logo

XX Aprilis AD

A római colonia

I. e. 91-ben Róma itáliai szövetségesei, élükön a samnisokkal, fellázadtak, és elkeseredett háborúba kezdtek a római polgárjog megszerzéséért. A háború előzményei végeredményben Rómának arra a módszerére vezethetők vissza, hogy a békésen vagy legyezésük révén hozzá csatlakozott városokat és népeket formailag szövetségeseivé tette, gyakorlatilag azonban megfosztotta őket önállóságuktól.
A szövetségesek kőtelesek voltak Róma háborúihoz katonaságot állítani. A katonaállítási kötelezettség jogi és morális alapja a közős védekezés volt a szövetségeseket ért támadások ellen. Valójában Róma idegenbe vezetett hódító háborúihoz kellett egyre nagyobb véráldozattal hozzájárultok, a szerzett előnyökből azonban nem részesedtek. A meghódított terület és a zsákmány a rómaiak birtokába került. A szövetségesek nem szólhattak bele a külpolitikába és a hadvezetésbe sem.

A vezetés a római arisztokrácia kezében volt, a tőrvények meghozatalában és a tisztségviselők megválasztásában csak a szavazati joggal rendelkező római polgárok hallathatták szavukat. Különösen kiéleződött a helyzet, midőn az í. e. II. század végén a Gracchusok a római állam tulajdonában levő földek kiosztását kezdeményezték. A római polgárok szempontjából ez a köznép számára kedvező szociális intézkedésnek számított. A juttatásokból azonban csak római polgárok részesedhettek, ezért a mozgalom gyakorlatilag a szövetségeseket sújtotta, akiktől még azokat a földeket is elvették, amelyeket addig a művelés jogán használhattak.
A feszültség egyre nagyobb lett, s a szövetségesek egyre hangosabban követelték a polgárjogot. Róma belpolitikai harcai során akadtak olyan vezető államférfiak, akik ezt a követelést magukévá tették. Ilyen volt Livius Drusus, aki i. e. 91-ben azzal a törvényjavaslattal állt elő, hogy a polgárjogot terjesszék ki a szövetségesekre. Midőn őt nem sokkal ezután ismeretlen tettesek meggyilkolták, túlcsordult a pohár, és az egyik, már korábban nyugtalankodó itáliai városban, Asculumban válaszul megölték a római megbízottat és más római polgárokat. Ezzel kezdetét vette a szövetséges háború, amely Róma belső háborúi közül az egyik legelkeseredettebb és a legvéresebb volt.

Az itáliaiak, főként a samnisok elszántsága és hősiessége sok vérveszteséget okozott a rómaiaknak, bár nem lehetett vitás, hogy a nagy erőforrásokkal és világhódító seregekkel rendelkező köztársaság volt fölényben. A háború í. e. 87-ben a polgárjognak egész Itáliára való kiterjesztésével fejeződött be, s csak a későbbi polgárháború során, i. e. 82-ben újult fel még egyszer, hogy megsemmisítő csapást mérjen az újra felkelt samnisokra.

A szövetséges háborúban a campaniaiak is csatlakoztak a lázadókhoz. Közöttük volt Pompeji, amely ekkor lépett először és utoljára a történelem nagy eseményeinek színpadára. A szövetségesekhez való csatlakozása nem hírtelenül és véletlenszerűen történt, amit elsősorban az bizonyít, hogy a város védőfalait már előzőleg megerősítették, és közvetlenül a harcok előtt nagy, kiugró védőtornyokkal tették ellenállóbbá.

