logo

XX Aprilis AD

Campania és Pompeji

Ha az olvasó az ókori Itália térképére pillant, Latiumtól délkeletre egy keskeny síkságot lát, mely a tengerig húzódik; délkeleten Lucaniával szomszédos, s attól a Silarus folyó választja el. A samnit hegyek magas nyúlványai védik a hideg északi szelektől. Az ókorban ezt a vidéket Campaniának nevezték, ami lapályos mezőséget jelent (campus mező, síkság), mellékneve pedig „a boldog” volt „Campania felix”. Valahányszor az antik történészek és geográfusok műveiben ez a vidék kerül szóba, az elbeszélés higgadt tárgyilagosságába oly lelkes hangnem vegyül, hogy a hűvös, józan leírás magasztaló áradozásba csap át. Elmondják, hogy Campania dombjait pompás szőlőkertek borítják, s bora világhírű; a parlagon heverő föld dús rózsákat terem, melyek édesebben illatoznak, mint a díszkertek rózsái; az olajfák pedig oly bőséges termést adnak, hogy az emberek több olajat használnak fel illatszerek készítésére, mint más vidékeken táplálkozásra.
Az ókor egyik legjelentékenyebb történetírója, az éles elméjű és tárgyilagos Polybios, Campaniáról szólva megemlékezik azokról a régi mondákról, melyek szerint az istenek civakodtak egymással egy-egy terület vagy város birtokáért: „Alighanem ezekért a síkságokért folyhatott közöttük a legtöbb vita, mert ezek oly szépek és termékenyek.” Campania vulkanikus eredetű talaja valóban kiapadhatatlanul termékeny volt. Egyes helyein egész éven át egymást követték a termény betakarítások: először az árpa érett be, utána a köles, majd a répa; a répa után megint árpát vagy búzát vetettek. Campania szőlőjéből sajtolták Itália legjobb borait; a régi, világhírű fajtákon kívül a campaniai vincellérek a piac igényeinek megfelelően új borfajtákat is meghonosítottak, melyek ugyan nem vetekedhettek a falernusi vagy massicusi borral, de az ínyencek szerint ezek sem voltak éppen rosszak.

A városokat kertek és gyümölcsösök övezték. A campaniaiak régtől fogva híres kertészek voltak, s kiválóan értettek gyümölcsfák és dísznövények neveléséhez. Egész Itáliában nagy kelendőségnek örvendett a campaniai gesztenye, a campaniai cseresznye, spárga és dinnye, s kiváltképpen a káposzta, az itáliaiak kedvenc főzeléke, mely elmaradhatatlan étel volt gazdagok és szegények asztalán egyaránt.
Több campaniai város is foglalkozott káposztatermeléssel, s mindegyik a maga kedvenc fajtáját termelte. A legjobb minőségű oliva-olajat is Campania szolgáltatta. Partjai közelében a tenger bővelkedett kitűnő ízű halakban. Éghajlata meleg és kellemes, bőségesen van része napsütésben, s a tenger közelsége frissé teszi a levegőt. Mindezek alapján az ókor embere úgy vélekedett, hogy „nemcsak egész Itáliában, hanem az egész világon sincs szebb vidék Campaniánál” (Florus).

Ha az utazó észak felől hajózik végig Campania partjai mellett, a Miseno-fok megkerülése után a Nápolyi-öbölbe jut. Ennek az öbölnek az ókorban cumae-i-öböl (Sinus Cumanus) volt a neve (a közeli Cumae városról), de „Kráter”-nek is nevezték (serleghez hasonló alakja miatt; a görög „kratér” szó nagy, öblös edényt jelent, melyet lakomákon használtak bor és víz vegyítésével.
A Vezúv két egyenlőtlen részre osztja az öböl mentén elterülő síkságot: a délkeleti részt nyugatról a Vezúv, délkeletről a sorrentói félsziget meredek, tengerbe omló hegyei, észak felől pedig előhegységek láncai fogják közre. E síkság lakóinak maga a természet mutatta meg, hogy legkényelmesebben tengeri úton érintkezhetnek a nagyvilággal. A vidék egyetlen folyója, a Sarnus (ma Sarno) a tengerbe ömlik; ma is bő vizű, de az ókorban még hajózni is lehetett rajta.

