logo

XX Aprilis AD

A forum .

Az antik forum - vagyis a városi főtér - nemcsak Rómában, hanem egész Itáliában, sőt a provinciákban is a város szíve, központja volt, s életének egész sokoldalúsága itt mutatkozott meg a legteljesebben. A forumon összpontosult a városi kormányzat: itt tartotta üléseit a tanács, itt választották a tisztviselőket, akik itt tették le hivatali esküjüket, s a szónoki emelvényről itt közölték hivatali mondanivalójukat a lakossággal. Ha hűségesen szolgálták városukat, innen kísérték őket utolsó útjukra; a ravataluk fölött tartott gyászbeszédek ugyanazon a helyen hangzottak el, mely életükben tevékenységük legfontosabb színtere volt.
A forumon gyűlt össze az egész város, ha ünnepnap köszöntött be: a papság itt mutatta be az ünnepi áldozatokat az egész közösség nevében; a legfőbb tisztviselők itt vendégelték meg a népet, s adattak elő szórakoztatására látványos játékokat. Hétköznap pedig kora reggeltől napnyugtáig nyüzsgő piactér volt a forum, ahol a legkülönfélébb árucikkek cseréltek gazdát. Egész napon áthullámzott itt a sok ember, kereskedők, vásárlók és ráérő kíváncsiak tömege; alkudoztak, üzleteket kötöttek, kereskedelmi megállapodásokat létesítettek. Itt tárgyalta a bíróság a peres ügyeket, itt szövődtek a szerelmi regények, ide jártak találkára a szerelmespárok, s az összeverődött barátok csevegéséből gyakran itt kelt ki valamilyen politikai rémhír, amelynek - a Macedoniát meghódító Aemilius Paullus csípős megjegyzése szerint - „soha sincsen apja”.

Az itáliai város foruma nem közönséges tér, hanem olyan építészeti formaegység, mely a városi közösség legkülönfélébb igényeihez igazodott. A forumnak olyannak kellett lennie, hogy az egész város örüljön neki, gyönyörködjék benne, hogy mindenki jól érezze magát ott, s úgy menjen a forumra, mint aki saját házába megy. A forum legyen magasztos, de ugyanakkor szép és kedélyes.
Persze, a „kedélyesség” fogalma minálunk nem fér össze egy nyílt térség képzetével; a modern piactér sürgő-forgó, tolongó tömegéhez vagy a leningrádi Palota-tér szigorú pompájához a lehető legkevésbé illik a „kedélyes” szó. De az antik városok forumai kedélyesek voltak, már csak azért is, mert nem foglaltak el igen nagy területet. Vitruvius ezt mondja:
„A forum nagysága legyen összhangban a lakosok számával: a tér ne legyen túlságosan kicsiny gyakorlati céljára, de olyan nagy se legyen, hogy az emberek mintegy elvesszenek rajta s kihalt pusztaságban érezzék magukat.”

Vitruvius szavai az ókori építészek hosszú évszázados tapasztalatának bölcsességét foglalják össze. A köztársaság végén még a római forum is csak 160 méter hosszú és 50-80 méter széles területet foglalt el, és a császárkori forumok közül a legpompásabb, Trajanus” foruma is mindössze 116 méter hosszú és 95 méter széles. A szerény arányok persze önmagukban véve még nem tették kedélyessé a forumot.
A görögök finom művészi érzékkel világosan és tisztán körülhatárolt formákra törekedtek, s felismerték, hogy tereiket kifejező módon mintegy ki kell emelniük a környezetből. Itáliai tanítványaik jól megtanulták tőlük a görög városépítésnek ezt a szabályát. Forumaikat oszlopcsarnokokkal szegélyezték, melyek rendszerint emeletesek; ezek mögött a tér körül pompás templomokat és büszke épületeket emeltek, melyek a municipiális, az üzleti és a vallásos élet szükségleteit szolgálták. S ugyanakkor a körbefutó oszlopcsarnokok bizonyos megfoghatatlan, de érezhető módon hasonlóvá tették a teret az itáliai lakóház legkedélyesebb részéhez - a peristylumhoz, s modern kifejezéssel élve: az egész város sajátszerű vendégszobájává varázsolták a forumot.

