logo

XX Aprilis AD

Mekkora lehetett ez a gazdaság

Az itáliai birtokokat általában a „nagybirtok”, a „latifundium” szóval szokták jellemezni, de ezt a kérdést nem lehet olyan egyértelműen és határozottan eldönteni, ahogyan azt a múlt század tudósai tették. A „nagy” szó túlságosan általános, s olyan szemléltető értelmezésre szorul, amely megfelel a valóságnak: Cato, aki 25 hektár szőlőt és 60 hektár olajfaligetet mondhatott a magáénak, kétségkívül nagybirtokos volt. S vajon mekkora földje lehetett a boscoreale-i birtok tulajdonosának?
A ház „borospincéje” megmaradt valamennyi agyaghordójával (dolium) együtt; Pasqui megállapította, hogy 84 hordó közül 72-ben tároltak bort, s kiszámította ezek térfogatát, mely összesen 750 hektoliterre rúg (római mérték szerint az 125 uter, vagyis tömlő). Ebből az adatból kiindulva megkíséreljük a birtok szölőterületének kiszámítását. Még néhány más adatra is támaszkodhatunk: Graecinus - Tacitus apósának, Agricolának az apja - úgy számol, hogy a legszűkebben termő szőlőfajta is megad holdanként egy tömlő bort, ha szakszerűen kezelik.
Columellánál két számadatot találunk. Szerinte holdanként három tömlő bor elérésére kell törekedni, amit ő a saját birtokán kétségkívül el is ért, de a legtöbb vincellér képtelen volt ilyen teljesítményre. Ezt Columella maga is tudta. S ha mégis úgy nyilatkozott, hogy ki kell irtani minden olyan szőlőt, amely három tömlőnél kevesebbet ad holdanként - ezt csupán a lelkesedés mondatta vele: csak a saját sokesztendei munkájának bámulatos eredményei lebegtek a szeme előtt, s nem gondolt arra, milyen szőlőművelés folyik másutt. Hogy valóban a lelkesedés ragadta el, arra saját szövege világít rá: egy másik helyen szerényebb igényeket támaszt, s megelégszik a holdanként két, sőt másfél tömlő borhozammal. S ezek az utóbbi számok felelnek meg a reális valóságnak, amit a következő megfontolások is igazolnak. A boros doliumokat természetesen szabványos méretben gyártották, úgyhogy egy szőlőgazdaság tulajdonosa könnyűszerrel ki tudta számítani, hány ilyen hordóra van szüksége. A számítás alapja pedig ez volt: ahány hold, annyi dolium.

A boscoreale-i doliumok űrtartalma is ezt igazolja: 10-11 hektoliter, vagyis két tömlőnél valamivel kevesebb, más szóval megfelelt egy hold termésének. Jó termés esetén minden dolium megtelt, közepes termés esetén egy részük üresen maradt; attól azonban sohasem kellett tartania a tulajdonosnak, hogy hordói kevésnek bizonyulnak Mindezeket figyelembe véve, a boscoreale-i szőlő nagyságát 72 holdra becsülhetnénk. De ne hamarkodjuk el a dolgot. Nem tudjuk ugyanis, hogy ez a 72 hordó csupán egyetlen esztendő termését tartalmazta-e.
A borgazdaságokban általános szokás volt, hogy az előző év - sőt a régebbi évjáratok - bortermésének egy részét nem adták el, hanem a piaci árak kedvezőbb alakulására vártak. Vajon a boscoreale-i doliumok közül hány tartalmazott régebbi borokat? Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre nem tudunk válaszolni; minden ilyen próbálkozás csak puszta találgatás lenne. Így hát más oldalról kell megközelítenünk a problémát: ha sikerül megállapítanunk a rabszolgák számát, akkor a birtok hozzávetőleges nagyságát is ki tudjuk számítani.

A rabszolgák négy kis kamrában laktak (egy-egy kamra 8,1 négyzetméter területű); ezekhez később még egy ötödiket is csatoltak oly módon, hogy a kamrák között vezető folyosó egy részét deszkafallal elkerítették. (Ez a tény önmagában véve is figyelemre méltó, mert azt mutatja, hogy a megnövekedett gazdaságnak további munkaerőre volt szüksége.)
Mindegyik kamrában csak egy ágy állt, kivéve az említett ötödiket, amelyben még egy kisebb, serdülő korú gyermek arányainak megfelelő fekvőhelyet is találtak. Mivel a rabszolgák általános szokás szerint kettesével aludtak, a kamrákban összesen tíz felnőtt rabszolga lakott. Rajtuk kívül még ott volt a majoros-gazda (vilicus) a feleségével (ők a kapu fölötti manzardban laktak), továbbá még egy rabszolga, aki Pasqui szerint a triclinium előtti kis előszoba-félében hált. Ezt a rabszolgát nem lehet a gazdasági munkaerők közé számítani, mert neki az volt a dolga, hogy ügyeljen a házra, s szemmel tartsa a ki és bejövőket. Az őr vagy portás szerepét töltötte be; állandóan a ház körül kellett tartózkodnia, mialatt a többiek kint dolgoztak a földeken. Így hát ezt a személyt kihagyjuk számításainkból.