Még az ősidőkben történt, hogy a Vezúv egyik lávafolyama délkeleti irányban, a tenger felé ömlött, de útközben lassanként kihűlt, megmerevedett, s a tengertől körülbelül 500 méternyire meglehetősen magas dombot alkotott (legmagasabb pontja 42,53 méter). Ezen a halmon rakták le Pompeji alapjait.
Egy olyan termékeny vidék, mint Campania, természetszerűleg régtől fogva vonzotta az embereket. Legrégibb lakóiról, akiket oseusoknak neveztek, csak igen gyér és homályos adataink vannak. Az időszámításunk előtti VIII. században görög telepesek vándoroltak erre a vidékre; vagy a hazájukban kitört forrongások elől menekültek ide, vagy a nyerészkedés reménye hajtotta őket, de az is lehet, hogy az ismeretszerzés vágya, vagy egyszerűen kalandorösztönük sodorta őket Campania földjére.

Nem messze Puteolitól (ma Pozzuoli) a tengerparton emelkedő magányos szirt tetején város épült, melyet alapítói távoli hazájukról (Kümé) Cumae-nak neveztek el. Az új telepesek földműveléssel és kereskedelemmel foglalkoztak. Városuk az itáliai lakosság számára valóságos iskola lett; eleinte csak a közeli szomszédok tanultak ebben az iskolában, később a távolabbi vidékek: Latium és Etruría is. Hogy az itáliai törzsek mit tanultak ebben a görög iskolában, arról sok minden tanúskodik, mindenekelőtt a Cumae-tól átvett ábécé, továbbá egész sereg görög szó, melyeket az őslakosságnak szintén át kellett vennie az addig ismeretlen tárgyak, fogalmak és jelenségek megnevezésére. A görögök felhívták az őslakosság figyelmét egy ezüstszürke levelű alacsony fára, melynek sajátságos, csípős ízű nagy, fekete bogyóiból kitűnő olajat lehet sajtolni. Meg is tanították őket, hogyan kell elültetni és felnevelni az ilyen fákat: a latin oleum (olaj) és oliva (olajfa, olajbogyó) szavak görög eredetűek.

A hajózásra is a görögök tanították meg őket: a latin ancora (horgony) és gubernare (kormányozni) szavak szintén a görög szókincsből kerültek át a rómaiak nyelvébe. Ugyancsak a görögök ismertették meg velük a vert pénzt, a mérleget, a színjátszás művészetét a theatrum, scena, tragoedia, comoedia görögből átvett latin szavak, s később a latinból kerültek át a mai nemzetek nyelvébe.
Horatius római költő ezért mondja, hogy a Róma által legyőzött Görögország a maga kulturális befolyásával maga alá gyűrte meghódítóját. Ez a befolyás már akkor megkezdődött, amikor Róma neve még ismeretlen volt, s a görög kultúra terjesztésének előőrsei éppen Campaniában vetették meg a lábukat. Miután a görögök megszokták és megszerették új hazájukat, már nemcsak a helyi lakossággal kereskedtek, hanem az etruszkokkal is, akik nyilván gyakran ellátogattak Campania partjaira.

A békének azonban elég hamar vége szakadt: a VI. század folyamán a „tenger urai” így nevezték az akkori etruszkokat már nem a békés kereskedő, hanem a hódító szerepében jelentek meg Campania földjén: meghódították a Cumae és Capua közti síkságot, és még más városokba is befészkelték magukat. A görögök azonban nem hódoltak be, s keményen szembeszálltak a hódítókkal. I. e. 524-ben Cumae mellett megverték az etruszkokat, 474-ben pedig ugyanazon partok mellett tengeri csatában szintén súlyos vereséget mértek rájuk. Ám a hadviselő felek nem is sejtették, mekkora veszedelem fenyegeti mindkettőjüket, mégpedig onnan, ahonnan egyáltalán nem várták.
A Campaniát északkeletről határoló hegyekben több egymással rokon törzs élt, melyeket közös néven samnitoknak vagy sabelleknek hívtak. Ezeket a durva, faragatlan hegyi lakókat alig érintette síksági szomszédaik kulturális befolyása: vakmerő harcosok és szegény emberek voltak, kopár, sziklás földjük sokszor a betevő falatot is alig termelte meg nekik, míg ugyanakkor a sziklák lábánál elterülő síkság lakói bőségben éltek.