Pompeji forumának történetét nem lehet különválasztani a város történetétől. Foruma a Forum út és a Bőség út kereszteződésénél terül el; a legrégibb időben ez volt a település centruma, s későbbi kissé félreeső helyzetének oka az, hogy a város kelet felé terjeszkedett. A legutóbbi évek ásatásai során bebizonyosodott, hogy a legrégebbi időszakban a forumnem volt egészen azonos azzal, amelyet mi ismerünk, hanem ahhoz képest kissé ferdén feküdt. Eredetileg közönséges piactér volt, ahol vásári napokon összecsődült a környék lakossága, hogy eladja terményeit s megvegye a számára szükséges városi árucikkeket. Nyáron poros volt, esős időben sáros; a körülötte emelkedő szabálytalan épületsorok közt igen sivár és formátlan külseje lehetett.
Hosszú ideig tartott, mire a Pompejiben letelepedett szegény hegyi lakók szükségét érezték annak, hogy szétfolyó körvonalú, szennyes piacterüket a görög agorák mintájára átalakítsák, meg aztán eléggé gazdagok lettek ahhoz, hogy tervüket végre is hajtsák. Körülbelül az i. e. II. század közepén a tér északi oldalán templomot emeltek Jupiter tiszteletére; majd újonnan készített tervek szerint emeletes oszlopcsarnokokkal (porticus) vették körül a forumot. Az utóbbiakat egy feliratos emlék tanúsága szerint Vibius Popidus, egy régi és előkelő pompeji család tagja emeltette quaestori hivatalának idején.

romaikor_kep



A déli oldal egyik porticusából ma is megvan néhány oszlop az úgynevezett epistylummal együtt. Szürke nuceriai tufából vannak faragva (az i. e. II. században Pompeji kedvelt építőanyaga volt a tufa), nem nagyon magasak (magasságuk csupán ötszöröse az átmérőjüknek), szigorú, egyszerű dór stílusban készültek, s alsó harmaduk kissé szélesebb. Az imént említett Vitruvius így magyarázza ennek a megvastagodásnak az értelmét: a teherbírás megköveteli, hogy az alsóbb részek szilárdabbak legyenek a felsőknél; azonkívül utánozni kell a növényeket, mert nincs olyan élő fa, melynek törzse a gyökérzet felé ne vastagodna.
Az oszlopok alsó részén a recézet bordái még csak alig látszanak (az ilyen forma védte az oszlopot a sérülésektől, mert egy majdnem sima, kerek felületről nem olyan könnyű leverni egy darabot); de az első harmad magasságától kezdve a barázdák már szabályosak. Ezek a rovátkolt barázdák (kanellurák) gazdagabbá és változatosabbá teszik az oszlopokra eső fény játékát. Az oszlopfők meglehetősen egyszerűek. Az epistylumok eléggé alacsonyak: a felület egyhangúságát csak a metopák, a triglifek és a „csöppek” váltakozása szakítja meg.

Figyelemre méltó a porticus építésmódja: mivel a tufa nem valami tartós anyag, s az alsó oszlopsornak mégis tartania kellett a felsőt, az építőmester az ősi itáliai szokáshoz híven az oszlopokat előbb erős fagerendákkal kötötte össze, s csak aztán helyezte rájuk a nem nagy tufalemezekből összeállított epistylumot. A felső emeletből csak jelentéktelen töredékek maradtak ránk; meg lehet állapítani belőlük, hogy a felső sor ión oszlopai kisebbek és karcsúbbak voltak, mint a földszint dór oszlopai. Vitruvius is azt tanácsolja, hogy a felső oszlopok negyedrésszel kisebbek legyenek az alsóknál.

A régi samnit Pompeji forumát olyan emberek alakították ki, akiknek jó művészeti iskolázottságuk volt, s ízlésüket a görög építészet remekműveinek tanulmányozása csiszolta. A forumot övező porticusok nyugodt szépsége gyönyörködtette a szemet, s a minden részletében jól átgondolt célszerűség érvényre juttatása megnyerően hatott a figyelmes szemlélőre. Az éles délvidéki napfényt kellemesen tompította a szigorúan egyszerű stílusban emelt oszlopok lágyszürke tónusa; ugyanakkor az epistylum vörös metopái, a triglifek, a „csöppek”, a világos színűre festett összekötő gerendák jólesően élénkítették e tagadhatatlanul szigorú formákat.
A forumot nagy tufalapokkal kövezték ki. Északi oldalán állt az egész teret uraló Jupiter-templom, mely etruszk-itáliai mintára épült; az istenszobrot magában foglaló szentélyből és egy előcsarnokból állt, tetőzete pedig négy fapillérre támaszkodott.

