logo

XX Aprilis AD

A villa rustica Boscoreale mellett

Pompejitől másfél kilométerre észak felé, a Vezúv lejtőinek tőszomszédságában, ahonnan pompás kilátás nyílik az egész Nápolyi-öbölre, a mai Boscoreale helység közelében 1895-ben feltártak egy falusi udvarházat, egy rusticát. Ez a régészeti lelet rendkívül szerencsésnek mondható; a Pompeji és. Stabiae környékén feltárt udvarházak közül egyik sem maradt meg olyan jó állapotban, mint a boscoreale-i villa rustica. Tudományos vizsgálata nemcsak ennek a majorságnak a gazdasági életére vet fényt, hanem a többi falusi birtok gazdasági szerkezetét is megmagyarázza. Ha mindezt még kiegészítjük az írásos emlékekkel, meglehetősen pontos képet kapunk az i. sz. I. századi Campania mezőgazdaságáról.

Az itáliaiak szerettek falun élni; ha idejük javarészét városban kellett eltölteniük, s különösen olyan nagyvárosban, mint Róma, jóformán minden szabad percüket igyekeztek kihasználni, hogy a városi lárma és tolongás elől a természet ölébe meneküljenek. A Rómát környező hegyvidéket, Latium és Campania parti sávjait villák és majorságok sűrű hálózata borította. „Ó, falusi tájak, mikor láthatlak újra benneteket!” - kiált fel sóvárogva Horatius, s vágyakozását igen sokan osztották, mégpedig nem csupán a kortársak közül.
Cicero és az ifjabbik Plinius levelei világosan beszélnek arról, hogy koruk emberei milyen őszinte szeretettel ragaszkodtak apró falusi birtokocskáikhoz, mennyire jólesett nekik a csendes fészek nyugalma, kényelme, mekkora buzgalommal igyekeztek még szebbé varázsolni azokat a helyeket, ahol - Plinius szavaival élve - „a testi és lelki egészség teljességét élvezték”.
Mindazonáltal helytelen volna azt gondolnunk, hogy a városlakó itáliai egyszerűen csak nyaralni, erőt gyűjteni akart falusi birtokán. Az esetek többségében elég jó, sőt gyakran kitűnő mezőgazdász volt, aki sohasem hanyagolta el a gazdaságot. Ez még olyankor is meglátszott, ha az illető látszatra nyűgnek tekintette a gazdálkodást, mint az ifjabbik Plinius, aki azon sopánkodott, hogy a birtok kezelése miatt nem tudja minden idejét magasabb rendű foglalkozásoknak, például az irodalomnak vagy a filozófiának szentelni.

Minden falusi udvarház két részből állott. Volt egy „városi” traktusa, ahol a tulajdonos lakott; itt pihente ki a nagyvárosi élet fáradalmait, itt olvasgatott, itt vezette számadásait, s itt szórakozott vendégeivel. A ház másik része gazdasági, igazán „falusi” jellegű volt; itt épültek az istállók, a pajták, a szőlőprések, borpincék és az olajsajtolók helyiségei; itt helyezkedtek el a magtárak, a különféle raktárak, a konyha meg a rabszolgák hálókamrái.
Az ősi, egyszerű életforma hívei már a köztársaság korának vége felé azon sopánkodtak, hogy a ház falusi fele egyre inkább háttérbe szorul, s kortársaik sokkal többet törődnek a városi felével. Egy censor megjegyzése szerint az ilyen portákon „többet sepernek, mint szántanak”. Másképpen volt ez a régi jó időkben, amikor - úgymond - csak az olyan porta érdemelt dicséretet, ahol „jól főztek a cselédségnek, számos marha állt a jászolok előtt, s a bort meg az olajat tároló pince megfelelt a majorság nagyságának”.

A Boscoreale melletti villa gazdája minden bizonnyal szigorúan ragaszkodott ehhez a hagyományhoz, mert majorságának jelentős része gazdasági célokat szolgált. Ugyanakkor azonban az öreg Cato tanácsát is megfogadta:
„Ha jól rendezkedsz be, ha lakóhelyiségeidet jól ellátod mindennel, ha jól érzed ott magad, akkor szívesebben és gyakrabban fogsz odalátogatni - ennek következtében a birtok jobb állapotban lesz, kevesebb hiba csúszik a gazdaság vezetésébe, s a jövedelmed megnövekszik.”
Nem nagy, de célszerű és kényelmes lakást építtetett magának; fürdője a legjobb termák kicsinyített mása volt; a hálószobákat falfestmények díszítették, s az ebédlőt tágas helyiségben rendezte be. A lakásban nem volt semmi különlegesség, de egy nem dúsgazdag, mérsékelten igényes ember igen jól érezhette magát benne.

A boscoreale-i falusi ház alaprajza téglalap, mely 40 x 25 méter nagyságú területet foglal el. }la egy szekér behajtott a széles, vörösre festett szárnyas kapun, egy udvarba jutott (A), melynek három oldalát porticus szegélyezte (A). A porticus tetőzete alacsony (2,75 méter magas) oszlopokon nyugodott, melyeket igen alacsony fal kötött össze egymással (még az 1 métert sem érte el). A porticus körüli lakóhelyiségek dél felé nyíltak; ezek ismertetésére mindjárt rátérünk, de előbb a konyháról szólunk néhány szót.