Pasqui azt a konyha melletti helyiséget is hálókamrának tartja, melyben a gazdasági szerszámokat őrizték. Feltevését semmi sem indokolja, mert ebben a kamrában sem ágyat, sem lámpást nem találtak, s a rabszolgák nyomorúságos ingóságainak még legcsekélyebb maradványait sem sikerült itt felfedezni. A falakon lógó és a sarokban felhalmozott mezőgazdasági vasszerszámok nagy száma minden kétséget kizáróan mutatja e helyiség rendeltetését: szerszámkamra volt ez, olyan, amilyennek a latin mezőgazdasági szakírók szerint minden birtokon lennie kell.
A villában nem volt több helyiség rabszolgák számára; a többi szoba - berendezéséből ítélve a ház „urasági feléhez” tartozott. Az olajsajtoló és a kis rabszolgakamrák fölött levő emeleti helyiségekről sem tételezhető fel, hogy rabszolgák laktak volna bennük. Az ilyen emeleti, jobban mondva félemeleti helyiségek, melyeket rendszerint az udvarház két szemben fekvő oldalára húztak fel, egyéb rendeltetésük mellett afféle őrtornyok is voltak; a gazda vagy bizalmi emberei onnan szokták figyelni a birtokon dolgozó rabszolgák munkáját. Rabszolgák számára tehát itt nem lehetett hely. Mindezeket figyelembe véve, meg kell maradnunk annál a véleményünknél, hogy a birtokon ténylegesen tíz felnőtt rabszolga-munkás dolgozott. Felmerül a kérdés: vajon ezek mind férfiak voltak-e?

Amikor kitört a katasztrófa, a tulajdonos felesége a házban tartózkodott, s ott is lelte halálát. A Fiorelli-féle eljárással készített gipszöntvény nemes, szép vonású női arcot mutat; egy olyan asszonyét, aki az őrjöngő elemek iszonyú háborgása közepette is meg tudta őrizni méltóságteljes higgadtságát és arcának nyugodt vonásait. Az ásatások során előkerült tizenkét fél kagyló (különféle kenőcsökkel töltve), több tükör, mindenféle piperecikk, orsó, varrótű stb. - mindez kétségtelenül bizonyítja, hogy nők is éltek a birtokon. Legalább két szolgálónak kellett lennie, de valószínűleg többen is voltak.
Vegyük a minimális számot, s akkor a gazdaságban dolgozó személyzet nyolc főre redukálódik. Mekkora földet tud nyolc ember megművelni? Erre a kérdésre csak hozzávetőleges pontossággal lehet felelni. Cato kiszámította, hogy körülbelül hány ember kell egy szőlő meg egy olajfa-ültetvény megmunkálásához, Saserna pedig (aki az i. e. II. század végén és az I. század elején írt mezőgazdasági tanulmányokat) megadta az arbustum megművelésének munkanormáit.
Több majorság régészeti feltárása nyomán megállapítható, hogy Campaniának ebben a részében a nagy szőlőket nem arbustum, hanem vinea formájában telepítették - vagyis a szőlőtőkék indáit nem élőfákra, hanem léckerítésekre és karókra futtatták fel. A boscoreale-i borgazdaság olajtermeléssel, szántóföldi kultúrával és juhtenyésztéssel volt kombinálva. Egy és ugyanaz a földdarab olajkert vagy arbustum volt, s egyúttal gabonaföldül meg legelőül is szolgált, egy másik földdarabon terült el a szőlő Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy ennek a birtoknak a nagysága legfeljebb 100 hold lehetett.

A birtok igen szépen jövedelmezett. Mi csupán azt a brutto jövedelmet tudjuk hozzávetőleg megállapítani, melyet a borgazdaság hozott a tulajdonosának. A pincéjében tárolt borok, ha alacsony árakat számítunk (egy-egy tömlőért 300 sestertiust), összesen 37 500 sestertiust jövedelmeztek neki (125 x 300 sestertiust), ami korántsem volt csekély összeg abban az időben. Ehhez járult még az a jövedelem, amelyet az olajgazdaság és a tejgazdaság termékeinek eladása biztosított neki.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960