Pompeji samnit időszakából nem maradtak ránk olyan adatok, melyek alapján rekonstruálni tudnánk, hogy béke idején milyen események zajlottak le ezen a forumon. Azt azonban minden különösebb fantázia nélkül el tudjuk képzelni, hogy a város függetlenségének utolsó szakaszában, a szövetséges háború idején mi minden történhetett itt.
Pompeji forumán szenvedélyesen és jogos felháborodással bírálták azt a kegyetlen és önző politikát, melyet Róma folytatott itáliai „szövetségeseivel” szemben; keserűen emlegették a büntetlenül garázdálkodó római hivatalnokok önkényét; lángoló szónoklatokkal emlékeztették a népet arra az időre, amikor még valóban szabad volt Pompeji és egész Itália; gyújtó szavakkal buzdították a lakosságot, hogy szerezze vissza elrabolt szabadságát, s ne riadjon vissza semmilyen áldozattól és erőfeszítéstől; itt határozták el, hogy élethalálharcot vívnak a rettentő Sulla ellen; a védelem vezetői itt tájékoztatták a népet a háború menetéről; a tömeg itt áldotta meg hős fiait, itt imádkozott értük és a közösségért. És aztán itt közölték a legyőzött várossal a győztes akaratát, mely véget vetett szabadságának; itt olvasták fel azoknak a nevét, akiknek száműzetés, halál vagy vagyonelkobzás lett a sorsuk. A szabad Pompeji vége egyúttal régi forumának a végét is jelentette. Ez a forum sok tekintetben nem illett már az új rendhez, nem felelt meg az új ízlésnek.

Az új letelepülők, a római eszmék hordozói, akikre az a feladat várt, hogy az őslakosságot római szellemben neveljék; legelőször is a forumon álló templomot alakították át. Azt akarták, hogy a római Capitolium kicsinyített mása, a capitoliumi szentháromság - Jupiter, Juno és Minerva - szentélye legyen. A Jupiter-szobrot őrző helyiséget kibővítették, és kettős oszlopsorral díszítették; az előcsarnokot pedig hat karcsú korinthusi oszloppal támasztották meg. Említettük már, hogy az új telepeseket valóságos építkezési láz fogta el. Buzgalmuk kettős vágyból fakadt: egyrészt széppé akarták varázsolni új hazájukat a maguk ízlése szerint, másrészt igyekeztek megnyerni a régi lakosság vonzalmát és jóindulatát.
A Vibius quaestor építette oszlopcsarnokok akkor már meglehetősen omlatag állapotban voltak, s nagyon is megértek a renoválásra. Amellett nem is tetszettek a város új gazdáinak: gyenge, nem tartós anyag, unalmas szürke szín, kicsinyes aprólékosság az egyes részletek kidolgozásában - nem, ez nem az ő ízlésüknek való. Elhatározták az oszlopcsarnokok átépítését; a terv kivitelére a császárkor legelején került sor. A déli oldalon meghagyták ugyan a régi oszlopokat, de a nyugati oldalon állókat lerombolták, és újakat emeltek a helyükbe. Ritkán találni olyan példát, amely annyira szemléletesen mutatná meg a művészi ízlések és a művészi igények különbözőségét, mint ezeknek az oszlopcsarnokoknak az átépítése. A római építtetőknek sok volt a pénzük, de kevés az ízlésük.

Hallani sem akartak a kevésbé időtálló tufáról, és a sokkalta tartósabb, jóval drágább fehér travertint választották építőanyagul. Az új oszlopok vaskosak, erősek voltak, szintén dór stílusban készültek, .de bordázat nélkül, az oszlopfők nehézkesnek, otrombáknak hatottak; s az egész oszlopsor vakító, hideg, egy hangú fényben csillogott; ugyancsak travertinből faragott, nehéz, vaskos gerendázat nyugodott rajuk, triglifek és metopák nélkül. Az új oszlopcsarnok kétségkívül sokkal tartósabb és szilárdabb volt a réginél, de ugyanakkor sokkal durvább művészi ízlésről tanúskodott.
A császárkori Pompeji forumát eléggé pontosan el lehet képzelni. Alaprajza hosszúkás téglalap, területe az oszlopcsarnokokkal együtt 151,60 X 47 méter, azok nélkül 142,50 X 38,50 méter; egyforma nagyságú, fényes travertinlapokkal volt kirakva, mert a régi kövezetet felszedték. Nyugatról régebbi épületek néztek az oszlopcsarnokra: az Apollo-templom keleti porticusa és a bazilika; a keleti oldalon az élelmiszerpiac csatlakozott a forumhoz, továbbá több új templom és más díszépület, melyek márvánnyal voltak borítva, s külön oszlopcsarnokaik révén függtek össze a forummal.

