logo

XX Aprilis AD

Pompeji utolsó százada

Pompeji az Augustus uralkodásának kezdetétől a Vezúv kitöréséig eltelt 110 esztendő (i. e. 31-í. sz. 79), s különösen az utolsó évtizedek állapotában maradt ránk. A korábbi időszakokra fáradságos munkával kell következtetnünk, az utolsó korszakot viszont maga az eltemetett és feltárt város képviseli. A következő fejezetekben a város életének fő vonásait elsősorban a késői Pompejire vonatkoztatva tekintjük át, ezért most elegendő lesz, ha arra utalunk, amit ez a kor a városon változtatott.
A császárság új rendje évszázadokig tartó belső békét biztosított Itáliának. Különösen Augustus uralkodásának idejét és időszámításunk első évszázadát jellemezte a gazdasági fellendülés. A fellendülés alapja a politikai rend megszilárdulása, mozgató ereje pedig a hatalmas birodalom városai és tartományai közötti nyugodt összeköttetés, csere és munkamegosztás volt. Egyrészről a császári kormányzat hatalmas bevételei, az újra virágzásnak induló városok és a birodalom vagyonos rétegei kezében felhalmozódó vagyon, másrészről a hadsereg fenntartásával, a nagyszabású középítkezésekkel, a fokozódó urbanizációval és rοmanizációval fellépő igények a termelés és az árucsere állandó növekedését idézték elő. Pompeji fejlődését fennállásának utolsó évszázadában ez a prosperitás jellemezte.

A politika és a közélet síkján a város sorsát a korai császárság kormányzatának általános érvényű irányvonala határozta meg. A császári uralom a legszigorúbban kizárta a birodalom népeinek, tartományainak és városainak önálló kezdeményezéseit és mozgáslehetőségét a külpolitika, a hadvezetés, az általános érvényű törvénykezés, a súlyos esetekben történő jog- és igazságszolgáltatás terén. Ugyanakkor a központilag szabályozott önkormányzati rendszer határain belül csaknem teljes szabadságot adott a polgárjogú városok saját belső ügyelnek íntézésére.
A birodalomnak ekkor még nem volt nagy adminisztratív apparátusa, a hadseregtől eltekintve az államgépezet bizonyos funkcióit még mindig a régi köztársasági tisztségek útján, másokat pedig a császárok saját irodáik és megbízottaik segítségével láttak el. Külön kormányzók csak a tartományok élén álltak, a szabad városokban általában nem tartózkodtak államhivatalnοkοk. Itáliában pedig, amely nem számított provinciának, a városok látszatra továbbra is úgy éltek, mint azelőtt. A központi kormányzat csak igen ritkán és csak valóban komoly ügyekben szólt bele életükbe. Ez a magyarázata annak, hogy ebből az időből Pompeji történetének csak három olyan eseményéről tudunk, amelyeknél központi beavatkozás történt, illetve hírűk túllépte a város határait.

I. sz. 59-ben, Nero uralkodása alatt, Pompeji amphitheatrumában az időközönként rendezett gladiatori játékok egyikén Nuceria lakói közűi is sokan jelen voltak. Úgy látszik, hogy az egymással küzdő gladiatorok egy részének a pompejiek, más részének a nuceriaiak szurkoltak, s ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a porondon folyó küzdelmet a nézőtéri ellenfelek hangoskodása kísérte. Csakhogy a szócsatából ezúttal olyan valóságos és véres küzdelem kerekedett, hogy a következményekkel a római kormányzat legfelső fórumai voltak kénytelenek foglalkozni. Az eseményről még Tacitus is megemlékezett Annaleseiben (XIV, 17):
„Ez idő tájt egy gladiatori látványosság során, melyet Livineius Regulus rendezett (a sersatusból való eltávolításáról fentebb számoltam be), jelentéktelen kezdetből szörnyű vérontás támadt Nuceria és Pompeji telepesei kőzött. Mert kisvárosi féktelenséggel egymást csúfolván gyalázkodni kezdtek, majd köveket, végűl kardot ragadtak, s erősebbnek bizonyult a pompejiek népe, akiknél a látványosságot rendezték.
Sok nuceriait vittek fel tehát a Városba (Rómába), sebektől csonkult testtel, és igen sokan voltak, akik gyermekeik vagy szüleik halálát siratták. Ennek az ügynek az elbírálását a princeps a senatusra, a senatus a consulokra bízta, és mikor ismét az atyák elé került a dolog, a pompejieket tíz évre nyilvánosan eltiltották az ilyen sokadalomtól, a törvények ellenére szervezett testületeket pedig feloszlatták; Livineiust és a zendülés többi szítóját száműzetéssel sújtották.” (Borzsák István fordítása.)