Egy falusi ház konyháját egészen másként kell megítélnünk, mint a pompeji városi házak konyháit. A falusi konyha egyben a rabszolgák tartózkodási helye is volt; itt gyűltek össze ebédre, s itt pihenték ki esténként a nehéz mezei munka fáradalmait. Hosszú téli estéken a konyhában foglalatoskodtak: egyszerű szerszámokat fabrikáltak, kosarat fontak, kötelet sodortak, sövénycölöpöket meg szőlőkarókat faragtak.
A falusi konyhának tágasnak kellett lennie; ezt egyébként a mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó római írók műveiből is tudjuk. A boscoreale-i villa konyhája szemléltető módon bizonyítja az idevonatkozó irodalmi emlékek helyességét. Nem parányi kamrácska, melyben megfordulni is alig lehet, mint általában a pompeji házak konyháiban, hanem körülbelül 30 négyzetméter területű tágas helyiség (B). Közepét jó nagy, igen alacsony tűzhely (1) foglalja el a tűzhely négyzet alakú (egy-egy oldala 80 centiméter), s tűzálló lapokból van összeállítva. Még el nem égett szenet találtak benne, s edények is álltak rajta.
Vele szemben kis, boltíves fali fülke áll (55 centiméter széles, s ennél valamivel alacsonyabb) - a lararium, amelyben még megtalálták az oda helyezett kis bronzfigurák maradványait. A tűzhely mögött - ha előtte állunk, akkor a jobb sarokban - egy lépcső (3) maradványai láthatók; ez a lépcső vezetett fel a D, E, F helyiségek fölé épített szobákba. A lépcsővel rézsút szemben nagy ólomtartály áll (2), mely a hideg fürdővizet szolgáltatta. A konyha mellett volt egy hosszú, keskeny istálló (H); mérete 9 X 3 méter.
A konyhának meg az istállónak ilyen közeli szomszédságát Vitruvius is megemlíti; igaz, ő marhaistállóról beszél, viszont a boscoreale i ház istállójában - az ott talált csontokból ítélve - egy lovat, továbbá disznókat és tyúkokat tartottak. A konyha tűzhelye éppen az istálló bejáratára nézett; az állatok a konyha felől kaptak világosságot és meleget. Az ókori Itália állattartói ugyanúgy vélekedtek, mint manapság a modern állattenyésztők: azt tartották, hogy az állatoknak nem tesz jót, ha hideg és sötét istállóban állnak.

A konyhán túl volt egy helyiség (0), fűtőberendezéssel ellátva, mely a házigazda kis méretű fürdőjét (D, E, F) melegítette. Maga a fürdő a konyha mellett helyezkedett el, éppen úgy, ahogyan a pompeji házakban láttuk, s ahogyan a régi hagyomány megkívánta (Vitruvius is csak a hagyományos szokást foglalta szavakba). A szokásos három helyiségre oszlott: a vetkőző-szobára (D), ahonnan az illemhelyre (G) lehetett jutni, a tepidariumra (E) és a caldariumra (F). Az utóbbiban egy négy oroszlánfejjel díszített, hatalmas egyszemélyes bronzkád állott.

Ha a konyhából kilépve jobbra kanyarodunk, egy kis kamrához jutunk (1), ahol különféle mezőgazdasági eszközöket tartottak; a falakba vert vasszögekről sarlók lógtak. Amikor a rabszolgák reggelenként kiléptek a konyhából, hogy kimenjenek a földekre dolgozni, a házból kifelé menet ebből a kamrából vették magukhoz a szükséges szerszámokat; este pedig mindent visszaraktak ide, mielőtt beléptek a konyhába.
A szerkamra meg a konyha nyilván azért volt ennyire közel egymáshoz, hogy minden szükséges felszerelés kéznél legyen, s ne kelljen időt vesztegetni a keresgéléssel. A szerkamra mögött következik a porticus mentén fekvő két hálószoba (J és K), melyekben ma is láthatók az egyszerű falfestmények maradványai. A két hálószobát keskeny folyosó választja el, amely a pékségbe (N) vezet; az utóbbi malommal (1) és kerek, a falból kiugró kenyérsütő kemencével volt felszerelve.
A malomkövek zúgását persze éppen úgy hallhatta a házigazda, mint az udvar hangjait; nyilván mindenre maga akart felügyelni anélkül, hogy bárki is lássa. A nyugati szögletet tágas ebédlő (M) foglalta el; három étkező-ágynak maradványai ma is megvannak. Az ebédlő két nagy ablakon át kapta a világosságot; az egyik nyugatra, a másik északra nézett. Úgy látszik, a ház gazdája nem akarta, hogy itt kíváncsi pillantások háborgassák: az ebédlő ugyanis nem közvetlenül a porticusra nyílik, mint a hálószobák, hanem attól egy kis átjáró szoba (L) választja el. Az utóbbiban kétajtós faszekrény állott; az ajtók csontból faragott csuklópántokon forogtak, melyek igen jó állapotban meg is maradtak. A háznak ezen a részén, valamint a porticus elülső részén húzódott a felső emelet.
Eddig a háznak csupán városi jellegű részéről beszéltünk, melyhez azonban már több gazdasági rendeltetésű helyiség is kapcsolódott: az istálló, a „falusi” konyha, a pékség és a szerkamra. Most járjuk be a másik, jelentősen nagyobb részt, a tulajdonképpeni majorságot, mely kizárólag gazdasági építményeket foglalt magában.

