logo

XX Aprilis AD

Helyszín és történelem

Az I. e. 6. század vége felé minden valószínűség szerint a Campania belső területein uralkodó és a Capuát megalapító etruszkok vették át a görögök szerepét, s ha az oszk települést nem foglalták is el, mindenesetre hatalmi körükbe vonták, mint a tengerhez vezető kijárat kulcsfontosságú pontját.
Az Apollo-templom legrégebbi leletei kőzött etruszk feliratos cserepeket találtak, amelyek bizonyítják ennek a népnek jelenlétét az 5. század folyamán Pompejiben. Néhány építészeti és urbanisztikai vonás, így például a bámulatot keltő mély kutak fúrásának technikája s a legkorábbi házak alakja is az etruszkokra vezethető vissza.

Pompeji és egész Campania történetében a következő és sorsdöntő fordulatot a samnisok hatalomátvétele jelentette. A samnis törzsek, amelyek ugyancsak az italikus népek sabell nyelvcsoportját beszélő családjához tartoztak, korábban az Appenninek magaslatain és fennsíkján élő, jobbára állattenyésztő és a sovány talajt nagy fáradsággal művelő nemzetségekből álltak. Ezek az aránylag elmaradott és szegény törzsek lakóhelyűk mostohaságától szorongatva, állandóan a félsziget termékenyebb vidékei felé törekedtek.
Minthogy a nyersebb életviszonyok között harcosaik, a jólétben élő városiakhoz képest, jóval edzettebbek és vakmerőbbek voltak, egy kedvező történelmi pillanatban aránylag könnyűszerrel foglalták el a csábító vidékek városalt és termőföldjeit. Ez a pillanat akkor következett be, midőn a görögők, akik előzőleg az etruszkok hatalmát törték meg, az Athén és Szürakuszai közötti háború viszontagságaitól elfoglalva, nem tudtak erős szövetséget létrehozni az ellenállásra külön-külön képtelen városaikból.

Így azután a samnisok és rokonaik - kis kivételtől eltekintve - csaknem valamennyi dél-itáliai görög várost és területet elfoglalták, s ezután is fenyegették a még független görög poliszokat, mindaddig, amíg egy új hatalom, a korábban jelentéktelen Róma a saját kezébe nem vette a félsziget sorsának irányítását. Campaniát a samnisok i. e. 400 körül, fokozatosan szállták meg. Még Κümét is elfoglalták, s csak Neapolis tudta némi megalkuvás árán önállóságát fenntartani. Magától értetődő, hogy a samnis áradatnak a kis oszk várasok sem állhattak ellen.
Pompejit, Herculaneumot és a többi dél-campaniai várost hamarosan és most már évszázadokra szólóan samnis telepesek szállták meg. Ettől kezdve, egészen a római civilizáció végleges győzelméig, az oszk-samnis keverék lakosság népesítette be Campaniát, s viselte a campani elnevezést.

Ettől az időtől, nagyjából az i. e. 4. század elejétől számítható Pompejinek az a korszaka, amely a későbbi és általunk alaposan ismert várost kialakította, jelentékeny építészeti és régészeti hagyatékot teremtett. A meg növekedett lakosság számára tágították ki a korai kisváros területét, s vették körül azzal a jelentékeny védőfallal, amely mindvégig meghatározta Pompeji alapterületét. A védőfal - miként általában az ókor városainak nagy többségénél - jóval tágabb területet ölelt körül, mint amennyit a városlakók telkei elfoglaltak. Ennek egyfelől katonai, másfelől várostervezési okai voltak. A védőfalak építése ugyanis mindig a város rendszerének kialakításával járt együtt. Meghatározták a középületek és közterek helyét, az utcák hálózatát, s az utóbbit kialakító telekhatárokat, amelyek minden új alapítás vagy városrendezés esetében magától értetődően szabályos alakúak, sőt, sokszor nagyjából egyforma méretűek voltak.
Pompeji térképéről jól leolvasható ez a döntő urbanisztikai fordulat. Α városmagot alkotó és szabálytalanul kanyargó utcáktól tagolt óvárost nagyjából és egészében változatlanul hagyták, csak a köztereknek és középületeknek vágtak, lépésről lépésre, egyre nagyobb teret. A fő útvonalat, amely korábban a város falain kívül haladt, most az utcarendszer tengelyeit alkotó főutcákon át vezették észak-déli és kelet-nyugati irányban. A főutak a régi városközpontot, a forumot nem érintették, de minden irányból hozzáférhetővé tették.