Róma tehát igen kemény kézzel bánt el azokkal, akik szerepet játszottak az esetben, a várost pedig olyan büntetéssel sújtotta, mely a látványosságokért rajongó rómaiak szemében a legnagyobb volt. Arra nézve, hogy a véres verekedés és a pompeji amphitheatrum tíz évre szóló bezárása mennyire megrázta a várost, egy helybeli dokumentumunk is van. Actius Anicetus, egy felszabadított volt gladiator házában (I, 3, 23) falfestmény került e1ő, amely a nevezetes eseményt ábrázolja.
A kép egyben jó példája annak a népies látás- és ábrázolásmódnak, amely a római művészet alkotásainak bizonyos csoportjaiban érvényesült, és amely a rómaiak triumfális festészetét jellemezte. A helyszínt madártávlatból látjuk. Az amphitheatrum egyik feljárati lépcsőjét szemközt nézetben festette a kép mestere, ugyanakkor bepillantást engedett az arenába, a nézőtér fölé feszített ponyvát viszont a háttérbe helyezte, hogy ne essen a tekintet útjába. A porondon még a küzdő gladiatorok láthatók, de az épület körüli téren már javában folyik a verekedés a nekivadult nézők kőzött.
Alig telt el néhány év, és Pompejit újabb s az előzőnél sokkalta szörnyűbb csapás sújtotta. Ezúttal a természet okozta a bajt. Akkor még nem sejtette senki, hogy az í. sz. 62. február 5-én bekövetkezett erős földrengés az ártalmatlannak hitt öreg Vesuvius mélyében dolgozó félelmetes erők első jeladása volt. Hallgassuk meg a korszak legnagyobb szellemének, Senecának a leírását (Naturalis Quaestíones VI. 1):

„Hallottuk, hogy Pompejit, Campania jelentékeny városát, amely a tengernek annál a bájos öblénél fekszik, ahol a surrentumi, stabiaei és herculaneumi partok találkoznak, földrengés rombolta le. A környező területek is súlyos károkat szenvedtek. A dolog télen történt, pedig ez az évszak a régiek írásai szerint mentes szokott lenni ettől a veszélytől ... A rengés ezúttal nagy pusztítást végzett Campaniában. Annál nagyobb volt az általános megdöbbenés, mert Campania, bár gyakran érték ilyen csapások, mindeddig nagyobb bajok nélkül állta ki azokat. Herculaneum egy része is károkat szenvedett, és Nuceria coloniát jelentős pusztítás érte. Neapoliszban sok lakóház pusztult el, de a középületek sértetlenek maradtak, s a katasztrófa itt általában csak csekély bajokat okozott. Sok vidéki ház beomlott vagy komolyan megsérült. Szobrok törtek össze. Az esemény után sok ember kószált szanaszét megzavarodott elmével, magával tehetetlenül.”