Itt látjuk elsősorban a borsajtót; a mintegy 16 méter hosszú, 7 méter széles helyiség közepét szőlőprés-felszerelések és mustot tároló tartályok foglalták el. A két rövidebbik fal mentén egy-egy szőlőpréselő fülkét (forum) látunk; szintjük 25 centiméterrel magasabb, mint a helyiség közepe, s attól 45 centiméter magas, vastag fal választja el mind a kettőt. Ezek tehát afféle kádak voltak, melyekből sem a prés alatt felhalmozott szőlőfürtök nem potyoghattak ki, sem a présből kicsurgó must nem folyhatott el.
A prés irányában lejtettek, s kis csatornában végződtek, ahonnan a must az északi forumról két ólomcsőben két kerek agyaghordóba folyt; ez a két hordó alul a padlózatba volt befalazva. A déli forum alatt szintén egy ilyen agyaghordó állt; ez részben a padlózatba, részben az alacsony kerítésfalba volt beágyazva, úgyhogy a csatorna pontosan az edénybe torkollott. Ebbe töltötték a tiszta mustot, mely aztán erjedés után jó minőségű borrá lett. Ez volt az első eresztés; ezután a silány bort készítették el, melyet a rabszolgák ittak (lora = lőre, csiger).
A seprőt feleresztették vízzel, borélesztőt tettek hozzá, az egészet összekeverték, és egy éjszakán át állni hagyták; másnap reggel megtaposták a masszát, majd présbe rakták és kisajtolták. Az így nyert folyadékot egy földalatti ólomcsőben (külső átmérője 8 centiméter; az ábrán pontozott vonal jelzi) az északi forumról egy nagy, kővel bélelt és bevakolt verembe (lacus) vezették. Az utóbbi méretei: hossza 2 méter, szélessége 1,7o méter, mélysége 3,80 méter, nyílása 90 X60 centiméter.

Rendkívül érdekes, hogy a bort milyen egyszerű berendezés segítségével juttatták el a borfejtőből közvetlenül a pincébe. A sajtoló helyiségben álló tartály fölött volt egy kis nyílás; vele átellenben a borospince (Q) falába szintén nyílást vágtak; közvetlenül alatta, majdnem az egész északnyugati pincefal hoszszában, a talajszinttől egy méter magasságban csatorna húzódott, melynek védőfedelét a falból kiugró cserepek alkották.
A csatornában nyílások voltak, melyeknek zárait el lehetett távolítani, úgyhogy a bort megfelelő, hosszú vagy rövid ólomcsöveken át a pincehelyiség bármelyik hordójába be lehetett tölteni. A bor a sajtolóhelyiség agyaghordóiból jutott el a csatornába, ugyan olyan csöveken, amilyenek az említett nyílásokba voltak beleillesztve, s átvezettek a folyosón (P).

A bor tárolására a P folyosón túl külön helyiséget (Q) rendeztek be. Pompejiben voltak igazi borospincék is, tehát földalatti bortároló helyiségek, de a campaniai vincellérek általában nem pincékben, hanem földszinti helyiségekben tárolták a bort. A boscoreale-i villa rustica „borospincéje” (cella virtaria) sem a föld alatt volt, sőt valamivel magasabban feküdt az udvar szintjénél. Három alacsony lépcsőfokon lehetett eljutni ebbe a 13 x 15 méter nagyságú helyiségbe, melynek - campaniai szokás szerint - nem volt teteje. Az öregebbik Plinius feljegyzése szerint a campaniaiak azt tartották, „hogy a legnemesebb borokat lefejtés után a szabad ég alatt kell tartani, s ki kell tenni a nap, a hold, az esők meg a szelek hatásának”. Szabályos sorokban álltak itt a doliumok, majdnem a szájukig homokba ásva (mert így a bennük levő bor kevésbé volt kitéve a hőmérséklet ingadozásainak).
Annak a helyiségnek, ahol az erjedési folyamat végbement, szellősnek, levegősnek kellett lennie: a három nagy és öt kis ablakon kívül még keskeny rések egész sora húzódott végig a „pince” külső falának egész hosszúságában, úgyhogy a legcsekélyebb szellő is léghuzatot idézett elő a helyiségben.

Az ókori Itáliában nagyon kedvelték az édes, szinte már émelyítő szirupokat. Az ilyen italt mustból főzték, melyet az eredeti mennyiség kétharmadára, sőt gyakran egyharmadára sűrítettek. Nagyobb birtokokon külön szirupfőző helyiség volt, de a boscoreale-i villa rusticában a cella vinaria déli szögletét rendezték be erre a célra. Kis medencét ástak a padlózatba, s föléje nagy, 1 méter átmérőjű, 1,35 méter mély ólomüstöt függesztettek; a szemközti falba alul kis nyílást vágtak, s ezen keresztül az utcáról rakták a tüzet az üst alatt.
A majorsághoz tartozó olajfa-kert jóval kisebb lehetett, mint a szőlő; erre vall az a körülmény, hogy az olajütő berendezések (W és X) aránylag igen kisméretűek. Az oliva bogyókat előbb egy trapetumnak nevezett különleges malomszerkezet segítségével összezúzták, csak azután rakták a prés alá. A trapetum az X helyiségben állott. A masszát a már ismertetett forumon teregették ki (a borsajtoló helyiség foruma körülbelül 4,50 x 4,50 méter területű, az olajütőé 2 x 2,5 méter nagyságú, s 40 centiméterrel magasabb a padlózatnál). Az olaj innen egy kerek agyagtartályba, az úgynevezett „kettős edénybe” folyt ( gemellar = iker-edény; azért nevezték így, mert belsejét egy vékony közét két részre osztotta). Előtte szintén kerek, de kicsiny agyagedény állott a padlózatba falazva; ebbe valószínűleg a legfinomabb minőségű olajat töltötték.

