logo

XX Aprilis AD

A választás.

A választhatóság, vagyis a passzív választási jog tehát több feltételhez volt kötve. Az aktív választási jog viszont az egész szabad városi lakosságot megillette. A városok rendszerint több választókerületre oszlottak, melyeket a curia szóval jelöltek. Pompeji választókerületi beosztását nem ismerjük.
A jelöltek névsorát az egyik duumvir vagy a választásokat vezető quinquennalis közölte jó előre a lakossággal. Ha nagyon kevés jelölt lépett fel, akkor még annyi nevet írt a listához, amennyi a szükséges létszámból hiányzott. A megnevezettek mindegyike helyettest nevezhetett meg, az utóbbi szintén mondhatott egy harmadik jelöltet - minden megnevezett személy fölött szavaztak. A választópolgár a maga jelöltjének nevét felírta egy kis táblácskára, s azt bedobta a választókerületében felállított szavazóurnába. A szavazatok összeszámolása után kihirdették, hogy abban a választókerületben - curiában - melyik jelölt győzött. A végleges győztes az lett, aki a curiák többségében első helyre került.

A választások márciusban zajlottak le; az új tisztviselők július 1-én léptek hivatalukba, mely egy évre szólt. Ugyanazt a tisztséget többször is betölthette valaki, de nem közvetlenül egymás után.
Pompejiben sok olyan feliratos emlék maradt reánk, melyek élénken tükrözik a választási harcokat és agitációt. A választási agitáció úgyszólván a házak falain folyt; a falra fehér vakolatot kentek, s arra írták fel - rendszerint vörös betűkkel - a maguk jelöltjeinek nevét és a megválasztására vonatkozó felhívást. Az antik világ, mint tudjuk, még nem ismert újságokat, hírlapokat: a papirusz vagy a pergamen pedig nagyon is drága anyag volt ahhoz, hogy plakátokra használják fel, melyeket duhajkodó suhancok egyszerűen letéphettek, az eső pedig pocsékká áztathatott.
A kő azonban megbízható, tartós anyag volt, s a pompejiek nem is csalódtak benne: olyannyira, hogy a házak falairól még ma is leolvashatók a választási kampányoktól felkavart város hangulatai és érzelmei - a feliratok között vannak komolyak és könnyelműek, tárgyilagosak és tréfásak egyaránt. A hivatalra pályázó jelölteknek természetesen szükségük volt arra, hogy részint egyes személyek, részint egész testületek ajánlják és támogassák őket. Beszéljünk előbb a testületek választási szerepéről.

A választási agitációs feliratok egy része azt adja tudtul, hogy X. vagy Y. jelöltet a szomszédjai állították. A szomszédok ajánlása kétségkívül sokat nyomott a latban. Hiszen egy kisvárosban, ahol az emberek jóformán mindent tudnak egymásról, ki ismerhette jobban az aedilisi vagy a quinquennalisi tisztségre kiszemelt jelölt életét, felfogását, erkölcsi magatartását, mint éppen a szomszédság! Ki tudhatta jobban, vajon az illető bőkezű, jószívű, tisztességes és becsületes-e?

Az antik kor emberei igen fontosnak tartották a szomszédi kapcsolatokat: „Ha a szomszéd derék ember lenne, akkor nem tűnt volna el a bikaborjú.” Lehet, hogy Pompejiben nem mindenki ismerte ezt a régi görög mondást, melyet Hésiodos őrzött meg számunkra, de lényegében véve így gondolkozott mindenki, s aki a jószomszédi viszony szabályait megsértette, arról bizony nem voltak valami jó véleménnyel. A választópolgároknak minden okuk megvolt arra, hogy figyelembe vegyék a szomszédok szavát; a szomszédság véleménye tehát sokat számított.

Ránk maradt egy egészen különleges felirat; amelyben nem a szomszédok, hanem a „szomszédasszonyok” kérik jelöltjük támogatását: „Loreius, szomszédnőid arra kérnek, hogy Ampliatust válaszd meg aedilisnek.” Erről a Loreiusról tudunk egyet-mást. Volt egy nagy háza a Bőség útján (az „új ásatások” területén); a házhoz tágas kert tartozott, melyet elszegényedett szomszédok adtak el még Loreius őseinek. úgy látszik, családjában öröklődött a művészi és irodalmi hajlam. Pompeji fedett színházának egyik falán néhány szerelmi költeménytöredék maradt meg, s az egyik vers alatt a következő görög szavak olvashatók: „Írta Tiburtinus.” A felirat Sulla korából való.
A Tiburtinus név rendkívül ritkán fordul elő Pompejiben; egyéb adatokból bizonyosra vehető, hogy ez a poéta Tiburtinus egyik őse volt a szóban forgó Loreiusnak. Kertjében a Múzsák művészi értékű szobrai álltak; házának falait freskók borították, melyek az Ilias egyes jeleneteit és Héraklés néhány hőstettét ábrázolták. (Tiburban, ahonnét Loreius családja származott, Héraklés kultusza nagy tiszteletben állott.)

