logo

XX Aprilis AD

A Hellenisztikus Pompeji

Nagy Sándor hódításai új korszakot nyitottak az ókori világ történetében. A Földközi-tenger keleti medencéjében és a meghódított perzsa birodalom hatalmas területén a makedón hódítók uralma alatt a görög kultúra és civilizáció világméretekben terjedt el, s az új lehetőségekhez és feladatokhoz alkalmazkodva egyben át is alakult. Ezt a történelmi korszakot és a görög civilizáció elterjedését hellénizmusnak nevezzük.
A hellénizmus hatása a makedón hódítástól nem érintett nyugati Mediterráneumban is érvényesült. Itt azonban, a szürakuszai királyságtól eltekintve, nem volt olyan nagyobb görög állam, amely a hellenisztikus civilizáció keretét és mozgató erejét szolgáltathatta volna. Ezt a szerepet nyugaton a római állam töltötte be, amelyet joggal tartunk - mutatis mutandis - az egyik hellenisztikus birodalomnak, sőt amely hamarosan a hellenisztikus birodalmak örökségét teljes egészében átvette. A samnisokkal és Pürrhosszal vívott háborúk után Róma hatalma Itália főlőtt vitathatatlanná vált, de végleg akkor szilárdult meg, midőn a karthágói nagyhatalom összeomlott.

I. e. 240 és 218 kőzött, majd 200-tól kezdve egészen a szövetséges háborúig béke honolt Itáliában. Ez a béke alkalmat adott arra, hogy a korábban sok egymástól független államra és népre tagolódott félsziget Róma árnyékában fokozatosan egységessé váljék. Felvirágzott a kereskedelem, a római hadsereg ellátása nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem az iparnak is sok teendőt adott, a jó utak, a zavartalan közlekedés és a nagyobb értékesítési lehetőségek hamar fellendítették a háborúktól megtépázott vidékek gazdasági életét. Ehhez járultak a hagyományos életformát átalakító tényezők.
A piacok kitágulása mellett az újonnan meghódított területek nyersanyagkincsei ugyanolyan forradalmasítóan hatottak, mint a folytonos háborúk során piacra került óriási rabszolgatömegek. Mindez meggyorsította az urbanizációt, létrehozta vagy megerősítette a rabszolgamunkára alapított üzemi gazdálkodást és a nagyobb területek gazdasági kooperációját.
A görögök dialektikus gondolkodása és kitűnő gazdasági érzéke együtt járt kifinomult ízlésükkel és életstílusukkal; a nagyüzemi termelés hellenisztikus módszere összefüggött a csiszolt beszéddel és az ember formálta dolgok tökélyével: mindez együtt alkotta a hellenisztikus civilizációt. Ha valaki felismerte a görög módszerek sikerességét és elsajátította őket, óhatatlanul az egész hellenisztikus civilizáció elsajátításának útjára lépett. Ez történt Campaniában és Pompejiben is, ahol a görög kultúrával már ismerős, tanulékony samnis birtokosok bámulatos gyorsasággal vették át az új életformát.

A campaniai hellénizmus - mint említettük - nem egy görög állam, hanem a Római Birodalom fennhatósága alatt jött létre. Ez nemcsak politikai, hanem kulturális értelemben is fontos különbséget jelentett. Igaz, hogy az életmód, a műveltség és a művészet új elemelnek előképeit a hellenisztikus Keleten találjuk meg. Ezek azonban csak közvetett mintaképek voltak, mert a közvetlen pé1da Itália számára ekkor már Róma volt, amelyet ugyancsak meghódított a hellénizmus, de amely a hellenisztikus civilizációt a maga szolgálatába állítva formálta át.

Az i. e. II. században Róma volt az ókori világ politikai központja, ahová a háborús zsákmánnyal együtt beözönlött a görög művészet kincstára is. Itáliában ekkor már lehanyatlottak az önálló görög államok, az itáliai városok pedig, coloniák és szövetségesek egyaránt, az újjáformálódó Róma bűvkörébe kerültek. Különösen á11 ez Campaniára, amelynek partvidékén ekkor kezdtek épülni a legelőkel8bb rómaiak luxusvillái. Pompeji hellénizmusa valójában a római hellénizmussal volt egyenlő.

