logo

XXII Aprilis AD

A vízellátás

Azon a megmerevedett lávadombon, melyen Pompeji épült, nem csörgedeztek sehol vidám források és patakok. Víz dolgában rosszul állt a város: az emberek kénytelenek voltak kutakat ásni és esővizet gyűjteni; majdnem minden házban építettek vízgyűjtő-ciszternát. Hogy a kútásás mekkora munkát jelentett Pompejiben, arról az alábbiakban ismertetett szerencsés lelet tanúskodik.
1928-ban, egy áprilisi napon néhány munkás a Vezúv-kapu mellett a szokásos tavaszi gyomlálással foglalatoskodott. Irtani kellett a füvet, mely szívós makacssággal minden évben kikel a kőlapok réseiben, ahová csak a napfény el tud hatolni. Gyomlálás közben egy helyütt hirtelen úgy érezték, hogy megbillen alattuk
a kőpadló. Eltávolították a kőlapokat, melyek félig elkorhadt fadeszkázaton nyugodtak, s felfedeztek egy földdel be nem tömődött kutat. Mélysége 38,25 méter, s a víz 3,50 méter magasan áll benne. Ha ezt a kutat kiemelhetnénk és a föld felszínére állíthatnánk, egy modern tizenkét emeletes ház tetejéig érne fel.

A „kútásás” kifejezés voltaképpen nem is illik a pompeji viszonyokra. Köves talajába nem ásták, hanem vájták a kutakat. Majdnem 40 méter mélyre áttörni a különböző kőzetekből álló talajrétegeket - ez bizony óriási erőfeszítést és fejlett technikai tudást követelt meg. Az 1928-ban felfedezett kút aknája egyébként két olyan lávarétegen halad keresztül, melyéket a Vezúv még a történelem előtti időkben okádott ki magából; az egyik réteg vastagsága 10,70 méter, a másiké 5,10 méter. Mindkettő olyan kemény lávakristályokból áll, hogy a kútakna falait nem lehetett szabályosan kifaragni.
A legutolsó lávaréteg alatt hamu-és lapilliréteg van (ez is egy történelem előtti vulkánkitörés nyoma), majd egy sárga tufa és egy szürke tufaréteg következik. A kút fúrói a kőzeteket pontosan függőleges irányban törték át (kivéve a lávarétegeket), a tufarétegekbe vágott szakasz széleit pedig még gondosan le is csiszolták. A kút aknája lefelé kissé szélesedik; átmérője a víztükörnél 2,50 méter, a föld felszínénél 2,07 méter.
A föld felszínétől számítva mintegy három méteren át kis mészkőtömbökkel van bélelve, melyek közt lávából és tufából faragott téglák is előfordulnak. Az egyik ilyen tufakövön olyan jelzést fedeztek fel, amely a városfalba épített tufaköveken is gyakran előfordul, a városfalnak abban a részében, mely az i. e. III. században épült. Valószínű tehát, hogy a szóban forgó kút is ugyanabból az időszakból való. Amikor még használták, természetesen káva vette körül, fölötte pedig kerek tető állott, mint egy másik hasonló kútnál, melyet a Hereulaneum-kapu közelében fedeztek fel.

Több kutat is találtak Pompejiben; egy részük magánkút volt, más részük nyilvános használatra készült. Valamennyi igen mély (a legsekélyebbikben is 21,75 méter hosszú akna nyúlik le a víztükörig), s mindegyiket szilárd kőzetekbe vágták. Az ilyen munkához tapasztalt kőfaragó kellett, aki mindenféle kőzettel el tudott bánni. De ez még nem volt elég: a város területének geológiai struktúráját is meglehetősen ismerni kellett, azonkívül a mérges gázok elleni védekezés módjaival is tisztában kellett lenniük, mert a vulkanikus talaj mélyében dolgozó emberekre ilyen veszedelmek is leselkedtek. S amellett nemegyszer fordult elő, hogy a súlyos és életveszélyes munka nem hozta meg a kívánt eredményt.