Az olaj és a bor sajtolására szolgáló helyiségek között kis kamrák (U) voltak a rabszolgák számára. Apró méreteikből ítélve egy, legfeljebb két személy lakhatott bennük. Valószínűleg az olajtermelésben foglalkoztatott rabszolgákat szállásolták el itt; ez a munka ugyanis állandó készenlétet és gondos figyelmet igényelt. A lehető legnagyobb tisztaságra volt szükség; rendkívül óvatosan kellett az olajat egyik edényből a másikba töltögetni, a héjak maradványait eltávolítani, az üledéket megszűrni és leönteni.
A rabszolgák kamráit vakfolyosó (V) választotta el, amelyben egy kiugró kőalapzaton kézimalom állott; az olajütőben dolgozó rabszolgák ezzel őröltek lisztet saját szükségletükre. A sötét helyiséget egy fali fülkébe állított kis lámpás világította meg. A háznak ebben a szárnyában kiváltképpen ősszel, szüret idején folyhatott élénk munka, meg télen, amikor az olajsütőben dolgoztak serényen (Itáliában rendszerint novemberben és decemberben szedték le az oliva bogyókat). Az U és V fölött, valamint a P folyosónak hozzájuk csatlakozó része fölött emeletet építettek; az emeleten volt egy ebédlő, melynek széles ablaka a cella vinariára nézett, továbbá négy hálószoba - ezeket valószínűleg a tulajdonos és családja használta.

Campania nem csupán a szőlők és kertek vidéke volt; mezőgazdasági jellegéhez feltétlenül hozzátartoztak a gabonaföldek is. A boscoreale-i villa szérűje és gabonapajtája azt bizonyítja, hogy a majorság gazdája gabonatermesztéssel is foglalkozott.

A szőrű (S) 11 x 13,50 méter nagyságú térség; egy méterrel magasabban fekszik az udvar szintjénél, éppen úgy, mint a cella vinaria (Q) és a pajta (R). A tetőzetnői lecsurgó esővizet ciszterna (T) gyűjtötte össze. Talaja nem egyszerűen keményre döngölt föld - ahogyan Cato ajánlotta -, hanem téglatörmelékkel kevert gipszcementből készült speciális masszával van bevonva (általában ugyanilyen masszából készítették az egyszerű szobák padlózatát). A pajta (R) széles ajtaja a csűrre nyílott, s ugyanoda négy keskeny, befelé szélesedő aknaszerű ablaka volt (hogy tolvaj be ne mászhasson, de azért elegendő fény és levegő érje).
Ebben a helyiségben tartották a gabonaféléket cséplés előtt (sok babszalmát találtak benne), de valószínűleg különféle gazdasági munkákat is itt végeztek, mert szekér-alkatrészek, mindenféle vasdarabok stb. kerültek elő ebből a helyiségből. A magtár alighanem az emeleten volt, ahogyan azt a mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó latin szakírók általában javasolták. Figyelemre méltó az egész majorság vízellátási rendszere. Ezen a környéken nem volt sem vízvezeték, sem természetes forrás. A tulajdonosnak csak esővíz állott rendelkezésére, s azt igyekezett is jóformán az utolsó cseppig kihasználni

A porticus (A) tetőzete alatt ereszcsatorna futott végig, ahonnan az esővíz egy 10 centiméter átmérőjű, 23 centiméter hosszúságú ólomecsövön át a kerek ciszternába ömlött; a ciszterna mellett volt még egy alacsonyabb, falba ágyazott vízmedence is, amelyet valószínűleg mosáskor használtak. Alatta nagy bronzvödröt találtak; ezzel merítettek vizet a ciszternából. A sarokban, az egyik oszlop mellett 45 x 50 centiméter alapterületű, 33 centiméter mély ólomtartály állt az oszlophoz támaszkodó talapzaton. Ebbe a ciszternából hordtak vizet vödrökben; felső nyílásához kis lépcső vezetett. Az ólomtartályból föld alatt cső vitte a vizet a konyhában álló másik tartályba; az utóbbi látta el a konyhát meg a fürdőt hideg vízzel. Azonkívül még az U kamrák fölött is volt egy nagy esővízgyűjtő-medence.

A boscoreale-i villából került elő az a lelet is, mely nagy feltűnést keltett a tudományos világban. Abban a kővel bélelt, bevakolt falú veremben vagy medencében, amely a silány bor tárolására szolgált, emberi csontvázat találtak. A szerencsétlen ember vagy itt keresett menedéket tébolyult rettegésében, vagy menekülés közben zuhant bele a verembe, s már nem bírt kimászni többé Előzőleg lázas sietséggel összekapkodta a keze-ügyébe került értéktárgyakat, bebugyolálta valami gyapjúterítőbe, s aztán menekülni próbált. A batyuban a következő tárgyak voltak: különféle aranyékszerek, ezernél több aranypénz (Nero, Galba, Otho, Vitellius és Vespasianus császárok pénzverdéiből), továbbá egy 41 darabból álló, trébelt ezüstből készült asztali étkészlet, a köztársaság végén és a császárkor első szakaszában élt görög és római mesterek pompás ötvösművei.
A rómaiak kedvelték az ilyen asztali edényeket. Caesarról feljegyezték, hogy régi szobrokon és képeken kívül szenvedélyesen gyűjtötte a trébelt ezüstből készült tárgyakat. Minden műgyűjtő büszkén mutogatta vendégeinek a régi mesterek műhelyeiből kikerült ezüstedényeket, és a költő Martialis harsány derűvel emlegeti azt a vendéglátó házigazdát, aki Nestor 1 és Dido kelyheit mutogatta neki, és Priamos serlegébe töltött borral vendégelte meg - a bor azonban még Astyanax életkorát sem érte el.
Trimalchio kijelenti vendégeinek, hogy „bolondul az ezüstneműért”, és egy trébelt edény mitológiai jelenetet ábrázoló domborművét magyarázgatja nekik, zavaros mitológiai ismereteit fitogtatva. Rómában külön boltok foglalkoztak ilyen edények eladásával. Ezek az üzletek „a kerítés mellett” voltak; a környék a császárkorban pompás bazárnegyeddé fejlődött, s a rómaiak szerettek arra sétálgatni. Martialis egyik költeményének hőse egész napot tölt el itt: mindent végigmustrál, megkritizál, mindent a kezébe vesz, megméricskél, vitatkozik, alkudozik - végül néhány garasért két silány csészét vásárol, s tovább áll.