A samnitok egymást követő hullámokban kezdtek leereszkedni hegyeikből a síkságra, s Campania városai egymás után a kezükre kerültek. I. e. 445-ben elfoglalták Capua városát, melynek etruszk alapítói Livius” szavai szerint „belefáradva a háborúba, fölvették őket a teljes jogú polgárok közé, s földet adtak nekik”. Az új polgárok kivárták az első kedvező alkalmat, kiirtották a régi lakosságot, s ily módon a gazdag, virágzó város egyedüli urai lettek. Tizenhét évvel később Cumae is az övék lett, Nápoly pedig a szabadságnak csupán a látszatát tarthatta meg. Egész Campania oscussamnit uralom alá került (a samnitok és az oscusok rokonságban álltak egymással).
Az új hódítók népe igen tehetségesnek és tanulékonynak bizonyult, s hamarosan megbarátkozott a görög kultúrával, mely szilárdan gyökeret vert ezen a területen. Sok mindent átvettek a görögöktől, de mint minden erős nép, megőrizték nemzeti jellegüket. Egész Campaniában az oscus lett az uralkodó nyelv. A pénzek görög feliratait oscus szöveggel váltották fel; de az érmék isten-képei megmaradtak görögnek.
A templomokat is görög stílusban építették, s az itáliai lakóházak építkezése görög elemekkel gazdagodott. Az ifjúság lelkesedett a görög sportért; Campania városaiban tornacsarnokok épültek. Campania római meghódítása az i. e. III. században utat tört a latin nyelv és a római szokások elterjedésének, de nem ártott a gazdag és sajátos kultúrának: továbbra is az oscus nyelv maradt túlsúlyban, a városok megtartották önkormányzatukat és sajátos életformájukat.

Ebből az egész időszakból Pompejiről semmi olyasmit nem tudunk, ami megkülönböztetné a vidék más városaitól: története teljesen egybeolvad Campania általános történetével. Nem tudjuk, mikor alapították, s még a nevét sem magyarázhatjuk meg pontosan. Általános vélemény szerint Pompeji neve az oscus pompe szóból származik, s jelentése megfelel a latin quinque (öt) szónak.
Ahogyan a quinqueből nemzetség nevet képeztek (a tekintélyes Quintus római nemzetség neve ebből ered), úgy Campaniában a pompe szóból képződött a Pompejus nemzetség neve (a Pompejus név egyébként is gyakori volt azon a vidéken). Amennyiben ez a magyarázat helytálló, akkor Pompeji eredetileg a Pompejus nemzetség egyik települése lehetett, mint ahogyan Tarquiniibenn valamikor a Tarquiniusok hatalmas etruszknemzetsége vitt vezető szerepet. Több évszázadnyi időből tehát csak annyit tudunk Pompejiről, hogy ott mint általában egész Campaniában oscusok, etruszkok és samnitok uralkodtak egymás után.

Legkorábbról Livius történeti művében fordul elő Pompeji neve, amikor a szerző a samnit-római háború eseményeit ismerteti (i. e. 311); de a név egyszerű megemlítéséből semmiféle következtetést nem vonhatunk le. Pompeji továbbra is árnyékban maradt mind béke, mind háború idején. Nem tudjuk, milyen elhatározásra jutott a város akkor, amikor Hannibal betört Itáliába: Capua példáját követve a hódító mellé állott-e, vagy pedig hű maradt Rómához, mint a szomszédos Nuceria, Nola és Acerrae városok. Csupán az úgynevezett szövetségi háborúban (i. e. 90-88) lépett Pompeji a történelem színpadára; a vele kapcsolatos események nem voltak ugyan történelmi jelentőségűek, de mindenesetre önérzetes bátorságról tanúskodnak.

