logo

XXII Aprilis AD

A falak

Mondottuk már, hogy a kihűlt lávadombon letelepedő emberek mindenekelőtt azért választották ezt a helyet, mert biztonságot nyújtott. A természet adta biztonságot azonban még fokozni akarták, s ezért akkori idők szokása szerint még afféle mentsvárat is emeltek, hogy nagy veszedelem esetén ott húzhassák meg magukat. Ez a mentsvár azon a helyen állott, amelynek ma Háromszögletű Forum a neve.
Az athéni Akropolishoz hasonlóan nem csupán erőd volt, hanem a város különleges, megszentelt helyének is számított; annak az istenségnek közvetlen oltalma alatt állott, aki az ott épült templomban lakozott. Maga a templom az i. e. VI. század folyamán, szigorú dór stílusban épült, s erősen emlékeztet a közeli Posidonia (Paestum) híres templomára. Hogy az egész óvárost (most a VII. és VIII. regio) fal vette-e körül, azt nem tudjuk biztosan, de valószínűnek kell tartanunk. A kérdést csak akkor lehet véglegesen eldönteni, ha majd a jóval mélyebben fekvő rétegeket is feltárják. Azok a falak viszont, amelyeknek maradványai ma is megvannak, sokkal későbbiek, s már a megnagyobbított várost veszik körül.

A többszöri átépítések és restaurálások ellenére is világosan látni, hogy változatlanul ugyanazon vonalban maradtak. Kik építették ezeket a falakat, és mikor?

Magukat a falakat kell megkérdezni. A kövek beszéde azonban nem mindig érthető az emberi fülnek, s a falmaradványok egyes részeit az archeológusok különféleképpen magyarázzák. Egyesek szerint az oscusok voltak az eredeti építők, mások szerint az etruszkok; megint mások azt állítják, hogy a falakat a samnitok emelték. Ennek megfelelően a falak keletkezési idejét hol az i. e. VI. századba, hol az i. e. V. századba teszik. A probléma megoldását még az is megnehezíti, hogy mind ez ideig másutt is csak igen kevés olyan antik falat tártak fel, mely az ókor korábbi szakaszaiból való, s így összehasonlításra nincs elegendő anyagunk. Mindazonáltal megkíséreljük, hogy a számunkra hozzáférhető tényanyagok és különböző vélemények egybevetése alapján kifejtsük véleményünket Olyan tényekből indulunk ki, melyeknek igazsága kétségtelen.
Két ilyen tagadhatatlan és vitathatatlan tény van: az egyik maga a fal, a másik az általa körülvett terület. Az utóbbi túlságosan is nagynak tűnik egy eredeti oscus városka számára. Pompeji csak akkor foglalhatott el ekkora területet, amikor lakossága már jelentősen megnövekedett, s amikor új - bár még nem teljesen beépített - szabályos insulák emelkedtek a város északi részén. Ennek az időpontnak meghatározásában segítségünkre van a legrégibb fal, melynek maradványait 1926 - 1927-ben találták meg. Ez a legrégibb fal voltaképpen két falból áll: egy külsőből meg egy belsőből, s a kettő közötti teret földdel töltötték ki.
A kettős fal teljes vastagsága (a közbülső földréteggel együtt) körülbelül 4 méter, s a tetejükre vezető lépcső maradványaiból ítélve, magassága nem haladta meg a 3 méter 75 centimétert. Különböző nagyságú, derékszögű kőtömbökből épült, melyeket a közeli mészkőbányában fejtettek.

