logo

XX Aprilis AD

Pompeii - A feltárás I.

A Vezúvtól betemetett campaniai városok és villák feltárása az archeológia tudományának fejlődését tükrözi. A feltárások kezdete még nem volt tudományos tevékenység, hanem műkincsek kibányászása a föld alól, de ne felejtsük el, hogy ez a művelet, még ha tudományos eljárásoktól és megfigyelésektől kísérve is, végeredményben napjainkig az archeológia egyik, és nem is mellékes eredményét jelenti.
Mai szemmel nézve a herculaneumi és pompeji ásatások első szakasza, amely nagyjából száz éve zárult le, botrányosan tudománytalan és sok kárt okozó tevékenység volt. De semmi sem jön létre készen és tökéletesen, mindent ki kell fejleszteni, meg kell tanulni, kudarcok és később már restellt, nehéz tapasztalatok árán tökéletessé képezni. Ha ebből a szempontból a Vezúv áldozatai sokat szenvedett és megkárosított kísérleti tárgyak voltak is, ez nem változtat a tényen: bennük és rajtuk fejlődött ki a modern tudományos régészet, elsősorban természetesen az ókori klasszikus kultúrák régészete.

Már csak ezért is érdemes figyelmet szentelni a campaniai városok kutatástörténetének. Enélkűl, a romok és a leletek mai állapotából és a rájuk vonatkozó ismeretek sajátosságaiból sok minden nem lenne érthető, mert nem tudnánk különbséget tenni a feltárást megelőző és a jelenlegi állapot között.
Végűi a Vezúv városainak feltárása részévé vált az európai kultúra történetének, abban mély nyomokat hagyott, hatást gyakorolt Európa irodalmára, művészetére és történelemszemléletére éppen azokban az évszázadokban, amikor modern kultúránk kialakult. Rövid áttekintésünket nem Pompejivel, hanem Herculaneummal kell kezdenünk, mert a véletlen folytán itt - a nagy mélységben rejlő romok kőzött - indult meg a feltárások története.

1711-ben Giovanni Battista Nocerino, a régi Herculaneum felett épült Resina városkában lakó parasztember, kutat ásott magának a 18-20 méter vastag vulkáni talajba, s a kútásás közben márványból és alabástromból készült ókori kőfaragványokat talált. A felfedezést legelőször történetesen Elbeuf hercege tudta meg, aki 1707-ben telepedett le Nápolyban, s Porticiban, Resina mellett építtetett magának nyaraló-kastélyt. A környéken talált leletek felkeltették a herceg és nápolyi építésze, Giuseppe Stendardo figyelmét, megvásárolták a paraszt telkét, és a kútból a bányászat módszerével tárnákat vágtak a föld alatt minden irányban, újabb leleteket keresve.
A herceget először csak a márvány anyaga érdekelte, mert ez fontos volt az építkezéshez szükséges stukkó előállításához, de szerencsére hamar felismerte az előkerülő maradványok ennél jóval nagyobb értékét, s a faragott köveket, feliratokat és szobrokat villájának díszítésére használta fel. Α legfontosabb lelet két márvány nőszobor volt - görög mintaképeket kővető római művek -, amelyeket a mai napig, Herculaneumi nők néven, nagy becsben tart a tudomány. Ezeket a szobrokat Elbeuf herceg az osztrák birodalom egyik leghatalmasabb személyiségének, Savoyai Eugen hercegnek ajándékozta, így kerültek Bécsbe, majd onnan, tulajdonosuk halála után, a művészetpártoló II Ágost szász választófejedelem udvarába, Drezdába vándoroltak, s ott vannak ma is.

Elbeuf herceg kis magánásatásának az vetett véget, hogy 1734-ben a spanyol király csapatai elfoglalták Nápolyt, és a spanyol udvar ÜI. Károly néven egy Bourbon herceget ültetett a nápolyi trónra - ahogy akkor nevezték - a „Két Szicilia” királyaként. Az új nápolyi király megvásárolta a Porticiban épült villát, meglátta a Resina alatt talált régiségeket, s kedvet kapott az ásatások folytatására.