A szövetséges háború okai eléggé közismertek: a Rómával szövetségre kényszerített itáliai törzsek nem bírták elviselni a rájuk nehezedő római nyomást, s fellázadtak. I. e. 89-ben az italicusok jelentős eredményeket harcoltak ki Rómától, s a legtöbben közülük, miután megkapták a polgárjogot, letették a fegyvert. Campania azonban továbbra is keményen harcolt Róma ellen, mire a rómaiak Sulla1 vezérletével sereget küldtek oda. Sulla feldúlta Stabiae-t, és ostrom alá fogta Pompejit.
A város valószínűleg kitartóan védekezett; bár egyetlen történetíró sem emlékezik meg erről az ostromról, Pompeji ránk maradt városfalai és házai világosan mutatják a küzdelem nyomait. Sulla szokása szerint különféle hadigépekkel törette a városfalat, s az erődfal meglehetősen hosszú szakaszán (a Vezúv-kapu és a Herculaneum-kapu között) ma is számos mélyedést meg 1,20 1,50 m átmérőjű kerek lyukakat látni Sulla kőgolyói ütötték azokat a sebeket.
A város különböző részeiből sok ilyen kőlövedék került elő mindenféle nagyságban; ezeket nyilván megőrizték, mint háborús emlékeket, ahogyan a második világháborúban a leningrádiak is összeszedték a városukra lőtt ellenséges lövedékek szilánkjait. Valószínűleg Pompeji volt az a centrum, ahol a környék felkelői összegyűltek. Hogy az idegen városban jobban el tudjanak igazodni, az utcasarki házak falára oscus nyelvű feliratokat mázoltak vörös festékkel; ezek alapján könnyebben megtalálták kijelölt őrhelyüket. Hat ilyen felirat meg is maradt. Az egyik így hangzik: „Kerülő út (a főutak nyilván el voltak barikádozva, s a közlekedés kerülő utakon, mellékutcákon, sikátorokon át bonyolódott le) a tizedik és a tizenegyedik bástya közötti helyre, ahol Titus Fiscanius áll” (valószínűleg annak a védelmi szakasznak a parancsnoka).

Pompeji hősiesen állta az ostromot, s Sulla végül is elvonult a város falai alól. I. e. 87-ben Kisázsiába hajózott, hogy Mithridates” ellen vezesse a római légiókat, s csak négy esztendővel később tért vissza Itáliába. 83-82 telét hadaival együtt Campaniában töltötte; elképzelhetjük, hogy a lakosságnak mennyit kellett szenvednie Sulla katonáitól. Ily módon az italicusok utolsó ellenállása is megtört. Sulla 80-ban veterán katonákat telepített le Pompejiben; erre a célra kisajátította a lakosság földjeinek és házainak egy részét.
A diktátor egyik rokonát, „Publius Sullát bízta meg azzal, hogy az elrendelt intézkedéseket végrehajtsa, s a lakossággal támadt vitákat elsimítsa. Publius Sullát húsz évvel később azzal vádolták, hogy részt vett a Catilina-féle összeesküvésben. Cicero volt a védője, s ránk maradt védőbeszédéből néhány adatot tudunk meg arról, hogy eleinte miképpen alakult a viszony Pompeji törzslakossága és az új bevándorlók között.

