logo

XX Aprilis AD

A Samnis város

A samnisok az italicus népek családjához tartozó oszk-szabell nyelvet beszélő törzsek voltak. Dél-Itália belső hegyvidékein éltek, központi területűk a Campaniától keletre húzódó hegyes Samnium volt. A pásztorkodó és sovány földjeiket művelő samnisok puritán, életerős és harcias emberek voltak. Szétszórtan élő csoportjaik időnként egy-egy szentélyben és erőditett fellegvárban gyűltek össze, hogy vezéreiket megválasszák, és közös ügyeikben határozzanak. A nagy népszaporulat újra és újra égeti problémává tette a sovány földeken megélni nem tudók letelepítésének kérdését.
A népfölösleg levezetésére vallásos színezetű intézmény alakult ki, latin nevén ver sacrum. Ennek lényege az volt, hogy időnként Mamers istennek szentelték embereik egy részét, s ezeknek el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Így terjeszkedtek, s egyre több vidéket szállva meg, lassan elfoglalták egész Dél-Itáliát, a partokon levő erős görög városok kivételével. Elérkezett azonban az a pillanat, amikor a fejlettebb városlakó szomszédok sem tudtak már a samnis törzsek nyomásának ellenállni. Campaniára akkor került sor, amikor ott az etruszkok uralma végleg megrendült. A görög városok nem soká élvezhették hegemóniájuk előnyeit: az i. e. V. század utolsó évtizedeiben lassan, de feltartóztathatatlanul nyomult előre a hegyekből a samnis áradat.

Először a campaniai etruszk fővárost foglalták el (i. e. 424), amelynek ők adták a Capua nevet. Capuáról nevezték el egész Campaniát, amelyet lassacskán teljesen megszálltak. Κümé, Neapolisz, Dikaiarkhia kénytelenek voltak meghódolni, s ezek után az oszkok városai sem tarthatták magukat. Pompeji a század vége felé került a samnisok kezébe. A régi lakókat elűzték vagy uralmuk alá hajtották, s nemsokára jelentős várossá nővelték Pompejit, amelynek történetében új korszak vette kezdetét.

A campaniai samnisok sorsára döntő hatással volt a görög városok elfoglalása, továbbá békés együttélésük a görögökkel és kapcsolataik a dél-itáliai városokkal. Bár nyelvüket megőrizték és az etruszk betűs oszk írást vették át, társadalmi és állami életükben pedig az itáliai szokásokat tartották fenn, tökéletesen megváltozott környezetükben életmódjuk és kultúrájuk mégis hamarosan a görögségéhez alkalmazkodott. Történetükben két nagy korszakot különböztethetünk meg.
Az első (az i. e. V. századtól a III. század közepéig) a samnisok italicus korszaka volt, amikor a hegylakók a gazdag földek birtokában békés és civilizált városlakókká váltak, de elsősorban még nem a görög, hanem az etruszk szinezetű itáliai urbanizmushoz alkalmazkodtak. A második korszakot (az i. e. III. század közepétől az I. század kezdetéig) a campaniai hellénizmusnak nevezhetjük, mert ekkor a samnis városok bámulatos fogékonysággal átvették, és a maguk igényei szerint felvirágoztatták földjükön a hellénisztikus civilizációt.

Mindkét korszakban fennmaradt azonban a samnis nyelv, öntudat és közösségi élet. Egyrészt az etruszk városszövetségek mintájára, másrészt a saját törzsszövetségeik hagyományaira építve a samnisok Dél-Campaniában városszövetséget szerveztek, amelynek központja Nuceria volt, s hozzá tartozott Pompeii, Herculaneum és Stabiae. A szövetségnek külön tisztviselői voltak, de emellett minden város megválasztotta a maga elöljáróit. A szövetségi és a városi tisztségek, valamint szervezeti formák azonos nevet viseltek.
A legfőbb tisztviselő a meddix tuticus volt, a városi főhivatalnokot Pompejiben meddix pumpaiansnak hívták. Utána következtek az alacsonyabb rangú tisztségek viselői, a koaisstur (quaestor) és az aidilis (aedilis). Az előbbi a közösség pénzügyeit intézte, az utóbbi a közmunkákra és a rendfenntartásra felügyelt.

Állandó testület volt a kombennion (conventus), amely a polgárok gyűléseként őrizte a régi törzsi népgyűlések demokratikus hagyományait. A samnisok átvették a görög városok pénzverését, sut a legtöbb esetben a pénzek formáját és az éremképeket is változatlanul hagyták, csak a saját nevűkkel látták el („campani”, illetve városnevek). A dél-campaniai szövetség pénzelt Nuceriában verték; Pompejinek nem volt külön városi pénze. Hosszmértékeik oszk eredetűek voltak, űr- és súlymértékeiket viszont a görögöktől kölcsönözték.

