logo

XX Aprilis AD

A sírok

Ha a város kapuin kilépünk, úgy tűnik, hogy továbbra is utcákon járunk, csak nem az élők, hanem a halottak házai kőzött. Az ókorban nem elégedtek meg azzal, hogy a sírokat elkerítsék a lakónegyedektől, hanem rendszerint a városokon kívül temetkeztek. Rómában már a legkorábbi tőrvények megtiltották, hogy a város határán belül temessék el a halottakat. Ennek a tilalomnak részben egészségügyi, részben vallásos okai voltak. A tőrvényt tiszteletben tartva, a rómaiak természetesen azon voltak, hogy hozzátartozóik nyugvóhelye ne legyen túlságosan távol családjuktól.
A hozzátartozók kőtelessége volt ugyanis, hogy a sírnál a temetés évfordulóín, a halottak ünnepein és a végrendeletben elbírt más alkalmakkor összegyűljenek, áldozatokat mutassanak be, és ajándékokat helyezzenek el a síron, kegyes halotti lakomákat tartsanak. A sírok gondozásával együtt mindezt úgy tudták könnyen megvalósítani, ha a temetkezés elérhető közelségben történt.

A földtulajdonosok gyakran temetkeztek a családi birtokon, ahol a tőrvények nem szabályozták a síremlék helyének megválasztását. A városlakók a lehető legközelebbi helyen, tehát a falon kívül, rögtőn a kapuk előtt kerestek maguknak sírhelyet. A falakon túl kezdődtek a megművelt földparcellák, így a sírok számára csak a városhoz vezető országutak melletti keskeny sávban jutott hely. Az utakat szegélyező földcsík nem magántulajdon, hanem városi köztulajdon volt.
A városok lehetővé tették, hogy az útmenti sávból kis szakaszokat a családok sírjaik számára megvásároljanak. Előfordult, hogy élelmes vállalkozók nagyobb parcellákat vettek meg, azután sírhelyekre osztva haszonnal adták tovább. A sírok szaporodásával ugyanis a varoshoz közelebb fekvő helyek egyre értékesebbé váltak. Később az is szokássá vált, hogy a temetkezési vállalkozók - akik egyébként a temetési szertartások lebonyolítását is elvégezték - maguk építették és készen adták el a síremlékeket.
Nagy megtiszteltetésnek számított, ha a város érdemeket szerzett polgárainak sírhelyet ajándékozott. Az ilyen „díszsírhelyek” számára természetesen a legjobb parcellákat tartották fenn. Ha már az úthoz csatlakozó földsáv nagyobb távolságra betelt, akkor gyakran nyitottak második, sőt harmadik sort a további síroknak. Minthogy a sírhely birtoklása ennyire fontos kérdéssé vált, a római sírfeliratok gyakran pontosan megjelölik a sírhoz tartozó terület nagyságát, megadva az úttal párhuzamos és a rá merőleges határvonalak hosszát.

Az útmenti temetkezésnek azonban nemcsak gyakorlati okai voltak. Az említett családi sírkultusz léte is mutatja, milyen fontosnak tartották a halottak és az élők kapcsolatának fenntartását. E törekvésnek többféle oka volt. A rómaiak, mint a többi ókori nép, a halált nem tekintették teljes megsemmisülésnek. Nem voltak ugyan egyöntetű és dogmatikus túlvilágképzeteik, de valamilyen módon hittek a halottak továbbélésében.

romaikor_kep



A legősibb elképzelés szerint az eltemetett a sírban folytatja - habár erősen csökkent formában - életét. Ez a régi hit olyan szívós volt, hogy az ókor végéig a halottak mellé létszükségleti cikkeket tettek, s időnként étel és italáldozatokat mutattak be a sír főlőtt. Amikor az évfordulókon a sírnál lakomákat rendeztek, nemcsak a halott emlékezetét kívánták fenntartani, hanem úgy gondolták, hogy ezzel az elhunytat részessé teszik azokban az örömökben, amelyeket korábban élvezett.