romaikor_kep



Seneca nem nagyon túlzott, midőn Pompeji romba dőléséről írt. A város persze ekkor még nem pusztult el, csak épületkárokról tudunk, ezek viszont igen súlyosak voltak. Midőn 17 év elteltével a város teljesen eltemetődött, a földrengés okozta károk nagy részét még mindig nem tudták eltűntetni. A középületek többsége, főleg a forum, a színháznegyed nagy része és mindkét közfürdő olyan súlyosan megrongálódott, hogy vagy használaton kívül kellett helyezni, vagy telj es újjáépítése vált szükségessé.
A lakóházakat nem egyformán érte a kár. A statikai viszonyoktól és a terep adottságaitól függően voltak aránylag épen maradt, de voltak súlyosan megrongált házak is. Olyan lakóház, amely ne szorult volna renoválásra, alig akadt. Ez az általános rongálódás indította el azt a nagy átalakulást, amely Pompeji utolsó évtizedét jellemezte. Sokan eladták, bérbe adták vagy otthagyták házukat. Voltak olyan gazdagok, akik a földrengés után vett romos épületekből építettek maguknak új vagy nagyobb házat, mások a régebbi házakat üzemekké, boltokká vagy emeletes bérházakká alakították át.
A leggyakoribb megoldás az volt, hogy a tulajdonosok a korábbi tágas, földszintes családi házakból leválasztással és emeletráépítéssel minél több boltot, műhelyt, lakást alakítottak ki, és szűkösebb otthonba vagy vidékre költözve ezzel növelték jövedelműket. Végül általános követelmény volt az épületek vakolatának és dekorációjának megújítása, aminek eredményeként a korábbi évtizedek és századok falfestményei helyébe a legtöbb épületben új, a 60-as, 70-es évek ízlésének és stílusának megfelelő faldekoráció került.

A földrengés mindenképpen nagy veszteségeket okozott a városnak, s évekre megbénította és visszavetette a gazdasági élet fejlődését. Nincs módunk természetesen arra, hogy ezeket a következményeket számokkal mérjük. Azt azonban meg lehet állapítani, hogy a megrázkódtatás után a város gazdasági életének lassan kibontakozó fejlődésmenete, az indusztrializálódás és kοmmercializálódás meggyorsult.
A csapás utat nyitott a legdinamikusabb és legkitartóbb elemek előtérbe nyomulásának. Kevesebb lett az előkelő és nagyméretű lakóház, a műhelyek, kis boltok, bérlakások stb. száma pedig ugrásszerűen megnőtt. Végső soron a város - bár külső képében erősen megtépázva - a csapást átvészelte, ami életerejének és a további fejlődésre való képességének a legvilágosabb tanújele.
Az említetteknél jóval jelentéktelenebb harmadik esemény a város utolsó éveiben történt. Vespasianus császár megbízottai több itáliai városban hozzáláttak a magánosok által önkényesen elfoglalt közterületek újra városi tulajdonba juttatásához. Pompejiben egy bizonyos T. Suedius Clemens, a császár bizalmát élvező katonatiszt hajtotta végre ezt a feladatot. A város három kapujánál is előkerült felírat így szól erről:

„Imperator Caesar Vespasianus Augustus megbízásából T. Suedius Clemens tribunus a magánosok által birtokolt közföldeket a helyzet vizsgálata és a felmérés után újra a pompejiek köztulajdonába juttatta vissza.”
A feliratos köveket a kapuknál állították fel, lehetséges tehát, hogy a szóban forgó földek a város pomeriumához tartoztak. Tudvalevően az itáliai városépítés szigorú vallási előírásai szerint a falak mentén kívül és belül egy széles sávot szabadon kellett hagyni. Az eredeti cél katonai természetű volt: a szabad tér a falak védelmének megkönnyítését szolgálta. Később már nemigen volt erre szükség, mégis fenntartották a pomerium elidegeníthetetlenségét, talán a közlekedés és a városok rendezettsége érdekében. Suedius Clemens, úgy látszik, csak félig hajtotta végre feladatát.

A falon kívüli pomeriumot valóban megtisztította a magánépületektől, de nincs nyoma annak, hogy a falon belül is ugyanezt tette volna. Meglehet, hogy ott nagyobb ellenállásba ütközött, vagy éppen lekenyerezték az érdekelt városi urak. Annyi bizonyos, hogy a tribunus kiküldetése alatt igen otthonossá vált Pompejiben - az akkori választási feliratokon is találkozunk nevével.
A császárkori Pompeji építkezése minden tekintetben hasonlóvá vált a római Italia és a birodalom építészetéhez. A cementbe ágyazott törmelékkőből készült falmagot opus reticulatummal (hálóformában rakott kocka alakú kövek), opus mixtummal (kő és tégla kombinációja), valamint téglával burkolták. A tisztán téglából rakott falhéjak aránylag ritkák voltak Pompejiben, gyakoribb volt, hogy az épületek sarokrészeit téglaburkolatú cementfalból, a többi falat pedig a már korábbról megszokott kőtechnikával készítették.