romaikor_kep



A Jupiter-templom mindkét oldalán diadalívek emelkedtek, ezek alatt járt ki-be a nép (persze csak gyalogszerrel, mert a forumra tilos volt járművei behajtani). Pontosan a templommal átellenben, a forum déli oldalán álltak a tanácsház és a városi tisztviselők hivatali helyiségei. A háttérben emelkedett a kisebb-nagyobb mértékben szüntelenül füstölgő Vezúv, melyet egészen a kráterig kertek és szőlők zöldellő palástja borított.
Az ókori városok piacterének jellegzetes vonása volt, hogy sok szobor állott rajta. Görögországban ősi szokás szerint egy-egy város polgárai azzal mutatták ki hálájukat érdemes honfitársaik iránt, hogy szobrot emeltek nekik. Ez a szokás lassanként Itáliában is elterjedt. Rómában Augustus felállíttatta a múlt idők nagy embereinek képmásait; a sor első szobra Aeneast ábrázolta, amint aggastyán apját a hátán cipelve menekül a lángokban álló Trójából.

Utána következtek Alba Longa királyai, a Juliusok uralkodó nemzetségének mitikus elődei, majd Romu1us, végül - ezek már történelmi, valóságos személyek voltak - azoknak a kiváló római hadvezéreknek a szobrai, akik dicsőséget szereztek hazájuknak. Mindegyik szobor alatt megfelelő felirat volt elhelyezve. Suetonius római történetíró közlése szerint Augustus kijelentette: a szobrok felállításának az a célja, „hogy a múlt időknek kiváló tettekkel hírnevet szerzett nagy emberei mértékül szolgáljanak a polgárok számára, amikor ítéletet mondanak róla, amíg ő él, majd később az eljövendő uralkodókról is”.

A főváros példáját az egész római világ követte. „Minden vidéki város (municipium) kezdte szobrokkal ékesíteni a maga forumát, hogy azoknak az embereknek az emléke, akiket ábrázolnak, nemzedékről nemzedékre szálljon” (Plinius Maior).

A kis Arretium városka a római szoborcsoportozat mását állította fel forumán; Pompejiben megtalálták Aeneas és Romulus szobrainak feliratát. De nemcsak a régmúlt legendás hőseinek emeltek szobrot, hanem kortársaknak is. Számos megmaradt szoborfelirat utal arra, hogy ez vagy az a város miért állított szobrot valakinek. Az egyik polgártárs például saját költségén gladiátor-viadalt rendezett „öt libyai fenevaddal”, egy másik „gondosan és buzgón” helyreállította városa középületeit, egy harmadik „lelkiismeretesen végezte hivatali teendőit”. Sokszor csak ennyi indokolás olvasható a szoborfeliratokon: „Érdemei elismeréséül” vagy „Szerette városát és polgártársait”.
A városi hatóságok nem fukarkodtak a szoboradományozással, mert a szobrot nemritkán a kitüntetett személy a saját költségén állíttatta fel, s ily módon „beérte magával a megtiszteltetéssel”. Nem csoda tehát, hogy „a szobrok hada” - amint egy antik író mondja - zsúfolásig megtöltötte a római forumokat; a centtorok nemegyszer voltak kénytelenek elhordatni azokat a szobrokat, melyeket a törvényes formák megkerülésével állítottak fel. A numidiai Cirtában (ma Constantine, Algériában) a forum annyira tele volt rendetlen összevisszaságban álló szobrokkal, hogy valamennyit egy sorban kellett újra felállítani, mert már szinte lehetetlenné tették a közlekedést.