Pompeji hellenisztikus korszaka a pürrhoszi háborúk után, az í. e. III. század közepe táján kezdődött, és virágkorát az í. e. II. század hosszú békéje alatt élte. A város építéstörténetében ezt a korszakot a „tufa-periódusnak” nevezzük, mert ekkor már nem a Sarno-mészkövet, hanem a Nuceria közelében fejtett, igen jól faragható tufát használták. Pompeji legszebb és legkarakterisztikusabb épületeire ez a szűrkés kő a jellemző.
Az építkezés technikája is tovább fejlődött. Ebben az időben kezdték használni a meszes habarcsot kötőanyagként, és általánossá vált az épületek falainak, oszlopainak és faragott köveinek finom fehér stukkóréteggel való bevonása.

A város külsejének mintegy varázsütésre történt átalakulása, a paraszti jelleget felváltó nagyvilági és elegáns építkezés természetesen nem pusztán ízlésváltozást jelentett. A város meggazdagodása nélkül a költséges építkezések aligha lettek volna megvalósíthatók.
A megélhetés alapja továbbra is a mezőgazdaság volt, de hogy a föld jóval nagyobb hasznot hajtott, mint eddig, azt a fejlettebb gazdálkodási módszereknek, a rabszolgaerő fokozottabb felhasználásának és az intenzívebb földművelésnek tulajdoníthatjuk. Ezek a módszerek görög eredetűek voltak, de ekkor már a rómaiak is felismerték és kiaknázták előnyeit. Pompejiben az í. e. II. században kezdődött a nagyobb majorságok kialakulása és e gazdaságok központjainak, a villáknak az építése. A meggazdagodás másik forrása a kereskedelem volt.

Tudjuk, hogy az í. e. II. század második felében az itáliai kereskedők és üzletemberek Róma félelmetes erejének védelmében valósággal megszállták a görög világ kereskedelmi gócpontjait, elsősorban Déloszon és Kisázsióban. Az itáliai kereskedők túlnyomó részben a dél-itáliai görögök és a campaniaiak közül verbuválódtak. Puteoli ekkor már régen (í. e. 194-től) római colonia volt, s ez nem maradt hatás nélkül a közeli samnis városokra sem. A hajdan félvad állapotban a hegyekből leszállt samnis parasztok sok utódja dúsgazdag és művelt városlakóvá változott.

Bámulatos átalakulásnak lehetünk tanúi a gazdag lakóházak építkezésében. A régi samnis és a hellenisztikus házak közötti átmenetnek tekinthetjük az í. e. 200 körül épült „Casa di Sallustio”-t (VI, 2, 4). Továbbra is az atrium köré csoportosuló helyiségsor képezi a ház magvát, de a homlokzat korábbi zártságát utcára nyíló üzletek bontják meg. A bolthelyiségek részben a házból is megközelíthetők, ami annak a jele, hogy a ház ura a maga kezelésében működtette őket.
A ház hátsó részében is hasonló változást láthatunk. A kert felé tornáchoz hasonló oszlopcsarnok nyílik, a hátsó szobák egy része pedig erre és nem az atrium felé néz. Így több fény és levegő jutott a házba, s egyben könnyedebbé, kényelmesebbé és változatosabbá vált a korábban szigorú és merev beosztás.

Ez a törekvés az i. e. II. század folyamán bontakozott ki teljesen. A század második felének előkelő házalt szinte egy világ választja el a kezdeti puritán épületektől. A „Casa di Pansa” (VI, 6, 1) az egyszerűbbek közé tartozott, s éppen ezért világosabban szemlélteti a fejlődést. Az atrium-ház utcai frontjának boltsora ekkor már teljesen megszokottá vált; a legelőkelőbb házak utcai oldalán is elöl nyitott üzlethelyiségeket építettek. Ezek nemcsak műhelyek és boltok, hanem egyben a kézműves családok lakásai is voltak.
Kettős rendeltetésükkel pótolták a város szegényebb lakosságának házait. Pompejiben ugyanis - az óváros néhány régi háztömbjétől eltekintve - nemigen voltak bérkaszárnyák vagy apró házacskák. Rómában ekkor már egész városnegyedeket töltöttek meg az emeletes bérházak. A paraszti városként létrejött Pompejiben ez a nagyvárosi épülettípus mindvégig ismeretlen maradt, csak az utolsó évtizedekben lelhetjük fel csírájában. A „Casa di Pansa” előrésze semmiben sem különbözik a régebbi atrium-házaktól. A tablinum azonban nem kis kertre nyílik, hanem tágas díszudvarra, amelynek kertjét négyszögletes oszlopsorra támaszkodó csarnok veszi körül. Az udvart, illetve kertet övező oszlopcsarnok görög neve után hívjuk a háznak ezt a részét peristyliumnak.

