logo

XX Aprilis AD

Gazdasági élet hatása a város fejlődésére

A fenti kitérés után nézzük meg, miként hatott Pompeji gazdasági élete a város kifejlődésére, közelebbről építészeti szerkezetének funkcionális vonásaira. Már többször említettük, hogy a város magvát az észak-déli és a kelet-nyugati távolsági utak kereszteződésénél létesült piactér képezte, amely a Porta Marinán át érintkezett a tengeri kikötővel. Ez a kifejezetten kommerciális városmagképződmény a továbbiakban sokirányú fejlődésen ment át, amelynek eredménye, a város legutolsó állapotát tartva szem előtt, nagyjából a következőkben írható le.
A legfontosabb kereskedelmi és pénzforgalmi központok a közigazgatási épületekkel együtt a forum körül csoportosultak. A már felsoroltakon kívül itt volt például a mensa ponderaría, vagyis az érvényes mértékegységek hitelesítő mintája, amelyet a római korban a korábbi oszk mértékrendszerről a Rómában érvényes mércék szerint alakítottak át.

A forum felé haladó északi főútvonal, amely Pompejit Campania északi partvidékével s az ottani nagyvárosokkal kötötte össze, már a kapu előtt és annak belső körzetében boltokkal, „szállodákkal”, 1ó- és kocsi állomásokkal, a különféle mesterségek űzőinek székházaival volt beépítve. Ugyanez érvényes a város valamennyi olyan kapujának környékére, amely fontos távolsági út bevezetésére szolgált. A város két kelet-nyugati és a herculaneumí út mellett a másik észak-déli főutcája véges-végig tabernákkal és caupοnákkal, azaz műhelyekkel, boltokkal és kisvendéglőkkel volt szegélyezve.
A kapuk környékén kívül a mai szállodáknak megfelelő fogadókat találunk e főutcák mentén, sőt még a falakhoz közel eső külső városnegyedekben is. Ennek nemcsak az a magyarázata, hogy a kintről érkező vagy a városból kiinduló távolsági személy- és kereskedelmi forgalom támpontjai magától értetődően a kapuk és a fő üzleti artériák köré összpontosultak, hanem az is, hogy a kocsival történő közlekedést gyakorlati és városrendészeti okokból bizonyos városnegyedekben megtiltották, s az ide vezető utakat megfelelő kőoszlopocskákkal el is zárták.

Az ipari létesítmények látszatra a város valamennyi negyedében fellelhetők, amit elsősorban az magyaráz, hogy a földrengés utáni újjáépítés során a korábbi előkelő lakóházak nagy részében ilyen műhelyeket létesítettek. A pontosabb vizsgálat mégis azt mutatja, hogy a műhelyeket is egyfelől a fő üzletutcákban, másfelől azoknak a piaci létesítményeknek vonzókörében rendezték be, ahol az áruk értékesítése és szállítása folyt. A pékségek viszont - az étkezdékhez, valamint italmérésekhez hasonlóan - nagyjából egyenletesen oszlottak el a város egész területén, hiszen szerepük a lakónegyedekben élők közvetlen ellátása volt. A városi kormányzat által létesített olyan középületek és terek, amelyek a lakosság szórakoztatását, higiéniai ellátását és levegőzését szolgálták, látható tervszerűséggel ugyancsak a főbb régiókra elosztva találhatók meg.
A város délkeleti nyúlványában levő amphitheatrumot és nagy palaestrát érdekes módon még a pusztulás idejében is olyan konyhakerti övezet vette körül, amely a teljes beépítettség befejezetlenségét mutatja. A legelőkelőbb lakónegyedek a város kibővítésének idejében keletkeztek és maradtak meg a csendesebb és exkluzívabb északi negyedekben, valamint a tengerre néző délnyugati részeken. Mindez együttvéve nemcsak a városfejlesztésnek a gyakorlati szükségleteket figyelembe vevő központi tervszerűségéről tanúskodik, hanem arról is, hogy Pompeji határozottan a kereskedelmi érdekek és szükségletek által kialakított város volt, amely a kezdetektől a pusztulásig a kereskedés és a kézművesség hajtóerejétől mozgatva és azt szolgálva rendezkedett be.