I. e. 89-ben, midőn a háború súlypontja Campaniába helyeződött át, a rómaiak ostrom alá vették a várost. Campaniában tartózkodott a rómaiak egyik fővezére, a később hírhedt dictator, L. Cornelius Sulla is. A Pompejit ostromló római csapatok - talán Sulla felbujtására - árulással vádolták és megölték parancsnokukat, A. Postumius Albinust. Sulla ekkor maga állt az ostromlók élére, s ettől kezdve Pompeji sorsa szorosan hozzákapcsolódott.
Pompeji, ahol a város lakóin kívül sok más felkelő is tartózkodott, kemény és szívós védekezésre rendezkedett be. Ebből az időből származnak a sokat vitatott „eituns” feliratok, amelyek arról tanúskodnak, hogy az elbarikádοzοtt főútvonalak miatt és a torlódás elkerülése érdekében gondosan megszervezték a csapatok felvonulását. Az egyik így szólt: „ez az útja azoknak, akik a X. és XI. torony közötti részre mennek, ahol T. Fisanius, Oppius fia parancsnokol”.

A hősiesen ellenálló város felmentésére a dél-campaniai felkelők fővezére, Lucius Cluentius sietett, Sulla azonban Nola kőzetében megverte seregét, és őt magát is megölte. A római vezér Nοlát ugyan nem tudta bevenni, de Stabiaet lerombolta, majd egy másik elesett vezértársának seregét is magához véve megsokszorozott erővel indult rohamra Pompeji ellen. Az ellenállás élvonalába került város bátran védekezett.
Az ostrom nyomai ma is láthatók a feltárt városfal kövein, sőt Sulla hadigépeinek kőgolyóiból és parittyásainak lövedékeiből is sokat megtaláltak. Ezeket valószínűleg a védők őrizték meg a harcok emlékeként. A válságos napok érdekes tanújele a X. torony belsejének egyik kövére karcolt felirat (L. SVLA), amely a római fővezér nevét örökítette meg. A hatalmas túlerővel szemben a város nem soká tarthatta magát, furcsa módon még sincs írásos vagy régészeti adatunk arról, hogy elesett volna. Két lehetőséggel kell tehát számolnunk: vagy csellel, illetve árulással vették be nagyobb rombolás nélkül a rómaiak, vagy csak akkor tette le a fegyvert, amikor a szövetséges háború véget ért.

Pompeji sorsának végleges rendezésére akkor került sor, midőn Sulla a mithridatesi háborúból visszatérve leszámolt ellenfeleivel, és korlátlan hatalmú dictatorként hozzáfogott megbízható veteranusainak letelepítéséhez. Bár i. e. 87-ben a pompejiek is elnyerték a római polgárjogot, a dictator nem bocsátotta meg korábbi ellenállásukat, es egyik veteran-cοlοniáját i. e. 80 körül náluk telepítette le.
A colonia régi római intézmény volt, s eredetileg katonai célokat szolgált. A római polgárok zárt csoportjait - cοlοniáit - rendszerint ellenséges vagy veszélyeztetett területen telepítették le. Erődített városukhoz csatolták az őslakóktól elvett főidet, amelyet szétosztottak a letelepített római polgárok kőzött, akik ettől kezdve potenciális garnizonként őrködtek a környéken.
Később már nem annyira stratégiai meggondolások alapján hozták létre a coloniákat, mint inkább a római polgárok földhöz juttatása, a főváros nincstelenjeinek kitelepítése es az új területek rοmanizálása érdekében. A veteranus-colοniák alapításának fő célja az elbocsátott katonák végkielégítése és jómódba juttatása volt, de azért továbbra is számoltak az ilyen katonai telepek ellenőrző szerepével. Római polgárok municipiumaiba és az ő kárukra jog szerint colonusokat telepíteni nem volt szokás, nyilvánvaló tehát, hogy Sulla bosszújáról volt szó. A jómódú, kitűnő fekvésű es kellemes városba költöztetés szép jutalom volt a dictator hű embereinek.

A colonia szervezője és patronusa Publius Sulla volt, a dictator unokaöccse. Minden jel arra vall, hogy feladatát nagy körültekintéssel oldotta meg. Erre szükség is volt, hiszen a colonusoknak sem lehetett érdeke, hogy új lakóhelyűkön a régi pompejiek örökös gyűlöletétől körülvéve éljenek. Súrlódás nélkül nem ment a dolog, mert az új és azontúl hangadó polgárok csinos földbirtokokat és szép házakat kaptak, ami csak a régiek rovására történhetett.