Az atrium-ház kiegészítése a peristyliummal nem más, mint a hagyományos ítáliai ház és a hellenisztikus görög ház egyesítése. A görög ház magva a tornáccal ellátott megaron-terem volt. Ez a férfiterem egy udvarra nyílt, amely körül a család és a szolgák szobái, gazdasági épületek stb. helyezkedtek el. Ezt a kis épületcsoportot a klasszikus korban egységes architektúrává fogták össze.
A hellénizmus idejéből nagyobb számban ismert görög lakóházak már egységes alapelv szerint épített peristyliumos épületek voltak. Ez az itáliai görögség körében is általános, de a campaniai kereskedők által a gazdag Déloszon is látott, sőt lakott háztípus adta az ösztönzést arra, hogy az atrium megtartásával görögős udvar köré csoportosított szobasorral bővítsék ki a campaniai és a római házakat.

A peristyliumnak az atriummal szemben igen sok előnye volt. Mindenekelőtt az, hogy a tágas udvar sok fényt és levegőt engedett a házba, a közepén levő díszkert üde színfoltot nyújtott. A homályos atriumból nyíló sötét szobákhoz képest ez valóságos megváltást jelenthetett. A peristylium ugyanakkor minden évszakban és órában kellemes tartózkodási helyet biztosított, mert a nap állása szerint váltakozva kapott meleget és árnyékot egy-egy oldala. Kertje a szabad természetet idézte fel, fedett csarnoka védett az esőtől és a tűző naptól.
Az atriumhoz kapcsolt peristylium tehát nagy lépéssel vitte előre a lakás kultúráját és kényelmét. Az újítás hamarosan átalakította a házak használatát. Az atriumos házrész mögé rejtett kellemes peristylium a család magánéletének és a vendégfogadásnak meghitt környezetet nyújtott. A bejárattól távol eső, nyugalmat és szépséget adó lakrész megfosztotta az atriumot hajdani szerepétől.

Az atrium most már mintegy a ház „hall”-jává, reprezentatív előcsarnokává vált, ahol a családfő clienseít és más hivatalos látogatóit fogadta. Itt maradt a házi szentély és az ősök galériája, de többet jártak-keltek benne a szolgák, mint az urak. A régi kis konyhakert szerepét átvette a díszkert, amelyet a peristylium képviselt.
Kivételesen gazdag házaknál és nagy telkeknél a peristylium mögött külön parkot létesítettek, amelynek építészeti kerete egy nagy peristyliumra emlékeztetett. Ilyen megoldást találunk a hellenisztikus Pompeji legnagyobb és legszebb házában, a „Casa del Fauno”-ban.

A „Casa del Fauno” (VI, 12, 2-5) több mint 3000 m2-es telke a város legelőkelőbb negyedének egész háztömbjét (insula) foglalta el. Nem ismerjük építtetőjét és első tulajdonosát, de biztosra vehetjük, hogy nemcsak Pompejinek, hanem a dél-campaniai városoknak is egyik legelőkelőbb személyisége, talán egy meddix lehetett. Pompája nem sokkal maradt el egy kisebb hellenisztikus ország királyi palotájáétól, méretei felülmúlták a pergamoni királyi palotáét. Két főbejárata két külön atriumba nyílt. Az egyik a reprezentatív, a másik a gyakorlati célú házrész központja volt. A reprezentatív atriumban állt a hellenisztikus szobrászat egyik kis remekműve: az a táncoló szatírt ábrázoló bronzszobor, amelyről a házat elnevezték. Az atriumokat lezáró helyiségsor után pompás peristyliumba jutunk, amely a ház igazi központja volt.