romaikor_kep



A pompeji kútvíz kémiai vizsgálata kimutatta, hogy bakteriológiailag tiszta, mosásra és öntözésre alkalmas, ellenben nem bír a jó ivóvíz tulajdonságaival. Túlságosan kemény, a kelleténél jóval nagyobb mennyiségben tartalmaz különféle sókat, savanykás az íze, és amellett kellemetlen szaga van. Az analízist elvégző kémikus szavai szerint „ezt a vizet az egészség károsodása nélkül csak alkalmilag szabad inni, amikor nincs más, mely kevésbé van telítve sókkal”. A pompejiek számára ennélfogva az esővíz aránylag jó ivóvíznek számított. De hát nyáron gyakran esik-e az eső Pompejiben?

A pompejiek belátták, hogy ha igazán jó ivóvízhez akarnak jutni, kénytelenek azt máshonnan a városukba vezetni. Rájöttek, hogy vízvezetékre van szükségük. Itália lakói nagymesterek voltak a vízvezeték-építés terén. Rómában i. e. 313-ban fektették le az első vízvezetéket; ma is üzemben van több olyan vízvezeték, melyet „még a római rabszolgák csináltak”.
Pozzuoli mai vízvezeték-hálózatának egy részét még a római köztársaság idejében fektették le.
Antium és Aletrium kicsiny városok voltak, de már az 1. e. II. században vízvezetéket építettek maguknak. Pompeji erősen elmaradt ebben a tekintetben: csak az i. e. I. században, talán Augustus korában készült el a vízvezetéke. Az ivóvizet messziről kellett vezetni, s a város anyagi eszközei nyilván nem tették lehetővé egy ilyen hatalmas közmű önálló létesítését. Amikor azonban megkezdődött annak a nagyszabású vízvezetéknek az építése, amely Nolától keletre mintegy 20 kilométerre (Abellinum, a mai Avellino városka közelében) kezdődik, s amelynek a tervek szerint a Vezúvot északról megkerülve, Nápoly, Puteoli (Pozzuoli) felé, majd onnan tovább nyugati irányban kellett haladnia - akkor a pompejiek is megragadták a kínálkozó alkalmat, s a nagy vízvezetékből egy mellékágat vezettek a városukba. A vízvezeték valahol a Vezúv-kapu környékén érte el a várost; ezt a pontot, valamint a pompeji vízhálózat fő csatornáinak elhelyezkedését még nem sikerült megállapítani.

Pompeji vízvezeték-rendszeréből eddig csak részletek és töredékek kerültek napvilágra, de ezek alapján is eléggé pontos képet rajzolhatunk magunknak róla. Mivel a víz hosszú utat tett meg a vízvezeték csatornáiban és csöveiben, fontos követelmény volt, hogy használat előtt egy ideig nyugalmi állapotban maradjon, leülepedjék, megtisztuljon. Erre a célra a városban vízelosztó tornyokat építettek, melyek nemcsak a mai értelemben vett „víztornyok”, hanem egyúttal szűrőállomások is voltak. A rómaiak castellának, azaz „erődöcskéknek” nevezték ezeket a tornyokat, nyilván azért, mert a magányosan álló, minden oldalról zárt építmények apró várakhoz hasonlítottak. Számos városban megmaradtak az ilyen víztornyok romjai, többek között Rómában, ahol pompás kivitelben készültek, továbbá Puteoliban és Nemausus-ban (a mai dél-franciaországi Nimes-ben).
Pompejiben 1902-ben tártak fel a Vezúv-kapu közelében egy ilyen „váracskát”. Az előtte levő kövezet igen rossz állapotban volt, mintha felszaggatták volna. Magában a toronyban semmiféle fémalkatrészt, még fémcsöveket sem találtak. A régészek egy ideig azon a véleményen voltak, hogy a tornyot valamikor kirabolták. Az újabb ásatások során azonban más következtetésre jutottak: valószínűleg éppen nagyszabású javítási munkálatok folytak itt, amikor a katasztrófa bekövetkezett. A torony olyan állapotban van, hogy korábbi működését igen jól el tudjuk képzelni.

