logo

XX Aprilis AD

Üzleti élet.

Amidőn a gazdasági és üzleti életről esik szó, az olvasóban bizonyára felébred a kíváncsiság, milyenek voltak a tárgyalt városokban az értékviszonyok, az árak és bérek, s vajon tudunk-e valamit arról, amit ma életszínvonalnak nevezünk. Szükséges tehát, hogy a gondolatmenetet kissé megszakítva, röviden kitérjünk erre, különösen azért, mert éppen Pompeji szolgáltatja a római világban a leggazdagabb adattömeget a pénzügyi viszonyokról.
A kőfeliratok néha, a falakra festett és főként karcolt felíratok gyakran tartalmaznak ehhez adatokat, s végül itt került elő Caecilius Iucundus bankár házából a viaszos táblácskákra karcolt pénzügyi okiratok jelentős gyűjteménye. Végül a városban és a villákban talált kisebb-nagyobb pénzleletek vizsgálata igen tanulságos képet nyújt a pusztulás idejének pompeji pénzforgalmáról, a lakosok birtokában levő készpénzmennyiségről.
Rögtön meg kell azonban jegyeznünk, hogy az adatok csak a város legutolsó – császárkori –, s főként a pusztulást közvetlenül megelőző időszakára mérvadóak, mert ebből a korból áll rendelkezésünkre olyan mennyiségű adatanyag, amely az összevetésekre és a statisztikai értékelésre alapot adhat. Ekkor az Augustus császár által bevezetett reform utáni pénzrendszer volt érvényben, amelynél itt most nem érdemes figyelembe venni a Nero korában központilag végrehajtott csekély devalvációt.

A rendszer a kővetkező pénznemekből és azok egymás közti értékegyenlegeiből állt: 1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius = 200 dupondius = 400 as = 800 quadrans. Az aureus aranypénz (közel 8 gr) volt, a denarius és sestertius ezüstből, a többi váltópénz bronzból készült. Mármost az egyik pompeji felírat, amely egy kispénzű család néhány napjának kiadásait tartalmazza, arra a következtetésre jogosít, hogy egy háromtagú szegény família egyévi létszükségleti kiadásainak (amelyeket főként élelmi cikkekre költöttek) ősszege 2160 sestertiusra, azaz 540 denariusra rúgott, ami azt jelenti, hogy fejenként napi 8 asra volt szükség a minimális megélhetéshez.
Ami az egyes szerény létszükségleti cikkek áralt illeti, ugyanennek a feliratnak az alapján említhetjük meg, hogy egy tál leves és egy tál étel 1-1 asba került, ugyanennyi volt egy agyagmécses ára, míg egy ivópohár már 2, egy nagyobb fazék pedig 9 asért volt kapható. A létminimumot érzékeltető pénzösszegek mellé a szemléletesség kedvéért állítsunk néhány adatot azon „javak” árából, amelyek a gazdasági és társadalmi élet legfontosabb értékmérőinek számíthatók. Egy rabszolga ára Itáliában az i. sz. I. században, életkorától és képességeitől függően körülbelül 800-2500 sestertius volt, a háziállatok értékét pedig az a pompeji adat érzékeltetheti, amely szerint egy őszvért 520 sestertiusért lehetett venni. Egy család évi létszükségleti kiadásai tehát összesen egy rabszolga árát tehették ki.

Néhány kiragadott adat, tovább gazdagíthatja a vagyoni viszonyokra vonatkozó elképzeléseinket. Egy síremlék, illetve temetkezés a szóban forgó időben Pompejiben 2000 sestertiusba került. A ruházat és a bútorzat ára eléggé magas volt, de tudnunk kell, hogy ezen a téren az egyszerű embereknek - mai szemmel úgyszólván a koldussors igénytelen szintjével kellett beérniük.
A legegyszerűbb ruhadarab, egy tunica ára 15 sestertius volt, s egy ilyen ruha tisztítása 4 sestertiusba került, vagyis egyetlen ing árából egy ember több mint egyheti megélhetését lehetett fedezni. Most már felmérhetjük a pénzleletek tanulságalt: egy középhelyzetű pompeji lakos általában 2-20 sestertiust tartott magánál, s az olyan család, amelynek készpénzkészlete 1000-10 000 sestertius kőzött mozgott, már kimondottan gazdagnak számított. A boscorealei villában betemetődött pénzösszeg teljes értéke több mint 100 000 sestertiust tett ki, nyilvánvaló tehát, hogy itt egy dúsgazdag földbirtokos majorjában tárolt ősszegről lehet csak szó.