A fényes termektől övezett 28 oszlopos díszudvar után még egy hatalmas peristylium vagy inkább csarnokkal övezett park következik, amelynek végén, további helyiségek között, a másik utcára nyíló hátsó ajtót találunk. A ház vagy inkább palota a kényelmet a méltósággal, a komolyságot a szépséggel egyesítette.
Őrök kár, hogy feltárásakor megfosztották művészi kíncseltől, és falait sem tudtak megóvni a rοmlastόl, úgy hogy ma mar csak árnyéka hajdani szépségének. Ez a pompa azonban nem hivalkodásból fakadt, hanem igen kifinomult ízlésre valό dekoráciό volt, amely alkalmas arra, hogy Pompeii hellenisztikus kοrának kultúráját példázza.

A ,,Faun haz”-anak mint a kοlοnizaciό előtt Pompeii minden épületének - falai az ún. opus incertum technikával épültek. A fal magvát habarcsba ágyazott törmelékkő alkotta. Ezt kívül szabálytalan alakú kis kövekkel burkolták, melyeknek külső felületét csak nagyjából faragták egyenesre. Az ilyen falakat természetesen vakolni és festeni kellett. A korábbi időkből gyéren fennmaradt vakolattöredékek egyszerű és sima festésűek. Az i. e. II. században jelenik meg az igényesebb falburkolat, amelyet a „Casa del Fauno”-ban alkalmaztak.
A ház falalt már az első festéskor rendkívüli gonddal burkolták: a falat először ólomlemezekkel borították be, és azután vakolták. Az első festés nem maradt meg, mert nem sokkal később teljesen új vakolatréteggel vonták be. Ez a falborítás már nem sima festés alapjául szolgált, hanem plasztikusan mintázott vakolat, amely a festés következtében olyan hatást keltett, mintha a fal nemes kőanyagból készült volna, illetve színes márványlapok burkolnák.

A plasztikusan kidolgozott pilaszterekkel és ajtókeretekkel felosztott falmezők három zónára tagolódtak. Lent sárgás lábazat, fent kiugró párkányzat fölött ugyancsak nagyobb színezett felületek, a kettő között pedig gondosan faragott és fugázott, váltakozó színű kvaderkő sorokat utánzó mező foglalt helyet. Az erezett márványt vagy a sima, színes köveket utánzó festésnél váltogatott, de nemes tónusú színeket alkalmaztak. Az összhatás megtévesztően hasonlított a drága kőfajtákból vágott és csiszolt falburkolatra, annál is inkább, mert a gondosan lesimított stukkófelületet viasszal egészen fényesre dörzsölték.
Ez a faldekoráció a pompeji falfestészet hagyományos periodizácíója szerint I. stílusként ismeretes, de szokás inkrusztációs stílusnak is nevezni, mert a mintázott és festett stukkó a márványberakásos falburkolatot utánozta. Az eljárás hellenisztikus eredetű: számos példáját ismerjük a hellenisztikus görög városokból. Gyökerei a klasszikus görög építészetig nyúlnak vissza, amikor a reprezentatív épületek falai márványból vagy más nemes kövekből készültek. A hel1énizmus idején a kirá1yi palotákat és a középületeket gyakran más technikával építették, a nemes kőanyagokat pedig már csak burkolat formájában alkalmazták.

Ez a pompás és költséges dekoráció a hellenisztikus világban a magánházak és a kevésbé igényes középületek díszítésének mintaképe lett, amelyeknél természetesen nem volt mód a drága és ritka kőanyagok alkalmazására, csak utánzására. Ugyanakkor, amikor a stukatúra a nemes kőépítkezés látszatát kölcsönözte a közönséges módon épített falaknak, egyben szabad utat nyitott az előkelő látszat megőrzésével bármilyen anyagból és szerkezettel készült falazásnak. Ez az előnye különösen a római építkezésben volt fontos. Itáliában a márvány hiánya miatt kezdettől fogva kevésbé nemes követ használtak.
Általában csak az erődfalakat vagy a nagy megterhelésű alépítményeket készítették faragott kőtömbökből, s a legtöbb épületet, még a középületeket is, kezdetben agyagba, majd malterba ágyazott szabálytalan kődarabokból álló falakkal építették. Ezeket a falakat minden esetben vakolattal kellett bevonni. Amikor a hellénizmus hatására felmerült a reprezentatív architektúra iránti igény, az inkrusztációs faldekoráció segítségével a már szegényesnek érzett, hagyományos építkezést egyszeriben a görögökével egyenrangú architektúrává varázsolták. A „Casa del Fauno” és a többi előkelő pompeji ház lakói ezzel királyi pompát felidéző környezetet teremtettek maguknak.