Akik ezt a falat építették, azok nyilvánvalóan a görögöktől tanulták az erődítés művészetét. A „görög iskolában” sajátították el azt a módszert, hogy kettős falat húzzanak fel, s a két fal közötti aknát feltöltsék, lemondva a földsáncról, a tisztán itáliai jellegű erődítés elengedhetetlen eleméről.
A tanítványok azonban vagy nem értették meg egészen, vagy nem voltak képesek pontosan követni mestereik tanítását: falaik túlságosan zömökre sikerültek, s olyanformán festettek, mintha mindkét oldalon kifelé akarnának dőlni; a görögök kétszer olyan magas falakat emeltek volna. Azonkívül a falközök kitöltésére földet használtak, nem pedig kavicsot, mint a görögök; a nem egyforma, hol nehéz és óriási, hol aránylag kicsiny és lapos kövekből rakott fal bizonyára hangos méltatlankodást váltott volna ki a görög mérnökökből, akik mindig egyformán faragott négyzetes kőtömbökből rótták össze erődfalaikat. De hát úgy látszik, a szóban forgó falak építői csupán a tartósságra törekedtek, s a szépség követelményeit teljesen elhanyagolták. Amellett saját lehetőségeikre és eszközeikre voltak utalva, s ezek szemlátomást sokkal kisebbek voltak, mint a görögökéi. Kik voltak hát ezek az építők?

Fentebb már elmondottuk, hogy erre a kérdésre három különböző feltevés próbál magyarázatot adni. Az egyik feltevést már elutasítottuk - kimutattuk, hogy az első falat nem az oscusok építették. A tudósok többsége a samnitoknak tulajdonítja ezt a művet. Most hallgassuk meg, mit mesél további sorsáról maga a fal: ez lesz történetének második fejezete.
Az első fal építőinek helyére olyan emberek léptek, akik fitymáló megvetéssel és bizalmatlansággal néztek elődeik művére. Az volt a véleményük, hogy egy ilyen alacsony, otromba kerítésben nemigen lehet megbízni; nem sok védelmet nyújtana, ha ellenség ostromolná meg a várost. Elhatározták tehát, hogy átépítik az egészet. A külső falakat lebontották, és újat emeltek a helyére; az új fal kétszer olyan magas volt (8 -10 méter), s hogy szilárdságát fokozzák, belülről magas, erős gyámpillérekkel támasztották meg. A belső falat meghagyták, de földet hordtak rá, amíg majdnem olyan magas lett, mint az új külső fal. Ily módon biztos sáncot nyertek, melynek keményre döngölt tetején meglehetősen széles (körülbelül 5 méteres) sáv képződött; a várost védelmező harcosok itt szabadon mozoghattak.

A sánctető széle tompaszöget zárt be a hozzávezető földrézsűvel. A rézsű lábánál meglehetősen alacsony alatt húztak, melynek az volta feladata, hogy megakadályozza a földcsuszamlást. Ez a sánc világosan bizonyítja, hogy tisztára itáliai típusú erődítménnyel állunk szemben. Nem kétséges tehát, hogy italicusok - vagyis ebben az esetben samnitok - építették.
Alapjában véve ugyanazt az építési módot látjuk itt, mint Rómá ban, az úgynevezett Servius-féle” falaknál. De vajon feltehetjük-e, hogy ugyanazok a samnitok két vagy három emberöltővel azelőtt, mindjárt Pompeji meghódítása után elhatározták volna egy számukra teljesen idegen erődítésrendszer átvételét, s olyan típusú fallal akarták körülvenni a várost, amilyent még sohasem láttak? S ha így áll a dolog, akkor egy idő múlva miért építették át újra a falakat a maguk módja szerint?