Az aránylag kicsiny, négyszögletes épületet körülbelül Augustus idején emelték. Belsejében a padlózaton egy kör rajza látszik, afölött emelkedik a kupola formájú tető (a kupola legmagasabb pontja 4 méter távolságban van a padlózattól). A helyiségbe két keskeny ablaknyíláson szűrődött be a gyér világosság; a nyitott ajtón is behatolt némi fény. Ha valamely látogató belépett ezen az ajtón, egy alacsony (40 centiméteres) falkerítés előtt találta magát, mely a víztartályt vette körül. Az utóbbinak háromszög formája volt, de a háromszög alapját nem egyenes, hanem ívszerűen hajlott vonal képezte.
A vízvezeték csatornájából a tartályba kerülő víz először egy kis lépcsőn folyt le (a), majd eloszlott a tartályban, mely két helyen ólomlapokból álló válaszfallal volt ellátva (b, b); az első válaszfal vastagsága 34 centiméter, a másodiké 25 centiméter. Egy méter távolságra álltak egymástól, s mindegyik ólomfal sűrűn át volt lyuggatva. Ezek az ólomlapok végezték el a szűrés munkáját: visszatartották az iszapot meg a különféle szennyrészecskéket, melyeket a víz hosszú útja közben felszedett magába.

A már megszűrt víztömeg a csövekbe került, melyek a város különböző részei felé irányították. Erre a célra két vízfogót (c, cl) szereltek fel, melyek nyelükkel függőlegesen lefelé tartott baltákra emlékeztettek; ezek segítségével több ágra osztották az áramló vizet. Ezek a vízelosztó szerkezetek a víztartály alsó, körszelet formájú részét három részre osztották (d, d”, d”); a két szélsőből (d, d”) a víz szélesen ömlött alá egy kis lépcsőn keresztül, bekerült egy szűk folyosóba, onnan pedig két kis lépcsőn át az e és e” jelzésű csövekbe folyt. A középső ágyból (d”) vékony sugárban ömlött végig egy enyhén lejtős talapzatfélén, majd egy kis lépcsőn, onnan pedig lefolyt a harmadik csőbe (e”). Csak az 1928-as ásatások során vált világossá, hogy a torony a városi vízvezetékhálózat rendszerébe tartozott.
A Vettiusok utcája felé egy föld alatti folyosó ágazott el tőle, melyben csővezeték volt lefektetve. Nem sokkal a város pusztulása előtt kiemelték a csöveket, és a föld alatti folyosót jelentősen elmélyítették (45 centiméterről 1,90 méterre; a szélessége 90 centiméter). Egy másik ilyen földalatti csővezetéket is terveztek a Stabiae út irányában. A toronytól nem messze, ahol az új vízvezetékcsövek lefektetése céljából felszedték a gyalogjárdát, két szokványos típusú római csődarab került napvilágra (az egyik 1,53 méter, a másik 3,12 méter hosszú). A csöveket a következő módon állították elő: egy-egy ólomlemezt csővé hajlítottak össze, s az összeérő széleket egybeforrasztották. Az így keletkezett cső keresztmetszete tojásdad alakú, s az összeforrasztott szélek mentén kis tömör dudorodás fut végig.