A pompeji veterán-kolónia megalapításával Sullának nemcsak az volt a célja, hogy régi katonáit mások rovására megjutalmazza. Más megfontolás is vezérelte: úgy gondolta, hogy veteránjai szilárd támaszai lesznek az új hatalomnak. A katonatelepesek személyében maga Róma hatolt be a régi samnit és hellénisztikus városba, nyelvével, erkölcseivel, szokásaival, társadalmi és állami életének egész rendjével egyetemben.
A találkozás korántsem volt barátságos: mindjárt az elején évekig tartó viszálykodás robbant ki a választójog kérdésében, valamint a nyilvános sétatér helyének kisajátítása ügyében. Ami az utóbbi vitás kérdést illeti, arra nem tudunk magyarázatot adni. Annyi azonban valószínű, hogy az új telepesek ezt a teret valamiképpen a maguk céljára akarták felhasználni, mert nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy csupán külön sétateret követeltek volna maguknak.
A választójogi vita lényege ellenben már többé-kevésbé érthető a számunkra: Róma arra törekedett, hogy képviselőinek elegendő befolyást biztosítson Pompeji közigazgatásában, a régi lakosság azonban kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen. Nem tudjuk, hogyan dőlt el végül is a vita, de arról bizonyosak lehetünk, hogy Róma igen hathatósan védelmezte telepeseit.

A kolónia megalapítása után alig telt el néhány esztendő, s máris római származású férfiak kerültek a városi kormányzat élére: Quinctius Valgus és Martus Porcius. Tárgyilagosan el kell ismernünk, hogy a telepesek szemlátomást el akarták kerülni a helyzet kiéleződését. Ezek az öreg harcosok, akik mozgalmas katonaéletükben oly sok mindent láttak és tapasztaltak, gyorsan felismerték az új hazájukban kínálkozó kedvező lehetőségeket, s azzal is tisztában voltak, hogy a lehetőségekből csak úgy lehet valóság, ha békében élnek legközelebbi szomszédaikkal.

Kezdettől fogva azt igyekeztek bizonyítani, hogy Pompeji városa csak nyert velük, hiszen tevékeny, jómódú és jóindulatú polgárokkal gyarapodott. Ez olvasható például azon a feliraton is, mely a két fentebb említett római emlékét örökíti meg. Valgus és Porcius mondja az emlékfelirat „hálából azért a megtiszteltetésért, amelyben a Colonia részesítette őket (a római veteránok letelepedése óta Pompeji teljes és hivatalos neve ez volt: Colonia Veneria Cornelia Pompeianorum), saját költségükön amfiteatrumot építettek s azt örök időkre átadták a lakosoknak”. Ezt a feliratot két példányban elhelyezték az amfiteatrumban. Gondoljunk csak arra, mekkora vonzerőt jelentettek a gladiátori játékok Itália lakóinak minden időben s akkor megértjük, hogy a pompejiek milyen nagyra becsülték amfiteatrumukat. Körülbelül ugyanabban az időben Valgus és Porcius a városi tanács utasítására még egy fedett színházat is emeltettek.
Ugyancsak erre az időszakra esik a pompeji utcák kikövezése. I. e. 70 tájt rendbe hozták és korszerűsítették a régi Stabiae úti gőzfürdőket. Noha Cicero szavaival „a telepesek jóléte összeegyeztethetetlen a törzsökös lakosság boldogulásával”, s noha a régi lakosságnak valóban sok sérelmet kellett szenvednie a jövevények kedvéért, azért lassacskán csak egymáshoz szokott a két ellenséges fél. A jövevények számára igazi otthonná vált az új hely, s szívvel-lélekkel azon fáradoztak, hogy városukat naggyá, gazdaggá és széppé tegyék.

A régi sebek idővel behegedtek, az egykori súrlódások feledésbe merültek. A mindennapos találkozások a forumon, a fürdőkben, a bírósági termekben vagy a tanács ülésein, az egymás társaságában eltöltött szabad órák vidám emlékei, a barátság egyre szorosabbá fonódó szálai és a házassági kapcsolatok mindez lassan, fokozatosan eltűntette az újak és a régiek viszálykodásait, s a császárkor elején már a leghalványabb nyoma sem maradt az egykori ellenséges érzületnek.

Pompeji a kis vidéki város csendes és nyugodt életét élte a vidéki kisvárosét, ahol a helyi tisztviselő választások felkavarták a közvéleményt s ahol egy kiadós amfiteatrumi verekedés már világraszóló eseménynek tűnt.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960