A város samnis korának első szakaszában zajlottak Róma és a samnisok háborúi, Pürrhosz itáliai hadjárata és Róma győzelmes harcai a punokkal és görögökkel a Dél-Itália fölötti hegemóniáért. Bár e háborúk Pompejit kevéssé érintették, sorsának alakulására mégis döntő hatással voltak.
A samnis háborúk közvetlen kiváltó oka Róma és a samnisok összeütközései voltak Latium déli és Campania északi részelnek határkérdései miatt. Valójában ennél jóval többről, az Itália fölötti uralomról volt szó, amelyre a Rómánál jóval nagyobb területen uralkodó harcias és kemény samnisok ugyanolyan eséllyel tőrekedtek, mint a Tiberis-parti városállam. A három súlyos háború (i. e. 342-290) Róma győzelmével és a samnisok szövetségesként való alávetésével végződött. A campaniaiuk (a Campanióban letelepedett samnisok) a háború kitörésekor nemcsak Róma oldalára álltak, mint azok a görög városok, amelyeket a samnis terjeszkedés fenyegetett, hanem ők voltak azok, akik Róma segítségét kérve jogalapot adtak a hadüzenetre.
Feltűnő jele volt ez annak, hogy a campanini samnisok már nem sokkal letelepedésűk után mennyire más életet kezdtek, mint azok, akik a hegyek kőzött maradtak, s akiktől nagyon féltették gazdag területeiket. A háború későbbi szakaszában a dél-campaniai városok szembe kerültek Rómával, és i. e. 310-ben Pompeji kisebb csatározásokba bonyolódott. Valószínű, hogy azután Róma ideiglenesen meg is szállta a várost. Általában azonban Pompeji szerepe passzív volt, s Róma győzelme inkább jótékony, mint hátrányos hatással volt rá. Róma szövetségeseként a helyreállt béke áldásait élvezte, és gyakorlatilag megőrizte teljes autonómiáját.

A város fejlődésében a korai samnis periódus dönti változást hozott. A samnisok betelepedése után alakult Pompeji igazi várossá. Területét az i. e. V. század végén sokszorosára növelték, új védőfallal vették körül, amelynek vonala egészen a pusztulásig a város határa maradt. Az új várost az itáliai-etruszk gyakorlatot követve szabályos utcahálózattal látták el, és ezzel végleg meghatározták szerkezetét és háztömbjeinek rendszerét. Ebben az időben az építkezéshez egy mészkőfajtát, a Sarno-völgy alsó szakaszán kitermelt travertint használták („mészkő-periódus”).
A városfalat a görögtől teljesen eltérő itáliai módra építették: két, egymástól 4 méter távolságra emelt, nem egészen 4 méter magas fal közét földdel töltötték ki. Ezt az i. e. 400 körűi készült falat később - valószínűleg a samnis háborúk miatt - másikkal váltották fel, amelynek szerkezete hasonló volt, csakhogy jóval magasabb és szélesebb az elsőnél, s szilárdságát még a belső oldalon lejtősen felhalmozott támasztósánccal (agger) fokozták. Ezt a belső sáncot egy alacsonyabb fal támasztotta.

A védőfalat később még egyszer átépítették, amire valószínűleg a pürrhoszi vagy a pun háborúk adtak okot. A harmadik átépítéskor nem változtatták meg a fal szerkezetét, csak magasabbra emelték, és a földtömeg jobb összetartása érdekében a kiszélesített agger és a voltaképpeni falrész közé még egy kőfalat húztak.
A samnis korszakból származó városkapuk építésénél a védelem szempontja volt az elsődleges. Jó példa erre a „Porta di Stabia”, amelynek falszοrοsát úgy építették meg, hogy az áthaladókat a falon álló védők felülről sakkban tarthassák.

A bekerített terület kezdetben jóval nagyobb volt a beépítettnél, így lehetőséget adott az utak szabályos elrendezésére. A város szerkezetének két főtengelyét az adottságokhoz alkalmazkodva állapították meg. Az óváros fοrumánál egymást keresztező észak-déli és kelet-nyugati főútvonalhoz velük nagyjából párhuzamosan két újabb főutat jelöltek ki, amelyek a korábbi falvonal irányát követték. E főútvonalakhoz még több észak-déli út csatlakozott, amelyeket az οválishoz hasonló, elnyújtott terület tagolása tett szükségessé. A főútvonalakkal határolt városnegyedeket egymásra többé-kevésbé merőleges utcák hálózták be.

