logo

XX Aprilis AD

Kereskedők és üzletemberek

Nagy tévedés volna azt hinni, hogy Pompeji kereskedelmi tevékenysége csak a forumon meg a különféle nagy piactreken bonyolódott le. Minden fő útvonalon voltak a mai boltokhoz hasonló, elöl nyitott üzlethelyiségek, és a Bőség útja (különösen annak keleti része, az „új ásatások” területén) valóságos bazár-negyednek hatott: szakadatlan sorban váltogatták itt egymást boltok és műhelyek, ahol nemcsak készítettek, hanem árultak is bizonyos fajta cikkeket. Néhány kereskedőnek és műhelytulajdonosnak még a nevét is tudjuk.
A számunkra már ismeretes Verecundus kelmefestő műhelye mellett rendezte be üzletét egy Juniarius nevű vaskereskedő. Boltjában számos mezőgazdasági szerszámot, sarlót, kaszát, vincellérkést, lószerszámra való bronzdíszt, zablát stb. találtak. Ettől az üzlettől nem messze manzárdtetővel és hátsó kamrával ellátott kis boltocska állott; egy földmérő lakott benne, aki abban az időben egyszersmind különféle technikai eszköZök előállításával is foglalkozott. Egy bizonyos Placidius sütödéje mögött húzódott meg Tigillus zsibárus boltja, a kissé távolabb eső műhely helyiségben pedig több köteg növényszárat találtak; Olaszországban ma is ebből a növényből készítenek gyékényszőnyegeket. A műhelyek közé egész sereg különféle bolt és lacikonyha ékelődött.
Pompeji kereskedelmi és üzleti világa meglehetősen sok fokozatra tagozódott. A legalsó fokon álltak a kisárusok, akik az utcán árulták igénytelen portékáikat. „Standjukat” felirattal látták el; így például az „új ásatások” területén két ház között a következő szövegű felirat került elő: „Saturninus helye, Gafir helye.” Az utcai árusoknál egy fokkal magasabban álltak azok, akik boltnyílást vagy ha jól ment a soruk egész üzlethelyiséget béreltek, s többé-kevésbé jelentős áruforgalmat bonyolítotrak le. Közéjük tartozott Zosimus fazekas; boltjának falán találtak egy jegyzéket, mely felsorolta, hogy Pompejiben, Nuceriában, Atellában, Nolában, Cumae-ban, Puteoliban, Capuában, sőt Rómában mely napokon tartanak vásárt. A vállalkozó szellemű görög nyilván nem érte be at helyi árusítással, hanem vándorkereskedelmet is folytatott, s gyakran hosszabb üzleti körútra indult.

Ebben a körben kétségkívül a nagykereskedők voltak a legtekintélyesebb személyiségek; ők főleg távolabbi vidékekkel folytattak kereskedést. Pompejiben ez a kereskedelmi ág jelentős múltra tekinthetett vissza. Keleten az itáliai kereskedők Délos virágzásának idejében túlnyomórészt campaniaiak voltak; a császárkorban is kivették részüket a nyugattal és kelettel folytatott tengeri kereskedelemből. Pompejiben egész sor olyan arisztokrata család volt, amely kereskedelmi kapcsolatot tartott a Földközi-tenger partvidéki országaival. Azok a tetőcserepek, melyek Epidiusnak és Theodoros nevű szabadosának téglaégető üzeméből kerültek ki, az Adriai-tenger partvidékén mindenfelé közismertek voltak, Istriától egészen Aquileiáig.
A Lolliusokkal Délos szigetén találkozunk az i. e. III. században, és Szicíliában az. i. e. I. században. Pompeji házuk tele van tengeri utazásokat idéző emlékekkel, amelyek az antik kor szokása szerint mitológiai alakokhoz kapcsolódnak. Találtak itt többek között bronz Normánylapátot, Neptun-alakot, delfineket meg hajóorrokat ábrázoló mozaikokat, különféle mesés tengeri szörnyalakokat.

