logo

XX Aprilis AD

Pompeii - A feltárás II.

Azt hihetnénk, hogy a császárkorban elpusztult, az ókori irodalomban és geográfiában számon tartott Pompejit nem kellett felfedezni, hanem csak a felderíthető helyeken hozzálátni feltárásához. Hogy ez nem így történt, sőt számos lelet után, a már megindult ásatások idején sem voltak még tisztában azzal, hogy milyen város romjairól van szó, azt bizonyítja, hogy a tárgyak, épületek kiásása és megtalálása ónmagában még nem tudományos tevékenység. Az archeológia tudománya nem a régi maradványok kiásásával kezdődött, hanem olyan kutatással, amelyben a módszeres ásatás a rendelkezésre álló források és adatok kritikai egybevetésével párosult.

Pompejiből származó feliratot már a XVI. század első felében ismertek. 1592 után Domenico Fontana mérnök irányításával egy csatornát ástak a város dombján keresztül, s ekkor házromokra, pénzérmekre és feliratokra bukkantak, ami azonban nem vezetett a lelőhely azonosításához és további ásatásokhoz. Még száz évvel később, az 1689-ben végzett kutatáskor talált további leletek, közöttük a Pompeji nevét tartalmazó felíratok nyomán sem történt több, minthogy egy-két tudós férfiú arról kezdett írni: a Civitá dombja alatt Pompeji rejtezik. Senki sem ügyelt ezekre a hangokra.
Különös módon előbb kezdődött meg a nagy mélységben eltemetett Herculaneum feltárása, helyesebben műkincseinek fosztogatása. Ennek az volt az oka, hogy Herculaneum fölé egy városka épült, s a kútásások során talált leletek nagy feltűnést keltettek, úgyhogy a környéken magának villát építő herceg valóságos bányászatot indított házának ókori szobrokkal való díszítése érdekében. Végeredményben a herculaneumi „ásatások” révén került sor Pompejire is.
Amikor ugyanis III. Károly nápolyi király szolgálatiban egy bizonyos R. G. de Alcubierre nevű mérnök már nem volt megelégedve a herculaneumi „műkincsbánya” hozamával, azt javasolta az uralkodónak, hogy tegyék át az ásatások színhelyét a Civitá-dombra, ahol időközben mindig kerültek elő újabb romok és leletek. A királyi parancs, amely 1748 március 23-án megindította Pompeji hivatalos ásatását, a város kisebb megszakításokkal mind a mai napig tartó feltárásának kezdetévé vált.

Bármilyen nehezen is szánták rá magukat a vidék akkori urai a Nápoly közelében fekvő híres város romjainak ásatására, a romterület sorsa és tudományos kutatása szempontjából ez az időpont még mindig túlságosan koraínak bizonyult. A régészet szemszögéből nézve Pompejiben ettől kezdve több mint száz éven át más sem történt, mint hajmeresztő rombolás és fosztogatás. Az „ásatások” egyetlen célja az volt, hogy a Porticiben, majd később Nápolyban levő királyi műgyűjteményt minél több és minél látványosabb műkinccsel gyarapítsák.
A munka módszere abban állt, hogy ötletszerűen szimatolva e kincsek után, hol itt, hol ott kezdtek beásni az épületekbe, amelyeket a leletek után kutatva előbb kiürítettek, majd kiemelve minden mutatós darabot, és levágva a falakról a festményeket, újra betemettek. A leleteket azonnal a nápolyi múzeumba szállítottak, ahol természetesen kíméletlenül újjá varázsolták őket, gyakran teljesen meghamísítva eredeti állapotukat. Eleinte még azzal sem törődtek, hogy feljegyezzék, hol is kerültek elő voltaképpen, s a lelőhely-megjelölések még később is olyan pontatlanok voltak, hogy a régebbi leletek legnagyobb részéről ma már nem lehet megállapítani, milyen épületben és annak mely pontján kerültek elő. Az épületek újbóli betemetése ilyen körülmények között egyenesen áldásnak számított, mert legalább a fosztogatás után épen maradt falak fenntartását biztosította.

