logo

XX Aprilis AD

A gyapjúipar

Az antik Itáliában a rabszolgától a szenátorig mindenki gyapjúból készült ruhákat viselt. Lent csak kis mennyiségben termeltek; vászonból főleg vitorlákat, sátrakat és óriási ponyvákat készítettek, amilyeneket az amfiteátrumok nézőközönsége fölé szoktak kifeszíteni a nap heve ellen vagy esős időben. Itália már régtől fogva híres volt gyapjújáról és gyapjúkészítményeiről. Milliószámra tenyésztették a birkát; kiváltképpen a Padus (Po) völgyében és a Dél-Itáliában termelt gyapjú szerzett hírnevet. Dél-Itáliában a görögök honosították meg azt a finomszálú gyapjút adó juhfajtát, melyet Milétosból hoztak magukkal.
Campaniában is sok juhot tenyésztettek; a Pompeji környékén feltárt, meglehetősen nagyszámú parasztgazdaságok maradványaiból megállapítható, hogy alig volt olyan tanya vagy majorság, ahol ne tartottak volna legalább egy kisebb nyájat. Maga Pompeji pedig a helyi gyapjúfeldolgozás központja volt, s készítményeivel nemcsak Campaniát, de a közeli Samniumot is ellátta.

A posztót az ókorban ugyanúgy állították elő, mint manapság: a pompeji posztókallózó műhelyekben a gyapjúszövetet ugyanazoknak a munkafolyamatoknak a segítségével dolgozták posztóvá, mint ma a modern textilgyárakban. A különbség csak az, hogy az antik kor termelési arányai kisebbek voltak, s a munkát nem gépek végezték. A gyapjúszövetből azért lesz posztó, mert a birkagyapjú felületét apró pikkelyek és fogacskák borítják, s ezek különösen nedvesség, hő és sulykolás hatására egymásba akadnak, az egymás melleti gyapjúszálacskákat szorosan összekötik, a szövetet „elnemezesítik”. Ez a művelet a kallózás vagy ványolás; ezzel kezdte munkáját az ókori posztókészítő, s ma is ez a posztógyártás első folyamata.
Manapság persze külön kallózó gépek végzik: a meleg folyadékkal átitatott gyapjúszövet végighalad két forgó henger között, majd bekerül egy szűk csatornába, melyre súlyos, nagy nyomást kifejtő fedéllap nehezedik. A szövet csak nehezen tud ebben előre préselődni, erősen összenyomódik, a csatorna falaihoz és fedeléhez dörzsölődik, s ily módon átesik a ványolás folyamatán. A régebbi gépekben különleges konstrukciójú sulykoló ványolta ütéseivel a textilanyagot.
Az ókori posztókallózásnak azonban még ilyen sulykoló sem állott rendelkezésére. Meg kell még jegyeznünk, hogy az ókori ványoló műhely (fullonica) egyúttal mosoda és tisztító is volt. Az itáliai ványolók (fullones) mesterien értettek a ruhatisztításhoz: a legszennyesebb ruha is olyan állapotban került ki a kezük alól, hogy alig lehetett megkülönböztetni a vadonatúj daraboktól.

Pompeji egyik legelőkelőbb útján, a Mercurius úton, 1825-ben feltártak egy épületet, amelyről kiderült, hogy Pompeji legnagyobb ványoló üzeme volt valamikor. A technikai berendezésen kívül még egy igen értékes dokumentumot találtak ott, mely szemléltető magyarázatát adja a posztóványoló munkájának. A peristylum egyik nagy sarokpillérén ugyanis több freskó mintegy sorozatosan bemutatja a posztókészítés minden mozzanatát. Ez az oszloppillér társaival együtt azt a teraszt támasztotta meg, amelyen a nedves posztót szokták felaggatni, hogy megszáradjon.
Az első freskóképen négy közfalat látunk; mindegyik mögött mély, kerek kád, színültig töltve valamilyen folyadékkal. A kádakban munkások állnak. Közülük hárman (egy kopasz, idősebb férfi meg két fiatalember) a maguk kádjából éppen kihúztak egy-egy posztódarabot, s azt a levegőben tartják, hogy a nedvesség kicsurogjon belőle. A negyedik munkás (szintén fiatalember) mindkét karjával a fülkéje falaira támaszkodik, s közben a híres „fullo-táncot” járja, azaz fel-felszökkenve tapossa a kádban levő posztót, így végezvén el a kallózás és a mosás munkáját. A kallózó gépet vagy a súlykolát az ókori ványoló tulajdon két lábával pótolta.

