logo

XXII Aprilis AD

Az utcák

Pompeji legtágasabb és „legelőkelőbb” útjának, az úgynevezett Mercurius útnak a szélessége nem éri el a 10 métert. A Stabiae út szélessége 8,46 méter és 6,83 méter között ingadozik; a Nola úté 8,66 méter és 6,30 méter, a Bőség útjáé 8,25 méter (a bazilikánál) és 7,09 méter (a keleti végén) között váltakozik. A leningrádi Eolsoj Proszpekt gyalogjárdája sok helyütt csak alig valamivel keskenyebb, mint ezek a pompeji utcák, pedig hát ezek voltak a legélénkebbek és legforgalmasabbak. Pompeji többi utcájának szélessége 3 és 6 méter között ingadozik. (8. ábra.)
De ne gondoljuk, hogy csak Pompejiben voltak keskenyek az utcák. Ostiának, ennek az igen népes városnak a fő útja hét méter széles volt, s a járdákkal együtt sem haladta meg a kilenc métert. Az „arany Rómában”, a világ fővárosában az utak átlagos szélessége mindössze 4,50-5 méter volt; A forumon át vezető Via Sacra - Róma egyik legforgalmasabb útja - 6,50 méter szélességgel dicsekedhetett.

Az utak keskenységének magyarázata az itáliai városok történelméből adódik: a7okban a távoli, kegyetlen időkben épültek, amikor az emberek mindenekelőtt arra törekedtek, hogy lakóhelyük biztonságos legyen. A városok erődök, s minden talpalatnyi földjük kincset ért. Egy-egy magas sziklafokra épült itáliai város hosszú évszázadokon át csak addig terjeszkedik, amíg a szikla területe engedi. Hosszú, hosszú ideig nem mer lefelé terjeszkedni, nem mer gyökeret verni a lejtőkön és a völgyben. Megmarad a természet nyújtotta védelem határai között, akörül vonja meg falait, s azon a területen belül próbálja elhelyezni tereit és templomait, útjait és házait. Pompeji terjeszkedését is a lávadomb platója szabta meg, s ezt a határt csak alapítása után több évszázaddal, a köztársaság korának végén merte átlépni. Széles sugárutakról szó sem lehetett - az értékes földdel takarékoskodni kellett, s a takarékosság elsősorban az utak keskenységében nyilvánult meg.
Persze, a régieknek nem volt szükségük olyan széles utakra, mint nekünk. Az ő korukban nem használtak olyan járműveket, melyek csak széles helyen férnek el. De azért, ha az ilyen szűk utcácskákban erős volt a forgalom, a szörnyű tumultusban életveszélyes lehetett a közlekedés, s bizonyára gyakran fordultak elő balesetek. Ezért nappal tilos volt minden jármű használata - fuvarozni csak éjszaka lehetett. Ily módon az utakat nappal kizárólag a gyalogosok használhatták, aminek következtében a forgalom veszélytelenné vált, s a közlekedési zavarok eshetősége erősen csökkent. Mivel akkoriban vagy gyalog jártak az emberek, vagy gyaloghintóban vitették magukat, a kocsiforgalomra vonatkozó tilalom senkit sem érintett kellemetlenül.

romaikor_kep



Pompeji útjai minden keskenységük ellenére is jól karban tartott utak voltak: majdnem mindegyiket kikövezték, és gyalogjáróval látták el. Ez az antik itáliai városok jellemző sajátossága. Az ásatások tanúsága szerint Itália városaiban már az i. e. VI. század folyamán gyalogjárókkal ellátott, kikövezett utcák voltak, sőt az úttestbe több helyütt magasabb köveket ágyaztak be, hogy azokon lépkedve át lehessen kelni az utca egyik oldaláról a másikra. Róma városában az i. e. II. század elején kezdték kikövezni az utcákat (174-ben kövezték ki a Capitolium lejtőjét).
Aletrium, ez a csöpp kis város i. e. 120-ban már kövezett utcákkal büszkélkedhetett. Puteoliban megtalálták egy kövezett út maradványait; az útburkolat Sulla idejéből való. Julius Caesar városrendezési törvénye általánosságban elrendelte, hogy az utcákat ki kell kövezni. Pompeji csak Sulla után kapott kövezett utcákat; a munkálatok pontos időpontját nem tudjuk. Az egyik gyalogjáró szélébe illesztve tufakőlapokat találtak (valószínűleg útjavítási munka folyt), s a lapokba két helyen a következő jelzés van bevésve: „Quintilis elsején.” Quintilis volt a római év ötödik hónapja, mert a rómaiak az évet március 1-től számították. I. e. 44-ben ezt a hónapot Julius Caesar tiszteletére júliusnak nevezték el; következésképpen Pompeji utcáit még Caesar előtt kövezték ki.

Pompeji útburkolatának anyagát lávából hasogatott, sokszögű lapocskák alkotják. A lapokat gondosan illesztették egymáshoz, s a legkisebb rést is kitöltötték kisebb kődarabokkal, vagy pedig vaséket vertek az üres helyre. A kövezett úttest mindkét oldalát 1-2 méter szélességű gyalogjárdák szegélyezték. Elég magasak voltak, néha majdnem 1 méterrel emelkedtek az úttest szintje fölé. Azért építették őket ilyen magasra, hogy a kiadós őszi és téli esőzések idején ne kerüljenek víz alá. S hogy a járókelőknek ne kelljen az elárasztott úttesten bokáig érő vízben gázolva átevickélniük, a következőképpen segítettek rajtuk: az úttesten keresztben nagy, lapos köveket helyeztek el, melyeknek teteje egy magasságban feküdt a járda szintjével (a kövek száma néha három, néha öt, a nagyon szűk utcácskákban csak egy). A kövek úgy voltak elhelyezve, hogy a járművek kerekei elférjenek közöttük.
A járdákat széles (30-40 centiméter), függőlegesen felállított tufa vagy mészkőtömbök szegélyezték; beljebb keményre döngölt föld következett, melyet néha egyszerűen csak homokkal szórtak fel, néha azonban téglával vagy kőlapocskákkal ki is köveztek. Sok gyalogjárda téglaporral kevert gipszcementből készült, s ebbe a masszába kövecskékből vagy színes márványszilánkokból összerakott különféle mintákat ágyaztak bele.

Ez a változatosság azzal magyarázható, hogy a kövezet és a gyalogjárdák karbantartása és kijavítása a polgárok közvetlen kötelessége volt: minden háztulajdonos felelősséggel tartozott a háza előtt levő útszakaszért. Ez a kötelezettség nem volt éppen könnyű teher, és a polgárok nem egyformán birkóztak meg vele: így hát érthető, hogy egy és ugyanazon utca kövezete bizonyos helyeken kifogástalan, másutt siralmasan fest.
A városi hatóságoknak joguk volt arra, hogy a hanyag polgárok költségére valamely vállalkozóval rendbe hozassák a rossz állapotban levő útszakaszt. Pompeji utcáinak állapotából ítélve azonban azt kell gondolnunk, hogy a városi tanács korántsem minden esetben gyakorolta ezt a jogát.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960