A samnis város legkorábbi házairól nincsenek adataink, de nagyon valószínű, hogy alapszerkezetűk nem sokban különbőzött a Pompejiben fennmaradt legrégebbi házakétól, amelyek az i. e. IV. század vége felé épültek. A régi házakat csaknem kivétel nélkül a VI. regióban, a város északnyugati negyedében találjuk. A főútvonalakhoz és a forumhoz közel, de az óváros zűrzavarától elkülönülve építkeztek legelőszőr a samnis város jómódú polgárai, s a városrész mindvégig a legelőkelőbb és legcsendesebb negyed maradt.

A tengeri só lepárlóktól a forumhoz vezető úton, rögtőn a „Herculaneumi kapu” mögött áll Pompeji legrégibb háza, a „Casa del Chirurgo” (VI, 1, 9-10), amely modern nevét a benne talált orvosi eszközkészletről kapta. A későbbi átépítésektől megkülönböztethető mészkőfalazású részeiből tudjuk rekonstruálni a régi pompeji kőházak alaptípusát.

Az utcai bejárat folyosójából jutunk a ház központjába, az atriumba. Ez a terem onnan kapta nevét, hogy itt állt a családi tűzhely, amelynek füstje a mennyezetet befeketítette (ater-fekete). Az atrium kezdetben valószínűleg fedetlen kis udvar volt, amelyből a lakó- és gazdasági helyiségek nyíltak. Az atriumot később sem fedték be teljesen; középütt négyszögletes nyilás szolgált a füst elvezetésére, s egyben a befelé lejtő tetőről lecsurgó esővíz összegyűjtésére. A víz a nyílás (cornpluvium) alatt kimélyített medencébe (impluvium) folyt, innen pedig egy ciszternába jutott, amely nélkülözhetetlen volt a korai időszakban, midőn a kutakon kívül a város más vízellátással nem rendelkezett.
Az atriumban volt az étkezőasztal, a házi istenek oltára, amely előszór a tűzhellyel volt azonos, később larariumként önállósult. A legkorábbi házak minden szobája az atriumból nyilt. ΗaΙófűlkék és kamrák voltak ezek, később a konyha és az étkezőhelyiség is egy-egy oldalszobába került.

A legfontosabb szoba a bejárattal szemben leνő tablinum. Ez volt a család fejének tartózkodási helye, egyben a szőlők hálószobája, itt tartották a ház értékeit és a család fontos okmányait. A tablinumból át lehetett tekinteni az egész házat. Jobbra és balra - szárnyszerűen - nyílt a két ala, amely eredetileg az oldalbejárókhoz vezető folyosó volt.

Egyenesen a tablinumból vagy egy másik folyosón át lehetett a ház hátsó részében levő kis konyhakertbe jutni, amely egyben a levegő és a fény forrása volt a különben teljesen zárt és világosságot csak az atriumból kapó épület lakói számára.

Ez a rendkívül egyszerű épület az életmód igénytelenségét fejezi ki: zárt család, amelyen a pater familias uralkodott, mindenkit lekötő munka a mezőkön és a házban, igénytelenség az öltözködésben és az étkezésben. A többi életfunkció helye nem a ház, hanem a köztér volt, a lakóépület kizárólag a gazdasági egységet képező család zárt világát jelentette. Bármennyire is puritán volt a régi ház belvilága, szerkezete már a legrégebbi pompeji példáknál is feltűnően tiszta és érett formában áll előttünk. Feltétlenül jogos tehát arra gondolni, hogy ez az itáliai háztípus hosszabb fejlődés eredményeként jött létre.
A legvalószínűbb elmélet szerint az ősi paraszti udvarok kóré épített kunyhók képezték az atrium-ház kialakulásának kiindulópontját. Ebből a magból valószínűleg az etruszkok fejlesztették ki a szabályos, igényes építésű ház típusát, és ők terjesztették el Campaniában.

Annyi bizonyos, hogy nem lehet görög eredetű, mert náluk egészen más házforma volt a szokásos, viszont már az archaikus etruszk sírok egy része is az atriumos lakóházak mintájára épült. Az i. e. IV. század egyszerű kőházai még lazán, egymástól kis ősvényekkel elválasztva, konyhakertektől és szabad telkektől körülvéve helyezkedtek el a város sok szabad helyet kínáló, új negyedeiben. Csak a főútvonalak mentén tarkították a zárt homlokzatok sorát a kézművesek és árusok bódéi. Pompeji ekkor a jómódú szabad parasztok erődített városa volt.


Forrás: Castiglione László - Pompeji