Augustus korában kezdődött meg az itáliai reprezentatív építkezésben a márvány nagyobb mérvű használata. Pompejiben ugyanúgy, mint másutt, az új középületek és emlékművek falalt márványlapokkal burkolták. Ezt az értékes kőanyagot azonban már rövidesen a város eltemetése után elhurcolták a környék lakói, így a legfényesebb császárkori építményeknek ma már csak lekopasztott téglafalalt láthatjuk. A magánházakban és a középületek többségében továbbra is a festett stukkó bevonatú vakolattal fedték a falakat, s a márványt csak a díszbútorok, szobrok és padozatdíszítés céljaira használták. Olcsóbb és elérhetőbb volt a márványnál, de hatásában nem állt messze tőle a közelben fejtett travertin, egy fehér színű kristályos mészkőfajta.
A forumot nagy travertin lapokkal fedték be, és a korábbi tufa porticust is e kőből faragott oszlopsorral kezdték kicserélni. Igaz ugyan, hogy a travertin architektúrát nem kellett stukkóréteggel burkolni, de a nemesebb anyag ellenére is az új porticus fennmaradt és helyreállított részei nem olyan kellemes hatásúak, mint a korábbiak. A samnis kor görögösebb, finomabb tagolású és nagyobb oszlopközű porticusa sokkal elegánsabbnak tűnik, mint a vaskosabb és súlyosabb római travertin csarnok homlokzata.

romaikor_kep



A forum egész környéke átalakult. Teljesen eltűntek a tér mellett még megmaradt üzletek és magánépületek. A császárkor elején épült a Macellum és az Eumachia (ezekre még visszatérünk), a század közepe táján modernizálták az Apollo-szentélyt, s újonnan építették a városi Larok templomát.
A nagy földrengés után a még befejezetlen travertin porticust és sok más régebbi épületet is helyre kellett á11itani, mégis új épületek készítéséhez fogtak. Ekkor nyerte el a császárkultusz temploma (Vespasianus-templom) végső alakját, a tér nyugati részén pedig egy új csarnok, valószínűleg iskola építésébe fogtak. A tér déli oldalát három hivatali épülettel zárták le. Ezek közül az egyik nyílván a decuríók tanácsháza volt, a másik kettő pedig a duumvirek és az aedilisek hivatala lehetett.

A császárkor városi építkezései a politikai és gazdasági központtá vált forumon összpontosultak. A többi negyedben nem tudunk ugyan nagyszabású és az összképet átformáló munkálatokról, de néhány új középület és a sok átalakítás mutatja, hogy ha a város élete nem szakadt volna meg, akkor lassan teljesen megváltozott volna a samnis kor tufa architektúrája és a köztársasági colonia-építkezés által alkotott városkép.
Augustus alatt épült a forumhoz vezető „Via di Mercurio” sarkánál Fortuna Augusta temploma (VII, 4, 1). Ekkor történt a nagy színház legjelentősebb átalakítása is. A nézőteret egy fedett, boltíves folyosó fölé épített felső zónával (summa cavea) bővítették ki, márványülésekkel és díszpáholyokkal látták el. E nagyszabású építkezést M. Holconius Rufus és Celer, a város legelőkelőbb polgárai saját költségükre végeztették el.
Később a már sokszor átalakított színpadot is teljesen átépítették, és nagy kulisszafalát a császárkor jellegzetes díszhomlokzatával ékesítették. A színház mögötti quadriportícust Nero idejében a gladiatorok szállásává és gyakorlóterévé építtették át. Itt találták meg a ránk maradt legépebb és legdíszesebb gladiator sisakokat. A császárkor elején nyerte el a legrégibb közfürdő, a „stabiaei” fürdő végső és gazdagon díszített alakját.

A nagy földrengés után ez a fürdő azonban annyira megrongálódott, hogy használaton kívül helyezték, s helyette egy egészen új és a korábbiaknál jóval nagyobb közfürdő, az ún. „központi thermák” (IX, 4) építésébe fogtak. Ez a befejezetlenül maradt épület nemcsak méreteiben és tégla konstrukciójában, hanem szimmetrikus elrendezésében is a római nagyvárosi fűrd8épíkezés hatásáról tanúskodik.