A már említett Marcus Lucretius házában megtalálták Alexandria szimbolikus ábrázolását: elefántagyarakkal díszített női alak, amint lábát egy elefánt fejére teszi; balra tőle egy oroszlán fekszik. Az egyiptomi árucikkekkel együtt az Isis-kultusz is eljutott Pompejibe. Az egyiptomi istennő kultuszának számos híve volt; külön templommal rendelkeztek, s a városi választások idején önálló testületként léptek fel.

Pompeji kereskedelmi és ipari köreiben kiváltképpen azok az emberek vonják magukra a figyelmet, akik a társadalom alsóbb rétegeiből verekedték fel magukat, s szívósságukkal, ügyességükkel független egzisztenciát teremtettek maguknak. Ezek részint szabad születésű polgárok voltak, akik kezdettől fogva magukra dolgoztak, részint pedig felszabadított rabszzolgák. Az előbbi csoporthoz tartozott a már említett Umbricius Scaurus, aki oly nagy sikerrel tevékenykedett a garum-gyártó iparágban. Társadalmi helyzetét nem ismerjük, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a városi arisztokrácia soraiba vágyakozott, vagy legalábbis fia számára egyengette a társadalmi érvényesülés útját. Fiának minden anyagi eszközt megadott, hogy az pazar bőkezűséggel mutassa meg városa iránti szeretetét.

Az ifjabbik Scaurus pompás gladiátorjátékokat rendezett, sok más szolgálatot is tett városának, két ízben viselt duumviri hivatalt. Fiatal éveiben ragadta el a halál; a városi tanács méltónak találta arra, hogy közköltségen pompás temetést rendezzen neki, s a lovasszobrát is felállíttassa a forumon. Ugyanehhez a társadalmi csoporthoz tartozott Sextus Attius Ampus is, akinek Stabiae úti üzlethelyiségében bélyegzőjével ellátott festéktáblákat találtak. ügy látszik, családjában apáról fiúra öröklődött a pigmentarius foglalkozása (a pigmentarius az a mesterember, aki festékeket és kenőcsöket gyártott, s azokkal kereskedett); mindenesetre Cicero i. e. 46-ban írt egyik levelében említi a „festékkereskedő Attiust”.

Terentius Neon azokban a választási kampányokban kezdett kiemelkedő szerepet játszani, melyek nem sokkal a város pusztulása előtt zajlottak le. Házában kettős arcképet találtak, mely valószínűleg a szüleit ábrázolja. Figyeljük csak meg a képet festője nemcsak a külső vonásokat ábrázolta, hanem bizonyos fokig vissza tudta adni két olyan ember belső arculatát, akik alacsony sorból küzdötték fel magukat. A férfi arcvonásai közönségesek, kissé durvák; ilyen arcok bizonyára igen gyakoriak voltak falun. Ennek a férfinak sokat kellett töprengenie; a homlokába vésődött mély barázda világosan beszél erről.
Bizonyosra vehetjük, hogy nem filozófiai rendszereken vagy más elvont problémákon törte a fejét; látszik rajta, hogy a tanulás nehezen ment neki, s az élete nem lehetett valami könnyű. Nyugodt, egészséges arcán alig észrevehető borongás ül, mintha a küzdelmes múltra gondolna; kemény, kissé bizalmatlan pillantása pedig azé az emberé, aki kijárta az élet iskoláját, és sem a szívét, sem az erszényét nem nyitja tágra. Kezében zárt könyvtekercset tart, melyen csinos sittybos piroslik (ilyen cédulák helyettesítették a mi könyveink címlapját).
Bármely tudóst megtisztelne ez a tekintélyes könyvtekercs és ő, a portrén ábrázolt férfi egy falusi legény kérges tenyerével úgy szorongatja, akár egy diadalmi zászlót: most már kiharcolta magának, most már végre az övé, s élete hajója biztos révbe jutott. És feleséget is olyat választott magának, aki megfelel új élete követelményeinek: asszonya szerény, haját az augustusi idők divatja szerint simára fésüli, szeme élénken és okosan néz a világba ez az asszony nem együgyű falusi ártatlanság, aki csak az orsót meg a varrótűt ismeri. Kezében írótáblácskákat és íróvesszőt tart; férjével együtt most már ő is a város művelt köreihez tartozik.