A királyi szolgálatban dolgozó derék kincskeresők ugyanis, akik többnyire mérnökemberek voltak, alulról, az ajtókon át kezdték meg a házak kiürítését, s így a fent meghagyott feltöltődés súlyától az épületek gyakran beomlottak. Mondani sem kell, hogy a városnak főleg a nyugati része, ahol ekkoriban dolgoztak, össze-vissza feltúrt és törmelékhalmokkal teleszórt csatatérhez hasonlított; az épületegyüttesek, alaprajzok és a városszerkezet megfigyelésével és tisztázásával senki sem törődött. A műkincsbánya mellett azután hamarosan egy másik szerepet is kapott a szerencsétlen város, nevezetesen az előkelő vendégek szórakoztatásának feladatát.
Először a nápolyi uralkodócsalád, azután vendégeik és egyre több arra utazó megkülönböztetett személy kezdett gyönyörködni a vadregényes romok között folyó munka eredményeiben. Az eredmények alatt valamely szép lelet vagy éppen hátborzongató csontváz megtalálását értették. Kialakult az a szokás, hogy amikor valamit találtak, azt vékony földréteggel újra betakarták és az odahívott előkelőségeknek eljátszották felfedezésűket.

Ha arra gondolunk, hogy ezekben az évtizedekben mi minden ment veszendőbe, s mennyi tudományos megfigyelés lehetősége szűnt meg őrökre, akkor nem tudjuk eléggé kárhoztatni az ásatásoknak ezt a szakaszát. Mégis a történelmi igazságnak tartozunk annak belátásával, hogy ebben az időben még nem létezett az archeológia mint tudomány. Az ásatókat nem rossz szándék vezette, csak koruk korlátolt eszmevilága, és éppen ez alatt az évszázad alatt, s nem utolsósorban éppen Pompejiben alakult ki lassan, igen lassan a feltárásnak valamivel ésszerűbb, tudományosabb és kíméletesebb módja, amely végül is napjaink régészetének kifinomult eljárásaihoz vezetett.
Miután a feliratokból kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Pompejiről, tehát egy hirtelen betemetett egész városról van szó, elkezdtek nagyobb szakaszokat először rajzban rekonstruálni, azután a terepet is kitisztítani, feljegyzéseket készítettek, és lerajzolták a leleteket. Időnként egy-egy műveltebb és lelkesebb uralkodó nagyobb ösztönzést adott a munkának.

1769-ben tett látogatásakor II. József császár adott lökést a meglehetősen korlátolt nápolyi uralkodók által irányított tevékenységnek. 1806 és 1815 között, a napóleoni időkben Nápolyban uralkodó francfa királyok valósággal lázas tempót diktáltak, s a francia felvilágosodás szellemében a tudományos szempontoknak is némi szerepet biztosítottak. Az igazi fordulat azonban csak 1860-ban, az egyesített független itáliai királyság megalakítása után következett be.
II. Viktor Emánuel nemcsak felismerte az ásatás jelentőségét fiatal államának híre szempontjából, s megfelelő anyagi eszközöket bocsátott rendelkezésre, hanem igen szerencsés kézzel olyan embert állított a munka élére, aki megteremtője lett Pompeji tudományos feltárásának.

Giuseppe Fiorelli, aki 1875-ig vezette az ásatásokat, nemcsak Pompeji kutatásában, hanem a régészet egész történetében is halhatatlan nevet szerzett magának. Álapjában véve ő vezette be mindazokat az eljárásokat, amelyek azóta is érvényesek Pompeji és más városok feltárásában. Módszereit még sokban kellett tökéletesíteni, de az alapelveket kifogástalanul határozta meg. Először is hozzáfogott a korábbi ásatások során felhalmozódott főid és törmelék elhordatásához, s ezzel megtisztította a terepet a további kutatás és a vizsgálat számára.
A várost az ókori utcarendszernek megfelelően egységekre osztotta, s számokkal látta el kerületek, háztömbök és házak, illetve bejáratok szerint. Ez modern jelölés volt ugyan, de egyszer és mindenkorra lehetővé tette a pontos helymeghatározást és tájékozódást. Megtisztította és megnyitotta a már kiásott részek és épületek közötti utcákat. Megszüntette az alulról történő ásatást, s minden épületet felülről lefelé haladva tárt f el. A falfestményeket nem engedte leszedni a falakról, hanem a helyszínen hagyva igyekezett konzerválni őket.