A legnagyobb méretű császárkori középület az amphitheatrum melletti nagy palaestre volt. A hatalmas négyszögletes udvart három oldalról oszlopcsarnokkal vették körül, térségét ugyancsak patkó alakban díszkert övezte, a közepén pedig nagy úszómedence helyezkedett el. A park platánfáinak gyökérzetét gipszkiöntéssel sikerült rekonstruálni, így egészen pontos képet nyertek a fák fajtájáról és elrendezéséről. Teljesen újjáépítették a földrengéskor elpusztult Isis-szentélyt, Venus Pompeiana templomának alapjából történő megújításához viszont már nem tudtak hozzáfogni.

Az előkelő pompeji lakóházak, vagyis az egy család lakóhelyéül szolgáló városi házak (domusok) építészete a császárság idejében igazi fejlődést nem mutat. Az atriumos-peristyliumos nagy domus a késő hellénisztikus-köztársasági időben ért el fejlődésének csúcsára. A tufaperiódus hatalmas méretű és lenyűgöző térhatású atriumait, a helyiségek grandiózus perspektívát nyújtó és ritmikusan váltakozó sorozat-kompozícióját, amely e korszak házalt jellemzi, csak ritkán látjuk viszont a később épült vagy átalakított házaknál.
Az előkelő lakóházak építészetében egészen más ízlést eláruló változásokat figyelhetünk meg. Vezérpéldául választhatjuk Pompeji egyik leghíresebb házát, a Domus Vettiorumot (VI, 15, 1). Ez a ház volt az első, amelyet jórészt érintetlen berendezésével és dekorációjával együtt gondosan fenntartva rekonstruáltak, és így hosszú időn át egyetlen és máig is a legjellegzetesebb dokumentuma lett a késői Pompeji lakáskultúrájának.

A gazdag Vettius fivérek a nagy földrengés után vették meg a megrongálódott épületet, átalakították, s új falfestményekkel és dekorációval látták el. Az épület nem tartozott az igazán nagyméretű domusok közé. Egy hosszú insula teljes szélességét tölti ki, és nagyjából négyzet alakú alaprajza van. Három oldalról utca határolja, de minthogy nem üzlet-negyedben, hanem előkelő és csendes városrészben fekszik, zárt falakkal fordul a külvilág felé. Igénytelen homlokzata magasabb a ház többi oldalánál; itt a magas atrium körüli néhány helyiség főlőtt emeleti szobák helyezkednek el.
A kis belépőből „toszkán” atriumba jutunk, amely itt már nem más, mint reprezentatív előcsarnok, ahonnan mindenfelé ajtók és folyosók nyílnak. Balra az emeleti lépcsőházba és az oldalkijáróhoz, jobbra a kis atriumba juthatunk. Ez utóbbi körül helyezkednek el a gazdasági helyiségek. Tablinum helyett egy széles, pillérekkel osztott és függönnyel lezárható átjáró nyílik a ház igazi központjába, az alapterület csaknem felét elfoglaló peristyliumba. A díszes stukatúrás oszlopsorral szegélyezett kis kert - Pompeji egyik fő látványossága - minden kellékével együtt hűen idézi fel a római díszkertek stílusát és hangulatát. A szabályos rendben ültetett virágágyak és cserjék között, továbbá a kert középtengelyében márványmedencék állnak, melyekbe a szimmetrikusan elrendezett kútfigurák vagy szökőkutak szórták a vízsugarakat.

A peristyliumból nyílnak a ház legszebb és legmeghittebb szobái. Jobbra egy kisebb peristyliumba : a női lakosztály szobáinak előterébe jutunk. Az oszlopcsarnokból nyíló lakomatermeket pompás falfestmények borítják. A Vettius-ház szerkezete és hangulata merőben más, mint a korábbi patrfcius palotáké.
A perístylium uralkodó volta mellett az otthonosság és meghittség légkőre adja meg a ház sajátos egyéniségét. A térkompozícióból eltűnt a méltóságteljes és palotákra jellemző hosszirányú kibontakoztatás; ehelyett kötetlenebb rendszer és intimebb mellérendelés érvényesül. Ha a tufa-periódus arisztokrata házalt főúri stílusúnak mondjuk, akkor a Vettius-ház egész habitusára leginkább a polgári jelző illik.

