logo

XX Aprilis AD

A kezdetek.

Campania, s különösen a közepén fekvő nápolyi öböl környéke nemcsak Itáliának, hanem az egész ókori világnak egyik legszebb és leggazdagabb vidéke volt. Nem hiába hívták Campania felixnek, boldog Campaniának. Éghajlata télen enyhe, nyáron forró, de a tenger közelsége miatt a meleg nyáron sem elviselhetetlen.
A dúsan termő síkságok mellett a vulkáni eredetű hegyes-dombos vidék a szőlő, az olajfa és a gyümölcsfák nevelésére kiválóan alkalmas. A jó gazdák ezen az áldott főidőn évente három termést is betakarítanak. A magasabb és kopárabb helyeken jó alkalom kfnálkozik a birkalegeltetésre. Bőven van mindenféle kő az építkezéshez, s a Pozzuoli (az ókori Puteoli) környékén bányászott kőzetből állították elő a bámulatosan kötő római cementet. A hegyek az ókorban még sűrű erdőktől zöldelltek, csak a hajóépítés és a földművelés miatt irtották ki később sok helyen a fákat. A föld mellett a tenger volt a megélhetés másik forrása.

A kikötésre alkalmas helyekben bővelkedő nagy öböl áttetsző vizéből mindig gazdag zsákmányt remélhettek a halászok. A kereskedők pedig nemcsak Itália többi része felé haladhattak a partok és a völgyek útjain, hanem nyugatra és keletre a tengeren át is, hiszen Latium és Etruria nagyjából olyan messze volt, mint a messinai szoros, ahonnan Afrika és Görögország felé vitorlázhattak a gályák. Mindehhez a leírhatatlan szépségű táj járult, a mélykék víz, a szeszélyes vonalú part sziklás öblei s a hegyek, amelyek kőzött méltóságteljesen emelkedett az emberemlékezet óta békés Vesuvius.
Csoda lett volna, ha a görögök nem ismerik fel e vidék előnyelt, midőn az i. e. VIII. században a Földközi-tenger nyugati felének felfedezésére indultak. Bizonyára nem volt véletlen, hogy mielőtt a hozzájuk legközelebb fekvő dél-itáliai és sziciliai partokon megvetették volna lábukat, először Pithekusszai szigetén alapítottak kolóniát, majd Κümét (Cumae) a misenumi félszigeten, később pedig Neapoliszt magában az öbölben.

Campaniára azonban az etruszkok is szemet vetettek, akik ugyancsak ekkor kezdtek Itáliában terjeszkedni. Ők 600 körül nyomultak be északról a campaniai síkságra, és Capuát tették székhelyűkké. Innen azután megszállták Campania belső területeit, és a görög támaszpontoktól délre jutottak ki a tengerhez. Bár az etruszkok itt is elsősorban a termékeny földeket foglalták el (mint északon a Pó völgyében), kereskedelmük számára mégsem volt mellékes a partvidék, amelyet, úgy látszik, a Sarno medrét követve Pompejinél értek el.

A görögök és az etruszkok Campaniában egy náluk kezdetlegesebb kultúrfokon 616 népet találtak, az oszkokat, akiket a görögők opikoinak, a rómaiak később oscinak hivtak. Az oszkok azoknak az „italicus” népeknek az egyik ágához tartoztak, amelyek indoeurópai nyelvet beszéltek, s a bronzkorban vándoroltak be északról a félszigetre.
Az oszkok a többi italicus néphez hasonlóan törzsszervezetben élő földművelők és pásztorok voltak, akik falvakban és szétszórt településeken éltek. Termékelkért cserébe őrömmel fogadták el a városlakók finom kézműiparának alkotásalt. Nem igényelték a városi életformát, s csak a közös piacok, gyülekezési helyek és menedékvárak szükséglete teremtett náluk néhány sűrűbben lakott központot.

A Vezúv délkeleti lejtőjéről egy régi kitörésből eredő, sziklás kőzetté szilárdult lávafolyam húzódott a dél-campaniai síkságon át a tengerbe ömlő Sarnus folyó (ma Sarno) torkolatáig. Nem messze a torkolattól (a Sarno akkor még Pompejihez jóval közelebb ömlött a tengerbe) ez a sziklahát meredek lejtővel ért véget, és így három oldalról csak nehezen megközelithető (a tenger színe fölé 10-12 m-re emelkedő) magaslatot képezett.
A tengerparton északról délre vezető út és a belső síksággal összeköttetést biztosító folyó találkozásánál fekvő, jó termőföldekkel körülvett, könnyen erődíthető és jól védhető magaslat előnyei szembetűnőek voltak. Mihelyt a környék lakóinak gazdálkodása elegendő termékfelesleget biztosított ahhoz, hogy állandó piachelyre legyen szűkség, az utak találkozásánál számottevő település alakult ki, s ezzel létrejött a későbbi város őse.