Pompeji legtöbb szobrát a város pusztulása után elszállították a forumról. Csak néhány szobortalapzat maradt a helyén; a rajtuk olvasható feliratokból a következő neveket ismerjük: Holconius Rufus (igen befolyásos pompeji polgár az i. sz. I. század elejéről), Quintus Sallustius (a kolónia patronusa), Cuspius Pansa és Umbricius Scaurus (duumvirek). Az utóbbinak éppenséggel lovas szobrot szavazott meg a városi tanács. Lovas szobor egyébiránt több is volt Pompejiben. A császári ház tagjainak valóságos szoborkolosszusokat emeltek: a város ily módon akarta kifejezésre juttatni lojális alattvalói érzületét.

A pompeji forum életére vonatkozóan majdnem dokumentumszerű emlékeink vannak: néhány - bár töredékes - falfestmény, melyeket még az ásatások kezdetén, 1755-ben találtak Pompeji egyik házában. Jóllehet művészileg meglehetősen gyatra alkotások, a rajtuk ábrázolt életképek igen értékesek számunkra. A festő által megmintázott alakok inkább fatuskókra, mint emberekre hasonlítanak, de azért sikerült neki visszaadnia a testtartásokat, a gesztusokat és általában a forumi élet tarka elevenségét.
A freskókról elénk tárul Pompeji egész kereskedelmi és kézműipari tevékenysége. Itt látjuk például a ruhaanyagokkal való kereskedést. Az árus valamelyik oszlopcsarnok előtt állította fel kis pultját, melyet vászonnal húzott be; ott fekszenek a kirakott kelmék; maga az üzleti tevékenység a porticus hűs árnyékában folyik. Két vevő nézeget egy vég szövetet; egyikük valami hibát talált a szövésben, és ujjával rámutat; az eladó olyan gesztussal emeli fel a kezét, mintha esküdöznék: az a szerencsés ember, aki megveszi ezt a szövetet, élete végéig sem bírja elkoptatni. A vevők mögött fiatal rablány álldogál, testtartása a jól betanított és fegyelmezett cseléd viselkedését tükrözi. Jobbra egy másik eladó - valószínűleg az előbbinek üzlettársa - annak a kelmének kiváló tulajdonságait magasztalja, melyet egy női vevő éppen magára próbál.

A hölgy kísérője - leánya vagy húga - élénken részt vesz az alkudozásban; karját kérő mozdulattal teszi az idősebbik nő vállára. Vagy itt vannak a készruhával kereskedő vándor-árusok, amint a forumon járkálva megszólítják a női közönséget; a képen látható nők - ahogyan az már ősidők óta szokás valószínűleg kétségbe vonják a portéka jó minőségét, s kijelentik, hogy az árat szemérmetlenül magasnak tartják. Amott egy padon ülő ifjúnak sarut próbál a lábára az előtte térdelő varga; társa vagy mestere ott áll az állványon sorakozó kész lábbelik előtt, s taglejtéséből ítélve valakit felszólít, hogy közelről győződjék meg készítményeinek jó minőségéről.
Egy másik helyen a fiatal sarukészítő mester a jobb kezére húzott cipőre mutogat pálcikával, s úgy magyarázza portékája kiválóságát négy asszonyból és egy karonülő gyermekből álló publikumának. Egy rézműves is letanyázott a forumon; fiatal segédje a hordozható kovácstűzhelynél szorgoskodik. Az egyik vevő valami vödörfélét tart a világosság felé, s úgy mustrálgatja; maga a mester pedig egy kis üst forrasztásával van elfoglalva. A földön különböző formájú és nagyságú edények hevernek.

A forumon élelmiszereket is árultak; deszkatálcákon kenyeret, gyümölcsöt és különféle ételeket kínáltak. Egy kislány álldogál a gyümölcsárus asztalkája előtt, s tétovázik, nem tudja, mit válasszon magának. Jobbra egy hordozható tűzhely lángjai fölött jókora üst látható, valamiféle kotyvalék fő benne; akinek kedve szottyan rá, azon melegében vásárolhat belőle. Közeledik is egy vevő, edényét hosszú fülön lógatja lefelé, hogy a forró étel meg ne égesse a kezét. Igen kifejező alak az öreg kereskedő, aki ínyencségekkel megrakott asztalkája fölött elbóbiskolt. Egy, vásárolni szándékozó fiú hasztalan nyújtogatja feléje lapos tányérját; egy járókelő megszánja, és ujjával éppen meg akarja bökni az elszunnyadt árust, hogy felébressze.