Ennek a portrénak irodalmi illusztrációjául szolgálhat Petronius regényében az a részlet, mely elmondja: milyen a gyermekkora egy nagyra törő, ambiciózus apa fiának. Trimalchio asztalánál az egyik „kisember” így beszél a fiáról: „Mihelyt egy szabad pillanat akad, máris az asztal fölé hajol s fel se néz a könyveiből. Okos, jó fiú . . . vettem neki néhány könyvet . . . hadd szagoljon bele a törvények ismeretébe: ennek hasznát veszi a ház is, meg aztán neki is kenyér lesz a kezében. Minden nap mondom neki: Primigenius, jól jegyezd meg, hogy amit tanulsz, azt magadnak tanulod. Nézd csak Phalero ügyvédet: ha nem tanult volna, ma nem volna meg a kenyere. Nemrég még a hátán cipelte a zsákokat a piacra, és most látod még Norbanusnál is híresebb ember. Nagy dolog a tudomány; azzal nem vész éhen az ember.”
Ez a szöveg meg a portré bizonyos fokig ugyanannak a lánynak két szeme: az egyik kiindulópontja a sikeres életpályának, melyet Petronius oly színesen ír le, a másik pedig már a beteljesedés folyamatának kezdete. Innen aztán az út tovább vezet új sikerek felé, a megszerzett jólét megszilárdítása felé.

Pompeji üzletvilágában nagy szerepet vittek a felszabadult rabszolgák: itt is, mint Itália Más vidékein, egyre inkább az ő kezükbe került az ipar és a kereskedelem. Életükről nagyon keveset tudunk. Az antik kor még kiemelkedő emberek életrajzaival is nagyon fukarkodott; az pedig igazán senkinek sem jutott eszébe, hogy megírja egy hajdani rabszolga életrajzát, mondjuk azét, aki a garum-gyártás művészetének legfinomabb árnyalatait is elsajátította, vagy azét, aki mesterien értette a gyapjúkészítés fortélyait. Így hát csak nagy vonásokkal tudjuk felvázolni egy okos és szorgalmas rabszolga pályafutását: eleinte a gazdája vállalatában dolgozik, lassanként a tulajdonos jobb kezévé válik, majd elnyeri tőle a szabadságot, s aztán önállósítja magát. Láttuk, hogy Umbricius Scaurus üzeméből egész sereg önálló vállalkozás sarjadt ki, mint fa törzséből a fiatal ágak; s ezeket a vállalkozásokat mind egykori rabszolgák alapították.

Az egész római birodalomban meg lehetett figyelni ezt a jelenséget. A szabados jelentős figurává vált; szívósan és ügyesen legyűrte a sors szeszélyeit, éles szimatával megérezte a nyereséggel kecsegtető lehetőségeket, s nem volt finnyás az érvényesülés eszközeinek megválogatásában; az élet legfőbb értelmének a sikert és a pénzt tekintette, büszke volt a saját teljesítményeire, és sohasem mulasztotta el az alkalmat, ha kárpótolhatta magát hajdani rabszolgaságának keserves kínjaiért. Ezeknek az embereknek a szemében a haszon eszménnyé magasztosult: „Légy üdvöz, nyereség!” olvassuk a rabszolga-ivadék Vedius Siricus házának mozaik-padlóján, s egy másik házban, melynek tulajdonosát nem ismerjük, az atrium mozaik-felirata ezt hirdeti:
„A nyereség boldogság.” S ezek a feliratok őszintén kifejezik a rabszolgasorból felvergődött emberek reményeit és gondolatait. Kulturális tekintetben nem álltak magas fokon; egy Petroniusféle kifinomult arisztokrata bizonyára remekül mulatott a faragatlan parvenük esetlen viselkedésén, s gúnyos kíváncsisággal, enyhe lenézéssel kezelte őket, mint valami más, alacsonyabb rendű emberfajtát. És mégis a kisebb-nagyobb Trimalchiók ezrei, noha gyámoltalanul mozogtak az elemi műveltség területén, az itáliai ipar és kereskedelem megteremtői és megszervezői voltak.