romaikor_kep



A samnisok által kibővített város alaprajzi képe a korszak legfejlettebb városépítészetének felelt meg. A védőfalak mindenütt a terep követelményeihez igazodtak. Még az újonnan alapított és tervezett görög városokban is gyakorta előfordult, hogy a terep adottságaihoz alkalmazkodva, a belső úthálózatban eltértek a derékszögektől, vagy bizonyos városrészeket valami okból az általánostól eltérően tájoltak és osztottak be. Pompejiben elsősorban a vulkáni szikla formájához és felszínéhez kellett igazodni. Így jött létre az elnyújtott, némileg ovális alaprajz, s ezen belül a forum környékének régebbi eredetű, szabálytalan útrendszere. A leghaladottabb urbanizmus szempontjai érvényesültek viszont a két, illetve három, nagyjából kelet-nyugati és északdéli főútvonalhoz csatlakoztatott kapuk, és a főútvonalak által határolt városnegyedeken belüli, többé-kevésbé szabályos háztömböket alkotó utcahálózat kialakításában. Mindez arra vall, hogy a samnisok már a város bővítésének és kiépítésének idejében is tudatosan és okosan törekedtek a fejlett görög városépítés módszereinek átvételére.

Mire a samnis Pompeji kifejlődött, addigra már új politikai helyzet alakult ki Itáliában. Róma az i. e. 3. század folyamán északon az etruszkokat, délen a samnisokat és a görög városokat - különféle uralmi és szövetségi formákban - egységes politikai alakulattá szervezve rendelte maga alá, Sziciliát pedig az első pun háborúban provinciájává tette. A campaniaiak, Capuával az élen, az itáliai hegemóniáért folytatott harcok során okosan politizáltak: korán léptek Róma szövetségesei közé, és még a legválságosabb időben, Hannibál itáliai hadjárata alatt is, midőn Capua átpártolt az ellenséghez, Pompeji hű maradt a hatalmas köztársasághoz.
A római fennhatóság alatt élvezett nyugalom ára a katonai és a külpolitikai önállóság teljes feladása volt. Pompeji azonban határozottan nyert a behódolással. Amíg a hegyekben élő samnis törzsek elvéreztek Róma-ellenes szabadságharcaikban, addig a termékeny part menti síkságok városaiban élő vérrokonaik, jólétűket féltve, s megváltozott, görögös életmódjuk hatására, szívesen áldozták fel önállóságukat a biztonságért és a gazdasági előnyökért.

Midőn Róma a Földközi-tenger egész medencéjének legerősebb államává vált, és lassacskán leigázta keleten a hellenisztikus birodalmakat s nyugaton Karthágó birodalmát, az egységessé kovácsolódó ókori világban a gazdasági élet szálal egyre inkább Itáliában futottak össze. Abból a busás gazdagságból, ami a katonai győzelmek révén az előkelő rómaiak ölébe hullott, jócskán jutott azoknak a városoknak és embereknek, amelyek, illetőleg akik a gazdasági élet átrendezésének a rómaiak szemében alantas gyakorlati munkáját elvégezték, a növekvő kereskedelmet, ipari tevékenységet megszervezték és lebonyolították. Itália népei közül a többnyire tönkrement görög városok és az ugyancsak erősen hanyatló etruszkok már nem tudták ezt az alkalmat kellően kihasználni. Így vált az új világtörténelmi helyzetben Campania, annak fő kikötője, Puteoli, fényes görög városa, Neapolis és több más városa a kereskedelem és ipar kulcsfontosságú szerepet játszó csomópontjává.