A királyi udvar számára végzett munkálatok a korábbiaknál jóval nagyobb szabásúak és jobban szervezettek voltak. Ez nem utolsósorban annak volt köszönhető, hogy az új uralkodó 1738-ban annak a Ü. Ágost szász királynak a lányát, Mária Amáliát vette feleségül, akinek művészetrajongása és gyűjtőszenvedélye révén a legkorábbi herculaneumi szoborleletek egy fontos csoportja Drezdába került.
A királyné férjének buzdítójává s később is a munkálatok igazi mozgatójává vált. Nem véletlen tehát, hogy 1738. október 21-én kelt az a királyi rendelet, amely az Elbeuf herceg által megkezdett helyen a kutatás folytatását elrendelte, s annak vezetésével egy spanyol hadmérnököt, R. G. de Alcubierre lovagot bízta meg.

A kutatások tudományos - ahogy akkor nevezték-, antiquárius féladatát Μ. Venutira, a leletek restaurálását pedig a, sajnos, mindent kíméletlenül tökéletes egésszé átgyúró J. Canart-ra bízták. Az újra megindult műkincs-bányászat hamarosan fényes eredményeket hozott: mοnuméntális lószobrok és bronzból készült portrészobrok láttak napvilágot. Egy feliratból az is kiderült, hogy a pompás műalkotásokkal ékesített épület, amelyben a földalatti vájatok kígyóztak, voltaképpen Herculaneum színháza volt, s így nemcsak az vált bizonyossá, hogy a Vezúv által eltemetett városban kutatnak, hanem az is, hogy a hely további gazdag leleteket ígér. A következő évben M. Nonius Balbus monumentális lovas szobrán kívül falfestmények kerültek elő, s ezeket a korábbi darabok őrzési helyére, a portici villába vitték.

A 18. századi herculaneumi ásatások mai szemmel elképesztő és a tudományos archeológia követelményeivel homlokegyenest ellenkező tevékenységnek tűnnek. A kortársak azonban természetesnek tartották, hogy a reneszánsz óta nagyra becsült (addig csak véletlenszerűen, többnyire földműves munkák során előkerült) ókori szobrokat és faragványokat a műgyűjtő fejedelmi személyek a saját birtokukat képező területen kiásatják a mélyből. Hogy azonban ez a minden egyéb szempontot teljesen figyelmen kívül hagyó műkincsszerzés éppen a húszméteres mélységbe temetett Herculaneumot borító kemény kőzetbe vágott tekervényes alagutakban (cunicoli), szabályos bányászmunkával történt, s a kénköves vulkáni gázokkal töltött keskeny folyosókból és tárnákból mindaddig soha nem látott méretű és szépségű alkotások kerüljenek elő, ez szinte a csodával határosnak látszott.
Lett is nagy híre a nápolyi műkincs-bányászatnak, ami viszont az ottaniakból, habár érthető, mégis a tudományos tisztázódást még inkább megnehezítő reakciót váltott ki: a munkát, annak helyét, folyamatát és az előkerült műkincseket hétpecsétes titokként kezelték, mert attól féltek, hogy ha mások is hozzáférnek a lelőhelyhez, csorba esik a királyi monopóliumon, a munka „szakemberei” pedig a saját zsíros állásukat féltették a náluk tudósabb kritikusoktól. Itt, persze, nem a szegény - többnyire elítélt - bányamunkásokról van szó, hanem a királyi udvar mérnökeiről, főként pedig antiquáriusairól és művészeti szakértőiről, akik az addigi leletek közzétételét, méltó megjelentetését és magyarázatát hosszú ideig halogatták.