Az a szerencsétlen ember, aki a boscoreale-i villában oly nyomorultul pusztult el, nyilván műgyűjtő lehetett; nemcsak pénze, hanem ízlése is volt hozzá. Megtalált kincsei között ritka szép műalkotások vannak. Nagyon szép az a phiala (mély tányérhoz hasonló edény), melynek fenekét bájos nőalak erősen kidomborodó reliefje díszíti. Ez a nőalak Alexandria jelképe: fejét elefántbőr takarja; az elefántfej agyarai és felfelé kunkorodó ormánya nagyszerű keretbe foglalják az egész képet. A nő bal karjában szőlőfürtökkel teli bőségszarut tart, fölötte Isis félholdja látható, tunikájának redőiből különféle gyümölcsök kandikálnak ki, továbbá a Rómát tápláló egyiptomi gabona egy kalásza (célzás arra, hogy Rómát az egyiptomi gabona táplálja). Körülötte egyes istenségek szent madarai és egyéb kísérő állatai láthatók. Jobb vállán Kybelé84 oroszlánja ül, mintegy őrizvén a várost. Egy másik phialán férfiarckép látható, talán magát a ház urát ábrázolja: szakálltalan, ráncos, ravaszkás arc, nagy és elálló fülekkel.

Művészeti szempontból igen értékesek azok az edények és serlegek, melyeken trébelt munkával készült állatalakok láthatók: összekötözött lábú malac, mely megadással várja sorsát; hátsó lábainál fogva felakasztott nyúl; kiterjesztett szárnyú liba; rákokat tartalmazó gyékénykosár, amelyből sok rák kiesett, s ott mászkál a földön. Az egyik edény domborművei darvakat és gólyákat ábrázolnak, amint élelmet keresnek, fiókáikat táplálják és verekednek egymással. Bámulatos, hogy a művész mekkora pontossággal és kifejező erővel tudta visszaadni a madarak mozdulatait.
Külön meg kell említenünk az úgynevezett „csontváz-serlegeket” - ezeken csontvázak figurái vannak kiverve. Az egyiken (állítólag) Görögország három nagy költőjének, Euripidésnek, Menandrosnak és Archilochosnak a csontvázai láthatók; az utóbbi egy lyra nevű hangszert tart csontkezében, Menandros pedig lobogó fáklyát és a sokszor megénekelt női maszkot. Egy másik serlegen Zénon botjával és tarisznyájával Epikurosra mutat, aki éppen délebédjének elkészítésével foglalkozik; Epikuros mellett egy kismalac körvonalait lehet felismerni.
A csontváz-serlegeken feliratok is vannak, melyek az élet hiábavalóságát hirdetik: „Ez hát az ember” - mondja egy koponyát tűnődve szemlélő hosszú csontváz. „Élvezet az élet célja” - kiált fel Epikuros. „Örülj az életnek, a holnap bizonytalan.” „Holnap már késő - ma éld világodat.” Ez az igénytelen filozófia, mely nem törte a fejét az élet értelmén, s a halál gondolatát csupán a gyönyörök élvezésének ösztönző stimulusául használta fel - ez a filozófia úgy látszik, akkoriban igen népszerű volt a római társadalom középrétegeiben. Trimalchio lakomáján is szerepel egy csontváz, s egy pompeji asztal lapján mozaikból összerakott halálfej látható.

Ezek után vizsgáljuk meg kissé részletesebben, hogy milyen gazdasági tevékenység folyt azon a birtokon, melynek a boscoreale-i villa rustica volt a központja. A birtokon csak ez az egy ház állott; a környéken sehol sem találtak más épületmaradványokat Mindjárt a villa falain túl kezdődtek a megművelt földek. A kiemelkedő dombhátakat mély barázdák váltogatták.
A mélyedésekben fák is nőttek; a hamuban megmaradt lenyomatokból meg lehet állapítani, hogy a nagy, vastag fák mellett kisebb, vékonyabb fácskák is tenyésztek. A ház előtt valószínűleg arbustum terült el, vagyis olyan szőlőskert, amelyben a szőlőt fára futtatták fel. Ilyen módon tehát a birtokot gazdája egyszerre háromféle célra használhatta: 1) fákat ültetett, amelyek tüzelőt, levéltakarmányt és sok esetben gyümölcsöt adtak (a szőlőt néha fügefákra futtatták fel); 2) szőlőt nevelt az arbutumban; 3) főzelékféléket és gabonát termesztett a külső földeken. Jegyezzük meg magunknak ezt a tényt.

Maga a villa jókora, 1014 négyzetméter területet foglalt el, mely nagyjából szabályos négyszög (csak a szérű meg a caldarium apszisa nyúlik ki belőle). Ennek az egész területnek jelentős részét - mint már mondottuk - merőben gazdasági rendeltetésű építmények foglalták el. Az alaprajzból határozottan meg lehet állapítani, hogy ennek a gazdaságnak legfőbb ága a szőlő-és bortermelés volt.
Az egyes gazdasági helyiségek arányainak összehasonlítása még jobban megerősíti ennek a megállapításnak a helyességét. A „borospince” alapterülete 192,4, a sajtoló helyiségeké összesen 102,1 négyzetméter. Ezzel szemben az olajütőé mindössze 53,6, a pajtáé, mely fölött a magtár volt, csupán 55,8, az istállóé pedig még 28 négyzetméternél is kevesebb. Ezeknek a gazdasági helyiségeknek a felsorolása és az arányaikra vonatkozó adatok egyben általános képet is rajzolnak az itáliai gazdaságról, amely a szőlőés bortermelésen kívül oliva olaj termeléssel, szántóföldi kultúrákkal és állattenyésztéssel foglalkozott. E gazdasági ágak fontossági sorrendjét az előző felsorolás rendje adja meg.