A „Casa del Fauno” ura a görög művészet rajongója lehetett, mert nemcsak kitűnő szobrokat, hanem az akkoriban a legkorszerűbbnek számító mozaikképeket gyűjtött össze rezidenciája fényének növelésére. A ház mozaikjait megtalálásuk óta nemcsak a legszebb itáliai mozaikokként, hanem a görög művészet e műfajban páratlanul álló remekeiként tartjuk számon.
A bejárati folyosót, az atriumból nyíló reprezentatív szobákat, a peristyliumhoz csatlakozó termeket a legfinomabb technikával görög mesterek készítette padlómozaikok díszítették. Ezeknek képel, mintegy pótolva a falak tisztán architekturális dekorációjából hiányzó figurális ábrázolásokat, a görög festészet legmodernebb irányzatainak példatárát alkották. Elegendő, ha a pergamoni művészet körébe tartozó nagyszerű maszkos frízre és a világhírű Nagy Sándor-mozaikra utalunk. Az utóbbi a kora-hellenisztikus görög festészet egyik mesterművének pontos mozaikváltozata.

A kőborítást utánzó falburkolat és a színes mozaikképekkel díszített padozat volt az í. e. II. század belső építészetének együttesen alkalmazott fő díszítőeszköze. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Pompejiben - legalábbis a magánépítészetben - ezeket az eszközöket kifinomult ízléssel alkalmazták. A kor görögországi magánépítészetének legjobban ismert példái, a gazdag déloszi házak sem méretben, sem belső térhatásban nem álltak a pompejiek fölött, ami pedig a „Casa del Faunó”-t illeti, ennek mozaikjai messze felülmúlják a délosziak átlagos szintjét.
A „Casa del Fauno” stílusa a kibontakozó római művészet ízlését testesíti meg. Az épület szerkezete, a hossztengelyre fűzött és változatos szimmetriával elrendezett teremsorok nagyszerű perspektívája, a reprezentációra való tudatos törekvés, az egyes elemek alárendelése az egésznek, a görög eredetű díszítőelemek és alkotások eszközként való használata, a méltóság, a „grandezza” csupa olyan vonás, amely a rómaiakat jellemezte. E korszakból eddig nem ismerünk Róma városából hasonló palotákat, csak írásos forrásaink utalnak arra, hogy voltak ilyenek.
Lehetséges, hogy a rómaiak Campaniában hamarább építtettek ilyen fényes házat maguknak, mint a fővárosban, végül az sincs teljesen kizárva, hogy maga a „Faun háza” is egy római úr pompeji rezidenciája volt. Bizonyos azonban, hogy ilyen méretű, szerkezetű és stílusú lakóházat a keleti hellenisztikus városokból nem ismerünk.

Az i. e. II. század közepén kezdődött meg Pompeji rohamos átépítése. A forumot a korábbi piactérből reprezentatív városközponttá alakították át. A teret észak - déli irányban kibővítették, s a tér északi oldalán templomot építettek, valószínűleg Iuppiternek. A templom előtti teret három oldalról emeletes oszlopcsarnokkal vették körül.
A templom elhelyezése és az emeletes porticus jellegzetesen római ízlésre vall. Tudjuk, hogy a rómaiaknál szokásban volt, hogy a forumon tartott gladiator viadalok és más látványosságok közönségének elhelyezésére emeletes oszlopcsarnokokat építsenek. Maga a porticus persze a görög építészet elemeinek felhasználásával készült. Tufából faragott dór oszlopait eredetileg vékony fehér stukkóréteg borította, az emeleten ión oszlopok álltak.