Az egész vízvezetéket ilyen kis csövekből illesztették össze. A csövek végeit egymáshoz forrasztották, s a nagyobb tartósság kedvéért rendszerint egy-egy vastag ólomgyűrűt is húztak a forrasztási helyekre. A megtalált csövek meglehetősen vastagok (belső átmérőjük keresztben mérve 16 cm, felülről lefelé mérve 22 cm, a falvastagság pedig 2 cm); ebből arra lehet következtetni, hogy ez fővezeték volt, s erős nyomást kellett kibírnia. Ezekből a csövekből kisebb mellékcsövek ágaztak ki. A megtalált csövek egyikéből is kiágazik egy kisebb átmérőjű mellékcső; irányából ítélve a közeli ványolóműhelybe vezette a vizet. A nagy csöveken feliratok láthatók. Az egyik oldalon rendszerint a csöveket gyártó műhely tulajdonosának a neve állott, vagy pedig azé a tisztviselőé, aki felügyelt a munkák menetére. A másik oldalba bélyegzőt nyomtak, mely igazolta, hogy a cső a nyilvános vízvezeték tartozéka: „Pompeji lakosságának nyilvános használatára.”
Mielőtt a vizet a városi gyűjtőmedencékbe és a magánházakba vezették, előbb felemelték, hogy csökkentsék a csövek belső falára nehezedő nyomást. A városban mindenfelé, de főleg az útkereszteződéseknél 6 méter magas, karcsú oszloppillérek álltak (alapzatuk területe 1-1,50 négyzetméter), melyeket téglából építettek, és bevakolták (a 8. ábrán látható egy ilyen pillér). Egyik oldalukon mély barázdát vágtak, s ebben tartós, 15 centiméter átmérőjű ólomcsövet helyeztek el. A víz ebben az ólomcsőben emelkedett fel a vezetékből az oszloppillér tetején álló ólomtartályba, s csak onnan indult útjára több kisebb csövön keresztül a város különböző részei felé (az egyik pilléren meglehetősen sok ilyen cső maradt meg). Hasonló vízvezeték-oszlopokat lehet látni még ma is Palermóban (ide az arabok hozták be), valamint Konstantinápolyban és sok más régi mohamedán városban.

A vizet természetesen mindenekelőtt a városi gyűjtőmedencékbe vezették; ezek vették át a régi kutak szerepét. Az egész városban mindenfelé építettek ilyen medencéket, kiváltképpen az útkereszteződéseknél. Az alacsony (50 centiméter), de tágas, négyszögletes medencék négy nagy lávakőtömbből állnak, és sarkaikat felül vaskampók tartják össze. Az egyik keskenyebb falra kisebb négyszögletes lávatömböt állítottak, s közepét átfúrták a vízvezetékcső számára. A csőből kiszökő vízsugár a medencébe csorgott, s ha azt már megtöltötte, akkor a medence szemközti párkányába vágott nyíláson át kifolyt az utcára.

romaikor_kep



Az egész városban egyformák voltak ezek a vízmedencék, még anyaguk is majdnem mindig ugyanaz. A lávakő helyett csak elvétve fordul elő tufa, és csupán egyetlen medence falai vannak márványlapokból összeillesztve; ez utóbbit a Tengeri-kapu mellett tárták fel. Úgy tűnik, mintha a pompejiek azzal akarták volna kárpótolni magukat vízmedencéik egyformaságáért, hogy a kútfőket változatosnál változatosabb domborművű faragványokkal díszítették. Minden egyes medencének ily módon megvolt a maga faragott címere. Az egyiken, mely egy élelmiszeres bolt mellett állott, csőrében nyulat tartó sas volt kifaragva; a vízsugár a nyúl szájából szökellt elő.
Nincs kizárva, hogy a dombormű ötletét a közeli bolt tulajdonosnője eszelte ki; talán ily módon akarta felhívni a járókelők figyelmét üzletére, melyben nyulat is árult. A legkülönfélébb figurákat lehet felfedezni a pompeji vízmedencék kútfőin: van köztük bikafej, Mercuriusl° felsőtestét ábrázoló dombormű, Meduza-fő, szunyókáló Silenus stb. stb. Fejlett művészi érzékre vall a város egyetlen márványmedencéjét díszítő dombormű: jókora kakast ábrázol, mely vad rohangálása közben feldöntött egy korsót - s a felborult edényből ömlik a víz (az igazi víz). Mellesleg megjegyezve, ennek a márványkútnak a peremét - a vízsugártól jobbra és balra - erősen lekoptatta a rátámaszkodó számtalan kéz, s a korsószájra formált csurgó is megkopott a szomjas járókelők rátapasztott ajkaitól.
De nemcsak a közkutakban volt elegendő víz; jutott bőven a magánházakba is. A vízvezeték megépítésével Pompeji egy csapásra gazdag lett vízben, s minden viszonylag jómódú háznak megvolt a maga külön vízvezetéke, mely nemcsak a legfontosabb szükségleteket elégítette ki, hanem a pompeji ház peristylumának nélkülözhetetlen tartozékát, a szökőkutat is üzemben tartotta. Pedig a szökőkutak meglehetősen sok vizet igényeltek: az „Ezüstlakodalom” nevű házban például hét, a Vettiusok házában pedig tizenhat sugarú szökőkút működött.