romaikor_kep



Mindezek az egyszerű, de élethű ábrázolások nemcsak a forumon zajló életet mutatják be, hanem egyúttal gazdag anyagot szolgáltatnak a pompeji kereskedelem jellegzetes vonásainak megállapításához. A piaci órák alatt a forum oszlopcsarnokai boltsorokká változtak, s az egész forum modern szóval élve - valóságos áruház volt: ruhát, lábbelit, élelmiszert, háztartási eszközöket lehetett itt vásárolni, és még a gyomor szükségleteit is kielégíthette az ember. Az árusok kis sátrak alól kínálgatták pultra rakott portékáikat, de segédjeik tálcákon is szertehordozták az árut az egész forumon; mindenki ide hozta eladnivalóját, a kézműves-árusok megrendeléseket is vettek fel, s mindjárt ott a helyszínen műhelyt rögtönöztek maguknak.
Ha a délvidéki emberek zajos elevenségére gondolunk, elképzelhetjük, milyen fülsiketítő lárma uralkodhatott a forumon a vásári órák alatt. A pokoli zsivaj azonban korántsem zavarta Pompeji lakóit, s nem éreztek ellenállhatatlan vágyat arra, hogy hanyatt-homlok meneküljenek a forumról. Mindig tele volt sétálgató emberekkel: a falfestményeken látni, amint fel-alá járkálnak, meg-megállnak, ácsorognak, a kis oszlopokhoz támaszkodnak, s érdeklődéssel szemlélik a körülöttük zajló élet ezernyi apró mozzanatát, vagy elbeszélgetnek ismerőseikkel, barátaikkal. Emitt néhány jóbarát élénk eszmecserét folytat az imént vásárolt illatszerek minőségéről; egyikük nem tudja türtőztetni magát; kinyitja az üvegcséjét, és mohón szagolgatja a benne rejlő folyadékot.
Amott négy ember áll egy hosszú, keskeny fehér festékkel alapozott deszkalap előtt, melynek „album” a neve (a latin albus szó fehéret jelent); három ilyen deszkatábla is van a forumon, mindegyik egy-egy lovas szobor talapzatára van erősítve. Ezekre a „fehér táblákra” írják fel fekete vagy vörös betűkkel a városi tanács határozatait, az árverési hirdetményeket, szerződéseket és megbízásokat, a gladiátori játékok műsorát és egyéb közérdekű tudnivalókat.
Amott gyermekek játszanak bujócskát az oszlopok között. Az az ifjú ember ott az egyik szoborról készít rajzot; annyira elmerül a rajzolásba, hogy ügyet sem vet a zajongó forum nyüzsgésére. A tömegben vak koldus tapogatózik előre; testét nyomorúságos rongyok takarják, haja kócos és zilált, szakálla torzonborz. Pórázon tartott kutyája vezeti; a széles mellű kis állat figyelmesen hegyezi fülét, hogy meghallja gazdája szavát. Egy nemes tartású, tisztes matróna ennivalót ad a vak koldusnak.

Rendkívül érdekes az a falfestmény, mely az iskolai életből ábrázol egy jelenetet. Az antik Itáliában igen elterjedt az írás-olvasás tudománya: minden városkában voltak elemi iskolák. Az oktatás merőben magánjellegű volt; bárki nyithatott iskolát, ha tanítással akarta kenyerét megkeresni. Pompejiből ismerünk egy Sema nevű tanítót; neve után ítélve alighanem görög származású lehetett. Ez a Sema kibérelt a forum északnyugati sarkán egy tágas csarnokot, melynek nyolc bejárata a porticus felé nézett. Korábban úgy vélték, hogy ez az épület kisebb zöldségpiac lehetett. Valószínűleg függönyök választották el a porticustól, de meglehet, hogy még függönyök sem voltak. A behallatszó zsibongó lárma nem zavarta sem a tanítómestert, sem a növendékeit, akik gyakran az oszlopcsarnokban ültek, de nemritkán a szabad ég alatt hallgatták az oktatást.
A freskón látjuk, hogy nagyban folyik a tanítás: a mester (ludi magister), egy köpenyeges, idősebb, szakállas férfiú az egyik oszlop mellett áll, és hangosan olvastatja növendékeit. A tanítványok - egy fiú meg két kislány (az ókori Itáliában az alapfokú oktatás koedukációs volt) - kigöngyölt könyvtekercseket tartanak a térdükön; néhány ráérő járókelő az oszlopok mögül hallgatja őket. A közelben a tanítómester fiatal segédje éppen megfenyít egy fiúcskát, aki nyilván rossz fát tett a tűzre; a delikvenst két iskolatársa fogja le, s látjuk az iskolaszolgát is, amint friss virgácsokkal közeledik a kis csoport felé.