Az ókori Itáliában nem szappannal mosták a ruhaneműt. A mosóvízbe lúgot vagy úgynevezett ványolóföldet (creta fullonica) tettek, melynek az a tulajdonsága, hogy magába szívja a zsiradékot. Víz helyett néha állati vagy emberi vizeletet használtak (különösen alkalmasnak tartották a teve hugyot). A több napig állott vizelet a szövetbe hatolt zsiradékkal folyékony ammoniák szappant képez, mely kitűnően lemossa a szennyet.
A funók gyakran nagy edényeket állítottak ki az utcára, hogy a járókelők azokba vizeljenek; Martialis egyik zabolátlan hangú epigrammája elbeszél erről. Az „új ásatások” területén, nem messze Fabius posztó kallozó házától, az utcasarkon találtak egy hatalmas, lecsapott nyakú hajdani boros amforát. „A kapzsi fullo ócska edénye” (Martialis) volt ez is az egyetlen példány, mely eredeti helyén maradt meg. A kádakból kivett ruhaanyagot többször is gondosan öblögették, utána kötelekre vagy hosszú, vékony rudakra aggatva megszárították.. (A ványolóknak törvény biztosította azt a jogot, hogy kelméiket akár az utcán is szárogathassák.) Száradás után következett a bolyhozás folyamata, melyet egy másik falfestmény ábrázol.

A bolyhozás azt a célt szolgálta, hogy a keményre ványolt anyag felszínén egy szabad szálakból álló réteg keletkezzék, s ily módon a szövet kellemesen puha bolyhosságot nyerjen. Manapság ezt a munkafolyamatot a bolyhozódob végzi, melynek abroncsaira keskeny rámákon kártolók vannak erősítve (a takácsmácsonya, a Dipsacus fullonum éretlen állapotban levágott virágfejei). Pompejiben kézzel vagy sündisznóbőr segítségével végezték azt a munkát. (A sün „tüskéi nélkül a puha gyapjú semmit sem érne az embereknek” jegyzi meg Plinius.)
De használtak bojtorjánfejeket is, melyekből különleges keféket kötöttek össze erre a célra. Egy másik freskó fiatalembert ábrázol, amint sündisznóbőrrel bolyhoz egy rúdra akasztott sárga színű kelmedarabot. Egy másik fiatal ember közeledik feléje, vállán könnyű, fonott, ketrechez hasonló alkotmányt visz, melynek formája a nomád jurták vázára emlékeztet. Ilyen kupola formájú ketrecekre húzták rá a már kimosott és bolyhozott kelméket (ha azok nem festett anyagok voltak), a ketrec belsejébe pedig kénnel töltött edényt helyeztek, s a ként meggyújtották. Képünkön a ketrecet vivő ember ilyen kénes edényt tart a kezében; Olaszországban ma is hasonló formájú edényeket használnak faszénserpenyőnek. A kéngőz eltüntet minden foltot, főleg ha azok szerves eredetűek, mint például a borpecsét.
Kénezés után következett a „keményítés”. A szürke anyagot különleges agyaggal dörzsölték be, mely fényessé tette, s megóvta a gyors bepiszkolódástól. Plinius idéz egy régi törvényt, amely megszabta a fullo munkájának sorrendjét: a ruhadarabot először sardiniai agyag felhasználásával ki kellett mosnia, aztán következett a kénezés és az umbriai vagy kimolosi agyaggal való ledörzsölés (Kimolos kis görög sziget, Siphnos és Melos között); fehér anyagokat egy másfajta, „sziklának” nevezett agyaggal kellett bedörzsölnie. Ezután az anyagot présbe kellett rakni, hogy össze ne gyűrődjék; egy ilyen ruhaprést láthatunk. Két erős cölöpből és egy keresztgerendából állt; alul deszkalapot rögzítettek oly módon, hogy ne mozdulhasson el, s e fölött több olyan deszkalap helyezkedett el, melyeket feljebb vagy lejjebb lehetett állítani. Ezek közé rakták a ruhadarabokat, s a deszkalapokat két préscsavarral szorították össze. Az ilyen ruhaprés kitűnően pótolta a modern vasalót.

