logo

XXII Aprilis AD

Ifjabb Plinius levele VI.

Kedves Tacitusom!

Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyámnak a haláláról; s azt mondod: ez keltette föl benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon mentem át, amíg Misenumban időztem mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam. „Bár lelkem borzad a visszaemlékezéstől... elkezdem”.

Miután nagybátyám távozott, én magam az egész napot tanulmányaimmal töltöttem (hiszen ezért maradtam otthon); azután megfürödtem, megvacsoráztam, utána keveset aludtam. Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden. Anyám besiet a hálószobámba: ugyanakkor már én is talpon voltam, hogy felkeltsem, ha történetesen még aludt volna. Leültünk a ház előterében, amely keskeny csíkban húzódott a tenger és az épületek között. Nem is tudom, minek nevezzem: bátorságnak vagy oktalanságnak (hiszen tizennyolcadik évemben voltam) : oda kértem Titus Livius könyvét, és mintha már gondom se volna, olvasom, sőt kivonatolom, amit már előbb megkezdtem. Ekkor nagybátyámnak az a barátja, aki nemrégiben érkezett hozzá Hispaniából, amint látja, hogy anyámmal együtt ott ülünk, sőt én még olvasok is, korholja anyámat közömbösségéért, engem nemtörődömségemért. Én meg továbbra is épp olyan egykedvűen olvasom a könyvet.

Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, s mégis mindig bizonytalan, s valósággal bágyadt volt a világítás. A körülettünk levő épületek a folytonos földlökésék vetkeztében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyein - nagy okunk volt rettegni a biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távoznia városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmes helyzetekben okosság számba megy, más tanácsát többre tartja, mint a magáét: óriási tömegével szorongat és szinte taszigál bennünket útközben.

Amint kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak, és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög.
Valóban, a partszegély kiszélesedett és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok megszaggatták, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak.

Nos, az előbb említett hispaniai jóbarát most már erélyesebben és nyomatékosabban szólt ránk: „Ha testvéred, ha nagybátyád él, azt akarja, hogy épségben maradjatok; ha elpusztult, azt akarta, hogy túléljétek. Hát mért nem menekültök innen?” Azt feleltük neki: amíg nem tudjuk, él-e, nem vagyunk hajlandók a magunk menekülésével törődni. Egy percig sem maradt tovább, nekiiramodott és vad futással menekült a veszedelemből.

Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok, tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan meghal, ha nem lesz oka az én halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadom a kezét és így kényszerítem, hogy szaporázza lépteit. Csak nagy nehezen fogad szót és vádakkal halmozza el magát, hogy engem feltartóztat.

Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. „Térjünk le oldalt, - szóltam, - amíg látunk, hogy ha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben.”
Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: egyesek szüleiket, mások gyermekeiket, vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; egyesek a maguk sorsán, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyitogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka.

Nem hiányoztak olyanok sem, akik kitalált és hazug rémhírekkel csak még inkább fokozták a valóságos veszedelmet. Egyesek ráadásul még azt is híresztelték, hogy Misenumban ez az épület összeomlott, a másik kigyulladt, - mindez álhír volt, de elhitték. Kissé kivilágosodott, de mi nem arra gondoltunk, hogy itt a virradat, hanem csak arra, hogy közelebb ért hozzánk a tűz. A tűz azonban jókora távolságban megállott, és újból ránk szakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy ezt lerázzuk magunkról; különben eltakart, vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetném vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra valló szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem.

Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó, Visszatértünk Misenumba, úgy ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert _a földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel „űztek csúfot a maguk és mások bajaiból. Mi még ekkor sem gondoltunk a távozásra, - bár már kitapasztaltuk a veszedelmeket és továbbiakra is el voltunk készülve, - amíg csak hírt nem kapunk nagybátyámról.

Mindez nem való történelmi művedbe s ne is így olvasd, hogy majd megírod, és mivel te kérted, magadra vess, ha még ezt a levelet sem éri meg. Isten veled.


(Min. ep. VI 20.)

Plinius: A Vezúv kitörése.
Ford.: Borzsák István