Az ókori iskola természetes és szükséges nevelési eszköznek tekintette a testi fenyítéket. Pajkos csínytevésért, rosszul elkészített feladatért, lustaságért úgy „telerajzolták a tanuló hátát, hogy az tarkább lett a kígyó bőrénél” (Herodas). Martialis római szatíraköltő a virgácsot éppenséggel „a tanító kormánypálcájának” nevezi. Augustinus még hajlott korában is emlékezett rá, hogy gyermekkorában mennyire rettegett a veréstől. Egyedül Quintilianus volt az, aki élesen elítélte a testi fenyítéket, de tiltakozása nem lelt visszhangra a nevelők körében.
Ha már közönséges hétköznapokon is ekkora nyüzsgés uralkodott a forumon, elképzelhető, milyen lehetett a tolongás ünnepnapokon, amikor (még az amfiteátrum megépülése előtt, de néha talán azután is) a gladiátori játékok meg az állatviadalok megtekintésére tódult oda a nép. Egy feliratos emlék tanúsága szerint Clodius Flaccus, aki egy alkalommal duumvir, két ízben pedig quinquennalis volt (legutóbb i. e. 3-ban), a forumon három napig tartó ünnepi játékokat rendezett, hogy kimutassa háláját, amiért ilyen fontos tisztségre megválasztották.
Az ünnepség díszes felvonulással kezdődött, melyet bikák harca követett, majd a többi műsorszám került sorra: ökölvívók küzdelme (párosával és csoportosan), némajátékok (pantomimek), gladiátorok harca, végül bikákkal, medvékkel és vaddisznókkal való viaskodások. Mindezt zenés látványosságok váltogatták. A nézők természetesen a porticusok felső emeletén ültek; alul ülni veszélyes dolog lett volna, mert a dühöngő vadállatok ellen aligha lehetett ideiglenesen megfelelő biztos védőkerítést emelni. A felső emeletre három lépcső vezetett, közülük kettő közvetlenül az utcáról (az egyik lépcső a bazilika mellett volt, a másik a városi hatóságok üléstermének közelében); a harmadik lépcső (az Apollo-templom északi sarkánál) a forum-porticus földszintjét kötötte össze az emelettel.
Hétköznap ezen jártak fel a felső emeleten levő boltokba a forum látogatói, s így nem kellett elhagyniuk a teret. - ünnepi előadások alkalmával - valószínűleg balesetek elkerülése végett - csak a város közéleti személyiségei és a játékok rendezésében résztvevő személyek használhatták ezt a lépcsőt. Estefelé aztán kiürült a forum. Lehetséges, hogy éjjelre be is zárták. Valamennyi bejáratánál (a Jupiter-templom két oldalánál, a Tengeri útnál, a Bőség útjánál és az Iskola utcánál) még ma is lehet látni a küszöböket, melyekben lyukak vannak az ajtócsapok számára. (Az ókorban nem sarokvasakra akasztották az ajtókat, mint ma, hanem csapokat szereltek az alsó és a felső sarkukra, s a csapok a küszöbbe, illetve a szemöldöklécbe fúrt lyukakban helyezkedtek el.)

A 63-ban bekövetkezett földrengés erősen megrongálta Pompeji forumát: az oszlopcsarnokok beomlottak, s a közeli épületek is jelentős károkat szenvedtek. A város azonban hamarosan talpra állt, s minden erejét összeszedte, hogy eltüntesse a pusztulás nyomait. A Pompejit végleg elpusztító katasztrófa előestéjén még javában folytak a helyreállítási munkálatok.
A forum olyan volt, mint valami óriási kőfaragó műhely; kőtömbök, márványdarabok és kész oszlopok hevertek mindenfelé. Azok a munkások, akik este eltávoztak a forumról, azzal a szándékkal tértek haza, hogy másnap kora reggel folytatják az oszlopok felállítását. Egyikük sem sejtette, hogy kalapácsuk zaja soha többé nem veri fel Pompeji forumát.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960