Az alapstruktúrát kialakító erők jellemzése és a város térképének bemutatósa felmentést ad az alól, hogy akár Pompejiről, akár Herculaneumról vezetőszerű leírást adjunk. Elég arra felhívni a figyelmet, hogy Herculaneum minden jel szerint nem volt olyan kommerciális város, mint Pompeji, üzleti élete a helyi igények kielégítésére szorítkozott, s nagyjából úgy jellemezhető, mint a környékbeli birtokok gazdáinak és a kivételesen kellemes fekvésű várost nyaralók építésére kihasználó urak létesítménye.
Érdemes viszont szemügyre venni a városok közhasznú építészetének részleteit. Néhány fontosabb urbanisztikai létesítménycsoportról, a kultúra és a művészet aspektusairól a további fejezetek bővebb tájékoztatást fognak adni. Most néhány olyan jellegzetes rész1etről kell szólnunk, amelyekre a továbbiakban nem térhetünk vissza. Ilyenek mindenekelőtt az utcák, amelyeken a romvárosok mai látogatóínak százezrei sétálnak föl és alá.

A városi utcák a római távolsági utak részét és városi hálózattá terjesztését képezték. Ennek megfelelően - legalábbis a főutcák - a rómaiak híres országút építési technikájával készültek. A többszörös alapozást szabálytalan alakú, de úgyszólván hézagmentesen egymáshoz illeszkedő mészkő- vagy trachitlapokkal fedték le. Az úttest a házak küszöbszintjénél jóval mélyebben húzódott, s mindkét oldalon aránylag magas, a széleiken nagy kőhasábokkal szegélyezett járdák keretezték.
A mellékutcák néhol kövezetlenek és járda nélküliek. Feltűnő vonásuk a városi utcáknak az, hogy szabályos közökben - s a kereszteződéseknél mindig - egy vagy két, a járdaszintig emelkedd kő áll ki az úttestből. Ezekre azért volt szükség, hogy a gyalogosok száraz lábbal kelhessenek át az úttest másik oldalára, az esős évszakban gyakran vízzel elöntött útmeder, és a minden évszakban az utakon összegyűlő szemét és állati ürülék kellemetlen kotyvaléka fölött.
Az utcákon természetesen sok teherhordó állat és - kivéve a forgalom elől lezárt szakaszokat - állati vontatású kocsi haladt. A kocsik magas keréken gördültek, úgyhogy a tengely magassága a lépőkövek fölé emelkedett. Az ugyancsak jellegzetes és sokaknak fejtörést okozó, mélyen bevésődött keréknyomok az utcakövezeten két dolgot bizonyítanak. Csak igen élénk fogalom mellett koptathatták ilyen mélyre azokat a kocsikerekek, de így is csupán abban az esetben, ha úgyszólván minden jármű azonos nyomon haladt. Az utóbbi nagyon is érthető, ha az előbb említett lépőkövekre gondolunk, amelyek arra késztették a kocsisokat, hogy gondosan átvezessék fölöttük a szekereket.

A Porta del Vesuvio közelében sikerült egy ilyen kutat teljes egészében feltárni. Ez a kút kereken 40 méter mély volt, amelyből 3-5 métert tett ki az eredetileg vízzel telt szakasz. A kút felső nyílását kváderkövekből összerakott és fent boltozatosan záruló építmény alkotta, ezután körülbelül 10 méteren át haladt az akna az építkezést megelőző utolsó lávarétegen, majd kereken 18 méteren át a korábbi talajba fúrt 2,5 méter átmérőjű üreg következett, s csak ez után érte el az akna a víz szintjét.
Magától értetődik, hogy ilyen mély és rendkívül munkaigényes kutakat csak városi közmunkával létesíthettek, az egyes házak gazdái tehát kénytelenek voltak a legközelebbi közkútból hordani az ivóvizet. Más volt a helyzet a mosáshoz és egyéb célokra szükséges vízigény kielégítésével. Ehhez nem feltétlenül kellett tiszta kútvíz. Ezért minden házban, sőt a középületekben is ciszternákat építettek, amelyekbe a házaknál az atrium fölötti nyílás felé lejtő tetőzeten át ömlött az esővíz. Ezt az alatta levő medence fogta fel, s lefolyóval eresztette a mélyen fekvő ciszternába, amelyből azután a szükséges vizet kimerték. A középületeknél ennél bonyolultabb esőlevezető létesítmények segítségével gyűjtöttek vizet a nagy befogadóképességű ciszternákba, amelyeket kútszerűen kiképzett merítő gödrök ígénybevete1evel használtak.