Milyen új vonásokat nyújt nekünk a boscoraeale-i gazdaság képe? Minden elsőéves történészhallgató el tudja mondani, hogy az ókori Itáliában az i. e. II. századtól fogva főleg szőlő-és olajtermeléssel foglalkoztak; s aki már kissé jártasabb az ókori történelemben, még hozzáfűzi: Campania elsősorban a szőlészetre és borászatra specializálta magát, s borai akkori viszonylatban világhírűek voltak. S mégis: a boscoreale-i villa leleteiből elénk tárult adatok (más birtokok régészeti leleteivel együtt) olyan végkövetkeztetésekre vezetnek, amelyek bizonyos fokig módosítják, kiigazítják az itáliai mezőgazdaságra és ezen belül a campaniai mezőgazdaságra vonatkozó eddigi nézeteiket (az i. e. II. századtól az i. sz. I. századig terjedő időszakról van szó).

A boscoreale-i majorság (és vele együtt a többi feltárt gazdaság) mindenekelőtt azt a régi, Mommsen által hirdetett nézetet cáfolja meg, mely szerint az ókori Itália nagybirtokosai abbahagyták a szántóföldi művelést, s részben a szó tágabb értelmében vett kertgazdálkodásra, részben a nagy méretekben űzött legeltető állattenyésztésre tértek át. A Pompeji mellett feltárt majorságok élesen rácáfolnak erre a nézetre, s ebben az irodalmi források is segítenek nekik: Cato, akinek talán több birtoka is volt Campaniában, és az öregebbik Plinius, aki saját tapasztalatából jól ismerte a campaniai gazdaságokat. Egy olyan vidéknek, mint Campania, egyetlen hatalmas szölőés gyümölcskertnek kellene lennie - mégis, lépten nyomon olyan adatokra bukkanunk, amelyek azt bizonyítják, hogy ott szántóföldi műveléssel is foglalkoztak.
Cato mindig szem előtt tartja a gabonatermesztést: művének több, mezőgazdasági szempontból kitűnően megírt fejezete éppen.,a gabonaföldekkel foglalkozik. Kétszáz évvel Cato után az öregebbik Plinius részletesen ismerteti agy, campaniai vetésforgó-rendszert. Természetrajzi művében számos elszórt megjegyzéseket találunk, amelyek a campaniai -szántóföldi kultúrák gazdagságát mutatják: árpát, kölest, búzát termesztenek ezen a vidéken; a campaniai köles híres finom, fehér színéről; a legjobb tönkölybúza-darát Campaniában állítják elő; földjein teremnek a legkiválóbb búzafajták is. Feltehető, hogy a boscoreale-i gazdaság sem csupán saját szükségletére termelt gabonát (a következőkben látni fogjuk, hogy cselédsége igen csekély számú volt). Mindenesetre meglehetősen nagy gabonakészletei lehettek a tulajdonosnak, ha 150 négyzetméter területű szérűre és majdnem 60 négyzetméter területű magtárra volt szüksége.

Látjuk tehát, hogy szántóföldi termelés a campaniai gazdaságnak elengedhetetlen és szerves részét alkotta. Ezek után úgy tűnik, hogy ezek a tények homlokegyenest ellenkeznek a régebbi tudósok nézetével, mely szerint Itália szántóföldjei kertekké és szőlőkké változtak. Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a látszatra összeférhetetlen két körülményt?
Először is gondoljunk arra, hogy a boscoreale-i villa arbustuma olyan földdarabon feküdt, amely - és ezt az ásatások eredményei világosan mutatják - vetésre volt előkészítve. Gondoljunk továbbá Cato De agricultura című művének 27. fejezetére, ahol a következőket olvassuk: „Kezdj hozzá a vetéshez: vessél vegyestakarmányt, bükkönyt, görög szénát, lencsét - ez lesz a marhák takarmánya. Az ugaron végezzél utóvetést; áss gödröket olajfáknak, szilfáknak, szölőtőkéknek és fügefáknak; ezeket akkor ültesd el, amikor a tönkölybúzát veted.” Erre a passzusra - tudomásunk szerint - nem figyeltek fel a történelmi szakirodalom művelői, pedig mezőgazdaság-történeti szempontból rendkívül nagy a fontossága. Cato szavai nyomán szinte megelevenedik előttünk az a folyamat, melynek során egy szántóföld olajfa-ligetté és arbustummá, változik át (szilfákat és fügefákat azért ültettek, hogy a szölőindák felkússzanak rájuk).
S vegyük hozzá mindehhez azt a tanácsot, amelyet ugyanez a Cato ad egy fiatal mezőgazdásznak: „A gazdának már fiatal korában el kell kezdenie birtoka beültetését. Az építkezéseket mindig jól meg kell fontolni előre, de az ültetés nem megfontolást, hanem cselekvést követel. Mikor elérted harminchatodik életévedet, akkor majd gondolhatsz építkezésre, ha már a birtokod be van ültetve.”