Sokat javított a helyzeten, hogy 1749-ben bekapcsolódott a munkába egy Karl Weber nevű mérnök, aki Alcubierre mellett dolgozva 1750-ben megkezdte az addig érintett épületrészek gondos feltérképezését. Égető szükség volt erre, nemcsak a föld alatti vájatok útvesztői, hanem az azok által érintett épületek áttekinthetetlensége miatt is. Ugyanebben az évben egy olyan épületet kezdtek feltárni ugyancsak „bányászati” eljárással, amely mind a mai napig páratlanul áll a római régészet leletei kőzött. Az aknákkal egy rendkívül pompás és hatalmas villa romjait érték el.
A villa nemcsak az eddigieket is felülmúló szépségű szobrok tucatjaival keltett szenzációt, hanem azzal is, hogy az egyik termében római könyvtárra bukkantak. Az elszenesedett állványok polcain az ugyancsak erősen karbonizálódott, de egyébként érintetlen papirusztekercsek százai feküdtek! Most már nemcsak a szobrok, a kisleletek és a feliratok, hanem ráadásul egy egész könyvtár szöveggyűjteményének feldolgozása és kiadása várt a nápolyiakra. A tudományos feladat nagysága és komolysága nyilvánvalóvá vált: 1755. december τ 3-án az uralkodó megalapította a Herculaneumi Akadémiát, s még ebben az évben megjelent a leletek katalógusának első kötete; ekkor már 738 kivágott falfestmény, 350 szobor és 1647 kis tárgy várt feldolgozásra.

Az időközben Pompejiben is megindult ásatások és a herculaneumi leletek nagy száma végre létrehozták azt az atmoszférát, amelynek nyomása alatt a műkincs-bányászatnak szükségszerűen a tudományos tevékenység - habár még kezdetleges - formáját kellett öltenie. Karl Weber korát meghazudtoló pontossággal és a nehézségeket áthidaló zseniális kombinációkkal készítette el a Villa dei Papiri alaprajzát, s 1756-ban megjelent Nápolyban az a férfiú, aki a tudományos archeológia megalapítójaként a felvilágosodás által teremtett történeti gondolkodást vezette be az ókori műalkotások tanulmányozásába. J. J. Winckelmann nehéz körülmények között, szívós munkával képezte magát az ókor tudósává.
1756-ban már nagy hírű emberként, sokéves itáliai tartózkodás után kereste fel a nápolyi udvart, hogy a királyi gyűjteményt megtekintse. Az audienciát nem tagadhatták meg tőle, de csak tekintélyének és összeköttetéseinek köszönhette, hogy a gyűjteményből ki nem tették a szűrét. Annyi bizonyos, hogy az először a titkolózás és a tudatlan „tudóskodás” ellen támadó, de azután a művészeti leletek igazi értékelt mindenki másnál jobban felismerő nyilvános levelei az akkor már Pompejire is kiterjedő kutatások határkövét jelentették. A tudomány lépésről lépésre vágott utat a puszta műtárgy-bányászat őserdejében.

Herculaneum egyébként nem sokkal ezután Pompeji mögött a háttérbe szorult. 1763-ban Alcubierre leállította a túlságosan költséges és egyre kevesebb látványos alkotást nyújtó bányászatot. Egy időre Herculaneumot csak a Porticiből 1787-ben az új nápolyi múzeumba szállított leletek, avégre közzétett kiadványok s a föld alatti építményeket rekonstruáló metszetek tartották emlékezetben. 1825-től 1855-ig - most már Pompeji mintájára - egy kis szektorát teljesen kiásták, de azután csaknem száz évig kellett még várni, amíg a korszerű ásatási módszer a mély réteg teljes eltávolításának nehézségével megbirkózhatott. 1903-ban Ch. Waldstein lelkes akciót szervezett annak érdekében, hogy a költséges ásatást nemzetközi összefogással kezdjék újra.
Az olasz állam azonban Herculaneumot nem adta ki a kezéből, a munkát mégis tovább halogatta, mígnem 1927-ben Amedeo Maiuri kiverekedte, hogy a rendkívül nehéz és drága, de annál becsesebb eredményt hozó feltárást - Resina fokozatos szanálásával és a teljes betemetési réteg lebontásával - újrakezdjék. - A cunicoli ettől kezdve kuriózummá vált.