A római császárság kialakulásának idejében, minden valószínűség szerint Augustus uralkodása alatt Pompejit is ellátták a római városoknál szokásos távolsági vízvezeték kényelmével. Ennek lényege az volt, hogy a városhoz közel fekvő hegyek forrásainak vízét összegyűjtötték, majd a természetes lejtés segítségével, egy aquaeductus útján a városba vezették. Itt a központi vízelosztó építménybe folyt a víz. Ez az épület Pompejiben a Porta del Vesuvio mellett volt, s meglehetősen jó állapotban maradt ránk.
A vízelosztóban egy ügyes tároló és elágaztató berendezés a tiszta vizet ólom csővezetékeken a város különböző negyedeibe juttatta. Ott - még mindig a természetes nyomás segítségével - a vizet kis víztornyokba emelték, majd a magasabb fekvésű tartályokból lefolyatva, egyrészt az utcákon szabályos közökben elhelyezett közcsapokba, másfelől az előkelő házakba folyt az ólomcsöveken vezetett ivóvíz.
A közcsapokat kútszerűen képezték ki, hogy az állandóan csörgedező víz ne vesszen kárba, hanem egy négyszögletes medencében összegyűlve álljon a környék lakosainak rendelkezésére. A vízkiöntőket rendszerint istenek domborműveivel díszítették, amelyek - ősi ókori szokás szerint - az éltető elem tisztaságát és bőségét voltak hívatva megvédeni az ártó erőktől. A magánházakba vezetett folyóvízért természetesen külön díjat kellett fizetni.

Az ókori urbanizmus egyik legnagyobb vívmánya és egyben szükséglete a közfürdők létesítése volt. Magától értetődik, hogy a tisztálkodás és a felüdülés igényét a városi településeken, ahol viszonylag kis területen emberek ezrei éltek, nem lehetett olyan természetes módon kielégíteni, mint a vidéken szétszórt falvakban és tanyákban. A szabad természet adottságaihoz alkalmazkodva telepített vidéki lakóhelyek mindig a források, patakok és folyók vonzását követve helyezkedtek el, így tehát a kutak mellett rendszerint bővében voltak a természetes víznek, mind a gazdálkodás, mind a fürdőzés céljára.
A görög városok virágkorában á szűk helyre költözött lakosság ilyen irányú szükségletét kútházakkal elégítették ki, amelyek a helybeli vagy egészen közeli források, illetve patakok vizét kiépített vízöntő helyekre juttatták, ahonnan a városlakók edényekbe gyűjtve naponta hordták haza a vizet.

A kútházakban a mosdásra is mód nyílt, de tudjuk, hogy a görögök már elég korán létesítettek közfürdőket, amelyek nem hasonlítottak ugyan a későbbi római közfürdőkre (thermák) - legalábbis, ami ezeknek igen fejlett és sokrétű kényelmi berendezését, valamint nagyszabású méreteit és művészi kivitelezését illeti -, mégis a római közfürdők elődei voltak. Különösen fontos ez a pompeji fürdők története szempontjából. A görög közfürdők ugyanis - a római megszállás ideje előtt - rendszerint a tornacsarnokokhoz csatlakozó egyszerű épületek voltak, egyetlen teremmel, melyben mindössze néhány földbe mélyített ülőkád szolgálta a tisztálkodást. A kádak vízzel való feltöltését, a víz cseréjét és a vendégek kiszolgálását rabszolgák végezték.
Pontosan ugyanilyen berendezést találunk Pompejinek a későbbiekben többször átépített, legrégebbi fürdőjében. Ennek a fürdőnek, amelyet a mellette húzódó egyik főutcáról (Via di Stabía) Stabíaeí-thermáknak nevezünk, eredetileg egy házaktól és üzletektől közrefogott testgyakorló tér (palaestre) és a hozzá csatlakozó kis fürdőépület volt a magva. A legkorábbi fürdő öt kádfürdőt tartalmazó kis cellából állt, amelynek vízellátását egy nagyobb, földalatti ciszterna biztosította. Ezt a fürdőt a Samnis város virágkorának idejében kibővítve újjáépítették. Megmaradt ugyan a „kádfürdő„-rész, de a jelentékenyen megnagyobbított telken római típusú thermát létesítettek, amely, beosztását és fő alkotóelemelt tekintve, már a későbbi grandiózus római közfürdők leglényegesebb elemeivel rendelkezett.


Forrás: Castiglione László - Pompeji, Herculaneum