A pompeji rabszolga-ivadékok közül érdemes ismét megemlíteni Vedius Siricus nevét. Házát a győzelem istennőjének képmása díszítette; az istennő hajóorrot (rostrum) tart a kezében. ügy látszik, hogy a ház ura egyébként duumvir volt I. sz. 60-ban szintén a tengeri kereskedelemnek köszönhette vagyonát. Vediusokkal gyakran találkozunk annak a korszaknak üzleti okmányaiban. A nemzetség története ismeretlen, de sok minden szól ama feltevés mellett, hogy Vedius Siricus Vedius Polliótól, Augustus barátjától, egy felszabadult rabszolga fiától származott.

A pompeji szabadosok közül Caecilius Jucundus bankárról tudunk a legtöbbet.Valamikor a tekintélyes Caecilius nemzetség valamelyik tagjának rabszolgája volt. Háza a Stabiae úton állott, azzal a városi ványolóüzemmel szemben, melyet egy ideig bérelt. Az épület külsőleg nem különbözik a többitől; belseje falfestményekkel és képekkel van díszítve, melyek szintén nem képviselnek különösebb művészi értéket. A házban előkerült legfontosabb lelet egy viasztáblácskákat tartalmazó faláda.
Tudjuk, hogy az antik kor emberei vékony viaszréteggel bevont fatáblácskákra írták leveleiket, üzleti jellegű feljegyzéseiket stb. A táblácskákat kettesével vagy hármasával egymáshoz kötözték, de előzőleg mindegyiket kis keretbe illesztették, mely a mai palatábla keretéhez hasonlított. Ennek az volt a célja, hogy a viasztáblák ne ragadjanak egymásba. A táblácskákra hegyes vaspálcikával írtak, melynek stílus volt a neve. Jucundus ládájában 132 táblácskát találtak; pénzátvételt elismerő nyugta valamennyi, s majdnem mindegyik árverésen történt eladásokra vonatkozik.
Az árverési eladásokat Jucundus vezette mint becslő, azaz taxator. Különösen hasznos volt, hogy jelen legyen az árveréseken, mert bankár is lévén, mindjárt kölcsönt is adhatott annak a vevőnek, aki az árverésen meg akart vásárolni valamit, de nem volt nála elég pénz. Ily módon Jucundus kettős haszonnal dolgozott; az árverés összes bevételének bizonyos hányada őt illette meg, s azonkívül kitűnő alkalma nyílt arra, hogy kamatra pénzt kölcsönözzön. Viasztáblái közül néhány a városi ványolóműhely és a városi legelő bérletére vonatkozik, melyekről már beszéltünk. Jucundus mellszobrát is megtalálták.

A római szobrászok kiváló portrékat tudtak készíteni, s Jucundus vonásai is kitűnően sikerültek. Egy öregedő férfi telt, már kissé hervadó arcát látjuk, egy olyan emberét, aki tarkabarka, nehéz és nem mindig egyszerű életében már sok mindent látott és tapasztalt. De minden tapasztalati gazdagsága ellenére is igen egyoldalú maradt: csak annyira ismerte az embereket, hogy megvetéssel és bizalmatlansággal tekintsen rájuk de annyira már nem ismerte meg őket, hogy szeretettel és bizalommal forduljon feléjük.
Az a kis megvető mosoly-féle, melyet a művész oly nagyszerűen adott vissza ez minden, amivel reagálni szokott minden nagy érzésre és minden magasztos gondolatra. Házában kizárólag pénzügyekkel foglalkozott; a tőle függő, a kénytelenségből hozzá forduló emberek úgy érezték magukat nála, mint a gonosz pók hálójába került légy. Jucundusban még az árnyéka sem volt megvannak a jószívűségnek és emberségnek, amely alapjában véve rokonszenvessé teszi Petronius hősét, Trimalchiót.

Az a világ, amely ilyen Jucundus-féle embereket formált ki, s hatalmat adott nekik mások fölött nem volt jó világ. Jucundus szoborképmása az egyik legmegrázóbb vádirat a rabszolgatartó társadalom ellen.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960