfontosabb eseményei voltak. „Könnyebb dolog Rómában senatοrrá válni, mint Pompejiben decurióvá” - mondotta tréfásan Cicero, aki maga is villatulajdonos volt a campaniai kisvárosban.

Amit eddig elmondottunk a városi kormányzatról, általános érvényű volt, s Pompeji ebben nem adott sok újat a más forrásokból származó ismereteinkhez. Egy ponton azonban az eltemetett város dokumentumai ismét olyan részletekbe engedtek betekintést, amelyeket máshonnan egyáltalán nem ismerhetünk. Egészen egyedülálló az a sok száz „plakát”, helyesebben választási propaganda felirat, amely a pompeji házak utcai homlokzatainak falain maradt fenn.
A választási hadjáratoknak erről a módszeréről írásos forrásaink egyáltalán nem tesznek említést. Alig képzelhető el, hogy ez Pompeji specialitása lett volna, ezért a feliratokat nemcsak helyileg, hanem úgy is értékelhetjük, mint általában a római politikai gyakorlat hallatlanul érdekes dokumentumalt. A szóban forgó feliratokat feltűnő, rendszerint vörös festékkel, részben kurzív betűkkel festették a falakra, többnyire éjszaka, a külön erre a célra szerződtetett írnokok, akik sokszor szignatúrájukkal örökítették meg rajtuk a nevüket.

A megtalált feliratok túlnyomó része a város utolsó éveinek választási kampányához tartozott. A feliratokat a választások után nem tűntették el, hanem a legközelebbi alkalommal - ha helyre volt szükség az időszerű felhívásokhoz - újabb vakolatréteggel vonták be. Így a legfelső szövegek alatt a vakolatrétegek lehullásával vagy leválasztásával korábbiakat lehetett találni, úgyhogy sok évtizedre visszamenőleg rendelkezünk ilyen felhívásokkal.
A szövegek forrásértékét nem lehet elég nagyra értékelni. Nemcsak a választási manőverekkel, a jelöltek, a riválisok, a tisztségviselők személyével ismertetnek meg bennünket, hanem a kortesekkel is, sőt - ami különösen fontos - az egyes házak tulajdonosainak nevével, mert a felíratok igen gyakran közvetlenül a háziúrnak voltak címezve, vagy az ő nevében szóltak. Ilyen módon több mint 500 pompeji háztulajdonos személyét lehetett azonosítani. A nemcsak politikai, hanem szociológiai szempontból is rendkívül sokatmondó szövegek tartalma, egyben a választási propaganda módszere is, meglehetősen egységes volt.

A felíratok természetesen tartalmazták - nagy betűkkel írva - annak a jelöltnek a nevét, akinek számára a szavazók bizalmát meg kívánták nyerni. Bár nyilvánvalóan közismert emberekről van szó, gyakran mégis hozzátettek e nevekhez valamilyen jelzőt vagy ajánlást, gyakran szokványosat, néha egyénit. Ami azonban még ennél is érdekesebb, a legtöbb felirat megmondja, hogy ki vagy kik ajánlják megválasztásra a jelöltet. A választási propagandát irányító kortesek, maguk a jelöltek vagy az őket támogató „lobbyk” gondoskodtak arról, hogy a legkülönbözőbb ajánlók jelentkezzenek a „plakátokon”.
A legfeltűnőbb az ajánlások személyes jellege. Így volt ez még a nagy központok szabad politikai életében is, mert szervezett pártok az ókorban nem léteztek, a tényleges politikai csoportosulások pedig rendszerint nem jogi személyekként, hanem tekintélyes emberek egyéni fellépésének formájában jelentkeztek.

Pompejiben, ahol szó sem lehetett politikai irányzatok kibontakozásáról, forma szerint kizárólag arról volt szó, hogy egyének vagy egyének csoportjai ajánlottak egy érdemdús, megbízható, népszerű jelöltet egyéni kvalitásai alapján. Hogy az ilyen jelölések mögött valójában többnyire gazdasági, családi, csoport-, sőt néha talán társadalmi érdekek húzódtak meg, arra következtethetünk ugyan, de bizonyításuk ma már nagyon nehéz. Elég az hozzá, hogy az ókorban, különösen az Oly aránylag kicsi városban, mint Pompeji volt, a választási mechanizmus személyes jellegéből egyáltalán nem csináltak titkot. Ezért nemcsak tekintélyes és hivatalt viselt polgárok léptek fel ajánlóként, hanem a legkülönbözőbb és sokszor igen egyszerű személyek is.
Igen gyakori volt, hogy a szomszédok ajánlottak valakit - hiszen ők igazán tudhatták, kiféle az illető! Volt, aki önmagát ajánlotta, volt, akit - kéz kezet mos alapon - a következő választásokra készülődő jelöltek. Nagyon gyakran léptek fel ajánlóként különböző foglalkozási csoportok vagy vallásos egyesületek, azaz a collegiumok, amelyek többé-kevésbé hivatalosan engedélyezett formában a Római Birodalom egyedül lehetséges társadalmi szervezetei voltak.