A későbbiek során majd látni fogjuk, hogy akkor is híven ragaszkodtak ősi erődépítési rendszerükhöz, amikor már közelebbi kapcsolatba kerültek a görögökkel és sok mindent tanultak tőlük. Csak huzamos tapasztalatok után szánták rá magukat arra, hogy a görög erődépítés elemeit is alkalmazzák. Kézenfekvőbbnek tűnik az a feltevés, hogy az első falakat nem samnitok, hanem etruszkok építették. Igaz, néhány tudós határozottan tagadja, hogy Pompejiben etruszkok lettek volna az urak; az antik írók közül egyedül Strabón állítja ezt. Véleményüket alátámasztja az a tény, hogy Pompejiben a talaj alsó rétegeiben nem találtak tisztán etruszk leleteket. Mindazonáltal aligha hihető, hogy Pompejiben nem éltek etruszkok.
Ahhoz kétség sem fér, hogy Campaniában laktak: ezen a területen útjukat olyan városok jelzik, melyeket vagy ők alapítottak, vagy pedig ők foglaltak el (Capua, Acerrae, Nola, Nuceria). Ha megnézzük a térképet, megállapíthatjuk, hogy az egész síkság (a tengerparttól befelé) az etruszkok kezében volt; csak a tengerparti görög kolóniák nem engedtek nyomásuknak. Pedig az etruszkoknak fontos volt, hogy kijáratuk legyen a tengerhez, mert Sybarisszal” közvetlen kereskedelmi összeköttetésbe akartak kerülni.

Dél-itáliai hajóforgalmuk biztosítására kitűnő támaszpontnak ígérkezett Pompeji, melyet a Vezúv elhatárolt Campania többi részétől, s különben is kissé távolabbra esett a görög gyarmatvárosoktól. Ha mármost Acerrae, Nola, Nuceria és a pinumi vidék az etruszkok kezében volt (s ezek tagadhatatlan tények) - akkor elképzelhetetlen, hogy az etruszk harapófogó két szára között levő Pompeji ne került volna a birtokukba. Hogy Pompeji egy ideig etruszk uralom alatt állott, azt Strabón közvetlen kijelentésén kívül még egy közvetett adat is bizonyítja, mely szintén Strabón művében olvasható: Pompeji nemcsak Nuceria és Nola számára szolgált kikötőül (ami egészen természetes), hanem Acerrae számára is.
Ha a térképre pillantunk, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy Acerrae lakóinak sokkal kényelmesebb lett volna a nápolyi kikötő használata, mert Nápoly sokkal közelebb feküdt hozzájuk, mint Pompejit S ha mégis kénytelenek voltak áruikat nagy kerülővel Pompeji kikötőjébe szállítani, ennek csak egy magyarázata lehet: az etruszk uralom alá került Acerrae már nem tarthatott fenn kereskedelmi kapcsolatot egy görög kikötővárossal, hanem kénytelen volt igénybe venni Pompeji közvetítését - ami annyit jelent, hogy Pompeji is az etruszkok kezében volt.

Az etruszkok - érthető módon - igyekeztek minél jobban megerősíteni Pompejit, hiszen ez a város volt számukra a tenger kulcsa. Különösen fontos lett nekik Pompeji akkor, amikor Cumae-nál vereséget szenvedtek, s belátták, hogy a görögöket nem tudják legyűrni. Pompeji biztonságát és védelmét tartották most a legsürgősebb feladatuknak. Egy ránk maradt homályos utalás szerint az etruszkok Pompejibe vonták össze „az umbereket1, a daunusokat18 és a többi barbárokat”, hogy harcoljanak Cumae ellen. Ha szkeptikus történészek kétségbe vonják is ennek az adatnak a hitelességét, annyit azonban mégis el lehet hinni belőle, hogy a fontos kereskedelmi bázissá fejlődött város egyre újabb és újabb települőket vonzott magához. Pompeji területe kibővült, s éppen az etruszkok idején érte el azt a vonalat, melyet a városfalak építésekor meghatároztak. Vagyis jogos az a feltevésünk, hogy ezek a falak a görög-etruszk háborúskodás időszakában épültek, az i. e. V. század első évtizedeiben.
Megállapítottuk tehát, hogy Pompeji legrégibb városfalait etruszkok építették. Amikor a város gazdát cserélt, s a samnitok lettek benne az urak, ezek természetesen bizalmatlanul nézték a számukra idegenszerű építkezési módot; furcsának találták, hogy a fal tetején nem húzódik végig széles sánc. Úgy vélekedtek, hogy nem sokat ér az egész, és a maguk erődítési módszerét alkalmazva átépítették a falakat. A falak történetének második fejezete valószínűleg azokban az években íródott, amikor Pyrrhos a hellén haditechnika minden vívmányával felszerelve fenyegetően közeledett Itália felé. A falak története azonban még korántsem ért ezzel véget.