A megismerés útjának tekervényességét példázza az, hogy míg egy élő város alatt 20 méterre a mélybe temetett Herculaneum leletei után folyt a hajsza, addig senki sem törődött a mindössze 5-6 méteres réteggel borított Pompejivel, melynek területe beépítetlen maradt, pedig a helyét jelző dombot a középkoron át is „Civitá”-nak nevezték, Vagyis a latin civitas (város) emléke még a nevében élt. A várost elfedő rétegből eredetileg még kiálló épületrészek persze már régen eltűntek, az értékes köveket, főleg a márványt és a középületekben levő szobrokat jórészt már az ókorban széthordták, s a lassan kialakuló humuszon növénytakaró jött létre.
A várost befedő talaj, Herculaneummal ellentétben, könnyen felásható, laza rétegből állt. Ráadásul Pompeji helye és neve szerepelt a reneszánsz óta ismert római eredetű térképmásolaton, a Tabula Peutingerianán, sőt mi több, 1592 táján a romok közül Olyan feliratokat ástak ki, amelyeken Pompeji neve volt olvasható. A környék ura, gróf Tuttavilla ugyanis ekkor vízvezetéket építtetett a Sarno-folyótól Torre Annunziatáhοz. A munkát a híres római építész, Domenico Fontana vezette - részben Pompeji területén át.

A reneszánsz csatorna maradványai ma is láthatók a Nocerai-kapu azóta teljesen feltárt körzetében. Ennek a csatornának az építése közben Nero korabeli pénzeket és két márványtáblát találtak, amelyeken Venus Pompeiana neve is szerepelt. De ez, és különböző tudós humanisták következtetései mit sem változtattak azon, ami az ekkor uralkodó társadalmi nézetek által a cselekvést irányította: Pompejiből nem kerültek elő nagyszabású szoborművek vagy más olyan műkincsek, amelyek a korszak uralt - kastélyaik díszitése és műveltségük fitogtatása céljából kutatásra csábították volna.
A jóval korábban ismert és könnyen elérhető Pompeji romjai tehát még évszázadokig szunnyadtak a föld alatt, s a feltárás előbb indult meg a kilátástalanul mélybe temetett Herculaneum műkincsei után. 1689-ben kútásáskor újabb pompeji feliratok és leletek kerültek elő. 1693-ban G. Macrini a leletek alapján bizonyította és nyomtatásban hirdette, hogy a Civitá dombja alatt Pompeji rejtőzködik, de semmi és senki sem mozdult. Húsz év múlva kezdődött meg a herculaneumi cunicoli vájatainak fúrása, s végül mégis ez az akkori eszközökkel kilátástalanul keserves ásatás adott lökést Pompeji feltárásához. Miután egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a rengeteg műkincs a Vezúvtól eltemetett egyik városból került elő, de a technikai nehézségek és a magas költségek miatt, a leletek ritkulásával, a munka már nem látszott kifizetődőnek, elhatározták a másik eltemetett város kutatását.

Az 1748. március 23-án kelt királyi rendelettől, amely az ásatásokat Herculaneumból Pompejibe helyezte át, s az április 1-én ott megkezdett munkától gyors változást várni nem lehetett. A rendeletet ugyanaz a király adta ki, a munkálatokat pedig ugyanaz a spanyol mérnök vezette, akik a herculaneumi „bányászatot” irányították. A cél is azonos maradt: antik műalkotásokat találni a királyi gyűjtemény gyarapításához. Április 6-án (már huszonnégy munkással dolgozva) került elő az elsőnek megtalált nagy pompeji falfestmény. Ezzel az új terep kiválasztása kellő igazolást nyert, s a pompeji ásatások a mai napig - csak a háborúktól megszakítva -- folynak, és fognak folyni még sokáig. Még több mint száz évig (1859-ig) minden leletet a helyszínről a múzeumba vittek.
Sokáig tartott a herculaneumi munka két másik átkos örökségének hatása: egyedűi a szép leleteket keresték, s a kutatást a házakba alulról fölfelé beásva végezték, szétrombolva sok épen maradt falat, s a törmeléket egy szomszédos épületre szórták, eltakarva a már napfényre került romokat. Mind e fogyatékosságok ellenére, pusztán az a tény, hogy nem a mélységben kanyargó sötét és kéngázos cunicoli bizonytalanságában tapogatóztak, s hogy épületromok előkerülése adott lökést az ásatásoknak (jóllehet a már régen bizonyított város-azonosság kérdését továbbra is vitatták), olyan fordulatot indított meg Pompejiben, amely idővel döntő változást hozott: a műkincsek „vadászata” lassan egy ókori város feltárásává alakult át.