Az említett freskók nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy megértsük a Pompejiben felfedezett ványoló üzem berendezését; ugyanakkor az üzem berendezése elősegítette a freskókon ábrázolt munkafolyamatok megmagyarázását. A feltárt ványolóműhelyek mindegyikében látható egy istállószerű helyiség, ahol a kallózó munkások „táncoltak”; mindegyik műhelyben vannak még préselő helyiségek, továbbá óriási tartályok, melyekben a „mozsarakból” kikerült anyagokat öblögették tisztára.
A Mercurius úti fullonica egyik tágas, bolthajtásos helyiségében, a hatalmas öblítő kád mellett kis kőasztal áll. Ezen sulykolták a nedves ruhát, éppen úgy, ahogyan a falusi asszonyok szokták ma is a patakban vagy a folyó sekély vizében felállított asztalfélén (vagy sima kőlapokon). Egy tágas, levegős helyiség volt a szárítókamra; a peristylum fölötti teraszt szintén felhasználták erre a célra. A város tulajdonában levő ványolóműhelyben nagy mennyiségű ványolóföldet találtak; ezt a műhelyt röviddel Pompeji pusztulása előtt egy bizonyos Marcus Vesonius Primus bérelte. A „függő erkély utcájában” feltárt fallonca szárítóhelyiségének falaiban lyukakat lehet látni; ezekbe dugták bele a szárító rudak végeit.

Igen figyelemre méltó az a körülmény, hogy a mostanáig feltárt pompeji ványolóműhelyek között egyetlen olyan sincs, amelyet külön erre a célra építettek volna. Rendes lakóházakat alakítottak át erre a célra. A Mercurius úti nagy műhely-házban a peristylumot meg a környező szobákat mintegy hozzáidomították az iparűzés követelményeihez; a néhány szobában még megmaradt falfestmények egy hajdani gazdag lakóház nyomait mutatják (másutt, például a szárítóhelyiségben a freskók majdnem teljesen eltűntek); ugyancsak a régi ház emléke a később átalakított s eltorzított korinthusi stílusú atrium szép mozaikpadlója. Abban a ványolóüzemben, melyet Pompeji városa birtokolt, a víztartályok meg a fullo-kádak fülkéi majdnem az egész peristylumot elfoglalták.
A libertinus (felszabadult rabszolga) Stephanus műhelye a peristylumban és az atriumban volt; itt is maradtak falképek, amelyek az egykori lakóház dekorációi voltak. Az atriumból fullo-műhely lett, s a megrendelések átvételére szolgáló helyiséget is ott rendezték be; a középen levő vízmedencét a tulajdonos kőfallal vette körül, s ily módon nagy ruhaöblítő káddá alakította át; a peristylum egyik sarkában helyezte el a „mozsárfülkéket”; mellette, a hajdani kertecskében három hosszú víztartályt állíttatott fel, melyek teljesen kitöltötték a teret. Mindjárt a bejáratnál állt a ruhaprés, éppen úgy, mint a városi üzemben: a kész ruhadarabot vagy posztót így azonnal át lehetett adni a megrendelőknek, s nem kellett őket a műhely belsejébe bevezetni. Az emeleten, az atrium és a peristylum fölött nagy szárító teraszokat rendeztek be.

Ebben az iparágban éppen úgy, mint a pékiparban egyaránt találunk előkelő és alacsonyabb társadalmi rétegekből származó vállalkozókat. Már említettük Stephanust, a felszabadult rabszolgát; egy másik Mercurius úti ványolóüzem tulajdonosa pedig, Lucius Veranius Hypsaeus, duumvir és háromszoros quinquennalis volt. A város ványolóüzemét egy Caecilius Jucundus nevű gazdag bankár felszabadult rabszolga bérelte, akinek lakóháza éppen a műhellyel átellenben állott. Később, amint már említettük, a bérletet a közelben lakó Vesonius Primus vette át. Az utóbbi előkelő és gazdag nemzetség sarja volt: i. sz. 34-ben ugyanezen nemzetség egy másik ágának képviselője, Vesonius Marcellus, duurnviri tisztséget töltött be. Vesonius Primus tevékenyen részt vett a 79. évi választási kampányban; tekintélyét mutatja az a felirat, amely az ő támogatását kéri:
„Primus, a tieiddel egyetemben Helvius Sabinust válaszd meg aeclilisnek!” Vesonius teljesítette a kérést; azonkívül még két duumvir-jelöltet javasolt, s az egyiket ezzel a felirattal ajánlotta a választópolgároknak: „Primus, a ványoló kéri, hogy Lucius Ceius Secundust válasz-szátok meg igazságszolgáltató duumvirnek.”