Valószínű, hogy az elkobzások elsősorban a kompromittált vagy a háborúban elpusztult pompejiek vagyonát érintették, a többiek pedig kénytelenek voltak beletörődni a változtathatatlanba. Így is napirenden voltak a viszálykodások. Ezt Cicero perbeszédeiből tudjuk, amelyeket a később Rómában bevádolt Publius Sulla érdekében mondott. Úgy látszik ezekből a beszédekből, hogy a colonia szervezője valahogy elsimította a választási eljárás és bizonyos közterek használata körül az új és a régi polgárok kőzött kirobbant ellentéteket.
Azt a körülményt, hogy a kedélyek viszonylag hamar lecsillapodtak, nem elsősorban ezzel, hanem a colonusok ügyes viselkedésével és a régiek józanságával magyarázhatjuk. Így azután az i. e. I. század folyamán olyan egyensúlyi állapot jött létre, amely lehetővé tette a város aránylag gyors romanizációját. A század folyamán a latin nyelv kizárólagossá vált Pompejiben, a samnis és a római előkelők egymásra találtak, és kialakították a város új vezető rétegét.

A colonia alapítása a városi építkezésben is új korszakot nyitott. Ekkor vette kezdetét a téglaépítészet, és kezdték alkalmazni az ún. opus reticulatumot, vagyis a szabályos alakú és hálómintához hasonlóan elrendezett kövekből húzott, falhéjak közé rakott, cementezett falmag technikáját. Korszerű és római eredetű építési módszerekről van szó, amelyek azt tanúsítják, hogy a város a legmodernebb római építési módszereket alkalmazta.

Az építészeti fellendülés közvetlen kiváltó oka a colonia új polgárainak az a törekvése volt, hogy új hazájuk fényének és kényelmének emelésével bizonyítsák: Pompeji nyert az ő befogadásukkal. Pompeji dokumentumainak bősége és viszonylagos teljessége ezen a téren is biztos kővetkeztetésekre ad alkalmat.
A colonia alapítását kővető évek vezető egyénisége C. Quinctius Valgus és Marcus Porcius volt. Mint az új telepesek prominens képviselői, a városi kormányzat élén akarták megmutatni, hogy a városnak nem elnyomói, hanem jótevői szeretnének lenni. Különösen tanulságos C. Quinctius Valgus esete. Ő egyike volt Sulla azon hű embereinek, akik a dictator véres leszámolásai, a proscriptiόk révén, a megsemmisített ellenfelek áruba bocsátott vagyonának olcsó felvásárlásával jutottak mesés gazdagsághoz.
Meglehet, hogy nem kevés tönkretett és megölt campaníai, sőt talán pompeji birtokos pénze is gyarapította vagyonát. Kétszeres oka is volt tehát arra, hogy ezt feledtesse, s a város bőkezű és gondoskodó „atyjának” mutatkozzék. Nem késlekedett tehát, hogy kollégájával együtt valóban fejedelmi ajándékokban részesítse új hazáját.

Ők ketten építtették Pompeji amphitheatrumát, mint ahogy az építési felirat tanúsítja: „C. Quinctius Valgus, Caius fia és M. Porcius, Marcus fia, duoviri quinquennales saját pénzűkből nézőteret építtettek a coloniának megválasztásukért, és a helyet a colonia polgárainak őrökbe adták”.

A 20 000 néző befogadására alkalmas amphitheatrum nemcsak a pompejieknek, hanem a környező vidék lakóinak, sót nagyobb szabású látványosság esetében még szomszédos városbelieknek a szórakoztatásához is elegendő nagyságú volt. Ez a legkorábbi, kőből épült római amphitheatrum. A város délnyugati sarkában á11, szorosan a városfalhoz simulva, többi oldalát szabad térség veszi kőről. Nézőterének felső soraihoz külső lépcsók vezettek. Az alsó sorok előkelő helyeit az alattuk húzódó boltozott folyosóból felvezető lépcsőkőn lehetett elérni.