Már 1748-ban feltárták az első nagy középületet, az amphitheatrumot, a kutatások színhelyét azonban ötletszerűen változtatták, s a kiásott részek törmelék halmoktól körülvett és elborított összevisszaságot mutattak. Az ásatás mégis a felszínen folyt, nem a titokzatos mélységben; Karl Weber áldásos működése sem volt mellékes, és minden újabb épülettel erősödött annak tudata, hogy a múzeumba szállított műtárgyaknak és a lelőhelyüknek összefüggése az esztétikai értékek mellett történelmi tanulságokkal szolgál.
Az 1749 elején talált, remek falfestményekkel díszített épületet rögtön Cicero villájának nevezték el, de amikor heteken át semmi szép tárgy nem került elő, a munkát abbahagyták, s csak évek múlva tudta Weber - újabb romok felszínre kerülése kapcsán - Alcubierrét a folytatásra bírni. Egy ideig még párhuzamosan folyt a két város ásatása, úgyhogy Pompeji csak a herculaneumi munka végleges leállítása után került az érdeklődés kizárólagos középpontjába.

Az ásatások híre és a nemzetkőzi érdeklődés nőttön-nőtt, Winckelmannt más tudósok, írók, fejedelmi személyek és hírességek követték, a Vezúvnak áldozatul esett városok feltámadása lassan Európa szellemi életének egyik gyújtópontjává lett. 1759-ben, éppen egy újabb Vezúv-kitörés évében a már nápolyivá vált III. Károly foglalta el a spanyol trónt, de az ásatások a régi nagy mecénás távozásával sem torpantak meg.
B. Tanucci régens vette át apatrónus szerepét, s az egyre érdekesebb leletek (Isis-templom, 1764-1766) most már megállíthatatlanná tették ezt a vállalkozást. Az új király, Ferdinánd, éppenséggel érdektelen és rest volt a feltárás ügyében, de az már európai jelentőségűvé vált: 1769-ben II. József császár a felvilágosodás szellemében intette a királyt - sógorát - a munka fokozására, s 1787-ben jelent meg ott az Itáliát inkognitóban bejáró szellemóriás, Goethe. Pompeji az Európában kibontakozó új világszemlélet részévé lett: a történelem változásalt a változó korszak szemével néző emberek számára az ókori történet és kultúra szimbólumává emelkedett.

A múlt és jelen összefonódása a század vége felé kulminált: a francfa forradalom győztes tábornokának, majd a hódító császárnak, Bonaparténak seregei, tábornokai és Nápolyba helyezett királyai évtizedeken át francfa uralmat teremtettek a Vezúv tövében is. A franciák pedig, akik római mezben játszották el történelműk legnagyobb szerepét, s először Nápolyban is köztársaságot hoztak létre, soha nem látott lelkesedéssel lendítették fel Pompeji ásatásalt. Már a francia uralom előestéjén érezhetően megváltozott az ásatások arculata: Francesco La Vega (az ásatások vezetője 1778 és 1797 közt) az addig feltárt városrészek térképét először állitotta össze. Az európai romantika témájává vált Pompeji (Th. Gauthier, E. Lytton-Bulwer) az új század elején már nemcsak műkincseivel, hanem kegyetlen sorsával és lakóinak emberi tragédiájával mozgatta meg a képzeletet.