A forum délnyugati sarkában, az Apollo-szentély mellett római mintára olyan középületet emeltek, amelyben a hellenisztikus építészet elemel egészen új alkotás részeivé váltak. A pompeji basilica a legkorábbi ránk maradt római típusú köztéri csarnok, s így fogalmat ad a század elején Rómában épült első basilicákról is. Rendeltetése az volt, hogy a forumon zajló kereskedelmi tevékenységnek és bírósági tárgyalásoknak fedett teret biztosítson.
Rövidebb bejárati οldalával és ötkapus előcsarnokkal fordult a tér felé. Az előcsarnokból (chalcidicum) háromhajós, hosszú épületbe jutunk. A középső hajót hatalmas - téglából emelt, stukkóval borított - korinthoszi oszlopok határolták. A két alacsonyabb oldalhajó a főhajóból kapta világítását.
A favázas fedélszéket cseréptéglák borították. A belső oszlopsor és az oldalfalakat tagoló ión féloszlopok sora főlőtt még egy kisebb oszlopsor húzódott. Emeletes porticus formájában épült a bejárattal szemközti keskeny oldalon a tribunal: egy magas emelvény a bíróság számára. A basilica térszerkezete a foruméval azonos: a hosszú térség végpontjában álló reprezentatív homlokzat felé irányuló hossztengely adta perspektíva határozta meg.

A forum mellett egy másik reprezentatív központ is épült. Az ősi Hercules-templom (a dór templom) teríletét és a tőle keletre fekvő városrészt teljesen újjáalakítva, a város déli főkapujának közelében kulturális centrumot hoztak létre. Azt a kis fennsíkot, amelyen az ekkor itáliai formában újjáépített dór templom állt, oszlopcsarnokkal vették körül. A tér utca felöli bejáratát monumentális előcsarnokká képezték ki. Az ión oszlopos propylaeumon belépők háromszögletű térségen találták magukat, amelynek nyugati és keleti oldalát fedett csarnokok szegélyezték.
A déli oldal porticusa szabad kilátást engedett az alant elterülő táj és a tenger felé. A tér, amelyet modern elnevezéssel „Foro Triangolare”-nak hívunk, nemcsak szent kerület volt, hanem a hosszú keleti csarnok előtti tér az ifjúság tornagyakorlatainak elvégzésére is szolgált. A háromszögletű térből ugyanis közvetlen átjáró nyílt egy másik, új létesítménybe, a palaestrába (tornacsarnok). Ez aránylag kisméretű, oszlopcsarnokkal szegélyezett hosszúkás tér volt.
A csarnok mellett néhány helyiség az ifjak öltözőjéül és a tornaszerek raktárául szolgált. A palaestre rendeltetése és így kiképzése is görög eredetű volt. Építése azt bizonyítja, hogy a samnis város előkelő ifjainak szervezetét, a Vereiiát, a görög ephébia mintájára szervezték át. A fiatalok nevelésében központi helyet kapott a testedzés, de a tornaterek csarnokaiban otthonra lelt a magasabb szellemi képzés is. A kis palaestrában nyílván csak a gyakorlatok egy részét, például a birkózást végezték, a futást és a nagyobb teret igénylő más edzéseket a „Foro Tríangolare” terén tartották.

A palaestre legérdekesebb lelete a csarnok közepén magas talapzatra állított szobor: Polükleítosz híres Dorüphoroszának márvány másolata, amely e mű legépebb és legjobb másolatai közé tartozik. A szobor Akhilleuszt, a gyors lábú homéroszi hőst, a sportoló ifjúság példaképét ábrázolta. A klasszikus atlétatípus tökéletes szobra mellett kis lépcsőzet emelkedett. A versenyeken győztes fiúk erre felhágva helyezték koszorúikat a hérósz szobrára.