Az épület felső falán nagy kőgyűrűk helyezkednek el a hatalmas ponyvák (velarium) tartására, amelyeket a játékok alatt a tűző napfény ellen kifeszítettek. A pompeji amphíthestrum becses dokumentuma e jellegzetesen római épülettípus kialakulásának. Szerkezete jóval egyszerűbb, mint a későbbieké. Nézőterét voltaképpen nagy földtömegek hordozták, amelyeket falak tartottak össze, és néhány fedett folyosó szelt át.

A két decurio még egy új épülettel gyarapította a szórakozási lehetőségeket. Ezúttal - a felírat tanúsága szerint - a városi kincstárt is igénybe vették: „C. Quínctius Valgus és M. Porcius duumvirek a decuriók határozata alapján a fedett színház építésére megbízást adtak és azt jóváhagyták”.
A theatrum tectum - Pompeji ún. kis színháza olyan koncertterem volt, amelyben zenei vagy drámai előadásokat tartottak kisebb és igényesebb közönség (1000 néző) számára. Ez Pompeji egyik legépebben fennmaradt középülete, amelyet később nem alakítottak át, s így szerkezetében és harmonikus belső terével klasszikus példája a hellenisztikus hagyományokat továbbfejlesztő kora római színházépítkezésnek.

Az amphitheatrum és a fedett színház építkezésére jellemző korai reticulatum („quasi-reticulatum”)-technikával készültek a város második közfürdőjének falai. Ez a forum közelében álló fürdő tehát, ugyancsak a colonía korai időszakában, az új polgárok igényeit figyelembe véve és a város kényelmének növelése érdekében készült. Felirata szerint L. Caesius duumvir C. Occíus és L. Niraemius aedilisekkel együtt építtette közköltségen, a decuriók határozata alapján.
Az új fürdő lényegesen kisebb és egyszerűbb a réginél, nincs palaest-rája, csak egy kis kertje. A stabiaei thermákkal ellentétben később sem alakították át, s ezért nem rendelkezik központi fűtésrendszerrel. Megtaláljuk a női és férfifürdők, a hideg, langyos és forró fürdőzés termelt. A belső terek és dekorációjuk választékos ízlésről tanúskodnak. Az épületet két oldalról emeletes üzlethelyiségek szegélyezik annak jeléül, hogy a megélénkülő kereskedelmi élet számára ekkor kezdtek el magasépítkezéssel helyet biztosítani.

Az új fürdi építése után a régit is modernizálták: „C. Iulius és P. Aniníus duumvirek a decuriók határozatából egy laconicumot és egy destrictariumot építtettek, továbbá kijavíttatták a porticusokat és a palaestrát, felhasználva azt a pénzt, amely törvény szerint a játékokra vagy építkezésekre fordítandó”. Az újjáépítés nemcsak megszépítést jelentett, hanem elsősorban a hypocaustumos fűtésrendszer bevezetését a melegfürdős termekbe. Ezt a rendszert í. e. 100 körül találták fel Rómában. Korábban Pompejiben is a termekbe állított külön kályhákkal fűtöttek. A megnevezett hivatalnokok ebben az esetben is a colonia új tagjai voltak. Minden jel arra mutat tehát, hogy a városba költőzött rómaiak valóságos építkezési kampányba kezdtek, s ezzel a középületeket csaknem teljesen átformálták.
Magától értetődő, hogy e munkálatokból a város reprezentatív és vallásos építményei sem maradhattak ki. A forum templomát Róma főisteneinek szentelték, és a korábbinál fényesebben építették újjá. A tengeri kapu mellett egy új és nagy szent kerületet kezdtek építeni, a város védőistennőjének, Venus Pompeianának. A fοrumot nagy mészkőlapokból álló padozattal látták el, amelyen bronz betűs felírat örökítette meg a vállalkozásban érdemeket szerzett polgárok nevét.