1815-ben a végleg összeomlott francfa hatalom közjátékát ismét a Bourbonok uralkodása váltotta fel, de az ásatásokat most már A. Bonucci, e szerepkörben az első olasz mérnök vezette. A munka feltételei a Bourbon királyság végóráiban romlottak ugyan, de a leletek fénye egyre növekedett: napfényre került a Casa del Fauno és csodálatos mozaikgyűjteménye. A francfa idők folyományaként F. Mazois, aki valósággal szerelmes lett Pompejibe, nagyszerű metszetsorozatot adott ki a város romjairól, s 1829-ben vette kezdetét az itáliai archeológia első állandó folyóirata, a Bullettino dellIstituto di CorrispοndenZa, benne a pompeji ásatások újabb híreivel. Az igazi nagy fordulatot azonban az olasz Risorgimento hozta meg.
1860-ban az egyesített Itália királya azt a G. Fiorellit nevezte ki az ásatások vezetőjévé, aki még Bonucci mellé beosztva a romvárosban megszervezte a felkelést, majd börtönben szenvedett forradalmisága miatt, s végül Pompeji feltárását egyszer és mindenkorra a tudományos archeológia nagy műhelyévé emelte. Fiorelli elhordatta az ásatási törmeléket, bevezette a város helyrajzi számozását, igyekezett a leleteket eredeti helyűkön fenntartani, feltalálta a tetemek és az elkorhadt tárgyak gipszbe öntésének eljárását, a kincskeresést tudományos kutatássá tette, megírta és kiadta az addigi kutatások történetét, 1861-tőt 1876-ig állandó ásatási beszámolót jelentetett meg(Gáornaledegláscavi di Pompeá), s midőn az egész olasz régészet élére Rómába került, az itáliai ásatások országos folyóíratóba (VοΙi is degli scavi) iktatta a pompeji leletekről szóló jelentéseket.

Utóda, Michele Ruggiero (az ásatás élén τ875-től τ893-ig) kezdeményezte a modern restaurálási eljárásokat, Fiorelli nyomdokában az utcákat kitisztítva a városrészek rendszeres feltárásához látott, s nagynevű utódalt - De Petrát és Sοglianót - maga mellé véve, megvalósította a feltárt épületek megőrzésének és helyreállításának bámulatos eljárását, amelyről ma is tanúskodik a Casa de le Vοe dArgento káprázatos atriuma.

Századunk első éveiben (19οτ-1905) a nagy római történész, E. Pais vezette az ásatásokat, ezalatt tárták fel a hires Casa dei Amoráná doratit, és végezték az első rétegtani vizsgálatokat a 79. évi szint alatt. Ugyancsak rövidebb ideig állt az ásatások élén A. Sogliano (1905-1910), aki a konzerválás terén szerezte legfőbb érdemelt. Őt több mint egy évtizedre (1910-1923) az egyik legdinamikusabb ásatásvezető, V. Spinazzola követte, aki az úgynevezett Nuovi Scavi végrehajtója volt, s rendkivüli energiával tárta fel avaros legfontosabb üzletutcáját, a Via dell Abbondanzát. A hangsúlyt az utcakép és a homlokzatok, valamint boltok bemutatására helyezte, és nem hatolt be mélyebben az utca menti házak belső traktusaiba.

Ezután lépett a munkálatok élére a modern ásatások legnevesebb személyisége, Amedeo Maiuri (1924-1960), aki csaknem negyven éven át folytatta és tökéletesítette Pompeji feltárását, úttörő munkát végezve mind a teljes épületek kibontásában és konzerválásában (Villa dei Misteri, Casa del Menandro stb.), mind a mélyásatásokban, amelyekkel elsőnek szerzett hiteles régészeti adatokat a város korai történetéhez. Ezzel egy időben újrakezdte Herculaneum teljes felületű feltárását, s a város egy jelentékeny részének mesteri kiásásával és konzerválásával a legmodernebb régészet úttörőjévé vált.
Átélte Pompeji tragikus napjait a második világháború alatt, amikor fatális tévedés miatt 1943. augusztus z4-én, tehát éppen a pusztulás évfordulóján a szövetségesek 165 bombát szórtak a romvárosra, s ezzel igen nagy károkat okoztak. Ő volt az ásatások újraindítója, miután ι948-ban letelt a város ásatásának kétszázadik esztendeje, s ez alkalommal aPompeji-kutatás szellemi fellendülését hozó tanulmánykötet kiadását kezdeményezte. Maiuri energiája kifogyhatatlan volt, az általa vezetett ásatások utolsó évtizedeiben a Nuceriai-kaput és az előtte fekvő igen jelentős temetőrészt, valamint Fabius Rufus fontos házát adta vissza az utókornak.