Egy sor más, a császárkorban átépített és dekorált előkelő háznál is hasonló megfigyeléseket tehetünk. Az újabb ásatások egyik legérdekesebb háza D. Octavius Quartio rezidenciája („Loreius Tiburtinus háza”) (II, 2, 2-5). Az atrium itt is, mint csaknem valamennyi pompeji háznál, a legrégibb és legkonzervatívabb épületrész. Az utolsó tulajdonosok nem is ebben, hanem az atriumtól elhatárolt, nagy hátsó kertben teremtettek maguknak újszerű és kellemes hangulatot. A peristyliumból a kert szélességében végignyúló pergola képezi a parkra néző hátsó homlokzatot. Az oszlopos lugasban mesterséges kis patak („euripus”) víztükre csillogott, s ebből ágazott ki a kert egész hosszában végigfutó másik csatorna, amelyet sűrű lugasokkal és pergolákkal díszítettek. A kertre nyíló szobákban, az árnyas csarnokokban és a víztükör csíkjai mellett húzódó lombsátrak alatt pihenő és sétáló háziak vidéki villára emlékeztető környezetben tölthették a pihenés óráit.

romaikor_kep



Tanulságos az újabban feltárt egyik legszebb és leggazdagabb ház, a „Casa del Menandro (I, 10, 4) utolsó állapotának szemrevétele. A ház atriuma a samnis korszakból való, és a hossztengelyéhez csatolt szép és tágas peristylium is még a colonia alapítása előtti időben épült. Ezt követően csatolták a házhoz a perístyliumtól jobbra és balra elterülő szárnyakat. Jobb felé hosszú folyosón át egy másik kertbe jutunk, amelyből az Augustus korában épült fürdő nyílik.
A perístylium bal oldali csarnokából nyílnak a tágas lakó- és étkező termek. Mögöttük - az úri lakosztállyal csak egyetlen ajtóval összekötve - a ház rabszolgáinak és felügyelőjűknek lakrészei helyezkednek el, végül délre szabályos gazdasági udvart és istállót találunk. A ház urának birtoka bizonyára a közvetlen közelben volt, s ezért létesített városi rezidenciájában a villákban szokásos rabszolgaszállást és gazdasági udvart, amelyeket itt sokkal jobban elkülönítettek a lakosztályoktól, mint vidéken.
A „Menandros-ház”-at egyik falfestményéről nevezték el. A híres görög komédiaköltőt ábrázoló kép a gazda irodalmi műveltségét tanúsítja, teljes összhangban a ház jó ízlésre valló dekorációjával és a házban talált tárgyakkal. Itt fedezték fel Pompeji eddig legnagyobb és legszebb asztali ezüstkészletét, amelyben a korai császárkor fémművességének példányai mellett korábbi görög mesterek nagy becsben tartott alkotásai is szerepelnek. E néhány példából is kiviláglik, hogy Pompeji utolsó évtizedeiben az előkelő házakat sokkal változatosabb és kötetlenebb formák és a tulajdonosok egyéni ízlésének szabadabb érvényesülése jellemezte.

A domusok alakját és belső rendszerét kétségtelenül befolyásolta a város beépítettségéből és zsúfoltságából eredő helyhiány. Egy jellegzetes törekvést azonban pusztán ebből aligha vezethetünk le. Sok esetben egészen nyilvánvaló a tulajdonosoknak az a szándéka, hogy városi házalkat a vidéki luxusvillákhoz tegyék hasonlóvá. Csak kevesek rendelkeztek a városban valóságos parkhoz elegendő méretű telekkel. Ilyen parcellákat főleg az amphitheatrum közelében levő II. regióban találunk, ahol úgy látszik, kezdettől fogva gyümölcsösök terűitek el, s csak későn indult meg a lakóházak építése.