Ennek a feliratnak elsőrangú dokumentális fontossága van. Tudjuk, hogy a régiek miképpen vélekedtek a kézművesmunka minden fajtájáról: Cicero De officiis (A kötelességekről) c. művében, melyet afféle szellemi vezérfonalnak szánt fia részére, a következőt olvassuk:
„A kézművesek piszkos munkában töltik el egész életüket; egy műhelyben semmiféle nemes dolog nem születhet.” Ha mármost egy befolyásos, gazdag és előkelő származású városi úr a nagy nyilvánosság előtt nem átallotta kijelenteni, hogy ő ványoló ez a tudatnak olyan megváltozásáról tanúskodik, melyet csak a megváltozott jelentőségű társadalmi erők nagy eltolódása eredményezhetett, a társadalmi életben betöltött szerepük mélyreható változásával kapcsolatban.

Pompejiben ugyanaz a folyamat ment végbe, mint az egész birodalomban, csupán az arányok voltak kisebbek. A kézművesipar tevékenysége olyan nagy jelentőségre kezdett szert tenni, hogy egyrészt a nagy vállalkozók és üzletemberek sem tartották magukra nézve megalázónak, másrészt az egyszerű kézművest is kezdte eltölteni saját méltóságának tudata. Ránk maradtak egy Lucius Quintilius Crescens nevű egyszerű ványoló kézműves feliratai, melyeket szöggel karcolt egy peristylum oszlopaiba (valószínűleg abban a házban lakott).
Ezekben a feliratokban üdvözli Pompeji, valamint a közeli Stabiae és Surrentum lakóit, úgyszintén valamennyi kézműves-társát: „Crescens üdvözletét küldi valamennyi fullónak, itt és mindenütt „ Ezek a szavak csak olyan embertől származhattak, aki büszke volt foglalkozására, büszke volt arra, hogy a ványolók kiterjedt testületének tagja, s magát egyenlő rangúnak érezte Pompeji meg a szomszéd városok polgáraival.

Az „új ásatások” területén feltárták egy Fabius nevű ványolómester házát; gazdája a sajátságosan hangzó „Ululitremulus” melléknevet viselte. A ház falain talált feliratok közül az egyik rendkívül érdekes. Magyarázatához előbb meg kell említenünk, hogy a Fabius lakásába vezető bejáratot szegélyező két pilléren az Aeneisből” vett jelenetek vannak ábrázolva: Aeneas az apjával és kisfiával menekül az égő Trójából. Nos, az előbb említett érdekes felirat ehhez kapcsolódik; az áll benne, hogy Fabius a maga részéről ennél a híres eposznál többre becsüli saját céhének himnuszát: „A ványolókat és a baglyot énekelni” (a bagoly Minervának, a fullók védistennőjének szent madara).

Annyi bizonyos, hogy Crescenst jókora adag szakmai önérzet töltötte el, ha a Világbirodalom isteni tiszteletben részesített megalapítójával, a legendás Aeneasszal szembe merte állítani ha csak tréfából is a „fullo-mozsárban” táncoló, hugytólsártól bemocskolt ványolómunkásokat!
A ványolóipar művelői tagadhatatlanul különleges helyet foglaltak el a kézművesek világában. Munkájuk nehéz volt ugyan, de azért össze sem lehetett hasonlítani a molnárok vagy a pékek munkájával. Majdnem mindig szabad levegőn dolgoztak, izmaik egyenletesen fejlődtek, mert ehhez a munkához sokoldalú erőkifejtés kellett. Gyenge testalkatú ember nem dolgozhatott a fullonicában; a ványolómunkásnak erősnek és ügyesnek kellett lennie. Az erő és az ügyesség mindig vonzó tulajdonságok, s ezért a ványolók egész Itáliában nagy népszerűségnek örvendtek.
A régi itáliai komédiákban sokszor ők a főszereplők, s az ő életükből vett kis jeleneteket gyakran vitték színpadra. Novius, az i. e. I. században élt komédia-író teljes művet szentelt az ünnepüknek, amelyet márciusban ültek meg védistennőjük, Minerva tiszteletére (az úgynevezett Quinquatria, március 19-23). ügy látszik ez az ünnep szerfelett zajos és színpompás lehetett: a művészek gyakran ábrázoltak jókedvű fullókat, és a Vesonius Primus műhelyében megmaradt karikatúra szerint az ünnep nemritkán vad verekedéssé fajult, úgyhogy az egész társaságot bíróság elé idézték. A már szintén említett Fabius házán talált feliratok is egy zajos ványoló-lakoma utórezgései.