A házát díszítő egyéb festmények közül érdemes külön is megemlíteni a díszebédlő falát ékesítő pompás „Nyár” kompozíciót, továbbá az egyik hálószobában talált, fiatal nőt ábrázoló képet, valamint Loreius egyik ősének képmását, aki az Isis-papok öltönyét viseli és sistrumot tart a kezében (a sistrum az Isis-kultusz csörgőhöz hasonló kelléke).
A Loreiusok buzgó tisztelői voltak az egyiptomi istennőnek, s úgy látszik, jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az Isis-kultusz meghonosodjék Pompejiben. Nemzetségük a város régi arisztokráciájához tartozott: a mi Loreiusunk nem sokkal Pompeji végpusztulása előtt aedilisi tisztséget viselt, és a duumviri méltóságra pályázott. Előkelő, befolyásos ember volt, s úgy látszik szeretetre méltó egyéniség; egyik vendége oly kellemes órákat töltött társaságában, hogy búcsúzás után a ház falára elismerő szavakat firkantott. Abban a városnegyedben, ahol lakott, természetesen nagyon jól ismerték, s nyilván azt is tudták róla, hogy szívesebben hajlik a női, mint a férfi szóra. Az aedilisi hivatalra pályázó Ampliatus jól tudta, mit cselekszik, amikor ajánlóknak és támogatóknak éppen „a szomszédnőket” kérte fel.

A „kollégiumok” is kiálltak a maguk jelöltjei mellett. A császárkorban igen elszaporodtak ezek az egyesületek, melyek az azonos foglalkozású kisembereket - különféle kézműveseket, munkásokat, kiskereskedőket - tömörítették magukba. Saját pénzalapjuk volt, havi tagdíjat szedtek, s a testület ügyeinek intézésére maguk közül vezetőséget választottak, mely a pénztárt is kezelte.
A testület tagjai ezekből a pénzekből rendezték meg ünnepeiket (gyakran külön védőisteneik voltak, akiket a középkori céhek védőszentjeihez lehet hasonlítani), s ugyancsak a kollégiumi alapból fedezték az elhunyt tagok temetési költségeit. Számos kollégium arra törekedett, hogy ne csak isteni, hanem emberi patrónusuk is legyen; rendszerint olyan befolyásos valakit tiszteltek meg ezzel a címmel, aki neve és vagyona révén segítségére lehetett a testületnek, ha az szorult helyzetbe jutott.
A Pompejiben talált választási feliratokból összeállíthatjuk a város gazdasági és kézművesipari foglalkozási ágainak terjedelmes listáját: az ácsok, aranyművesek, borbélyok, teherhordók, fuvarosok, kocsmárosok, pékek, kalácssütők, gyümölcsárusok stb. egyesületei mind részt vettek a választási kampányban. Felmerül a kérdés: vajon a kollégiumok a saját patrónusuk jelöltségét támogatták-e? Volt-e valamiféle üzleti kapcsolatuk az általuk ajánlott jelölttel? Ezekre a kérdésekre csak ritkán tudunk válaszolni. Mi volt az igazi oka annak, hogy „valamennyi aranyműves” Cuspius Pansát ajánlotta aedilisnek, s miért támogatta ugyanőt „minden ács”? Miért szavazott rá és Julius Polybiusra „valamennyi fuvaros”? Az viszont már érthető, hogy ugyanezt a Julius Polybiust a pékek jelölték: sütödéje volt, s így a kenyérsütők a maguk emberének tekintették.

A testületek közül külön meg kell említeni egy vallásos jellegű kollégiumot, melyet az egyiptomi Isis istennő tisztelői alkottak. Mint már mondottuk, az Isis-kultusz erősen gyökeret vert Pompejiben, s híveinek nagy befolyásuk volt. Érdemes megemlíteni továbbá az „Ifjúság” nevű arisztokratikus egyesületet, mely a katonai erények és a testgyakorlás ápolását tűzte ki céljául. Ennek az egyesületnek a tagjai gyakran pályáztak városi tisztségekre, s jelöltségüket természetesen az egész klub támogatta.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960