Emelkedettebb formája volt az elköltözöttek életben tartásának az emlék ébrentartása: amíg az elhunyt emléke, neve, híre él, addig ő sem pusztul el egészen. Ezt szolgálta a pompás síremlék, a halott nevét, címeit és tetteit megörökítő sírfelirat, a tiszteletére rendezett ünnepségek, végül az a szokás, hogy a síremlékek mellett elhaladók köszöntötték az eltemetetteket. Egy üdvözlő mozdulat vagy szó, a sírra vetett marék föld vagy odatett apróság, bármely jelentéktelen gesztus, amit az élőktől kapott, a halott megmaradásának biztosítékává vált. Ezért kérik erre gyakran a sírfeliratok az arra járókat, ezért építettek olyan síremlékeket, amelyeken kényelmes pad, a naptól és esőtől védő fülke vagy szépen ápolt és árnyas díszkert hívogatta á vándorokat. Ha megpihentek, s hálával gondoltak eltemetett vendéglátójukra, vagy elolvasták sírfelíratót, máris hozzájárultak emlékének fenntartásához. Ezt a fajta halotti kultuszt pedig leginkább úgy lehetett biztosítani, ha a sir forgalmas helyen állt. A városkapuk előtti utaknál alkalmasabb temetkezési helyet tehát nem is lehetett elképzelni.

Pompeji sírjainak eddig csak kis töredékét tárták fel, de már most is bizonyosnak vehető, hogy minden városkapu előtt voltak temetők, s ezek a fontosabb útvonalak mentén nagy távolságra terjedtek. A ma ismert legjelentősebb sírcsoportok a herculaneumi, a nuceriai és a nolai kapu előtt terülnek el. Pompeji legrégebbi nevezetességei közé tartozik a „Porta di Ercοlanο”-nál fekvő „Sírok utcája”.
Már Goethét rabul ejtette a hely hangulata, midőn a festői romok között Marja papnő síremlékének félkörívű padjára telepedett, s az alkonyi csendben csodálta a varázslatos kilátást. Sem ő, sem a sok későbbi látogató nem gondolt arra, hogy ez a hely az ókorban egyáltalán nem volt csendesnek nevezhető. Temetői hangulat helyett itt a város legforgalmasabb útvonalának zaja uralkodott. Kocsik zörögtek, málhás álltok hajcsárjai kiabáltak, az utasok és vándorok a sírok között épített hosszú üzletsor előtt csoportosulva válogattak az árujukat kínáló boltosok készleteiben, vagy ki- és bejártak az útmenti fogadóba. Ez a ricsaj azonban akkor egyáltalán nem tűnt kegyeletsértőnek. Ellenkezőleg: a sírokat éppen azért építették ide, hogy az eleven élet áramlata vegye őket körül.

A „Strada dei Sepolcri” aránylag rövid feltárt szakasza már önmagában bő lehetőséget nyújt a római síremlékformák tanulmányozásához. Az itt és a többi kapuknál látható monumentális síremlékek kivétel nélkül a város római korszakából, többségűkben a császárkorból valók. Jelenlegi ismereteink alapján úgy látszik, hogy a samnis korban jóval kevesebb gondot és költséget fordítottak a temetkezésre, mint a colonia alapítása utáni időben.
A colonia megalapítása a temetők művészetében is döntő fordulatot jelentett. Az elföldelést a Rómában uralkodó égetéses temetkezés váltotta fel, s a hamvakat tartalmazó urnák főié pompás síremlékeket emeltek. Feltűnő a késő köztársasági és kora császárkori síremlékek igényessége és nagy változatossága. Egyetlen rövid útszakaszon a következő síremlékformákkal találkozunk: néhány sír fedetlen, elkerített körzetből áll, amelyben oltár és pad található a halotti áldozatok és lakomák számára.

Az előkelőek kőrében kedvelt volt még egy másik egyszerű megoldás, amelynél a síremléket egy félköríves kőpad alkotja, középső részén néha talapzattal, amelyen sírszobor állhatott. A hamvakat tartalmazó urnákat mindkét esetben az építmények alá temették. Néhány emlékműnél a hozzátartozók és az utasok számára felállított padokat vagy heverőket nagyobb, fedett fülkékben vagy négyszögletes kis épületekben helyezték el.
Máskor, mint az Istacidii család jelentékeny emlékművénél, az urnákat kis templomra emlékeztető szögletes sírkamrában állították fel, s ezen az alsó építményen még egy kerek oszlopcsarnokot emeltek, amelyben az elhunytak szobrai álltak. Voltak olyan síremlékek, amelyek kerek vagy négyszögletes építményekből álltak, de nem tartalmaztak belső helyiséget. Ezeket többnyire kőkorlátból épített négyszögletes kerítéssel vették körül.