Nemrég tártak fel az amphitheatrum közvetlen közelében egy nagy szőlőskertet. Itt van a már említett Octavíus Quartio háza, s a falakon belül feltárt legnagyobb kertes rezidencia, Iulia Felix városi víl1ája (II, 4, 2-4). A kis birtoknak is beillő telek tulajdonosa a nagy földrengés után bizonyos épületrészeket, többek között tekintélyes magánfürdőjét is, közcélú használatra bérbe adta.
A megelőző állapotban a telek nagyobb részét elfoglaló gyümölcsös mellett inkább villára, mint városi házra emlékeztető épületegyüttes egyetlen gazdag család kényelmét szolgálta. Az atrium egészen alárendelt szerepet játszott az egyik oldalán oszlopcsarnokkal szegélyezett nagy díszkerthez képest. A díszkert közepén medencesor húzódik, egyik sarkában minden kényelemmel ellátott fürdőépület, az oszlopcsarnok mögött pedig díszes étkező- és lakóhelyiségek találhatók. Ebben az esetben már nem beszélhetünk peristyliumos házról, sokkal inkább a kertek és a szabad táj felé nyitott, szélesen szétterülő villaépületeket utánzó építésmódról, amely az előkelő rómaiak körében uralkodó ízlés kifejezése.

A felső tízezer szemében, már a késői köztársaság idejétől kezdve, az igazán előkelő, szép és kellemes élet színtere a városon kívüli luxusvilla volt. A senatori arisztokrácia gazdagságának egyetlen illő forrása, a földbirtok és a természet szeretete ugyanúgy közrejátszott ennek a felfogásnak a kialakulásában, mint a zajos és zsúfolt fővárosból való menekülés a vidék idilli csendjébe. Mindehhez járult a hellénisztikus uralkodók által magasra fejlesztett görög parkkultúra megismerése és átvétele. Nem véletlen, hogy a dúsgazdag rómaiak legfényesebb villái Campaniában, a Nápolyi-öböl mentén épültek. Itt a természet szépsége a görög kultúra közelségével párosult, s ez melegágyává vált annak az artisztikus életformának, amelynek építészeti keretét a villa urbanák alkották.
A villa urbana legfőbb jellemzője a természet és az architektúra szoros összefonódása volt. Olyan parképítkezés volt ez, amelyben a természet mesterséges kultúr-tájjá, a lakóépület pedig a természettel egybefolyó villarendszerré válva egyesült. A városi domus alapelemeiből kiinduló villaépítkezés hamarosan önálló utakra tért. Szabályos típusról nem beszélhetünk, csak bizonyos elvek és módszerek kifejlődéséről, amelyek a legváltozatosabb megoldásokhoz vezettek.

A villákban az atrium vagy alárendelt szerepet játszott, vagy teljesen eltűnt. Rendszerint a perístylíum volt a vidéki rezidenciák központja, de ez sem volt szabály. A legfőbb törekvés az volt, hogy a minden városi kényelmet biztosító lakosztályok: hálószobák, lakomatermek, sétacsarnokok, fürdők, könyvtárak, csendes pihenésül szolgáló kilátó-verandák úgy helyezkedjenek el, hogy minél közvetlenebbül és szabadabban érintkezzenek a természettel.
Bár a szabad természet panorámájának látványát igen nagyra becsülték, a római villatulajdonosok mégis mesterségesen formált művészi parkot teremtettek villáik keretéül. Görögös oszlopcsarnokok szelték át és fogták keretbe a parkokat, amelyekben mesterséges tavak és csatornák tűkre csillogott, márványszobrok fehérlettek, kis szentélyek, grották, szökőkutak és vízesések, pavilonok, lugasok sorakoztak. Ez a parképítő szenvedély külön művészeti ággá (ars iopiaria) fejlődött, amelynek megvoltak a maga kifinomult módszerei és tipikus kellékei. Leginkább a reneszánsz és a barokk Italia főúri parkjai alapján képzelhetjük el ezt a szenvedéllyé vált villaépítészetet, azzal a különbséggel, hogy stílusa szabadabb és szceneriája gazdagabb lehetett. Az ilyen grandiózus villák lebegtek a kevésbé gazdag vidéki előkelőségek szemellőtt, akik Pompeji közvetlen környékén építtettek villa suburbanákat maguknak. A később említendő „Villa dei Misteri” mellett ezeknek legszebb példája az ún. „Villa dei Diomede” a „Hertulaneumi kapu” közvetlen közelében.

