logo

XX Aprilis AD

A Sarno-völgyi birtok

Vegyünk szemügyre még egy birtokot, azt, amelyik a Sarno völgyében volt, két kilométernyire Pompejitől. Vizsgálódásunkat kezdjük az udvarház alaprajzával. A ház főbejárata (A) az északi oldalon volt; a gazdasági épületek egy tágas udvar (B) körül helyezkedtek el, melynek egyszerű és kettős oszlopait téglából rakták. Falai csupaszok, sohasem voltak díszítve.
Az 1-es és a 2-es számú helyiség istálló; a, b, c itató vályúk; C és E körül helyezkedtek el a rabszolgák kamrái, a majororgazda szobája, a szerszámkamrák, a raktárak és a munkahelyiségek; C a sajtkészítő üzem, legalábbis erre enged következtetni a benne talált kétfülű bronzüst (átmérője 1,06 méter, magassága 32 centiméter); D egyesek szerint rabszolga-börtön lehetett, mert ugyanolyan kalodákat találtak benne, mint a pompeji gladiátor-iskolában.
A 14-15. számú helyiség pékség malommal és kemencével; a d és e lépcsők az emeletre vezettek, amely azonban teljesen elpusztult; E a cella vinaria, 28 a borsajtoló, köztük van egy pajta (27), ahol a 78. évben rengeteg gerendát halmoztak fel.

Ez az udvarház két szempontból is rendkívül érdekes: részint nagy kiterjedése, részint a szokástól eltérő alaprajza érdemel különösebb figyelmet. A főbejárat (A), melyet az egyik régészkutató szerint szekerek számára építettek, nem közvetlenül a nyitott udvarra vezetett (mint másutt általában), hanem egy porticusba.
A porticuson azonban nem lehetett egészen keresztülhajtani, mert egy itatónak használt óriási agyaghordó (b) állta el az utat. A nyitott udvar (B), mely igen nagy, körülbelül 280 négyzetméter területet foglal el, járművek számára nem volt hozzáférhető, mert minden oldalról. vaskerítés vette” körül (bár elég alacsony kerítés). Nyilván eleve úgy tervezték az egész udvarházat, hogy szekerek egyáltalán ne hajthassanak be. Ugyanis juhtenyésztő farmról van itt szó; a, főkapun (A) hajtották ki-be a juhnyájat, s a nyitott udvart téli karámnak vagy cserénynek használták.
Az itáliai birtokokon a gabonát meg a szalmát általában a ház emeletén raktározták el; ebben a majorságban a kívülről jövő szekerek közvetlenül a ház déli oldala elé hajthattak, ahol az e jelzésű megmaradt lépcső tanúsága szerint emeletnek kellett lennie. Ugyanez a lépcső vezetett fel a majorgazda lakásába; ily módon a vilitus egyrészt az egész udvart (istállót, karámot, munkahelyeket), másrészt a borsajtolót és a bortárolót is egyaránt szemmel tarthatta.

Az udvarba tehát nem lehetett szekerekkel behajtani. Már ez az elrendezés is mutatja, hogy nagy helyet és zavartalan körülményeket igénylő gazdasági ágról van szó. A tulajdonos minden olyasmit eltávolított az udvarról, ami az üzemet akadályozhatta volna. Azokat a helyiségeket, melyek elé szekereknek kellett beállniuk (a borsajtolót meg a faraktárul szolgáló pajtát) a kerítésen kívül rendezte be, s mintegy külön világot teremtett az udvaron. Melyik helyiség rejthette magában azt a különleges termelési ágat, amelynek érdekében az udvarházat így tervezték?

A 2-es számmal jelölt istálló igen nagy volt, 80 négyzetméter területet foglalt el. Az a 30 négyzetméter területű helyiség (1), mely összefüggött vele, szintén istálló volt, nem pedig portásszoba, ahogyan sokan gondolták. (Ugyan miért kellett volna a portásnak ülnie a kapunál, amelyen csak állatokat hajtottak be, s azonkívül miért kellett volna egy portás szobának ilyen tágasnak lennie?)
A 2-es számú istállóban lóés marhacsontokat találtak, ami azonban nem cáfolja meg azt a megállapítást, hogy az udvaron főleg juhokat tartottak. Láttuk, hogy a boscoreale-i villa juh istálójában is tartottak lovakat, amikor a birkák kint voltak a legelőkön. A 2-es számú helyiségben is nyilván csak ideiglenesen helyeztek el lovakat meg szarvasmarhákat; igazi birkaistálló volt, melyben legalább száz darabból álló nyáj fért el. (Nézzük meg az alaprajzát: éppen olyan keskeny és hosszú téglalap, mint a boscoreale-i juhistállóé. Columella is nyilván a juhtenyésztők számos nemzedékének tapasztalata alapján javasolta ezt a formát.) A juhnyáj kettős hasznot hajtott: tejéből túrót, sajtot készítettek, gyapjújából fonalat fontak.