A sírkerület falának sarkait gyakran díszítették csúcsos oszlopok. Egy időben a monumentális, oltár formájú emlékművek voltak a legkedveltebbek. A nagy oltárok magas talapzaton emelkedtek a sírkerület közepén. Az oltárokon sírfelirat, ornamentális vagy figurális domborművek láthatók. Az urnákat vagy egy belső kamrába, vagy az emlékmű alá rejtették. Az urnák legtöbbször egyszerű üvegedények voltak, amelyeket ólomtartályokba helyeztek.
Itt és a többi kapuknál feltárt temetőkben igen gyakori, hogy a síremlék mellett egészen igénytelen kis sírkövek jelzik a család rabszolgáinak temetési helyeit. E sírkövek formája igen érdekes: a négyszögletes sztélé tetején kerek rész jelzi a fejet. Néha, halottak esetében a fejrészt hátul hajfonatok domborművével egészítették ki; de az előoldal s az arc helye is teljesen sima, legfeljebb faragott felirata van.

Valószínű, hogy a legtöbb ilyen absztraktan antropomorf kis sztélén eredetileg festett felírat volt, de még így is megdöbbentő a különbség és az ellentét a pompás síremlékek és sírszobrok, valamint e jelentéktelen sírjelek kőzött. Mintha az arc nélküli fejek arra utalnának, hogy e halottak életükben nem rendelkeztek önálló személyiséggel és egyéniséggel. Ez a magyarázat egyáltalán nem légből kapott.
Tudjuk ugyanis, hogy az ókori világban a képmások felállítását szigorú szokásjog szabályozta. Köztéren és nyilvános helyen például csak állami engedéllyel vagy határozatból volt szabad kiemelkedő polgárok szobrait elhelyezni. A sírszobrok állítása természetesen a család joga volt. Láthatjuk azonban, hogy még a magánélet kőrében is csak a teljes jogú, szabad emberek alakját és arcát örökítették meg. Szolgáik csak arc nélküli árnyak maradtak.

Az újabban feltárt pompeji temetők közül különösen érdekes a Noceriai kapu előtt levő sírcsoport. Ezek a sírok részben a városfallal párhuzamosan futó útvonal mentén helyezkednek el. Egyrészt nagyobb épségük, másrészt másfajta típusuk teszi őket figyelemre méltóvá. Találunk itt magas bázisra emelt aediculákat (kis templom formájú fülkéket), bennük az elhunyt családtagok álló szobraival. Itt is előfordul a négyszögletes alsó sírkamrán emelkedő oszlopcsarnok, de ez nem kerek porticus, hanem oszlopkötegekből álló négy pillér, amely nyílván tetőzetet tartott.
A pillérek között sírszobrot kell elképzelnünk. Van azután henger alakú síremlék, de ez méretében és formájában már a nagy római kerek síremlékekre emlékeztet. Tetején valószínűleg nővényekkel beültetett földhalom emelkedett. Igen jellegzetesek azok a sírépületek, amelyek egy-egy család felszabadított rabszolgáinak több generáción át elegendő temetkezőhelyéül épültek. Boltozatos ajtó vezet a mélyebben fekvő sírkamrába, ahol az urnákat kis fülkékben állították fel. Az épület széles homlokzatán az elhunytak mellképszobrait (hermáit) tartalmazó fülkék sorai helyezkednek el. Néha a fülkékben is, többnyire pedig a síremlékek előtt és mellett a főidőn tucat számra találjuk a rabszolgák „arc nélküli” sírköveit.

Külön említést érdemel a „Porta del Vesuvio” előtt talált síremlék, amely C. Vestorius Priscus számára épült. Ez a sírkerületben emelt oltár típusához tartozik. Épített és vakolt kerítésének sarkalt csúcsos pillérek, az oltár magas emelvényének szélét homorú ívekkel összekötött bázisok díszítik. A sírkerületben helyet biztosítottak a halotti lakomák tartásához, sőt, hogy e lakomákat és felszerelésüket mintegy a halott számára állandósítsák, falfestményen örökítették meg az elhunyt ezüst asztali készletét.


Forrás: Castiglione László - Pompeji