Itália teljes romanizálásával megszűnt a város védőfalainak katonai jelentősége, ezért a legfontosabb utaknál a nyílásοkat kiszélesítve járműveknek es gyalogosoknak kényelmesebb s egyben díszesebb kapukat építettek. Másutt teljesen lebontották a falakat, például a város déli és nyugati szélén, ahonnan a legszebb kilátás nyílt a tengerre. Itt olyan házakat kezdtek építeni, amelyek nem befelé, hanem a szabad táj felé fordultak és kitárultak a tengeri szellőknek.
A város lakóházai is új mezt öltöttek. Az előkelő domusok bővítésére csak akkor nyílt alkalom, ha valakinek sikerült a szomszédos épületet a magáéhoz csatolni, különben az előkelő házak pompáját már nem lehetett tágasabb és nagyobb számú teremmel vagy kertekkel fokozni. Ehelyett a falfestészet új módszerével varázsolták nagyszabásúbbá az intérieuröket.

A colonia alapításával vette kezdetét és a század végéig uralkodott az ún. Ι. pompeji faldíszítő stílus. Korábban ezt is - miként az elsőt közvetlenül a hellenisztikus művészetből eredeztették. Ma már inkább hajlunk arra, hogy ezt a dekorációt a görög kulisszafestészet mintáit felhasználó, de már Rómában kibontakozott és onnan elterjedt irányzatnak tekintsük. Most már feladták a falak plasztikus stukkóborítását, és a kőburkolat utánzása helyett tisztán festői eszközökkel kezdték kitágítani a valóságos falakat. Olyan látványt varázsoltak a szobákba, mintha a szobák oszlopcsarnokkal szegélyezett termek volnának, amelyeknek falai mögött kapuk és korlátok közein át pompás udvarokra, újabb porticusokra, csarnokokra és épületekre nyílna kilátás.
Ha már az I. stílus is fejedelmi pompát utánzott, akkor a II. stílus valóban királyi környezetet varázsolt a házba lépők szeme elé. Még a kis szobákban is úgy érezhették a lakók, mintha fényes paloták egész csoportozata venné őket kőről. Ez a stílus csak a világhódító rómaiaknál terjedhetett el. Ők valóban a világ gazdagságának, pompájának meghódítói és ural voltak, az ere, a hatalom és a gazdagság tudata töltötte meg lelküket. S ha ezt a nagyságot sugalló festészetet jellegzetesen rómainak is kell tartanunk, nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a fővároson kívül is korán, sót talán még szabadabban bontakozott ki és fejlődött tovább.

Róma ekkor már szűkké vált leggazdagabb polgárai számára, akik elsősorban vidéki villáikban valósították meg magánéletűk legteljesebb kényelmét és pompáját. Az új colonusok talán éppen Pompejiben tudták valóra váltani azt, amiről a drágább és zsúfoltabb fővárosban csak álmodoztak. A leggazdagabbak pedig, akik egyre nagyobb számban építtettek maguknak villákat a campaniai partokon, bizonyára a legmodernebb ízlést terjesztették el itt. Közéjűk tartozott Cicero is, a század közepének egyik leghíresebb, legműveltebb és legvagyonosabb személyisége, aki pompeji villáját azért kedvelte, mert nyugalmasabb volt, mint a divatosabb és forgalmasabb helyeken levők.
A későbbi villatulajdonosok sorában volt Agrippa Postumus is, egy ideig a császárság várományosa; később nem egy villa a császári ház tulajdonába került. Ezek a Rómába vezető szálak a colonia alapításának kezdetétől szövődtek, s Pompejit a főváros életének függvényévé és tükrévé tették.

A római fejlődés tünete az is, hogy a colonia alapítását követő években kezdett égetővé válni a teljesen beépült város és a rohamos fejlődés által követelt újabb férőhelyek problémája. Rögtön jelentkeztek azok a megoldási módok, amelyek később a város építészetét meghatározták. Először a védőfalak határának túllépése, másodszor az előkelők luxusvillákba költözése, harmadszor az emeletes lakó- és üzletház-építkezésre történő áttérés. E tendenciák kibontakozására a következő korszakban került sor.


Forrás: Castiglione László - Pompeji