Nehéz pontos határvonalat vonni az állandó, szabályos egyesületként működő collegiumok és az egy utcában tanyázó vagy kötetlen formában összetartó egysorsúak ad hoc közösségei között. Annyi bizonyos, hogy az ácsok, az aranyművesek, a borbélyok, a hordárok, a fuvarosok, a fogadósok, a pékek, cukrászok és kofák, az Isis-hívők és az előkelő ifjak collegiurai jó okkal adták nevüket a korteshadjárathoz.
A jelölt soraikba tartozott, pártfogójuk volt, vagy pártfogóként kívánták megnyerni, ajándékot ígért, vagy még nem ígért ajándékot, de mindenesetre valamilyen kapcsolat létezett közte és ajánlói között. Annyi bizonyos, hogy a többnyire kisembereket egyesítő társulások önmaguk tekintélyét is növelni kívánták azzal, hogy ha máskor nem is, egy évben egyszer szavukat hallathatták a közéletben, s éreztették, hogy szavazataikkal képesek szolgálatot tenni a város legelőkelőbb polgárainak. A választási feliratok kőzött nemegyszer akadunk olyan csemegékre is, amelyek agyafúrt fogásokra vallanak, mert látszólagos ajánlásokkal fejtettek ki ellenpropagandát. Nézzünk néhány példát!

„Cuspius, válaszd Fadíust aedílissé! Ő jó hivatalnok!”
„Proculus, tedd Sabinust aedilissé, és is azzá fog tenni téged!”
„M. Enius Sabinust aedilisnek javasolják a gyümölcsárusok.”
„M. Holconius Priscust és C. Gavius Rufust duumvirnek ajánlják Phoebus és az ő vevői.”
„Kérlek tegyétek A. Vettius Firmust aedilisszé. Ő közhivatalra érdemes. Kérlek válasszátok meg. Labdajátékosok őt válasszátok!”
„Trebius Valens, te alszol!”
„Trebius ébredj fel és válassz!”
„Vatiát aedilisnek javasolják a csirkefogók.”
„Vatiát aedilisnek javasolják Macerio ellenében az álomszuszékok.”
„G. Lollíus Fuscust duumvirnek javasolják Asellina leányai (utcalányok), Smirinát sem kivéve.”

Vegyünk néhány példát azokból a feliratokból is, amelyek a megválasztott tisztviselők bőkezűségéről tanúskodnak.

„A. Clodius Flaccus, Aulus fia, a Menenia tribusból, háromszoros duumvir iure dicundo, quinquennalis, néphatározatból katonai tribunus (ez lovagi rang volt). Első duumviratusa alkalmával [adott] Apollo tiszteletére a fοrumon egy ünnepi felvonulást, bikákat, bikaviadorokat, három pár vívót, bokszolókat, görög színjátékokat teljes énekkarral és pantomimekkel, a híres pantomimust, Pyladest és 10 000 sestertiust a duumviratusért.
A második duumviratuskor mint quinquennalis az apollói játékokon a forumon ünnepi felvonulást, bikákat, bikaviadorokat, bokszolókat; a kővetkező napon csak a cirkuszi játékokon 30 atlétapárt ... 35 pár gladiatort, állatviadalokat, bikákat és bikaviadorokat, vadkant, medvéket; a többi vegyes állatviadalt kollégáival együtt adta. A harmadik duumviratuskor színjátékokat a legjobb társulattal, szólózenészek közreműködésével hivatali kollégáival együtt” (a jeles férfiú sírkövének feliratáról).

„M. Tullius, Marcus fia, harmadízben duumvir iure dicundo, quinquennalís, augur ... építtette Fortuna Augusta templomát saját telkén és saját költségén.”

„L. Sepunius Sandilianus, Lucius fia és M. Herennius Epidianus, Aulus fia, duumvirek, a scholát (padot) és a napórát saját költségükön készíttették.”

A hálás város gyakran örökíttette meg kiváló közéleti férfiak emlékét a forumon emelt szobrukka]:
„M. Lucretius Decidianus Rufusnak, aki háromszor volt duumvír, quinquennalis, pontifex, katonai tribunus néphatározatból, a tűzoltók parancsnoka; a decuriók határozatából halála után [állíttatott].”

Megvolt az, ára a decuriók testületébe jutásnak is. Ennek legékesebb példája az a felírat, amely arról tudósít, hogy egy dúsgazdag polgár kiskorú fia számára úgy szerezte meg ezt a tisztséget, hogy a gyermek nevében újjáépíttette a földrengéskor tönkrement Isis-szentélyt:
„N. Popidius Celsinus, Numerius fia, a földrengéstől ősszeomlott Isis templomot alapjából saját költségére újjáépíttette. A decuriók őt bőkezűségéért hatéves korában ellenszolgáltatás nélkül felvették rendjükbe.”


Forrás: Castiglione László - Pompeji