Itt nyilván arról beszél Cato, hogy a földeket kerti kultúrákkal kell beültetni; említettük már, hogy Catónak éppen Campania lebegett a szeme előtt. Ez a folyamat az i. e. II. század közepe táján ment végbe; száz évvel később Varro szónoki lelkesedéssel így kiált fel: „Hát nincs egész Itália teleültetve fákkal, úgyhogy egyetlen gyümölcsöskertnek tűnik?” S valóban, Itália ha nem is teljesen, de nagy részében „egyetlen nagy gyümölcsöskertté” változott. Ez a körülmény azonban nem zárta ki teljesen a szántóföldi kultúrák létezését, sőt az a helyzet állott elő, hogy a gyümölcsös is, a szántóföld is ugyanazon a földdarabon terült el.
Cato ezt nem mondja ki egészen világosan, de Columella művében számos passzus bizonyítja az ilyen kombinált kultúrák létezését. S mivel ezekről a szerző úgy beszél, mint természetes és magától értetődő dolgokról, nyilvánvaló, hogy a szántó és a kert, a szántó és a szőlő kombinálása akkoriban már régi hagyománynak számított. Kiváltképpen az olajfa-ligetet szokták két részre osztani: a terület egyik felét bevetették, a másik ugar maradt. A boscoreale-i birtokon is együtt találjuk a szőlőt meg a szántót, ez a körülmény - mint látjuk - egyáltalán nem áll ellentétben a latin szakírók utalásaival.

Rég elmúlt már az az idő, amikor Bücher nyomán az emberek lelkesen beszéltek az ókor oikos-gazdaságáról. Gummerus, aki figyelmesen áttanulmányozta az ókori szakirodalmat, a latin szakírók tanácsai közül a következőket tartja a leglényegesebbnek: fontos, hogy a birtok ne essék messze a szárazföldi vagy vízi utaktól; legyenek a közelében olyan helységek, ahol a tulajdonos eladhatja terményeit, s egyúttal meg vásárolhatja mindazt, amire gazdaságának szüksége van. Ma már senki sem állítja, hogy egy campaniai birtok zárt gazdasági egységet alkotott, mely minden szükségletét önállóan, a maga erejéből igyekezett kielégíteni. De a másik végtelenbe sem szabad esni, mint például Carrington, aki a campaniai majorságokkal foglalkozó tanulmányában (Journal of Roman Studies 21, 1931) arról beszél, hogy a nagybirtokosok egy-egy meghatározott gazdasági ágra igyekeztek specializálódni.
A boscoreale-i villa rustica esetében kétségkívül nagygazdasággal van dolguk, amelyben a campaniai gazdaságnak mind a négy ága képviselve volt, ha nem is egyforma arányban. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni annak a gazdasági analízisnek néhány pontját, amelyet Tenny Frank adott a boscoreale-i birtokról (An Economic History of Rome, Balti-more 1927).

Tanulmányában elmondja, hogy a birtok és Pompeji városa között szoros és kölcsönös kapcsolatok épültek ki; a birtok gazdája pompeji művészeket és vízvezeték-szakembereket foglalkoztatott, s a városban szerezte be a számára szükséges építőanyagokat, edényeket, gazdasági szerszámokat stb. Majd ezt írja:
„A birtokos egy-két fajta termék előállítására rendezkedett be, és nem aggódott amiatt, hogy vajon birtoka minden házi szükségletet ki tud-e elégíteni. A birtok fő feladata a bortermelés volt . . . Bizonyos mennyiségű olaj előállítása is szerepelt a gazdaság tervében . . . Az állattenyésztésnek csupán alárendelt szerep jutott, s a szénaszükségletnek nyilván jelentéktelennek kellett lennie. Tanulságos a szerkamrák vizsgálata. A balták, csákányok, kertészkések bősége, ugyanakkor a kaszák, kalapácsok, nyíróollók hiánya arra vall, hogy ez a gazdaság szűk keretek között mozgott. A kis malomból és a kemencéből következtetni lehet a házi szükségletre szánt gabonamennyiségre. Ez azonban nem erősíti meg azt a régi elképzelést, hogy egy ilyen házban a szövő-fonó rabnők egész serege élt volna. A Vezúv-környék talaja túlságosan is termékeny volt ahhoz, hogy legelőket hagyjanak meg rajta, a birtoknak valószínűleg nem volt saját gyapjúja, s a ruhákat készen vették.”

A rendelkezésünkre álló archeológiai adatok teljesen ellene mondanak annak az állításnak, hogy a boscoreale-i birtok gazdasági tevékenysége „szűk keretek között mozgott”. A kemence és a malom kis méretei csak a villa lakóinak alacsony számára, de nem a gabonakészlet csekély mennyiségére utalnak. A szérű meg a magtár nagysága ennek a nézetnek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Az állattenyésztés sem lehetett annyira jelentéktelen, ahogyan Tenny Frank állítja; a gazdaság leltárában, melyet Pasqui archeológus állított össze, többek között a következő szerszámok is szerepelnek: egy szalma és fűvágásra szolgáló nagy kasza (sértetlen állapotban maradt meg); több más kasza töredékei; olyan háromszögletű pengéjű ollók maradványai, amilyeneket ma is használnak birkanyíráshoz; egy épen maradt orsó, valamint több más orsó töredékes darabjai.
Annyi bizonyos, hogy ebben a villa rusticában nem dolgozott a fonóasszonyok népes serege (mint később látni fogjuk, különben is igen kevesen laktak benne); de azért itt is foglalkoztak gyapjúfonással. A birkatartáshoz nem kellett külön legelő; a juhok az ugaron legeltek, s azonkívül még lombbal meg borsfűvel (csombord) etették őket, melyet egyben zöldtrágyázásra is használtak. Cato a maga olajfa-ligetében száz juhot tartott, s gondoskodott arról, hogy az állatok lombtakarmányt kapjanak. Birkái ily módon alig kerültek neki valamibe, viszont gyapjú és tejhozamukkal jelentősen fokozták a birtok jövedelmezőségét. Ilyen körülmények között a birkatartásról való lemondás ellentmondott volna a józanésznek.