romaikor_kep



Az atrium helyét egy nagyobb és több kisebb peristylium foglalja el, a lakóhelyiségek pedig tágas ablakokkal fordulnak a táj felé. A díszkertet nagy, kettős (zárt és nyitott) porticus keretezi, benne medence és lugas, az épület teraszain pedig szellős termek sorakoznak.
A gazdagabb városi házak lakói is a villák kényelmét és hangulatát szerették volna a falak közé varázsolni. Nem utolsósorban ezért törekedtek minél nagyobb peristyliumok építésére. Kis kertjeikben még miniatűr megoldásban is ragaszkodtak a parképítés fogásainak alkalmazásához: apró nymphaeumok, kis tavak és csatornák, a növényzet közé állított szobrok, szőlővel vagy borostyánnal befuttatott lugasok alatt elhelyezett tricliniumok (lakomaheverők), a görög gümnaszionokra emlékeztető csarnokok jelentették a divatos kertművészet állandó elemeit.

A valóságos építészeti és kertművészeti elemeket illúziót keltő képekkel és kompozíciókkal egészítették ki. A peristyliumok és a szobák falalt gyakran díszítették olyan falfestményekkel, amelyek azt a látszatot keltették, mintha a falakon túl kertek, gyümölcsösök, tengeri tájak terülnének el. A megfestett táj naturalisztikus perspektívája mellett nagy számban találunk olyan festményeket és szobrokat, amelyek a természet világát átvitt értelemben idézték a házak belsejébe. Előszeretettel választottak olyan mitológiai képeket, amelyek a természet isteneit vagy festői tájkép háttere előtt lejátszódó jeleneteket ábrázoltak. A falakon ugyanúgy, mint a kerteket díszítő szobrokban újra és újra a természet erőit megtestesítő istenségek és démonok alakjai jelennek meg: Bacchus, szatírok, nymphák, Pan, Diana, a hozzájuk tartozó állatok és szimbólumok.
A „Casa della Venere” (II, 3, 3) peristyliuma hátsó falának nagy falfestményén a tenger habjaiból kiemelkedő Venust csodálhatjuk. Marcus Lucretius házának (IX, 3, 5) apró kertjében egy kis nymphaeum vízesése körül szatírok, faunok, bacchikus hermák, állatok márványszobrai állnak. Senki sem sajnálta a nem csekély díj kifizetését azért, hogy a városi vezetékbál nyert vízzel díszkútjait táplálhassa, s élvezhesse a szüntelenül csobogó vízsugarak andalító hangját.

Mondanunk sem kell, hogy a természet világának mindenáron való felidézése éppen akkor vált divattá, midőn a városi élet kezdte felölteni az általunk túlságosan is jól ismert természetellenes és kellemetlen vonásait. Pompeji iparosodásáról bővebben kell még szólnunk a város gazdasági életéről szóló fejezetben. Nem lenne teljes azonban a város történetéről vázolt képünk, ha e fejlődés urbanisztikai következményeit most nem említenénk.

Az i. sz. I. század elején még a földszintes domusok uralkodtak a városban, amelyeknek legfeljebb néhány kisebb szobája főlőtt - az atrium mellett - vagy a peristylium egyik magasított oszlopcsarnokához csatlakozva épültek emeleti helyiségei. Ez a kép a század folyamán lassan átalakult, s a nagy földrengés utáni átépítések során eresen megváltozott. Egyre több emeletes ház épült, rendszerint oly módon, hogy a régi házakra még egy szintet húztak, balkonokat képeztek ki, külső és belső lépcsőkkel éktelenítették el a hajdan szép homlokzatokat és termeket.
A főútvonalakat megszakítatlan sorban üzletek és műhelyek szegélyezték, amelyekből rendszerint belső lakószobák vagy közbeiktatott födémmel elválasztott felső kamrák nyíltak. A helyhiány, az ipar és a kereskedés szükségletei s a háztulajdonosok nyereségvágya idézte elő ezt a felaprózást, leválasztást és zűrzavaros megosztást, amely Pompeji utolsó állapotának térképét olyan bonyolulttá teszi. Igen kevés olyan ház maradt, amelynek régi arisztokratikus tágassága, beosztása és szerkezete érintetlen maradt. A lakáskrízis jelel mutatkoztak egy olyan gyárosban, amely évszázadokon át jómódú földbirtokosok gőgösen elzárkózó, tágas családi házaiból állt.


Forrás: Castiglione László - Pompeji