A samnitok által emelt falsáncnak megvoltak a maga hátrányai. Először is, az alsó falban minduntalan repedések támadtak, s mivel nem bírta ki a földrézsű nyomását, gyakran beomlott. Másodszor, a sánc felső pereme állandóan málladozott, mert a város felőli oldala nem volt megtámasztva. Végül is el kellett ismerni a kettős görög fal előnyeit; amikor Hannibal megjelent Campaniában, s Pompejit közvetlen háborús veszély fenyegette, elhatározták, hogy újból átépítik az erődítményt.
Néhány réteg tufakőlapot helyeztek a falakra, s így azok valamivel magasabbak lettek. Sok ilyen kőlapon számunkra megfejthetetlen jelzés látható, s az oscus ábécé egyes betűi is felfedezhetők rajtuk. Aztán egy második, belső falat emeltek, amely lehetővé tette a sáncmagasság jelentős mértékű emelését.

A Hanniballal vívott háború után a béke hosszú időszaka köszöntött Itáliára. Földjére nem lépett többé ellenség: a háborúk nem Itáliában, hanem a tengeren túl folytak. Úgy tűnt, hogy a pompeji városfalak története lezárult; nem kellettek többé, s a lassú pusztulás időszaka következett rájuk. Lassanként mállottak, leomlottak, egyes részeit egyszerűen elhordták új építkezésekhez. De mégsem az volt a sorsuk, hogy észrevétlenül és dicstelenül elenyésszenek. Még egyszer szolgálták a várost, és becsülettel, dicsőséggel fejezték be történetüket.
Amikor Itáliát beárnyékolták a küszöbön álló szövetséges háború viharfelhői, a pompejiek sietve rendbehozták omladozó városfalaikat. A Vezúv-kaputól keletre folyó ásatások során sikerült megállapítani e restaurálási munka nyomait: az újabb házakat, melyek már magára a sáncra épültek, lerombolták, s köveiket a sebtében összeszedett egyéb anyagokkal együtt a falak sürgős helyreállítására használták fel.

A város nyugati részén akkor már nem is állt fal: időközben elhordták az egészet. Minthogy a városnak sem ideje, sem módja nem volt egy új falszakasz megépítésére, úgy döntöttek, hogy azon a helyen a meredek lejtő természet adta védelmére bízzák magukat. Annál nagyobb figyelmet fordítottak a többi szakaszra, kiváltképpen az északira, mert ott nagyon veszélyes volt a helyzet: azon a részen ugyanis a fal nem a domb peremén, hanem arra merőlegesen haladt.
A beomlott részeket sietve kijavították (a kis lávatéglákból álló új falazás erősen elüt a tufa és mészkőtömbökből rakott régi faltól), és a falak védelmi értékét azzal fokozták, hogy a védelmi rendszerbe egy új görög elemet kapcsoltak be - a bástyatornyot. Pompeji falai csak ekkor kapták meg végleges formájukat, mely az ásatások során először vált láthatóvá: kettős falú hatalmas építmény, az egymással párhuzamosan futó belső és külső fal között 6 méter a távolság. A közt alul kővel töltötték ki, azon vastag földréteg fekszik, mely egészen a külső fal felső pereméig ér. Mindegyik fal átlagos vastagsága 70 centiméter (alul vastagabbak, mint felül). A köztük levő kő és földréteggel együtt olyan erődítményt alkotnak, melynek vastagsága alul 6,50-6,60 méter, felül 6,07 méter.