Fabius munkásai közül számosan belekarcolták a nevüket a ház falába. Némelyik név galliai származásra vall: Sula, Ricinus, Herulus vagy Glerus. Lehetséges, hogy Fabius mellékneve „Ululitremulus” mögött szintén valamilyen gall név bújik meg.
A galliai gyapjú és a galliai ványolók messze földön híresek voltak; úgy látszik a pompeji kallózók nem érték be a helyi gyapjúáruval, hanem tengeri úton külföldi árut is hozattak. Élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak Gallia Cisalpinával, különösen a Padus síksággal, s valószínűleg Provincia Romanával, a mostani Dél-Franciaországgal is. Erről tanúskodik az a tény, hogy Pompejiben sok gall nevű személy élt, köztük igen tekintélyes emberek, akik városi hivatalokat viseltek.
Pompeji nyilván szívesen vett fel polgárai közé jómódú galliai kereskedőket, abban a reményben, hogy azok vagyonukkal a város jólétét fogják szolgálni. De hogyan kerültek Pompejibe a galliai munkások? Önként vándoroltak be, jobb sorsot keresve maguknak, vagy pedig idekényszerített rabszolgák voltak? Sajnos, erre a kérdésre nem tudunk felelni.

A pompeji gyapjúipar nem korlátozódott csupán a ványolók tevékenységére. Az „új ásatások” területén feltártak egy műhelyt, amelynek bizonyos Verecundus volt a gazdája. A bejárati pillérek felső részén két képet találtak, afféle cégtáblákat, melyek a műhely védő isteneit ábrázolják. Baloldalon Mercurius isten látható, amint teli pénzes zacskóval a kezében éppen kilép a templomából; jobb oldalon a város védőistennője, Venus Pompeiana trónol fenségesen négy elefánttól húzott diadalszekerén.
Jobbra alul egy teljes üzemben levő műhely képe: kelmefestők és nemezelők dolgoznak benne egyszerre. Az utóbbiak (hárman vannak) valamennyien alacsony asztalkák előtt ülnek, s lábukat egy faalkotmány pedáljára nyomják. Ez a szerkezet végignyúlik az asztalon, s egy fésűben végződik. A munkások szemmel láthatólag a nemeznek szánt gyapjú tilolásával és fésülésével foglalkoznak.
Az előtérben négy kelmefestő dolgozik. Mezítláb vannak, egész ruházatuk rövidke ágyékkötő. A tűzhelyen fortyogó katlan mindkét oldalán két hosszú pad látható; mindegyiknek a végénél egy-egy munkás áll. Mindegyik munkás nagy, trapéz formájú, magasított szélű tálcát tart rézsút felfelé, a katlan irányában (a tálca széles oldalát maguk felé, keskeny oldalát a katlan felé fordítják).

A tálcákon vannak a textilanyagok, melyeket éppen a katlanban fortyogó festékoldatba akarnak süllyeszteni. A tálcák védőpajzsul szolgálnak a ki-kilöttyenő forró lúgos folyadék ellen, s a ruha bedobásakor felfröccsenő festőanyagot is visszacsurgatják a katlanba. Kissé oldalt áll az üzem tulajdonosa, név szerint Verecundus, amint azt a kép alatti felirat elárulja. Éppen egy gesztenyebarna, pirossal csíkozott kelmét hajtogat szét, és vizsgálgatja.

Ugyanabban az utcában még egy festöde került napvilágra; a helyiséget a festők Sittius Coniunctustól, az egyik legrégibb pompeji família tagjától bérelték. A küszöbnél (tovább nem folytatták a feltárási munkálatokat) egy kemencekályha tűnt elő, tüzelőterébe nagy ólomkatlan volt beleágyazva. Egy másik kelmefestödének, melyet egy bizonyos Ubonius vezetett, tizenkét katlanja volt, mindegyik külön kemencébe falazva. A már megfestett kelméket az emeleti nagy teraszon szárították.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960