1961-től A. De Franciscis vette át az ásatások irányítását, aki Maiuri rendkívüli elánnal végzett munkája után, bátor lelkiismeretességgel nézett szembe napjaink tudományos és gyakorlati problémáival. Új feltárásai, amelyek az ő és G. Cerulli Irelli nevéhez fűződnek, nemcsak a város belső területén (C. Iulius Polybius háza), hanem, szinte nagyobb súllyal, mind a két romvárosban a peremrészeken és a falak előtti suburbanus zónában folytak, nem beszélve Stabiae és Torre Annunziata pompás villáinak szenzációs ásatásairól.
De Franciscis nagy jelentőségű lépésre szánta el magát, amikor, felismerve az igazán elmélyült régészeti kutatás feladatának kolosszális nagyságát, évszázadok féltékeny álláspontját feladva, ásatási koncessziókat szerzett külföldi szakintézeteknek, főként olyan kutatásokra, amelyek az épületek stratigráfiai ásatásalt és aprólékos analizisét voltak és vannak hivatva elvégezni. Ezzel a kezdeményezéssel voltaképpen a már régóta internacionális Pompeji-kutatásban legyőzte az utolsó akadályt, nevezetesen a feltárásban való közreműködés addig tabuként kezelt problémáját.

Erre természetesen nemcsak De Franciscis (jelenlegi utóda F. Zevi) személyes belátása és nagyvonalúsága, hanem mindenekelőtt az a felismerés vezetett, amely a Vezúv által eltemetett városok és villák kutatásának tudománytörténeti átgondolásából az utóbbi évtizedben alakult ki. Némileg pesszimista, de a valósággal szembenéző beismerésről van szó, amely nem fél kimondani, hogy napjaink környezetszennyezésének és turizmusának óhatatlan romboló hatása a már kiásottakat olyan fenyegetően veszélyezteti, hogy ha minden pénzt és energiát, ami rendelkezésre áll, csupán az állagmegóvásra fordítanának, akkor sem menthetnék meg teljesen a 3. évszázadában álló kutatások által felszínre hozott épületeket és leleteket. Pedig az eddigi ásatások - nem is beszélve az első százötven év tudománytalan rablógazdálkodásáról - végeredményben csak egyetlen „szint”, vagyis a 79-ben betemetett állapot feltárására és - szerencsés esetben - konzerválására irányultak, holott a teljes tudományos feladat a több száz éves városok egész történetének régészeti vizsgálata lenne.
Ugyanakkor, amikor ez a fajta munka úgyszólván centiméterről centiméterre való igen lassú haladást tesz csak lehetővé, ott tornyosul a helyszínen, a nápolyi Nemzeti Múzeumban, sőt a világ más gyűjteményeiben és az írásos - valamint képi - dokumentációban felhalmozódott felmérhetetlen mennyiségű, közlésre vagy elemzésre váró lelet- és adattömeg. A nemzetközi összefogás tehát olyan helyzet felismeréséből született, amelyben még a szükséges teendők fontossági sorrendjének meghatározása is rendkívül nehéz feladat. Herculaneum, Pompeji, Stabiae, Oplontis és a villák kutatása napjainkban a modern civilizációra jellemző válságtudattal küzdő, de éppen ezért minden korábbinál elmélyültebb, sokoldalúbb és komolyabb munkává terebélyesedett.

Már nem olyan sietős az újabb épületek feltárása, hacsak nem lép fel veszélyeztetettség, mert a kiásott dolgok rögtön a második és teljes pusztulás fenyegetésével néznek szembe, de azért mégis kutatni kell tovább, feltárt és feltáratlan részeken egyaránt, a terepen és a könyvtárszobákban, a legkifinomultabb módszerekkel és szempontokkal kell behatolni az idő és az élet minden dimenziójába, védekezve a modern idők támadása ellen, a modern idők technikájának és eszmélnek teljes fegyvertárával.


Forrás: Castiglione László - Pompeji, Herculaneum