A külső fal erősítésére belül támasztópilléreket alkalmaztak, melyek a belső fal felé fordulnak. Ebből egy méter széles, két méter hosszú, hatalmas kőpillérek nyúlnak ki a támasztópillérek felé, s azokkal együtt felfogják a falakra nehezedő földtömeg nyomását. A belső falat a város felőli oldalon szintén támasztópillérek erősítik, s azonkívül sánc veszi körül.
A külső fal magassága 8 és 10 méter között ingadozik, aszerint, hogy milyen magas a talaj A belső fal 2,60 méterrel magasabb, mint a külső. Az ellenség hajítódárdái és nyilai tehát nem repülhettek be a városba, mert már a városfal felső síkján lehullottak. Ily módon a védőket maguk az ostromlók látták el hajítófegyverekkel. A falon álló katonák a külső fal párkányfogai mögött húzódtak meg. Ezek úgy készültek, hogy a földhányásból egy méternyire kiálló gyámpillérekhez derékszögben ugyanolyan magas kis pilléreket illesztettek.
Az ily módon keletkezett sajátos kőpajzs elölről és oldalról is védte a katonát, aki csak akkor hajolt ki, amikor dárdáját az ellenségre hajította. Utána tüstént visszahúzódott a bástyafok mögé, de az ellenséget onnan is mindig szemmel tarthatta. A bástyafokok 3,20 méter távolságra álltak egymástól. A platformnak némi lejtése volt a külső fal felé, hogy az esővíz lecsurogjon róla.

Ugyancsak az esővíz levezetését szolgálták azok a kőből faragott kifolyó csövek is, melyeket egymástól 2,70 méter távolságban építettek be a falba. A sáncra létrákon és a bástyatornyokon át lehetett felmenni. A bástyatornyokat kis, téglányi tufa vagy lávakövekből, cementhabarccsal építették és bevakolták. Egy-egy bástyatorony magassága körülbelül 14 méter, területe 9,50 X 7,60 méter volt.
Mindegyik bástyatorony három emeletet foglalt magában. Az alsóból titkos folyosó vezetett a falakon túlra; innen csapott ki az őrség, amikor az ellenség már túlságosan közelre merészkedett faltörő kosaival. A második és a harmadik emelet lőrésekkel volt ellátva, s mindhárom emeletet belső lépcső kötötte össze egymással.

A második emeleten, melynek padlózata pontosan egybeesett a sánc szintjével, átjáró volt minden toronyban, úgyhogy körbe lehetett járni az egész falon. A bástyatornyok erősen kiugrottak a külső fal vonalából, ami lehetővé tette, hogy a védők ne csak szemben, hanem oldalról is lőhessék az ellenséget. A falak mentén a bástyatornyok elhelyezése nem mutat semmiféle szimmetriát; az építők nem törődtek mással, csak a város védelmének biztosításával. Ezért azon a kis, de különösképpen veszélyeztetett szakaszon, mely a Herculaneum-kapu és a Vezúv-kapu között húzódik (mintegy 300 méteres távon), három bástyatornyot is emeltek; ellenben a Vezúv-kapu és a Capua-kapu közti szakaszon egyetlen torony sem állott, mivel ezek a kapuk maguk is betölthették itt a bástyák szerepét. Említettük már, hogy a szövetséges háború idejéből oscus nyelvű útbaigazító feliratok maradtak ránk.
Ezek alapján arra lehet következtetni, hogy Pompejinek összesen 12 bástyatornya volt.
A szövetséges háború után, amikor Pompejiben római kolónia telepedett le, a város falainak története is véget ért - a pompejieknek nem volt többé szükségük erődfalakra. Hosszú ideig tartó békés korszak következett ezután.

A lakosság, melynek lélekszáma egyre növekedett, nyugodtan terjeszkedett, s egymás után népesítette be a városfalakon kívül eső új elővárosokat. A falak elvesztették minden katonai jelentőségüket; nem voltak többé a védelem szilárd támaszai, a lakosság szabadságának reményteljes őrei.
Most már csak a város területének határait jelezték, és vámügyi meg adóügyi célokat szolgáltak. Közben töredeztek, málladoztak, omladoztak. S valószínűleg idővel mindössze néhány kődarab maradt volna belőlük, ha a Vezúv még előbb rájuk nem teríti védelmező hamuját.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960