Hogy a boscoreale-i birtokon is volt juhnyáj, arról az istálló, gazdasági hasznosításának módjáról pedig a borsajtoló helyiségben talált sajátságos formájú eszköz tanúskodik. Ez két deszkalapból áll, melyek ellipszis formájúak (hosszanti tengelyük 80, kereszttengelyük 70 centiméter). A két deszkalapot 8 centiméter vastagságú, 66 centiméter hosszú farudacskákból álló rácsozat tartja össze.
A felső deszkalapon (vastagsága 8 centiméter) tizenöt lyuk van az ugyancsak tizenöt darab rudacska számára. Ily módon a felső lapot rá lehetett húzni a pálcikákra, s tetszés szerint feljebb vagy lejjebb lehetett csúsztatni rajtuk. Pasqui helyesen ismerte fel, hogy ezt a szerkezetet présnek használták, de használati módjának megítélésében úgy véljük, tévedett: szerinte ugyanis ezzel sajtolták ki „az oliva bogyók maradványaival megtöltött zsákokat”. Eltekintve attól, hogy forrásaink sehol sem említenek ilyen szokatlan eljárást, már magában véve a prés kicsiny mérete is megcáfolja ezt az elképzelést - hiszen a boscoreale-i gazdaság nagy mennyiségű bort és olajat termelt.

Bajos elképzelni, hogy az ilyen tágas, jól felszerelt bor és olajsajtolóval rendelkező birtokos még ezt a törpe prést is szükségesnek tartotta volna. S végül: az oliva bogyók maradványainak (amurca) végleges, utolsó kipréselése nagyon is értelmetlen dolog lett volna; az amurcát a gazdaságban sok mindenre fel lehetett még használni. Emellett a készülékből a kipréselt folyadék a rudacskák között minden bizonnyal kifolyt volna, úgyhogy az egészet valami nagyobb vödörbe vagy kádba kellett volna beállítani. Egyszóval nagyon valószínűtlen, hogy ezt a szerfölött kényelmetlen és tökéletlen munkamódszert alkalmazták. S fűzzük hozzá: még a legkisebb részletekre kiterjedő irodalmi források sem említenek ilyen szőlő vagy olajprést.

Volt azonban egy gazdasági ág, amelyben nagyon is hasznát lehetett venni egy ilyen típusú présnek - a sajtkészítésre gondolunk. Columellánál megtaláljuk a sajtkészítés leírását:
„A falusiak nem érik be azzal, hogy a savó magától lassan lecsurogjon. Mihelyt a túró kissé szilárdabb halmazállapotúvá válik, valami súlyt tesznek rá nehezéknek, amely aztán kinyomja belőle a savót. Amikor ez megvan, a túrót kiveszik a formából vagy kosárkából . . ., tisztára súrolt polcokra rakják . .., s ha erősen megszilárdult, még erősebben préselik.”

Columella nem említi ugyan a szóban forgó prést, de ennek a körülménynek jelen esetben nincs döntő jelentősége, mert az állattenyésztés és annak különféle ágai nem tartoznak Columella tulajdonképpeni szakterületéhez; az ilyen kérdésekkel nem foglalkozott beható részletességgel, s nem is értett hozzájuk annyira, mint például a borászathoz. Azonkívül az is elképzelhető, hogy a boscoreale-i prés helybeli, pompeji találmány lehetett.
Kézenfekvő dolog, hogy a sajtkészítésénél igen előnyös volt a használata: időt és munkát takarított meg, mert a sajtkészítő egyszerre több sajtot is préselhetett vele. A sajtok nem száradtak ki, mert mindvégig ott maradtak a belőlük kinyomott savó fölött; s a sajtkorongok ily módon lassanként egymás után éretté váltak. A konyhai tűzhely nagy mérete (1 négyzetméter), s általában az egész konyha nagysága (29 négyzetméter) kitűnően megfelelt egy tejgazdaság követelményeinek. Pincének jól fel lehetett használni a sajtolóhelyiségek forumai alatt levő üres, sötét és hűvös üregeket.

Hol tartották ezen a birtokon a birkákat, s mekkora lehetett a nyáj? Igaz, juhok csontvázai nem kerültek elő, de ez a körülmény nem bizonyít semmit. A Vezúv augusztus végén tört ki, 6 a birkák akkor természetesen nem az istállóban voltak, hanem a szabad ég alatt tanyáztak, talán elég messzire a háztól. A kérdést az istálló formája dönti el. Tágas helyiség volt (28 négyzetméter), s megfelelt a juhistállók akkori építési elveinek. Jó hosszúra építették, ajtaját pedig a hosszanti falba vágták; ily módon a betóduló birkák, melyeket a nyáj hátrább következő része az ajtóval szemközti fal felé nyomott, egyenletesen eloszolhattak az egész istállóban, s nem zsúfolódtak össze a helyiség egy kis részében.
A katasztrófa perceiben három ló, egy koca meg a malacai, továbbá számos tyúk és kiscsibe volt ebben az istállóban. A lovakat csak ideiglenesen kötötték ide be; ami pedig a sertéseket meg a tyúkokat illeti, ezek jól ellehettek a birkaistállóban. Ha leszámítjuk azt a négy négyzetméternyi területet, amelyet a sertésól meg a konyhai tűzifa foglalt el, a hátramaradó huszonnégy négyzetméter még mindig bőségesen elegendő férőhelyet biztosított legalább negyven birka számára. Ezek szerint tehát a boscoreale-i birtokon az ókori Itáliának valamennyi fő gazdasági ágát művelték; gazdája autarkiára törekedett (ez volt az antik gazdaság eszményképe), de a borászatnak jelentős szerepet biztosított.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960