Pompeji nemcsak a nevét (az oszk „pompe” szóból) kapta az oszkoktól, hanem későbbi városképének magvát is. Óvárosának alakja világosan kirajzolódik a későbbi város térképén. A kibövített város szabályos úthálózatával ellentétben itt a régi girbegurba utcákat nem tudta teljesen eltűntetni a későbbi tervszerű építkezés.
Az ősi település szabálytalanul épített házacskái két csomópont körűi csoportosultak: az egyik az utak kereszteződésénél kialakult piactér - a későbbi forum -, a másik a meredeken végződő déli sziklanyelv szentélye, a későbbi „Foro Triangolare” (háromszögletű forum). A közöttük összetorlódó házakat három oldalról sánccal vették körül, a déli oldalon elegendő védelmet biztosított a meredély. Körülbelül ez minden, amit a legrégibb Pompeji kialakulásáról tudhatunk.

A kis városka vagy inkább falu területén i. e. 700 előttre keltezhető leletet nem találtak. Valószínű tehát, hogy már létrejöttében szerepet játszott a két nagy kultúra megjelenése Campaniában, a görög és az etruszk városok hatására megélénkülő kereskedelem és nem utolsósorban a védekezés szükségessége. A jelek szerint először a görögők hatása volt az erősebb.

Az i. e. VI. századból való a város legrégebbi monumentális épülete, az „akropolisz” dór temploma, amelyet minden bizonnyal görög mesterek építettek. Ezt a templomot csak szegényes romjai alapján ismerjük, de még ennyit sem ismerünk a másik régi szentélyből, melyet Apollón, Κümé védőistenének tiszteletére emeltek a forum nyugati szélén. A jóval későbbi átépítés falai alatt talált régi terrakotta épületdíszek bizonyítják, hogy itt is archaikus eredetű kultuszhellyel kell számolni. Bármilyen nagy is lehetett a közeli görög városok hatása, Pompeji nem került soha ténylegesen görög uralom alá.
A görögök ebben az időben nem az idegen népek leigázására, hanem sokkal inkább messze ágazó gazdasági kapcsolatok kiépítésére törekedtek. Másként viselkedett azonban a csak Itáliára támaszkodó etruszk hatalom. Számára fontos volt a jól termő vidékek telepeinek birtoklása, s így i. e. 500 körül Pompeji is etruszk fennhatóság alá került.

Pompejibe költőzött néhány etruszk család, akik fejlettebb civilizációjuk, gazdagságuk és a Campania főlőtt uralkodó etruszk államszövetség tekintélye és ereje révén a város vezetőivé váltak. Ez az időszak már nemcsak néhány régészeti leletet hagyott hátra, hanem olyan családneveket is, amelyek az etruszk uralkodó réteg leszármazottainak továbbélését bizonyítják.
Minthogy az etruszkok voltak Közép-Itáliában a legrégibb és legsikeresebb városszervezők, könnyen lehetséges, hogy a korai Pompeji városias vonásai is részben az ő hatásukra jöttek létre. Mindez azonban nem változtatta meg az oszk település nyelvét és mezőgazdasági-piaci központ jellegét. A néhány templomtól és a kezdetleges védőfaltól eltekintve ez a település egyszerű házacskákból álló nagyobb falu volt.

Az etruszkok uralma nem tartott sokáig. Már a VI. században harcba keveredtek a görögökkel, akiktől 506-ban Ariciánál vereséget szenvedtek, s ezzel összeomlott latiumi hegemóniájuk. Későbbi restaurációs kísérletüket (i. e. 474-ben) sziciliai segítséggel hiúsították meg.
Az etruszkok által civilizáltabbá tett itáliai népek az etruszkok hatalmának meggyengülését kihasználva lassan kiszorították őket Latiumból és Campaniából. A Tiberistől délre Róma és a latin városok szövetsége, Campaniában pedig a samnisok vették kezükbe a hatalmat.

A régi Pompeji területe és szerkezete valószínűleg két szakaszban alakult ki. A legelső telep közepét foglalhatta el a forum, ahol a két főútvonal találkozott. A négyzet alakban húzódó falak hossza mindössze 950 méter, a település egész területe pedig 7,5 hektár lehetett. A városnak ezt a korszakát az etruszk behatolás előttre, az i. e. VII-VI. századra tehetjük. Ebben az időben nemcsak a forum, hanem a város főszentélye is - Apollón temploma - a település központjában helyezkedett el.
Valószínűleg az etruszk hódítással hozható összefüggésbe a város területének kelet felé történt kibővítése is. Az i. e. VI. századra tehető területnövelés eredményeként a főtér elvesztette centrális helyét, viszont bevonták a városfallal védett területbe a déli sziklanyúlványon álló dór templomot. Valószínű, hogy a város védőfala mindkét szakaszban kövekkel megerősített földsánc lehetett.


Forrás: Castiglione László - Pompeji