Ami a készpénzleletek egymás közötti arányának statisztikai értékelését illeti, ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a város lakóínak körülbelül 5 százaléka volt igazán gazdag, mintegy 20 százaléka középhelyzetű, s több mint 70 százaléka szegény sorsú. Ez utóbbiak közé tartoztak természetesen a rabszolgák, akik maguk is rendelkezhettek kisebb pénzecskével, a bérből élők, a kis műhelyecskékben és üzletekben dolgozó lakosok.
A boscorealei majorság bor- és olajtermése évente kereken 200 000 sestertíusra becsülhető, s egy közepes birtokba fektetendő tőkét 100 000 sestertiusra tehetünk. Végeredményben tehát mind a termelés és a fogyasztás, mind az életviszonyok általános vonatkozásában Pompeji kis világának tükrében olyan gazdasági struktúra jelenik meg, amelyben a termelőmunkát végző emberek, beleértve a rabszolgákat is, a javaknak elenyésző hányadában részesültek, míg a lakosság kisszámú elitje, az igazi uralkodó osztály, nemcsak az ingatlan és ingó vagyonnak amazokéhoz képest úgyszólván ezerszeresét birtokolta, hanem kizárólag rendelkezett a termelés és az áruforgalom finanszírozásához szükséges tőkével.

Mindezt szem előtt tartva, rajzolódnak ki azok az éles kontúrok, amelyek egy ilyen élénk forgalmú kereskedelmi gócpontot és jelentős mezőgazdasági és ipari termelési centrumot képező kisváros üzleti életét és annak társadalmi hátterét jellemezték. Amidőn azt látjuk, hogy a várost behálózták a kis boltok és műhelyek százai, akkor tudnunk kell, hogy azoknak igazi gazdája és haszonélvezője a boltokkal körülvett előkelő házak tulajdonosa volt. Akik e „kisüzemekben” dolgoztak, azok vagy rabszolgák vagy a haszonból éppen csak megélő bérlők lehettek. Ha pedig azokra a piaci központokra és börzékre fordítjuk a tekintetűnket, amelyekben, a várost környező birtokok majorjai mellett, az értékek legnagyobb mennyisége került az előállítás szférájából a pénzzé tehető javak zömévé, akkor napnál világosabb, hogy ezekben csakis a gazdagok köréből kikerült néhány száz személy üzleti ügyel bonyolódhattak.

A macellumban természetesen nemcsak a villák birtoktestein termelt élelmi cikkek, hanem a kisemberek, a halászok, vadászok apró kertjeiket művelő falusiak termékei is piacra kerülhettek. A forum régi tabernáiban sem nagy vagyonúak kínálták eladásra portékáikat. De a forum két legjelentősebb és legpompásabb gazdasági célú épülete például, mint a basilica és az Eumachia, már kizárólag azoknak az embereknek az üzleteit szolgálta, akik a vagyoni, és a társadalmi arisztokrácia azonos körét alkották, s akik egyúttal mint városi tanácsnokok és évi főtisztviselők, a közvetlenül szomszédos hivatali épületekből irányították a város életét.
Már említettük, hogy a basilica kifejezetten a pénz-és hitelügyletek lebonyolításának helye volt, vagyis a mai börzéknek megfelelő szerepet játszott. Az itt kötött hitel- és más pénzügyletek jellegéről és formájáról adnak felvilágosítást a Caecilius Iucundus házában talált gazdasági okmányok. Ezeket az í. sz. 52 és 63 között készült okiratokat viasszal bevont fatáblácskákra (tabula cerata) karcolták stílussal, és mivel az írás a fán is nyomot hagyott, legtöbbjük ma is olvasható. Caecilius Iucundus coactor volt, vagyis olyan bankár, aki aránylag nagy készpénzvagyon birtokában üzletkötési ügynökként működött, s szerepe abban állt, hogy (gyakran árveréssel kapcsolatos) nagyobb értékű adásvétel lebonyolítója- és közvetítőjeként, a tranzakciót írásban rögzítette, több tanú aláírásával hitelesítette, s egyben vállalta, hogy tisztes részesedés fejében a vételár ősszegét az eladónak azonnal kifizeti, a vevőtől pedig határidőre behajtja.

Az okmányaiban szereplő, gazdát cserélő javak értéke 342 és 38 079 sestertius között ingadozott. Ez egyfelől arra vall - amit a pénzleletek is tanúsítanak -, hogy a pompejiek általában nem tartottak maguknál nagyobb összegű készpénzt, hiszen az így hevertetett tőke nem kamatozott, tehát nagy szűkség volt a bankár segítségére.
Másfelől az is látható, hogy a bankár meglehetősen tekintélyes tőkét forgatott, s ügyfeleinek nagy számából következően a pompeji magánkasszák alapos ismerője volt. A jutalékából gyűjtött vagyonát földbirtokokba és ipari műhelyekbe fektette. Érdekes, hogy Iucundus nem szerepelt a város főtisztviselőinek sorában, amiben az a régi római felfogás jutott kifejezésre, hogy a pénz tőkésítésével szerzett profitból élő emberek foglalkozása társadalmilag megvetettnek számított.


Forrás: Castiglione László - Pompeji, Herculaneum