Pompeji a kisebb campaniai városok közül talán a legügyesebbek közé tartozott. Jól kihasználta azt a lehetőséget, amelyet kedvező fekvése nyújtott: a tengeri, folyami és szárazföldi utakon vándorló áruk egyik közvetítőjeként, saját termelését egyre inkább olyan mezőgazdasági és ipari ágakra összpontosította, amelyeknek termékeit szélesebb körben, sőt a távolsági kereskedelemben is haszonnal tudta értékesíteni. Így válik érthetővé, hogy virágkorában, az i. e. 2. században Pompeji egyike volt Itália leggazdagabb városainak, egész városképe, középületei és magánházai jólétet és kulturált ízlést sugároztak.
Ennek az - akkor használt építőkőről elnevezett - tufa-periódusnak a város későbbi képét meghatározó szerepe volt. Bármilyen sokat változtattak is később a római telepesek, majd a természeti csapások az épületeken, a város összképét mindvégig a samnis város köztársaságkori stílusa határozta meg.

Jellemző volt erre az időre az is, ahogyan Campaniában a hellenisztikus civilizáció a fokozatos romanizációval összefonódott. Campania és Pompeji rómaivá válásának útja tökéletesen simának igérkezett volna, ha nem jön közbe az itáliai szövetségesek háborúja. Az i. e. 90-ben kirobbant felkelésben Pompeji is csatlakozott azokhoz a népekhez és városokhoz, amelyek a rómaiakkal teljesen egyenrangú polgárjogot követeltek maguknak. Ebben az időben renoválták és modernizá1ták Pompeji védőfalait, s építették a még ma is imponáló tornyokat.
Az i. e. 89. évben jutott osztályrészül Pompejinek az a kétes értékű dicsőség, hogy néhány hónapra a történelem színpadának előterébe került. Mint a campaniai szövetségesek egyik fellegvárát, a rómaiak L. Cornelius Sulla, a későbbi teljhatalmú diktátor vezérletével vették ostrom alá. Midőn Róma gyorsan levonta a szövetséges háború tanulságait, és egész Itália szabad lakosságának megadta a római polgárjogot, néhány évre Pompeji is római municipiummá lépett elő, majd i. e. 80-ban a colonia státusát nyerte el.

A colonia közjogilag a választójogú római polgárok alkotta településnek számított, vagyis elvileg Rómával egyenlő kiváltságokat élvezett. Ezt a jogállást a köztársaság késői és a császárság korai időszakában többnyire csak olyan városoknak adták meg, amelyek római polgárok nagyobb csoportjainak letelepítése útján keletkeztek. Ebben az időben azonban már csak az új tartományokban fordult elő, hogy korábban teljesen lakatlan helyen alapítottak ilyen telepeket. Itáliában inkább a már meglevő városokba költöztettek római polgárokat, mint ahogy Pompeji esetében is történt, rendszerint a nagyobb hadjáratok után leszerelt katonák népes csoportjait, akiket szolgálatukért a győztes hadvezérek földbirtok adományozással jutalmaztak meg.
A régi samnis lakosok számára tehát nem annyira megtiszteltetés, mint inkább megpróbáltatás volt az az esemény, hogy a keleti hadjáratáról hazatért és római ellenfeleit kíméletlenül leverő Sulla veteránjainak egy csoportját Campaniában, néhány ezer volt katonáját és hívét Pompejiben telepítette le, s a római polgárok beköltözése alkalmával a várost - Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven - teljes polgárjoggal ruházta fel.