Az új városnegyed északi zónájának két további épülete, az Isis szentély és a Zeusz Meilikhiosz-templom, a hellenisztikus világból átvett kultuszok otthona volt. Minden arra mutat tehát, hogy míg a forum a késő samnis város Rómához való idomulását, a politikai és kereskedelmi élet uralkodó formálnak átvételét testesítette meg, addig a déli városközpont inkább a fizikai és szellemi kultúra építményeit tömörítette, s ezzel a civilizáció olyan szektorát képviselte, melyet Rómában ugyanúgy, mint Pompejiben a görögség abszolút fölénye jellemzett.
Végképpen meggyőzhet erről az új negyed központi épülete, a színház. Ez ekkor még jóval egyszerűbb konstrukció volt, mint későbbi - római kori - átépítései után. Így is csaknem egy évszázaddal megelőzte az első állandó római színház építését. Megoldása teljesen a korabeli görög színházakét követte. A nézőtér a terep adta természetes dombhajlatba épült, s előtte egyszerű színpad állt. Ha ez az épület nem is volt a legmodernebb megoldású, a mögötte létesített nagy, négyszögletes porticus a hellenisztikus színház- és városépítészet legújabb vívmányaival állt egy sorban. A nagy csarnok, amelynek közepén park terült el, a színház közönségének nyújtott menedéket a váratlan eső elől. Ugyanezt a célt szolgálhatta a háromszögletű oszlopcsarnok is, amelyből lépcső vezetett a színház nézőterére. A színház quadriportícusa azonban e gyakorlati rendeltetésnél többet nyújtott a pompejieknek. Olyan sétatér, kellemes levegőző hely - mondhatnánk korzó - is volt, ahol az egyre sűrűbben beépült város lakói szép környezetben élvezhették szabad óráik nyugalmát.

A civilizáció - a városi élet kulturáltsága és kényelme - mutatkozott meg Pompeji harmadik - általunk eddig ismert - középület-csoportjának továbbfejlesztésében is. A város közfürdőjének helyén korábban - az előbb említett színháznegyed tornacsarnokainak építése előtt - csak egyszerű, faoszlopos csarnokkal szegélyezett palaestre állt. Valószínűleg az i. e. III. században egészítették ki ezt a tornateret egy kis fürdővel, amely akkor még csak a gyakorlatozó ifjúság kényelmét szolgálta.
A késő samnis korszakban került azután sor - római mintára - egy jelentékeny méretű közfürdő építésére. A kisajátított magántelkeken épült új épületrész külön női és férfifürdőt foglalt magában, mindegyikben vetkőző, langyos és forró fürdőzésre szolgáló termekkel. A fürdőtermeket még csak hordozható kályhákkal fűtötték, de szerkezeti megoldásuk és boltozatos födéműk a római építészettel tartott lépést, sőt a basilicához hasonlóan a legkorábbi ránk maradt római stílusú közfürdőt képviseli.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a város ekkor kapta első kövezett utcáit, hogy az előkelő házakat, még akkor is, ha nagyobb arányú belső átépítésükre nem került sor, az impozáns tufa architektúra pilléres tagolású és kalap borítású homlokzatával látták el, egészen nyilvánvalóvá válik, hogy ekkor - alig néhány évtized alatt - Pompeji vidékies parasztvárosból szép és civilizált várossá alakult át. Ekkor történt, hogy a tartósnak ígérkező békében a város meredek lejtésű déli szélein megszűntették a védőfalakat, és helyükbe teraszos megoldású lakóházakat építettek. E házak tulajdonosai a zárt lakónegyedekből kiszabadulva ugyanolyan szabad és szellős otthont s szép kilátást élvezhettek, mint az ekkor elszaporodó, városon kívüli villák lakói.

Pompeji építészetének és városfejlődésének igazi virágkora kétségen kívül a samnis kor utolsó, hellenisztikus szakasza volt. Ekkor nyerte el a város végleges szerkezetét, reprezentatív központjait, méltóságteljes és elegáns szépségét, amelyet a római idők építkezései inkább megzavartak, mintsem tökéletesítettek. Ez az idő a Vezúv tövében fekvő város történetének kivételesen szerencsés kora volt. Béke és prosperitás, kiegyensúlyozott nyugalom jellemezte.
A város lényegében független kormányzattal rendelkezett, nyelve és élete nemzeti - oszk-samnis - maradt, kultúrája hellenizálódοtt, s ugyanakkor a hatalma csúcsa felé közeledő Róma legkorszerűbb vonásait vette át. A kínételes helyzet miatt Pompeji ekkori képét és állapotát nem vonatkoztathatjuk minden további nélkül a kevésbé ismert itáliai varosokra és főleg nem a nagy metropolisra, Rómára. Egyedülálló példáját láthatjuk benne annak az itáliai kultúrának, amely a hellenisztikus hatásokat mohón befogadva egyúttal Róma új civilizációját és formavilágát is a magáévá tette.


Forrás: Castiglione László - Pompeji