logo

XX Aprilis AD

Pompeii gazdasága

Ray Laurence a legalaposabban feltárt ókori város, Pompeii esetét vizsgálta meg. Megállapította, hogy a közepes méretű campaniai városban talált leletek ellentmondanak annak a gazdasági elvnek, amely a Weber- Finley-féle „fogyasztó város" (consumer city) modell hátterében is kimutatható. Az itt talált 1600 terra sigillata edény elemzése például kimutatta, hogy a campaniai edényeknek egyenrangú vetélytársai voltak a külföldről importált áruk.
Hasonló a helyzet az amphorák esetében is, amelyek főként az Égei-tengeri bor jelentős mennyiségű importjára mutatnak rá egy olyan városban, amely maga is borexportőr volt. Pompeiiben valóban nem folyt ipari méretű tömegtermelés, a városi gazdaság alapvetően kis mennyiségeket termelő műhelyekre épült. A műhelyipar (workshop production) és a háziipar (household production) között az az alapvető különbség, hogy az előbbi egész évben termel, míg az utóbbi termelése csak időleges, a házi szükségletekhez szabott, és más kiegészítő tevékenységek mellett folyik.

Pompeii műhelyipara a kenyérgyártásra, a fémművességre és a textiliparra korlátozódott. (Érdekes régészeti megfigyelés, hogy néhány műhely átriumos házakból lett átalakítva.) Néhány kézműipari ágazat (pl. az aranyművesek) csak graffitin jelenik meg, a műhelyeket nem sikerült régészetileg azonosítani.
A pékségek eloszlása egyenetlen: a városközpontban csak keveset találtak, míg a VII. régióban, a Via de Stabia és a Via degli Augustali mentén nagy számban koncentrálódtak, vagyis nyilvánvalóan a legforgalmasabb utak mellé települtek. A gyapjúfeldolgozó üzemek (officinae lanificariae) a fórumtól keletre, a VII. régióban koncentrálódtak (Vicolo del Balcone Pensile), ellenben a ványolók (fullonicae) szétszórtan feküdtek a városban a keresztutak mentén.

Ugyanez volt a jellemző a feltárt tizenhárom fémfeldolgozó műhelyre is, azzal a megszorítással, hogy mindkét esetben láthatóan kerülték a lakónegyedeket (az I, V, VI, VIII. régiókat). A híres pompeii garum készítése természetesen nem a város falain belül folyt. Wilhelmina Mary Feemster Jashemski úttörő jellegű ásatásai, melyekkel a 70-es években pompeii kertjeit azonosította, feltárták, hogy a városfalakon belül (főként a ritkábban lakott I. és II. körzetben) mezőgazdasági termelés is folyt.
Az I. 5. jelű telken az amphitheatrum közelében 1423 szőlőtőre bukkantak, és az olajfatermesztés egyértelmű nyomait is megtalálták. A kutatóknak még további szőlőskerteket és gyümölcsösöket is sikerült azonosítaniuk a város délkeleti részén.
Pompeii területének 9,7%-át foglalták el a haszonkertek, 5,4%-át pedig a díszkertek, amiből világosan kitűnik, hogy a mezőgazdasági területek a városi tájhoz is szervesen hozzátartoztak. Jashemski amellett érvelt, hogy az itt termelt bor, gyümölcs és zöldség nagyrészt ugyan Pompeiiben került eladásra, de messze meghaladta a város szükségleteit, ezért exportra is vihették.

Összességében elmondhatjuk, hogy Pompeii mezőgazdasági és kézműipari termelése nemcsak elegendő volt a mintegy 20 ezer lakosú város ellátására, hanem kivitelre is jutott belőle. Ugyanakkor a Mediterráneum sokféle árucikke - a görög szigetek boraitól a hispániai halszószig - volt kapható a városka üzleteiben, ami fittyet hány minden elméleti közgazdasági teóriának és főként a „fogyasztó város" modellnek.
Pompeii-ben tehát fogyasztottak és termeltek is a városlakók, de a termelők és a fogyasztók között ott álltak a kereskedők, akik gondoskodtak arról, hogy a fogyasztás és a termelés határai messze túlnyúljanak a városfalakon.