romaikor_kep



Az új colonia megszervezését a diktátor unokaöccsére, P. Cornelius Sullára bízta. A letelepített rómaiak nemcsak Pompeji telkeiből és házaiból részesültek, hanem igen jelentős földterületet is kaptak a város most hivatalosan újraparcellázott territoriumából. Magától értetődő, hogy a dolog fájdalmas következményekkel járt. Még ha feltesszük is, hogy többnyire a szövetséges háborúban meghalt, vagy a politikai bosszúnak már áldozatul esett polgárok javait kobozták el, a betelepítés nem mehetett végbe kisajátítás és vagyonelkobzás nélkül.
Két forrásból is értesülünk arról, hogy a régi samnis arisztokrácia a római colonusokkal szemben egy időre alávetett és ellenséges helyzetbe került. Az egyik Cicero beszéde, melyet a később Rómában perbe fogott P. Sulla érdekében mondott, s amely emliti az éles érdekellentéteket, de a colonia patrónusát olyan színben tünteti fel, mint aki ezeknek elsimítását kötelességének tartotta.

A másik forrás reálisabb képet ad a helyzetről. A választási feliratokból tudjuk, hogy a colonia megalapítása után jó néhány évtizedig csaknem kizárólag a beköltözött rómaiak tartották a kezükben a város tisztségeit és irányítását; igaz, hogy ennek fejében bőkezű építkezésekkel igyekeztek magukat népszerűvé tenni. Úgy látszik azonban, hogy a colonusok legnagyobb része hamarosan túladott a saját parcelláján, és máshová költözött. Ennek a máshonnan is jól ismert jelenségnek az volt az oka, hogy a letelepítettek egy része nem rendelkezett elegendő vagyonnal vagy kitartással ahhoz, hogy a neki juttatott birtokon eredménnyel gazdálkodhasson, és inkább a jobb módú colonusoknak adta el a földjét, hogy ily módon több készpénzzel másutt jobban boldoguljon.
A folyamat eredményeként a betelepített római colonusok száma csökkent, az ott maradók földbirtoka és vagyona viszont növekedett. De kivette a részét a gyarapodásból a továbbélő samnis arisztokrácia is, amely lassacskán összeolvadt a vele jogilag és vagyonilag egyenrangú colnusokkal. A közős érdekek alapján jött létre a város új arisztokráciája, melyben ismét elfoglalták kiváltságos helyüket az ősi samnis családok utódai. Újabb fordulat csak a principatus kialakulásának idejében történt, amikor a helyi politika irányítását - a feliratok tanúsága szerint - Octavianus, a későbbi Augustus betelepült vagy megnyert hívei vették a kezükbe.

Ezek a fordulatok azonban csak a város uralkodó köreit érintették közvetlenül. Pompeji lakóinak túlnyomó többsége végső soron változatlan körülmények között élt tovább. A város tovább gyarapodott, s fejlődésében a manufakturális és specializált termelésre való átállás tendenciája érvényesült. A város territoriumát a villa-központokból irányított közép- és nagybirtokok hálózták be, ezeknek termékei nemcsak a város piacán, hanem a birodalom különböző területein is vevőkre találtak. Az arisztokratikus lakónegyedek csendjét is felverő zajos kereskedés és ipar fejlődését még a város történetének utolsó előtti súlyos katasztrófája is csak néhány évre állította meg.

I. sz. 62-ben, a későbbi kitörés előjátékaként, erős földrengés rázta meg Campaniát. A földmozgás epicentruma Pompejinél lehetett, mert a város csaknem minden épülete igen súlyos károkat szenvedett. Ezeknek a károknak nagy részét a végső pusztulásig sem sikerült még kijavítaniuk, de a feltáráskor észlelt nyomokból tudjuk, hogy az újjáépítés nagy erővel folyt a 79 előtti években, s hogy az építkezések során tovább fokozódott az épületek közvetlen gazdasági célra történő használata. Sok régi, szép, előkelő magánpalota esett a természeti csapás és a gazdasági tevékenység áldozatául, a középületek építése eléggé nehezen haladt előre, de a házakban létesített új műhelyek és a boltok forgalma élénkebb volt, mint valaha.


Forrás: Castiglione László - Pompeji, Herculaneum