A C a hozzá csatlakozó helyiségekkel együtt minden bizonnyal a sajtkészítés céljait szolgálta (ez a feltevés bizonyosra vehető). De ha így áll a dolog, akkor a D helyiség miért ne lehetett volna gyapjúfeldolgozó üzem? Egy olasz tudós szerint a D helyiség rabszolga-börtön volt, de ez meglehetősen valószínűtlenül hangzik; elképzelhetetlen, hogy egy praktikus, mindenben a maga hasznát kereső gazda ilyen nagy és ráadásul még el sem különített helyiséget szánjon börtönnek, s két-három rabszolgát itt zárjon kalodába. Az a körülmény, hogy itt bilincseket találtak, merő véletlen.
A kétféle juhtermék feldolgozását feltétlenül külön-külön kellett végezni: a tejtermékek kezelése nagyfokú tisztaságot követel, a gyapjúfeldolgozás pedig - legalábbis bizonyos fázisaiban - eléggé piszkos munka. Ezért a két rész közé telepítettek a sütödét, ahonnan a meleg az ajtón át beáramlott a D helyiségbe. (Azonkívül igen célszerűen a magtárat is e helyiség fölé építették; a gabona ily módon közvetlen a malom és sütöde közelében volt.) A C helyiséget szobák vették körül , amelyek részint a tejgazdasághoz tartoztak, részint a rabszolgák lakókamrái voltak (a tulajdonos bármelyiket felhasználhatta börtönnek). A D körüli helyiségekben nyersgyapjút meg kész gyapjúfonal-kötegeket tároltak. Ebben a majorságban mintegy harminc munkás dolgozott. Sok nő volt köztük. A rabszolgák lakókamráinak különböző nagysága talán azzal magyarázható, hogy a tulajdonos a rabszolgaházaspárokat a nagyobb szobákban, a többieket pedig a kisebb kamrákban helyezte el.

Hogyan keletkezett ez a gazdaság, s milyen fejlődésen ment át? Sajnos, az ásatási jelentés keveset beszél arról, hogy az átépítésnek milyen nyomait fedezték fel. Mindössze annyit tudunk, hogy a peristylum nyugati oldalát - mely nem ok nélkül egészen más, mint a többi három - később megtoldották. A peristylum eredetileg teljesen nyitott volt nyugat felé, és a fő kapubejárat valószínűleg azon a helyen állott, ahol később a 25-ös számmal jelölt szobát építették.
A peristylum egy részét a boros „pince” foglalta el, amint az más majorsági házakban is szokásos volt. Annyi azonban bizonyos, hogy az E nem kezdettől fogva szolgált ilyen célt; a pajtába való bejárás világosan bizonyítja ezt: a pajta ugyanis úgy épült, hogy előtte szabad térségnek kellett lennie. Ez a helyiség meg a bortároló hely nagyon útban volt egymásnak. Már önmagában véve az a körülmény is ésszerűtlen, hogy a pajta a bortároló és a borfejtő között állott; egy pajta, amelyben a gabonát védik az időjárás szeszélyeitől, nagyon jól megfér egy szőrű szomszédságában, de ha bortároló van mellette, abból csak kényelmetlenség származhat.
Ha a bortárolót mégis ezen a nem megfelelő helyen rendezték be, annak bizonyára nyomós oka volt - valószínűleg a borsajtoló közelsége. Eredetileg a bortároló szintén valahol a 28-as számú helyiség közelében lehetett. Valószínűleg - mint már említettük - a peristylum egy részét foglalta el; a bort nem volt nehéz csöveken át a sajtolóból odavezetni. A peristylum ekkor még nyugat felé teljesen nyitott volt; ezért annyira más a később épült nyugati oldala. Itt volt a főbejárat is. A későbbi bortároló helyén akkor még a szőrű állott, a szokásnak megfelelően közvetlenül a pajta mellett.
Mi késztette a tulajdonost arra, hogy majorságát ilyen sajátos formájúvá alakítsa át? Az ok világos, s futólag már említettük is; nemcsak azt akarta, hogy „juhgazdaságának” működését semmilyen zavaró körülmény ne akadályozza, hanem még ki is bővítette ezt a gazdaságot. Az utóbbi körülmény igen fontos a számunkra, mert beszédes tanúbizonyság arra, hogy e tájon a juhtenyésztés igen jól jövedelmezett, a gyapjúipar jelentékenyen fejlődött.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960