Pompeji igen eleven, nyüzsgő és déli szokás szerint zajos kis városka volt. Estefelé az utcák lármája lassanként elült ugyan, de ugyanakkor megélénkültek azok a hangok és neszek, melyeket a nappali zaj elnyomott. Egyre erősebbé váltak, végül betöltötték az egész várost: a figyelmes fül meg tudta különböztetni az egyes hangokat, melyek valóságos szimfóniává folytak össze. Ilyenkor jól lehetett hallani a víz csobogását, amint halk morajjal ömlött az utcai medencékbe, csacsogva tört elő a szökőkutak csöveiből, s lágy nesszel hullatta permetesőjét a földre.
A déli vidékeken a csatornázás abból a szempontból is fontos, hogy elvezesse az esővizet, mely gyakran járhatatlan folyókká változtatja az utcákat. Ezért az ókori Itália sok városában nemcsak vízvezeték, hanem csatornahálózat is volt, még az olyan eldugott kis fészekben is, mint például Atina. Pompejit valószínűleg nem sokkal a római kolónia alapítása után csatornázták. Sajnos, mind a mai napig nem sikerült pontosan megállapítani a pompeji csatornarendszer elhelyezkedését. Csak sejteni lehet, hogy itt is olyan volt a csatornarendszer, mint másutt: a főcsatornához más utcákból és magánházakból kivezető mellékcsatornák csatlakoztak. A háztulajdonosok a maguk kanálisait azért ásták, hogy azok elvigyék a szemetet és a hulladékot. Ez azonban nem volt mindig szükséges, mert Pompejiben az árnyékszékek jelentős része nem,függött össze a csatornahálózattal, hanem egyszerű pöcegödör-szisztémával készült.

A szennyvíz-csatornák rendszerint a gyalogjárda alatt húzódtak. Az esővizet föld alatti lefolyókon vezették el, melyek ma is használatban vannak Pompejiben. Ezek a forumtól ágaznak széjjel különböző irányokban, az esővizet kiviszik a város határán túlra; a vizet a föld alá vezető félkör alakú ívnyílások fogják fel.
A csatornahálózattal szorosan összefüggnek a nyilvános illemhelyek, melyek nélkül az ókori Itália városai el sem képzelhetők. Pompejiben több nyilvános illemhely volt: minden közfürdőben, a színházban, a Nola úton stb. A forumon levő elég jó állapotban megmaradt.

Nem olyan hivalkodó pompájú, mint a római illemhelyek vagy az észak-afrikai Timgad (az ókorban Thamugadi) forumán talált hasonló létesítmény; ezek karosszék-formára kiképzett márvány ülőkékkel vannak ellátva, s domborművekkel meg szobrokkal büszkélkednek. A pompeji forumon álló illemhely nagy, négyszögletes helyiség, hosszanti falai mentén körülbelül 2 méter mély vizesárok húzódik, s e vízcsatorna fölött sorakoznak az ülőkék. Az ürüléket az állandóan folyó víz sodra távolította el. Még ennél is higiénikusabb volt a Stabiae-fürdők férfi-illemhelye: az egyszerre négy csőből folyóvíz erős sodra azonnal elhordott minden szennyet a lefolyó csatornába.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960