Nem rajta múlt, hanem az akkori tökéletlen eljárásokon, hogy ezek a falfestmények hamar romlásnak indultak és ma már alig ismerhetők fel. Alapszabállyá tette, hogy minden leletet meg kell figyelni, s így nemcsak a műkincseket, hanem a jelentéktelen vagy éppen a mindennapi élethez tartozó apróságnak számító, de tudományosan annál fontosabb maradványokat is megőrizte vagy megörökítette. Ő volt az, aki zseniális ötlettel először öntetett gipszet a hamuban konzerválódott tetemüregekbe, s ezzel megkezdte a hajdani pompejiek teljes alakú „halotti maszkjainak” gyűjtését.
Végül, de nem utolsósorban ő indította meg a folyó munkákról készített rendszeres tudományos jelentések közzétételét, amihez mintegy bevezetőül megírta az addigi ásatások történetét és összeszedhető adattárát. Tevékenysége felbecsülhetetlen jelentőségű volt, s hogy az utána következő újabb évszázadban még oly sokat javítottak a módszereken és célokon, az nemcsak kiváló utódalnak, hanem az archeológia rohamos fejlődésének is köszönhető. Messze vezetne, ha most bemutatnánk a modern pompeji ásatások történetét.

Az érdemeiknek kijáró tiszteletből említjük meg az egymást követő legkiválóbb ásatásvezeték nevét: M. Ruggiero (1875-1893), aki nemcsak a legtöbbet feltárókhoz tartozott, hanem az épületek korszerű restaurálásának megkezdője volt, G. de Petra (1893-1901), a Vettiusok házának feltárója és konzerválója, A. Sogliano (1905-1910), aki főleg a konzerválásban tűntette ki magát, V. Spinazzola (19111923), aki a „Via dell Abbondanza”-n feltárt házhomlokzatok minden részletre kiterjedő konzerválásával a „Nuovi scavi” új korszakát nyitotta meg, valamint Amedeo Maiurí s napjainkban A. de Franciscis.

Maiuri nevét méltán állíthatjuk Fiorellié mellé. Ő volt eddig a leghosszabb időn át Pompeji ásatásainak vezetője. Csaknem 50 éves tevékenysége alatt (az ásatásokat 1924-től irányította) minden korábbi törekvést a lehető legtökéletesebben vitt tovább, úgyhogy módszere a modern feltárás és konzerválás fogalmává vált. Ehhez azonban olyasmit tett hozzá, amivel elődei legfeljebb ha megpróbálkoztak néha, s igazán ezzel vált Pompeji kétszáz éves kutatásának újraalapítójává. Mindaddig ugyanis még a leggondosabb munka végcélja is csak az volt, hogy a 79. év állapotát tárják fel és rögzítsék, s valósággal babonásan tisztelték a város utolsó éveinek felszíni rétegét.
Ennek természetesen megvolt a maga gyakorlati oka is, hiszen a mélyebbre hatoló ásatás többnyire lehetetlenné tette volna a kivételes épségű házak fenntartását. Így azonban a város történetének felderítéséhez csak viszonylag kevés adatot lehetett nyerni. Maiuri volt az, aki mindkét szempontot összeegyeztetve megkezdte a stratigráfiai megfigyelésekre törekvő mélyásatások sorozatát olyan pontokon és kisebb felületeken, amelyek fontos felvilágosításokkal kecsegtettek ugyan, de a korábbi ásatások következtében már nem jártak jól fenntartott épületek veszélyeztetésével.

Maiuri szinte élete kockáztatásával tartott ki a II. világháború idején egy időre hadszíntérré vált romvárosban, s tanúja volt annak, amikor minden katonai értelem nélkül 1943. augusztus 24-én, éppen a 79-es kitörés évfordulóján, a szövetségesek 165 bombát szórtak Pompejire, s ezzel újabb jóvátehetetlen károkat okoztak. Ő volt az, aki a 10 éves háborús szünet után, az ásatások kétszáz éves jubileuma múltával újra megindította a munkálatokat. Idézzünk tőle néhány feledhetetlen mondatot egyik nagy leletéről, a „Casa del Menandro” kincseinek feltárásáról.
„Az ásatók számára minden felfedezésnek van egy drámai pillanata, amelyet nem ismer a nagyközönség. Csak az ásató régész ismeri a borzongást, amely elfogja, ha egy műalkotás kerül felszínre, ha a föld szürke tömegéből egy márvány- vagy bronzszobor bontakozik ki, vagy más ritka és értékes tárgyak jutnak napfényre. Ez a borzongás a régésznek talán egyetlen jutalma fáradságáért, bizakodásáért, szimatáért és kitartásáért. Soha nem fogom azokat az órákat elfelejteni, melyeket munkatársaimmal töltöttem el a sötét földalatti járatban, akár egy sírban a megrongált boltozat alatt, amely komoly veszélybe is dönthetett volna bennünket, miközben minden figyelmünk a csillogó ezüstedényekre irányult, egyenként kiemelve őket a ládát megtöltő lapilliból.”


Forrás: Castiglione László - Pompeji